×

Angyali történet

Vathy Zsuzsa

2004 // 05


„há haha huhu hó hó
há hehe haha huhu hó hó
há hihi hehe haha huhu hó hó”

Határ Győző: Lélekharangjáték

Még egy telet nem bírok ki. Beledöglöm.

Nem mondta, csak magában motyogta, mert aki fázik, éhes, erején felül dolgozik, annak nincs hangja, legföljebb néz maga elé, motyog.

A férfi most cementet lapátolt, és ez jobb volt, mint fenn állni az állványon, elgémberedett ujjakkal csavarozni egymásra a deszkalapokat. Ha rosszul csavarozza, ki más, ők esnek le róla, ő és a társai, az áruhalmozók, feketevágók, seftelők, kulákok, háborús bűnösök, kasszafúrók, burzsujok. És a párt eretnekei. Velük persze másképp bánnak, mint az osztályellenséggel, mert ők mégiscsak jó emberek, renitens viselkedésükkel is a pártot akarják megjavítani. Megjavítani a megjavíthatatlant.

Meskó Imre, aki szlovák-magyar vásárosok unokája, akire a felmenők szerint az a feladat várt, hogy a kereskedő nagyapa három géppel indított szövőműhelyét üzemmé, majd több száz munkást foglalkoztató textilgyárrá alakítsa; aki két gyerek apja, az Iparkamara elnökségi tagja, már tizenegy hónapja zsaluzik, betont kever, árkot ás, téglát hord ebben az internáltak, elítéltek, szóval rabok működtette építők táborában – mondhatnánk úgy is, élettapasztalatait gyarapítja.

Most éppen felbukott Vendi, egyik rabtársa, s egy perc sem telt belé, ott állt a háta mögött a Vilinek csúfolt munkafelügyelő – Dzsugásvili –, botjával csapkodott, s mint az állat, ordított.

Felállni! Mozgás! Agyonüsselek? Barom!

Jaj! jaj!, nyögte Vendi, és úgy tett, mint aki fel akar kelni, de nem bír. Jaj, jaj, nyögte, és még egyszer visszahanyatlott, annál is inkább, mert Vili, ez a marhahajcsár külsejű felügyelő nem a fejét ütötte, nem is a hátát, hanem a teste mellett, jobbról-balról, a földet.

Meskó Imrének átfutott a fején, hogy amit építenek, egyetem lesz, központi épülete az egyetemnek, erről meg az jutott eszébe: az ő felesége tanítónő, „néptanítói” oklevele van, a sógora gimnáziumi tanár, ő pedig szövőmester, a szakma kiváló mestere, mégis, vagy éppen ezért, malterosként dolgozik az internáltak építőbrigádjában, majdnem egy éve, napi tizenkét órát. Vasárnap nincs, ünnep nincs, másképp nem készül el a Nagy Ember születésnapjára az épület.

Ettől a valóság–valóság szembesítéstől olyan irreálissá lettek a tények, hogy a szövőmester úgy döntött, ő is lefekszik, ha máshova nem, a talicska és a cementhegy mellé. De társa éppen ekkor felkelt, és Vili, az őr elégedetten ordította:

Szétverem a tököd, ha még egyszer lefekszel! Dolgozz, mocskos népnyúzó! Az életeddel játszol, ha lazsálsz! Korcs! Hazaáruló!

Meskó azt vette észre: ahelyett, hogy lefeküdne, sebesen mozog a keze, ujjai szorítják a lapát nyelét, erőtlen karja fel-le, mintha a lapát cement meg se kottyanna. Ebédig kibírom, gondolta.

Krumplileves volt egész héten, héjában főzött krumpliból, most meg mintha lencse szaga érződne a levegőben. Meskó el sem meri hinni, lencse a rabebédlőben? Az ő kedvenc étele? Amikor az ételosztó megmerítette a kanalát, akkor már biztos volt benne, hogy lencse. A sűrűje, a leve, a héja és a kesernyés, finom íze. Kockatészta is van benne! Mintha az anyja főzte volna.

A dermesztő hidegben ez a meleg leves az ég ajándéka volt. Kenyér nélkül persze csak a szomjúságot oltotta volna, de így, kenyérrel együtt, megtöltötte a bendőt. Meskó úgy osztotta be, hogy az utolsó falat kenyérhez félkanálnyi lé maradjon, és amikor az üres csajkát letette, kéjes örömöt érzett. A falnak támaszkodva elnyújtózott. Ha így maradhatna… Így is maradt, csak nem tudta, meddig. Amikor Vili, a felügyelőjük végigcsörtetett az ebédlőn, az is, aki a földön ült, az is, aki a padon, azonnal fölugrott.

Mi az isten, ordította, meddig akarnak még henyélni? Az anyjuk ölében tehénkedjenek, ne itt! – Odacsapott a botjával a lábuk elé, a hátuk mögé, rákiáltott az ételosztókra, hogy innivalót hozzanak, de gyorsan. Mindegyik rab annyi vizet ivott – Rákosi, Vass és Gerő elvtárs jóindulatának köszönhetően –, amennyit akart, és indultak a délutáni műszakba.

Meskó Imre kedvenc lencséjétől megtelt friss erővel. Elszántnak, bátornak, ügyesnek érezte magát – kalória, vitamin, nyomelemek –, most a hideg sem bántotta, sőt, amint telelapátolta cementtel a talicskát, és eltolta a keverőig, jóleső meleg áradt szét a testében.

Mi tagadás, ő a legjobban dolgozni szeret. A génjeiben van, az anyatejjel szívta magába. Dolgozni, hogy legyen mit enni, hogy gyarapodjék a család. Vásáros nagyapjának még nem volt egy szekere sem, minden vásárra bérelnie kellett, s ha az eső elmosta a vásárt, duplán kidobott pénz volt a kocsi. Az apjának már saját szekere volt, két lova, a házában szövödéje, három gépe. De – mert a Meskók szorgalmasak voltak, ügyesek, és a szerencse is hozzájuk szegődött – neki, az unokának már tizenegy gépe lett! Amikor a szocialista állam bekebelezte a magántulajdont, már igazi szövőüzemük volt, ötvenkét géppel, százhetvennyolc alkalmazottal. Amikor őt, a „gyárigazgatót” letartóztatták, az elvett gyárat összevonták két másikkal, és elnevezték Dunántúli Szövödének. Ugyanakkor feleségét is elbocsátották az iskolából, kis Topolinóját pedig, népgazdasági érdekekre hivatkozva, elkobozták.

A felvidéki, szlovák-magyar vásárosok unokája, jelenleg az építőtábor internáltja, a sietségtől és az izgalomtól remegni kezdett. Lapátjára támaszkodott, megtörölte a homlokát. A kerge birkánál is kergébb vagyok, mondta magának. Ahelyett, hogy kímélném magam, óvnám a maradék erőmet, éjjel-nappal arra gondolnék, hogy épségben hazajussak, és ha hazaértem, legyen erőm újrakezdeni – ehelyett, mint akinek esze ment, dolgozom, hordom a cementet.

Pedig újra kell kezdeni mindent. Megyek majd vásárról vásárra. Csorna, Celldömölk, Devecser, Kisbér, Jánosháza, Kapuvár, egyetlen város se maradhat ki! Veszünk egy nagyon olcsó, nagyon öreg autót, segítenek a gyerekeim, a feleségem, élére rakunk minden garast, először egy gépet szerzek, utána kettőt, előbb kis üzemünk lesz, majd nagy. Még csak negyvenéves vagyok. Én az anyatejjel szívtam magamba ezt az elszánást, nekem dolgozni kell, mert dolgozni jó.

Mintha imádkozna, még a kezét is összekulcsolta, amíg végigmondta ezt a furcsa vallomást. És dolgozott, megállás nélkül, hiszen dolgozni jó.

Már régen sötét volt, a vacsora csak nem akart megérkezni, jó fél órával túl voltak a vacsoraidőn. Már nemcsak a hidegtől, a fáradtságtól, az éhségtől is reszkettek. Meskó Imre a földön ülve tudta csak kivárni, amíg megjön az ételhordó kocsi – közben, mint valószínűtlen látomás, vonultak el előtte villogó szemű, elkínzott arcú társai. Köztörvényesek és politikaiak, egymás mellett, egymás után vonultak, egymásra vicsorgó tekintetük a pokol bugyrait idézte fel. Talán én is ilyen vagyok, gondolta rémülten Meskó, és a „döglének” nevezett híg kása megállt a szájában.

Vacsora után a szövőmester szeretett volna megint arra gondolni, milyen autót is vesz az elkobzott Topolino helyett, hiszen műhelyből műhelybe, üzemből üzembe kell vele menni, kisebb beszerzéseket elintézni, de kocsija emlékétől inkább csak kedvetlen lett, és ő is, mint társai, a priccsre heveredett, hogy elfelejtse a nyomorúságos vacsorát.

Nem sokáig tartott a pihenés. A hodályban váratlanul verekedés tört ki. A kenyerem, kiáltott fel egyikük, az enyém is, az enyém is! Futva próbáltak valakit utolérni, s mikor elgáncsolták, sikerült. Kálmán gyerek volt a tolvaj. Egy idő óta az a rögeszméje támadt, hogy elcsórja a többiek kenyerét, és a szalmazsákja alá dugja. Valójában kenyérdarabkák, kenyérvégek voltak ezek az összerágott csonkok – éjszaka a szájukban forgatták őket az éhes emberek, rágcsálták, szopogatták, mint a cumit a csecsemők. A szerencsétlen Kálmán ezeket lopta el, gyűjtötte össze. Ütötték, ahol érték, először jajgatott, később kiabált, hörgött, nyöszörgött, majd elhallgatott.

Meskó Imre hason feküdt az ágyán, és szeretett volna valami igazán szépre gondolni. Például arra, hogy a hónap első vasárnapja van, látogatás. Jönnek a hozzátartozók, hosszú sor kígyózik a tábor felé, jön a felesége, tizenhárom éves fiukat is hozza magával. Karján fonott kosár, tele finom ennivalóval, amit már hét elején elkezdett készíteni. A kolbász mellett sült csirkét is hoz, és férje kedvenc süteményét. Ragyogóan süt a nap, az idő kedvében jár a raboknak és hozzátartozóiknak. Az a néhány felhő is csak azért van, hogy gyönyörködni lehessen bennük. A vendégek színes pokrócokat terítenek a földre – hazulról hozzák ezt is –, letelepszenek. Imre le se tudja venni a szemét az otthoni pokrócról, valósággal megbűvöli. Fia hason fekszik, egy katicabogarat figyel. Felesége összekulcsolja a kezét, de előbb eligazítja térdén a szoknyát. Mosolyognak egymásra, mint a mellettük lévők. Mosolyognak, és hol hallgatnak, hol egymás szájából veszik ki a szót… Mint egy majálison.

Meskó Imre mindig ezt a képet szeretné látni maga előtt, de inkább csak mint egy régi fényképet látja. Megpróbálja még egyszer előhívni az emlékezetéből a valóban megtörtént, valóságos látogatást, de nemhogy közeledne a kép, távolodik. Végül, mintha valaki lelökné, leesik. A férfi egy pillanat múlva mélyen alszik. Horkol, mint körülötte annyian.

Parázs veszekedésre ébred, nem túl messze tőle két rabtársának halaszthatatlan tisztáznivalója van. Meskót nem érdekli, mi az, viszont eszébe jut az álma: azt álmodta, fél keze van, de nemcsak neki, hanem három másik rabnak is. Válltól hiányzik valamennyiük keze, kettejüknek a jobb, kettejüknek a bal. A brigádvezetőn azonban nem fog ki a négy nyomorék, saroglyát cipeltet velük. Kőbányában kifejtett kövek vannak a saroglyán, a két bal kezű a jobb oldalon fogja, a két jobb kezű bal oldalon. Nyomorékok brigádjába kerültem, gondolja ijedten Meskó. Előtte – álmában – két sánta biceg, bottal egyensúlyoz, ők a hónuk alatt és a vállukon viszik a köveket.

A februári látogatást a börtönparancsnok az éjszakai verekedések miatt letiltotta. A hozzátartozók ezt csak akkor tudták meg, amikor a vonatról leszálltak, csomagjaikkal átgyalogoltak a városon, és már szinte magukon érezték a szeretett hozzátartozó tekintetét. Hiába tömködték tele az őrök zsebét cigarettával, hiába sírtak a kapu előtt a messziről jöttek, a börtönparancsnok nem engedett be senkit. Mit tehettek volna? A látogatók az ajándék ennivalót kipakolták, és megígértették az őrökkel, hogy az apa, a férj, a fiú mindent megkap. Ezután sírtak még egy kicsit, várakoztak a kerítésnél, hátha mégis feltűnik valahol a családtagjuk, végül hazaindultak.

A legrosszabb az ilyen alkalomban az volt, hogy a szabadlábon lévők ugyanúgy börtönben érezték magukat ezen a napon, mint a börtönlakók. Hontalanság tört rá valamennyiükre, a vasárnap, amire olyan nagyon vártak, sose akart véget érni.

De milyen rossz az, amiben semmi jó sincs? Van egyáltalán olyan? Van. Ebben a rosszban azért egy icipici jó mégis akadt: az egyik börtönőrnek valamelyik látogató a zsebébe gyömöszölt egy újságot. Ő vagy észrevette, vagy nem, azt viszont biztosan nem, hogy járás közben billegő fara mellől kiesett a napilap. Ott is maradt, amíg Meskó Imre, kilépve a budiból, észre nem vette. Szó sincs róla, hogy lehajolt és fölvette volna, inkább rávetette magát. Azért is, hogy ne más kezébe kerüljön, és azért is, nehogy meglássa valaki.

Újság kintről? Minimum fogda. A rab begyömöszölte az inge alá, visszament a budiba, az újságot összehajtogatta, és minden oldalt négy darabra tépett – ha kell, majd kisebbekre is eltépi –, és alig várta, hogy valahol elővehesse, olvasni kezdje.

Megcélozta a szeméttárolót – az ajtajára valaki ráírta: „Iroda” –, nem volt veszélytelen, de nem bírt ellenállni a kísértésnek.

„Mit olvassunk? Pavlenko Boldogság című regényét.”

Akár dührohamot is kaphatott volna a rab az első mondattól, de a betűk látása, az, hogy újságot foghat a kezébe, hogy a kinti világból érkezett hozzá ez az üzenet, és folytatása is lesz, váratlanul nagy örömöt szerzett neki. Azt sem vette észre, hogy a szeméttárolóban, a ládák között förtelmes bűz van, csak szorongatta a papírjait, és háttal a bejáratnak, a világosság felé fordulva olvasott.

„Tömegélelmezési cikk lesz a hal. Már tavaly olcsóbb lett a hal, mert a tógazdaságok négyszer annyi halat termeltek.” Nem baj, gondolta Meskó, valamennyien szeretjük a halat, ha olcsó, együnk minél többet. „A moszkvai metró most épülő állomásán egy ötemeletes ház férne el. Az állomás a Komszomol tér alatt lesz, csarnokából húsz mozgólépcső viszi fel a térre az utasokat.” Akkor hiszem, ha látom, gondolta a szakmában már jártas rab, meg is kell azt építeni! Rám ne számítsatok. „A dolgozó parasztok határtalan lelkesedéssel tesznek eleget terménybeadási kötelezettségüknek. Jajhalom munkaversenyre hívta ki tarlóhántásban a megye összes állami gazdaságát, Szentpéteren pedig a falu dolgozói cigányzene mellett végezték el az őszi szántást.” Ezen muszáj volt nevetni (röhögni), de csak hangtalanul, Meskó egyúttal azt is megállapította, hogy az újság tavaly szeptember 11-i, és helybeli lap, nem országos. Kisebb lelkesedéssel, de belekezdett a levelezőrovat egyik levelébe.

„Kedves Szüleim! A mai politikai óráról tizenöt társam hiányzott, egyeseknek fontosabb volt moziba menni, mint a marxizmus alapfogalmaival megismerkedni. Én büszke vagyok rá, hogy olyan egyetemen tanulhatok, amely Népünk Vezetőjének nevét viseli, ezt azzal hálálom meg, hogy jól tanulok, és fegyelmezetten viselkedem. Arra kérem szüleimet is, hogy dolgozzanak jól, ezzel segítsék népünk ügyét.”

Meskó kikászálódott a szemetesládák közül, az újságdarabokat, mintha a szeméthez tartoznának, otthagyta. Majd megtalálja az őr, gondolta, és eldönti, jó helyen vannak-e.

Másnap egy sereg diák jött ki a városból, egyetemisták és tanáraik, azt mondták, tizenötezer forint értékű földmunkát fognak elvégezni. Zajosak voltak és kelekótyák, jókedvük mégis felvidította a cinkesek, zsiványok, fasiszták, megtévedt kommunisták és népnyúzók komor csapatát. Azt se bánták, hogy este nyolckor volt fájront – meghosszabbították a munkaidőt, hogy a diákok teljesíteni tudják a felajánlást. A városiak kedvéért jobb és több ennivalót is kaptak ebédre, majdnem gulyásnak lehetett nevezni, amit a csajkába mertek, két szelet kenyeret is adtak hozzá, és este boros teát. A teában tényleg volt bor.

Ami ezután jött, azt viszont nem lehetett kellemesnek nevezni. Négyórányi alvás után berontottak a hodályba az őrök, és kikergették a rabokat éjszakai munkára.

Tolvajok, zsiványok, bokorugrók, népnyúzók, kifelé!

Néhányan felültek, hunyorogtak, mások alvást színleltek. Meskó Imre, aki épp a moszkvai metróval és húsz mozgólépcsőjével álmodott, felrántotta a nadrágját, de meleg alsóját nem, inge alá is elfelejtette az atlétát felhúzni. Igaz, az ordítozó, hadonászó őrök nem mondták nekik, hogy éjszakai munkára mennek, csak ordítoztak, és lökdösték kifele őket.

Amúgy az őrök is dühösek voltak a váratlan éjszakai munkáért, a diákok miatt találták ki, a tizenötezer forintos földmunka-felajánlás miatt. Naná, hogy nem teljesítették. Pofáztak, de keveset dolgoztak. Amikor elmentek, a börtönparacsnok – mit neki! – nagylelkűen megígérte, hogy „majd mi” megcsináljuk. Persze nem ő, hanem a rabok és az őreik. A hodály lakóinak egy része égő szemmel, nyöszörögve, mások vacogva és káromkodva gyülekeztek a holdvilágnál.

A márványlapokat kell áthordani az épület elé, adta ki az ukázt Vili, a parancsnok. A rabok felmordultak, hogy ilyen hidegben nem bírja ki a kezük, valaki szellemeskedett, hogy előbb kéri a kesztyűjét, de mert a hideg ellen az egyetlen védekezés mégiscsak a munka volt, a többség nekilátott.

Néhány óra múlva Meskó Imre úgy vonszolta magát, mintha zsákban futna. Nem nyúlt semmihez, csak apró léptekkel fel-alá futkosott, és olyan arccal nézett maga elé, mint aki nem tudja, hol van. Egy idő után különös kiáltásokat is hallatott, mintha búcsúban volna, énekelne és táncolna.

Meghülyült, mondta valaki, de nem foglalkoztak vele, inkább szabadulni akartak tőle. Amikor útban volt, rákiáltottak: „Odébb! a bús picsába!”, erre ő elugrott, de elesett, majd fölkelt, megint elesett – ezután többet nem látták. Mikor Vendi, a barátja és ágyszomszédja észrevette, hátán feküdt, a földön, ki tudja, mióta.

Bevitték a hodályba, lefektették a priccsére, betakarták. Hogy rabtársai másnap este sem tudták szóra bírni, hívták Dzsugásvilit, nézze meg, mi van vele. A rabőr ránézett a Meskó üveges szemére, tüzelő arcára, és jelentette a parancsnoknak, hogy az egyik „embere” magas lázban fekszik, két napja félrebeszél. Vigyék a kórházba, adta ki az ukázt a parancsnok, de rövidesen kiderült, hogy a kórházban nincs hely, a pótágyak is foglaltak. A következő ukáz így hangzott: akkor várják ki, amíg meggyógyul vagy meghal valaki. Esetleg ő, gondolta Vili, de nem mondta.

A beteg arcán két nap múlva sebek ütöttek ki. Vili jelentette a fejleményeket a parancsnoknak: görcsös rángásai is vannak a betegnek, kiabál, hogy vizelni akar, de amikor a küblire ültetik, nem tud vizelni, csak ordít.

Mert a kórházban változatlanul nem volt üres ágy, más megoldás nem maradt, a parancsnok bevitette Meskót az orvosi rendelőbe – az ölükben vitték be a rabtársak. Ami benn történt, azt csak az orvos és a börtönparancsnok tudja. A beteglapra azt írta az orvos, hogy vesegyulladás. A kiváltó okhoz, hogy „öntudatlan állapotban elkóborolt”. Ezután az orvos adott egy injekciót a betegnek – vagy kettőt? –, a börtönparancsnoknak pedig halkan odaszólt: „Egy óra múlva ne legyen itt.”

A parancsnok két őrrel felöltöztette az „élőhalott fickót”. Megparancsolta nekik, hogy minden cuccát rakják bele egy zsákba, a papírjait – többek között a sebtében kiállított szabadulópapírt – dugják bele valamelyik zsebébe, végül álljon elő a rabomobil, a többit tudják.

Meskó Imre „élőhalott” egy órával később a Budapest felé induló vonat egyik fülkéjében ült, a meleg teától, amit megitattak vele, rögtön maga alá vizelt, de az adott körülmények között ez nem számított nagy bajnak.

Bajnak azért baj volt, szerencsére a vonatvezető vette észre először. Odahívta a gyakornokból éppen csak előlépett, legifjabb kalauzt, és azt mondta neki: „Merkl, ott az a tócsa, vagy mi a fene, tüntesse el.” Merkl Feri – akit csak Merklinek hívott mindenki, vagy akinek ahhoz volt kedve, Verklinek – ránézett a különös utasra – szeme csukva, arca lángoló vörös, keze az ölében keresztbe rakva –, s bár látta, hogy lélegzik, azt kérdezte a vonatvezetőtől: „Főnök, él ez egyáltalán?” És elvigyorodott, mert megjelent előtte tankönyvük erre vonatkozó utasítása: „A hullaküldemény kocsiját félreeső vágányra kell állítani, üzleti táviratban értesíteni az illetékeseket.” A fejezet címe is eszébe jutott: „Utasítás élőállatok és hullák fuvarozására.”

A főnök a felesleges kérdésre nem válaszolt, tett két jelképes kísérletet, hogy szóra bírja az öntudatlan, ennélfogva jámbor utazót, majd hogy ez eredménytelen maradt, csücskénél fogva kivette a zsebéből kilátszó, igazolványnak, jegynek, bárminek nézhető papírt.

A vonatvezető arca gondterhelt lett, amikor elolvasta.

„Rajta van a neve, igaz?” A fiatal kalauz örvendezett, mintha ő volna Amundsen, és most fedezte volna fel a Déli-sarkot. A főnök rárivallt: „Persze hogy a neve! Mi más volna?!” De ami ennél sokkal fontosabb volt, amitől finom veríték ütötte ki a homlokát, azt nem mondta: hogy a kezében nem mást tart, mint az építőtábor egyik rabigazolványát és ugyanennek a személynek a szabadulópapírját. Ez azt jelenti, morfondírozott, hogy az utas egyformán lehet embercsempész, rablógyilkos és politikai fogoly. Lehet szökött fegyenc is… bár nehéz ilyen állapotban megszökni. És az igazolványon egy cím is volt, állandó lakcím, egyenesen neki szóló üzenet, hova juttassa el a szerencsétlent! A harmadik papírt az orvosi rendelőben állították ki.

Az ötvennyolc éves vasúti tiszt előtt elsötétedett az ablak, mintha alagútba értek volna. Majdnem hangosan feljajdult: ebből még nagy baj lehet! És amíg az alagúton végigmentek, látta magát börtönben, kutyaól nagyságú zárkában, látta, amint a talpát verik, tenyerét, ujjait, közben a verőemberek röhögnek, ez semmi, mondják, ez csak előkészítés a vallatásra. Látta magát internálótáborban, rézbányában, kőbányában és még annál is rosszabb helyeken, Ukrajnában, Szibériában.

Felnyögött. Miért kell nekem vonatvezetőnek lenni? Miért vagyok vasutas? Miért nem lettem ápoló, szanitéc, beteghordó? Fiatalon mindig mentős szerettem volna lenni, nem forgalmista, kalauz, mozdonyvezető! – Mikor kiért az alagútból, és meglátta maga előtt ifjú kollegáját, mellette a tócsát, ráförmedt: „Még mindig nem törölte fel?!”

A Merkl nevű fiatal kalauz eltűnt, a vonatvezető pedig – biztos, ami biztos – még egyszer kivette az alvó ember zsebéből a papírt, újra elolvasta. Mélyet lélegzett, nyugalom, nyugalom, biztatta magát. Volt ennél már rosszabb is. Mire a fiatalember visszajött, elvégezte a feladatát, újra elment, újra visszajött, az ötvennyolc éves vonatvezető, aki nem vasutas, hanem egészségügyi dolgozó szeretett volna lenni, mégis vasutas lett, arra gondolt, a véletlenek útja kiszámíthatatlan. Amit egykor szeretett volna, most teljesül, sőt még több is: gyakorolhatja egyszerre mind a két foglalkozást. A papírokat zsebre rakta.

