×

Da capo al fine

Veres Máté

2004 // 05
„Éli a tűz a föld halálát, a levegő éli a tűz halálát,
a víz éli a levegő halálát, a föld a víz halálát.”

Hérakleitosz B76

(hal vagyok és az óceánt keresem)

(1)

a legszebb dolog a világon a víz.
naponta átjár, iszol, izzadsz, vizelsz,
s ha meghaltál, szárazra száradsz, mint a kő.
néha, jobb napokon, vándorol nyelvről
nyelvre, épp, mint ahogy mindent
átnedvesít a szó, a beszéd, a hang.


(2)

ülsz egy fa alatt. az ágakról
áttetsző cseppekben soványul rád
az eső. látásod elhomályosítja
a könny, légszomjad nem oltja
a szádból habzó nyál. végül
egy dombon állsz. beszélsz,
túl halkan ahhoz, hogy a hátsó
sorokban is hallják. a lényegre
térnél épp, mikor kitör a vihar.
mellkasod fel-le hullámzik,
éppen úgy, mint az óceán.


(3)

ki tudja, hányszor hallottam már
az elmúlt évek során, hogy nem
kell sok idő, míg a sarkokon
felolvad a jég, és szerte
a glóbuszon emelkedik a vízszint.
évek óta ígérgetik azt is, hogy
magába issza Velencét és a sok
ezer kis szigetet az óceán.
egyre inkább hinnem kell abban,
hogy egy nap a szobám ajtaja
alatt beszivárog, végül mindent
ellep. csak várom, egyre várom,
mégse jön. hallgatom, ahogy azon
vitatkoznak, vajon egy nap ezer
évet jelent-e, mintha méricskélhetnék
az örökkévalót. a hírlapolvasó
közönyével veszem tudomásul a
kiszárított virágokat és a tényt,
hogy idén hányan fulladtak vízbe
és hányan haltak szomjan.
addig is minden évben ellátogatok
a tengerhez. mégsem sikerült még
rájönnöm, hol kezdődik az égbolt.
ha ideig-óráig el tudok feledkezni
a kavicsok és kövek szúrásáról,
megszáll a nyugalom. erre más szót
nem tudok. tizenegy hónapon át
aztán hiába tárom szét a karomat,
nem tudok úszni. egyszerre nincs miben.


(fényt gyújt magának, ha látása kialudt)

(1)

fellobban mértékre és kialszik mértékre
a tűz, amely égeti a levegővel belélegzett
és a belek alagútjain szállított anyagot,
vagy a halott sejteket bomlasztja fel sorra;
de legalább a parázs örökké megmarad,
még ha a Kézműves egy pontba sűrűsödik is.


(2)

amikor még nem készültek fényképek
a világűrből, könnyen el lehetett
képzelni akár azt is, hogy a Föld
egy óriási henger, mely körül egy
hatalmas szekér kereke gördül át
évről évre. mögöttük a kozmosz
fekete lepedője lángol; s ahogy
a kerék már sokadszor járja útját,
elkopik, s a küllők helyét különböző
méretű lyukak veszik át. rajtuk
keresztül sejlik fel időre a láng,
mint az égre gombostűzött csillagok.


(3)

sötétedés után hazafelé a hátsó
ülésen, alig tenyérnyi fénynél,
vagy lámpaoltás után a takaró
alatt, félve, hogy a lapokat
összemaszatolja a nyári verejték –
finom gyolcsokba burkolva, azzal
a felismeréssel, mint mikor
négyéves ujjaidon nem hagyott
nyomot a gyertya lángja, amibe
belekaptál, úgy olvasod a szavakat,
amelyek kimondják azt, aminek
nem szükségszerű a valódi létezése.
mégis tudod, hogy az autó vagy
a lepedő úgy világít az országúton
és az elsötétített szobában, mint
a téli éjszakában világító lámpa
a vásznakon is általnyúló fénye.


(eluntam nézni a hegyet)

(1)

vajon az ellentétek szeretkezése
minden keletkezés, töröd a fejed.
arról beszélnek, hogy a tüdőben
oxigén és szén egyesül, pogányból
lett a legnagyobb szent, s a vihart
hideg és meleg ölelkezése kelti.
te végig arra gondolsz: minden
megfogható a képtelen felszínén lebeg.


(2)

mikor már a második járat marad
ki, pedig eleve késve indultál,
csontjaidra épül a téli levegő
és pont a lyukas kesztyűdet
hoztad magaddal, egyszer csak
újra felfedezed magadnak, amit
utoljára kisgyerekként,
unalmadban, útban az iskolába
figyeltél meg: párállik előtted
a lehelet, és eszedbe jut,
ahogy a hajó sodorta tengervíz
kifényesedik, vagy ahogy a
villám hasítja fel az eget,
s nem biztos az sem, hová
érkezik, az sem, hogy honnan
indult. közben szertefoszlanak
a sóhaj gomolyagjai.


(3)

a szavak talán csak azért vannak,
hogy cserbenhagyjanak minket,
gondolod. az érzékelés kapuin
is áttetszővé vált a kilincs,
hiába tapogatózol, meg nem leled.
pedig végig ott lebeg előtted,
mint a lehelet: a valóságba
ágyazott valóság. ne hunyd le,
inkább tárd ki a szemed; ha
megcsal, legalább tudod: te vagy.


(láthatatlanokból láthatókként)

(1)

a kövek, melyeket megvet a kőműves,
nem épülnek be a házfalakba,
mint talajba a sokadnapos holtak.
nem lesznek sejtté a város testében,
és nem köti eggyé őket a habarcs.
de meglapulnak a fűben, és megbotlasz
bennük, ha nem figyelsz a lábad elé.


(2)

ahogy elmerültél a homlokán tátongó
seb szemlélésében, miközben ujjaiddal
vonalakká mázgáltad a már alvadó vért,
egyre csak azon töprengtél, hogy a
feleslegesnek tetsző tárgyak sem
véletlenül hevernek éppen ott, ahol.
végül erőt vettél magadon, és lezártad
szemhéját, mint a villanyt kapcsolod
le, ha szobádat elhagyod; elhaladtál
a kődarab mellett, mely akkor először
simult, váratlanul, a tenyeredbe.


(3)

sehogy sem tudtam úgy elhelyezkedni,
hogy elviselhetőbb legyen a kövek
szúrása. a többiek gondtalanul lóbálták
lábukat a vízbe. versenyeztünk, ki tudja
messzebbre hajítani a parti köveket.
nevettünk: vajon a fürdőzők miként
fogják felderíteni a megváltozott
víz- és lábalatti domborzatot? mintha
szigeteket is emelhetnénk a semmiből,
hogy újra kelljen rajzolni a környék
térképeit, gondoltuk. sötétedés után
visszamentünk. a járdán feküdtem, és
az járt a fejemben: azok a kövek talán
évszázadokig nem bukkannak újra a víz
fölé. meglehet, sorsukról már sohasem
szerzünk tudomást. s ha örökre ott ragadnak
az idegen lábak taposta iszapban?
szedelődzködtünk. a kérdést elnapoltam.
ami jön, azt úgysem kerülhetem el.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben