×

A megállíthatatlan romlás

regényfejezet

Bogdán László

2004 // 05
Felfigyelt, még a Deltában való menekülésszerű elutazása előtt – nyomatékosítja, és a vonat megremeg, mint egy fújtató állat, s a távolban megcsillannak egy közelgő állomás fényei –, bizonyos furcsa, nehezen értelmezhető jelekre is. Igen, a romlás megállíthatatlan folyamata zajlott körülötte, bármennyire melodramatikusan hangzik is, s miközben folyamatosan észlelte, egyre azon töprengett, hogy az ő élete nincs is, s ha van, tulajdonképpen csak másolat, megismétlődése valaminek, ami már volt; igen, gondolta, szomorúan lehajtva fejét – s már hiába igyekezett Irént megidézni maga elé, sehogyan sem sikerült –, ez egy másolatélet, és olyan önfeledten próbálta maga elé képzelni a mezőket, amelyeknek beláthatatlan síkjain hegyeik közül emigráló ősei élete zajlott más és más időben, hogy érezni vélte az ürömfű fanyar illatát is, látta a repedéseket, a föld sebeit, olyan elevenen, mintha ő maga is benne lett volna a képben, saját elképzeléseiben, noha kívülről látta mindezt, s mi tagadás, zavarta is az egész, a meghittség émelygésig giccses részletei felkavarták. Talán ezért is volt bárágani kóválygásai alatt végig olyan érzése, hogy mindezt átélte már, noha azelőtt soha nem járt ezen a mezőn, mégis olyan ismerősnek tűnt minden, hogy beleborzongott. A hársfa alá menekült, onnan nézett vissza a napsütésben lángoló házra. Mi ez? – tette fel a kérdést többször is, akkoriban már hangosan beszélt, a füveknek, a fának, a szőlőbokroknak, a háznak, s ez az önfeledt kiáltozás is idegesítette, a saját hangja, hiszen kiérezte belőle a félelmet, s hiába áltatta magát azzal, hogy mindez valakivel ősei közül – akik körmenetben vonultak előtte, és közönyösen bámultak a semmibe éjszaka is, nappal is – pontosan így megtörtént, a rettegés nem múlt el. Egy János keresztnevű ősét, akit a családi legendárium alakjai közül különösen közel érzett magához, ugyan nem Szibériába hurcolták a tatárok – mit is kerestek volna ott? –, hanem a Dnyeszter-parti pusztákra, de a fogság fogság, s a lényeget tekintve sorsa nemigen különbözött az övétől, noha nem volt reflektorok és drótkerítések mögé összezárva sorsosaival, mint ő, hanem aránylag szabadon kóvályoghatott a beláthatatlan mezőn, ami az elején – ismerte be egyik hazaküldött levelében – rettenetesen zavarta, úgy érezte, képtelen gondolni bármire is az ürömfű-tengerben, gondolatai elsiklanak, mint lúd a jégen, ezért lehasalt a földre, fülét a repedésekre szorítva igyekezett meghallani a föld morajló hangjait, de ez nem mindég sikerült, annyit azonban elért, hogy fogvatartói többé nem zaklatták, már-már tisztelettel vegyes babonás rémülettel tekintettek rá. Éveket töltött ez a János nevű őse a tatárok fogságában, hosszú esztendőkbe került, amíg feleségének és a rokonságnak sikerült összekaparnia azt a tetemes váltságdíjat, amit a tatár kán követelt, hogy hazahozhassák legalább meghalni, s amire a pénz összejött, János őse már nem is óhajtott volna hazajönni a számára egyre inkább félelmetesnek és a dermesztőnek feltűnő székely hegyek közé. Akkoriban már nem a földet akarta kihallgatni, ó nem! Ült a sarkán, az ürömfűillatban, és behunyt szemmel figyelte az ukrán mezőkön szabadon kóválygó kóbor szelek halk, duruzsoló női hangokra, csivitelő madarakra is emlékeztető beszédét, órákig ült így (mint megvallotta egy, ugyancsak fennmaradó, feleségének írott levelében), leginkább imádott édesanyja, a képből már kicsi gyermekkorában kitűnő, gyermekágyi lázban elhalálozó Lestyán Anna összetéveszthetetlenül selymes hangját vélte meghallani, s ilyenkor öccse, Márton fekete szeme is feltűnt előtte, aki életét anyja életének köszönhette, s aki iránt ő éppen ezért nem is tudott soha igazán felmelegedni. Igen, a megbocsáthatatlanul korán elveszített anyja hangja bujkált a meg-megálló, majd újra nekilóduló szelek suttogásában, óva intette őt valamire ez a hang, de hogy mire, azt soha nem sikerült meghallania, a csalafinta szelek, mintha csak játszottak volna vele, huss, hirtelen álltak odébb, mint a mezőre leszálló, tollászkodó, bogarakat, férgeket, kígyókat, gyíkokat, pockokat kereső, nagy testű madarak, s a Dnyeszter-parti, messzi távolban zöldellő füzeseket fésülgették nagy előszeretettel, s zúgásukból (már ha elhallatszott ebből valami az ő melankolikus, behunyt szemekkel sarkán ülő és sóvárgó őséhez) csupán női kacagásokat lehetett volna kihallani. De János őse makacs volt, nem adta föl, s amire reákényszeríthette volna akaratát egy különösen gonosz és csapodár, Krivec nevű szélre, s kihallgathatta volna fondorlatos zúgásaiból édesanyja hangját, és megérthette volna, mire is kellene figyelnie, mire is kellene vigyáznia, megjöttek vérei a váltságdíjjal, s mennie kellett haza, így hát soha nem tudta meg, mitől féltette őt világszép édesanyja, aki álmaiban is gyakran megjelent. Ő már hatvanesztendős is elmúlt akkor, fehér hajú, roskatag vénemberként üldögélt a kert végében, egy vidáman virágzó vadkörtefa alatt, és a derengő fenyveseket nézegette, de anyja ugyanolyan szép és fiatal volt, mint amikor öccsét világra hozva eltávozott körükből, fölötte valahogy nem volt hatalma az időnek, fehér hálóingben libegett, mint egy eltévedt angyal, fia fejére ejtette pillangókönnyű kezét, és biztatóan súgott valamit, de amire ő megszólalhatott volna, hogy elfulladva kérdezze meg, mitől is kell tartania, mindég felriadt, és verhette fejét a falba, a kereszt alá, vagy nézhette a keresztfán Urunk testét, ismét elpuskázott egy lehetőséget! Pedig a mi Urunkhoz is imádkozott közben, és a környék védőszentjéhez, Buba Máriához is, s a vadkörtefa alatt ülve behunyt szemmel olyan önfeledten képzelte maga elé édesanyját, hogy fájdalmában felnyögött. Érezte, már közel jár a megoldáshoz, s amikor egyszer álmában mégis meghallotta édesanyja hangját: „Vigyázz, kicsi fiam!” – kezdte el a fehér ingben libegő tünemény, de nem fejezhette be, mert ősét váratlanul ragadta el az álmaiban addig soha nem kísértő, kutyafejű tatár szörnyeteg, amelyik a babonás tatárok szerint a pusztán él, de nehezen azonosítható, mert csupa láng a teste, s így könnyen rejtőzhet a nap káprázatai vagy a hold ezüstösen szitáló fénysugarai közé, s csak akkor mutatkozik meg iszonyatos alakjában, amikor el akar ragadni valakit a maga kietlen, sivár birodalmába. Nem vitás, tartották a családban azok, akik pontosan így álmodták meg a jeleneteket, a halál incselkedett vele. Hát világos ezek után, nem?, hogy mire is kellett volna vigyáznia, arra, amire nem lehet, ami nem mitőlünk függ… S persze nem csak erre, de hát ez is családi vonás, ők, ismerte fel egy különösen meghitt beszélgetésük alkalmával édesapja, valamelyest tényleg lassúak, bár felfogásuk különben nem rossz, amit egyszer megtanultak, többé nem felejtik el, de mindez egy kissé lassabban zajlik, mint amennyire az megengedett lenne, ezért aztán mindenre későbben jönnek rá, mint a normális emberek. Mindebben persze van egy szerencsés árnyalat is, ez a bárgyúság immúnissá is teszi őket – legalábbis egy ideig – a külvilággal szemben, de azt is eredményezi, hogy egész nyomorult életükben sóváran vágyakoznak valamiféle bizonyosság után, amit általában a család férfi tagjainak egy-egy végzetes szerelmet hozó asszony jelent, vagy egy madár, virág, illat, képzelgés, bármi…