Merkl, mondta halkan, de a szokásosnál szigorúbban, amíg visszajövök, vigyáz az utasra. A függönyt elhúzza, ha valaki kopog, nem engedi be, nem válaszol. – Belenyúlt a zsebébe, előhúzott egy pakli kártyát, a csodálkozó kalauz kezébe nyomta. A fülke ajtaját kívülről rázárta.

A vonatvezető a mozdony felé indult. Kik is vannak ma szolgálatban? Ezen múlik minden. Józsi, a mozdonyvezető, a lehető legjobb. Restár, a fűtő, rendben.
A három kalauzból egyik a Merkl gyerek. A másik az a kedves, szőke lány, az első női vasutasbrigád tagja, szerencsére jóhiszemű, tőle sem kell tartani. A harmadik viszont rendőrgyerek, a Hárskuti rendőr fia.

A vonatvezető valósággal lecövekelt, nem tudta, mit tegyen. Elővette az internált zsebéből kivett 3-as számú cédulát, még egyszer elolvasta. „Felváltva görcsös vizelési inger, vizeletpangás. Erős fájdalom a hólyagban és a vese táján. Magas láz. Javallat: azonnal orvosi beavatkozás.” Egy kicsit gondolkozott, elindult.

A szolgálati kocsiban – a „párnás” előtt, közvetlenül a mozdony után – a női vasutasbrigád tagja és a rendőrfiú ült. „Piros pecsenyét” játszottak. Az ötvennyolc éves főnök nyájasan közéjük telepedett, és azt mondta: most én jövök. Először Ilonka kezén csattant a keze, azután a rendőrgyerek kezén. Mind a ketten nevettek, és örültek, hogy felettesük is kedvet kapott a játékhoz. A felettes pedig azt gondolta: semmit se mondok nekik, sokkal jobb, ha nem tudják. Még néhányszor odatartotta a tenyerét, de most már hagyta, hogy az övére is üssenek, azután átment a mozdonyon levőkhöz.

Józsi – mondta a mozdonyvezetőnek. Egy kis szünetet tartott, s amennyire a mozdony zúgástól lehetett, lehalkította a hangját. – A 357-esben egy volt rabot viszünk. Nincs magánál, negyvenfokos láza van. Fogalmam sincs róla, hogy került oda.

Egy kis csend, majd lentről megszólalt Restár, a fűtő. – Én tudom. – Tudod? – A másik két férfi szemében öröm villant. – Rabomobilon hozták – mondta Restár. – Láttam, amikor föltették. – Többet nem mondott, de társai remélték, hogy ennél többet is tud, és sokat sejtet a hallgatása.

Meddig visszük?, kérdezte a mozdonyvezető. A főnök egy várost nevezett meg Budapest és Szombathely között. A mozdonyvezető most azt kérdezte: mi lesz az átszállás után? Budapesten át kell tenni egy másik vonatra. Majd kigondoljuk, mondta a főnök. A fűtő pedig azt mondta: ő abban a városban, vagyis azon a vasúton mindenkit ismer. Megkéri a váltót, idejében értesítse őket. Várja valaki. Felkészülhessenek rá. Józsi, a mozdonyvezető azt mondta: akár segíthetsz is a leszállásnál, a fűtésre addig én vigyázok.

Egymásra néztek, és bólintottak. Az átszállást én intézem, mondta a vonatvezető. A másik kettő bólintott. Fénylett a szemük. Három eltökélt, izgatott szempár.

A mozdonyvezető már csak annyit kérdezett: Az internálótáborból jött? – Onnét. – Restár ráköpött a szénkupacra: Rohadjon ki a szemük – mondta. A mozdonyvezető felnézett a szemaforra, és vidáman megjegyezte: az esti névsorolvasásnál az építőtábor rabjai már eggyel kevesebben lesznek.

Merkl, a legfiatalabb kalauz békésen üldögélt a rázárt fülkében. Egy ideig az alvó férfit nézte – arca most inkább kísértetére emlékeztetett, mint élő emberére, és amit a fiatalember eddig észre sem vett, a ruhájába akár kétszer is belefért volna. Az ilyenre mondják, gondolta, hogy csont és bőr.

Az utas kilétéből és a történtekből nem sokat fogott fel, de ez nem nyugtalanította. Miért kellene bármit tudnia? Neki még nincs annyi tapasztalata, hogy mindent megfejtsen. Ha a főnöke ezt rábízta, ő elvégzi, és örül, ha sikerült jól megoldania.

A kártyával nem tudott mit kezdeni, zsebre tette, aztán az ablakon át nézegetett kifele. Amikor már jó sok idő eltelt, eszébe jutott, hogy neki is van kulcsa a fülkéhez, akár ki is mehet, ha akar. Bár rázárták az ajtót, nincs ide bezárva.