Mit nevet, Irén: ja, a virág? Hát igen. A sóvárgás virág alakját is öltheti a család zűrzavaros, egymásra csúszó, egymást tükröző, kiegészítő és folytató történetében, már erre is volt példa! Egy másik őse, Áron, ez a Páduát is megjárt, későbben tudásáért köztiszteletnek örvendő, a fejedelmi udvarban is fontos posztokat is betöltő ős egész életében vak és magtalan hiúsággal egy különös virág után vágyakozott, ez a sóvárgás adott értelmet életének, s tette kielégületlenné és szomorúvá is egyúttal. A virágot húszesztendősen látta, éjfélkor, egy Florentina nevű, káprázatos fekete lány ablakából, abban a nevezetes esztendőben, amikor újra szó volt arról, hogy keresztes hadak indulnak a Szent Sír visszafoglalására. A virág a levegőben lebegett, az ablakkeretben, s úgy tetszett, mindjárt meg is szólal. Áron is remegni kezdett ágyában (ahol Florentinát várta), remegni, mint egy mezítelen leányzó, mielőtt a gőzölgő fürdővízbe lépne. Villódzott is a virág, lila is volt és kék is, piros is és sárga. Olyan volt, mint egy szivárvány, mint egy égi jelenés, de Áron őse sajnos nem tudta jobban megszemlélni, mert a mellékhelyiségből visszatérő Florentina nevetve vetette rá magát, szerelmük havában voltak, s nem tudtak betelni egymással, hatalmas fekete hajzuhataga eltakarta szeme elől a jelenést, és elképedt őse hiába akarta egyre dühödtebben ellökni a felhevült lányt, ez sehogyan sem sikerült neki. Sőt, el lehet képzelni, hogy minél inkább szabadulni akart, annál inkább szerelmese ölelésébe veszett. Florentina ugyanis mindezt (Áron bizarr és védekező mozdulatait) a szerelmi játék varázslatos, mert eddigelé soha nem tapasztalt jelenetének vélte, és nem engedte ki szorításából, hajával betakarta, még jobban rátapadt, s hirtelen Áronban is felébredt az érdeklődés, ami abban a helyzetben nem is volt csoda. A csoda az lett volna, ha nem ébred fel, ha egy akármilyen virág miatt is elmulaszt egy ilyen alkalmat. Darab időre egymásba vesztek tehát, megszűnni látszott az idő is, de egyszer, amikor már a földön forogtak egymásba gabalyodva, s ő hirtelen, nem is tudva, hogyan kerültek oda, s felül kerülvén kipillantott az ablakon, döbbenten észlelte, hogy a különös virág már eltűnt, nem volt sehol, csak a gúnyosan kacsintó, asszonyszemre emlékeztető vérvörös holddal nézhetett farkasszemet. Fekete pontok pulzáltak a vörös körben. Nem vitás, kacsintott ez az égi asszonyszem, és ő újra magához szorította Florentinát, és keserűségében, kétségbeesésében sírni kezdett, amit a lány a szerelmi odaadás jelének vélt, és újra meghatottan magába fogadta. De a virág azon az éjszakán többé nem tűnt fel, a holdat is felhők takarták, csak egymás forró testét érzékelhették a páduai éjszaka sötétjében. S utána se láthatta meg soha többé ezt a virágot, habár állandóan, a napfényes Itáliában is, a zord erdélyi hegyek között is, a gyulafehérvári palota folyosóin kóvályogva is sóváran várta. Bizonyos volt benne, hogy ami egyszer megjelent, és bizonyosságot adott létezéséről, megjelenik, megjelenhet másodszor is! Csak azt nem tudta, mikor. És ebben a mások számára érthetetlennek és őrültségnek tartott várakozásban telt el az egész élete, és a különös virág utáni sóvárgást fiaira, unokáira, neve és alakja folytatóira hagyományozta.