Hogy bármikor kimehet, amikor akar, ennek Merkl kalauz úgy megörült, hogy azon nyomban elaludt. Álmában vonatok jöttek-mentek, mély hangú mozdonyok, zörgő teherkocsik, de amikor a vonatok közel értek hozzá, mindegyiknek a hangja egy oktávval magasabb lett. Azután azt álmodta: szakállas, egyenruhás vasutas jött be a fülkébe, leült mellé, és nagyon kedvesen azt mondta – gyanús volt ez a kedvesség –, vegye elő a kártyát, amíg utaznak, megtanítja durákozni. Nagyon jó játék, mondta, és könnyen meg lehet tanulni. A szakállas férfi kiosztotta a lapokat, de Merkl ekkor megijedt, hogy valami olyant csinál, amit nem szabadna, és azt mondta, nem akar durákot játszani, sőt, egyáltalán nem akar vele kártyázni. A szakállas kiabálni kezdett, lecsapta a kártyát – erre ébredt fel a fiatal kalauz.

A főnöke állt előtte, közölte vele, mindjárt megérkeznek. Merkl szolgálata lejárt, mondta, de ő megy tovább, elmegy egészen Szombathelyig, elintézi a régóta elintézetlen ügyeit. A beteg utas felé intett. Valahogy át kell juttatni a másik vonatra ezt az embert is.

Szívesen segítek, mondta a legifjabb kalauz, és először is azonnal belekiabált az alvó ember fülébe: „Lepsényben vagyunk! Ébresztő!” A férfi kinyitotta a szemét, zavaros tekintetében egy kis éberség és értelem kezdett felfényleni. Miközben a vonat lassan fékezett, és feltűntek a fővárosi pályaudvar gyér fényei, talpra állították a férfit, akinek rogyadozott a lába, de azért állt.

Előreengedték a leszállókat, ők legutolsónak maradtak. A lépcsőn lejutni – hogy hanyatt se vágódjon, előre se essen a járásra képtelen ember –, mondhatni, a legnehezebb volt. S a férfi, akit már semmiképp sem lehetett se rabnak, se internáltnak nevezni, nem tudta – honnét tudta volna? –, hol van, hagyta, hogy vezessék, ha kétoldalt nem fogják, össze is csuklik.

Részeg, mondták az emberek, akik mellett elmentek, disznó részeg. A fiatal kalauz bólogatott, a vonatvezető magában nevetett.

A Dunántúlra induló szerelvény nem volt közel, de egyszer csak megérkeztek. A főnök úgy rendelkezett, hogy a paklikocsiba szálljanak be vele. Ott utazik ő is, mondta, útközben legalább elvégzi az írásbeli munkáit. A felszállást megint sok ember nézte, szidták a részeget, néhányan a pálinka szagát is érezték a levegőben.

Minden rendben?, kérdezte az ifjonc a főnökét. Elmehetek? Vagy maradjak inkább?

A vonatvezető olyan elégedetten és büszkén nézett a beosztottjára, hogy az felért egy előléptetéssel. Merkl kalauz határozottan érezte – igen, érezte –, hogy jobboldalt is, baloldalt is egy csillag nő ki a hajtókáján. Tisztelgett, elköszönt, és amikor leszállt a paklikocsiról, megtapogatta a vállát. Tényleg ott volt a csillag.

Néhány perc múlva Józsi, a mozdonyvezető megérkezett mozdonyával a dunántúli szerelvény elé. Összekapcsolták őket, és amikor egy kis igazgatás, tolatás után elindultak, három nagy koppanást is lehetett hallani. Nem az ütközők koppantak, fűtőnek, mozdonyvezetőnek, vonatvezetőnek egy-egy nagy kő esett le a szívéről.

Meskó Imre a sarokban, öreg, kopott szőnyegek között feküdt, ott vackoltak neki fekhelyet. A vonatvezető még egy pokrócot is tett rá, és megállapította, hogy a beteg, mielőtt útnak indították, nyilván altatót és fájdalomcsillapítót kapott, másképp nem aludná végig az utat.

Majd leült az „íróasztalához”, konyhaasztal lehetett valamikor, a szék pedig egy támlás konyhaszék, és elgondolkozott azon: hogy is van ez? Az országban egyre több a börtön, az internálótábor, a rab-építőtábor. Soha ennyi nem volt. A kommunisták, ezek a „különös emberek”, akik mindig „a jövőbe látnak”, párt- és szakszervezeti funkcionáriusoknak nevezik ki magukat – ettől kezdve az a dolguk, hogy munkaversenyeket szervezzenek. Elintézzék, hogy a munkások folyton újítsanak, éjjel-nappal túlteljesítsék a normát! De hiába teljesítik túl, az ellátás még hat évvel a háború után is akadozik, nemcsak krumpli, só, cukor nincs, hanem a boltokban a textilt is jegyre adják! És hogy ugyanazok a katonák, amikor idejöttek, még felszabadítók voltak, néhány év múlva pedig megszállók lettek. Hogy is van ez?

Mikor idáig jutott, bejött a fűtő. Fekete volt az arca, mint egy ördögé – valamiért mégis inkább angyalra hasonlított, mint ördögre –, nevetett, és azt mondta a főnökének: jól alakulnak a dolgok. Megérkezett az üzenet az érdekelt állomásra, válaszoltak is. Így szólt a válasz: ne a nevezett állomáson tegyék le az utast, hanem eggyel előbb, V. faluban. Autó fogja várni, fél óra alatt hazaviszi. Kérik a pontos címet. Utca, házszám. – Három óra múlva otthon lesz, mondta a fűtő, és vidám fütyörészésbe kezdett, azt fütyülte, „vége már, vége a szép időknek”.