A virág pedig egyre szépült az időben, jóllehet a család tagjai közül senki sem pillanthatta meg, jelenléte így láthatatlanul is valóságosnak tűnt, sőt az egyetlen bizonyosság volt az életükben, maga a káprázat. De mégis birtokában voltak valaminek, amiért élni érdemes, s ami legtöbbször (mivel állandó hiányérzetben élni nem lehet) szép és csalafinta asszonyok alakját öltötte, hogy a szerelmi lázban legalább csillapodhasson, ha meg egészen nem is szűnhet ez a maláriához hasonlóan váltólázt okozó, gyötrelmes sóvárgás.

De megjárta Oroszországot nagyapja is, igaz, ő csak átutazott a végtelen ukrán mezőkön, s csak futólag érzékelhette az ürömfű álmosító illatát. Ő Szibériában kötött ki, ahol egy Tánya nevű leány áfonyabefőttel kínálta meg, s noha nagyapja (öt esztendő fogság után, megfogyva bár, de törve nem) hazakerült, azóta is a szibériai áfonya szájában elomló varázslatos zamata után vágyakozott. Igen, az ő életük, a nagy háború hajótöröttjeié, azért kissé más volt, mint az övék, ők például kíséret nélkül, szabadon járhattak ki a táborból, ismerősökre, barátokra, szerelmekre is szert tehettek a kisvárosban, ahol raboskodtak, s ahol nagyapját számtalanszor megkínálták áfonyabefőttel is a jótékonykodó hölgyek, amikor estélyeket rendeztek a fogoly tisztekkel és katonákkal fraternizálva, de amaz első befőtt ízét semmi nem múlta felül, minden további áfonyabefőtt csak távolról emlékeztetett ama varázslatos elsőre, amivel Tánya kínálta meg, s amikor ő, a hársfának vetve hátát, visszanézett a fényben lángoló présházra, hirtelen olybá tűnt, hogy nagyapja is ott van a háta mögött, lélegzetét is hallani vélte, furcsa, rekedtes nevetését is.

Felugrott, és a domboldalon lerohanva bebotorkált a házba.

Az ágya mellett a falon egy újabb repedés keletkezett, olyan volt, mint egy görbe tatár szablya.

Hogy mindez már megtörtént egyszer, s majdnem ugyanígy, arról nagyapa feljegyzései győztek meg. Az akkor már esztendők óta halott öregember fiókjában, az iratok, birtoklevelek között találtam rá a Székely Egyesület 1916-os képes naptárjára, amelybe fáradhatatlan nagyapám utolsó éveiben leírta mindazt, ami vele történt, s talán rám, a Deltában raboskodó unokájára gondolt, amikor írta, noha azt sem tudhatta bizonyosan, hogy egyáltalán még életben vagyok-e, hiszen a Duna-parti fegyenctelepek nem számítottak éppen üdülőhelyeknek abban az országban, amelyik különben híres volt hegyi és tengeri üdülőiről. A naptárt a nagy mesemondó, Benedek Elek szerkesztette, s amint lapozgattam benne, ráakadtam a nap- és holdfogyatkozásokat felsoroló fragmentumban egy érdekes híradásra. Eszerint 1916-ban – a nevezetes esztendő különben szökőév volt! – három nap- és két holdfogyatkozás lesz, de náluk egyik sem lesz majd látható. Napok óta először telt meg az unoka szíve derűvel: váratlanul elnevettem magam, s kíváncsian lapozgattam a naptárban. Így találtam rá nagyapám feljegyzéseire. A verébfej nagyságú, düledező vármegyei betűk szemmel láthatóan már egy nagy romlásról tanúskodtak