A hátralévő időben Meskó Imre váltakozva hol ébren volt, hol aludt. Először a napsütötte Balatont vélte látni. Később világító fényfoltokká változott a Balaton, azután ezüstös szürkeséggé. Fekhelye alatt szüntelenül kattogtak a kerekek, ebből arra jutott: vonaton van. Csak ez a biztos, semmi több. Mikor megálltak, hallotta, hogy a forgalmista elhadar egy nevet, de nem értette. Mentek tovább. Éber szunynyadás, gondolta, és újra lemerült a súlyos öntudatlanságba. Azt álmodta – a vonat éppen Komárom és Győr között járt –, hogy vásáros kereskedő lett, mint a nagyapja. A vásárlók mindenütt színes szőttest kértek tőle, azt mondták, az övé a legszebb, csakis ezért jöttek el, még Sárvárról is eljöttek, a vásárba. Ő adott nekik, ameddig tudott. Ilyen hamar sose fogyott el az áruja.

A v.-i állomáson egy férfi állt, sildes sapka volt a fején, amilyent a taxisok hordtak abban az időben. Az állomáson rajta kívül egy lélek se várakozott, vagyis csak a vasutas – a bakter, ahogy ők mondták –, ő viszont becsukózott a szobájába, kinn kutya hideg volt. Tíz perc múlva itt kell lennie a vonatnak, gondolta a férfi, és megkerülte öreg Opeljét – valóban taxis volt.

Mintha mozdony jelzett volna, már-már látta is a várakozó, aztán mégse. Körbejárta a csapot, törött cementlap volt alatta, aztán a szürke, jellegzetes kőkerítést is, amilyent csak vasutakon látni.

Akkor a férfinak az a kínos érzése támadt, hogy figyelik valahonnét. Talán többen is figyelik. Óvatosan a bakterház felé nézett, hány ablak világít, de csak egy mögött égett a lámpa. Arra gondolt, jobb, ha bevallja magának, hogy fél. Igen, fél. Semmi másra nem tud gondolni, csak arra, hogy hátulról követik, oldalról nézik. Felsóhajtott, ilyen a világ. Élünk és félünk. Akkor is félünk, ha nincs okunk rá, és nem félünk, amikor kellene.

Végre hallani lehetett, hogy vonat közeledik. Nem fütyült a mozdony, még csak annyit lehetett érzékelni, hogy megmozdulnak a sínek, és valahol ütemesen forog több nagy kerék. Mintha egy nagy állat szuszogott volna.

Egy pillanattal később felhangzott a füttyszó, és egy vonat átrobogott az állomáson. Gyorsvonat volt, kivilágított ablakai mögött alig néhány embert lehetett látni. Biztosan sokára jön a másik, gondolta a taxis, és hogy ne féljen, elkezdett fütyörészni.

Váratlanul gyorsan jött a következő vonat, egyszer csak ott állt az állomáson. Egy fekete sapkás férfi – akár kéményseprő is lehetett volna – valakit vezetett, vagy inkább támogatott, a paklikocsiból szálltak ki, a leszálláskor egy másik vasutas is segített nekik.

Meskó Imre, mondta a kormos arcú, a taxis meg azt mondta, hogy Aradi utca tizenhárom. Beültették Meskót a kocsiba, egy vasúti tiszt utánuk szaladt valamilyen csomaggal, azután mind a ketten visszamentek, és felugrottak a vonatra.

V. állomás vasutasa türelmesen várt, a mozdonyvezető is, majd amikor elindította a vonatot, a mozdony három rövidet, éleset és vidámat füttyentett.

A taxis húsz perc alatt megérkezett az utasával az Aradi utcában. Megnézte a házszámot, becsöngetett. Amikor kinyílt az ablak, és egy asszony kinézett rajta, azt mondta, Meskó Imrét hoztam. Hogy hallott-e örömsikoltást, vagy csak képzelődött, később se tudta megmondani. Kiemelte az ülésről az utasát, mint egy gyereket, kivette a csomagját is, és mindkettőjüket a falhoz támasztotta. Amikor meghallotta, hogy az udvaron léptek dobognak, kiáltások hallatszanak, beugrott a kék Opeljébe, s mire kinyílt a kapu, ott sem volt. Nem pénzt, köszönetet sem fogadott el, s ahhoz képest, hogy ezen az estén csak potyautasa és potyafuvara volt, igen jókedvűen nyomta a gázt, és tekerte a kormányt.

Ugyanilyen vidám volt a másik három kolléga is. A kormos arcú fűtő, aki mégis inkább angyalra, mint ördögre hasonlított, a feltűrt ujjú, sokféle utat bejárt mozdonyvezető és az ötvennyolc éves vonatfelügyelő. Az ifjú kalauz pedig, Merkl, aki eddig az ipari tanulók iskoláját járta, éppen csak kijárta, vidáman aludt. Álmában olyan mosoly jelent meg az arcán, mintha ott volna ő is a mozdonyon a többiekkel, és pontosan értené, mi történt.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben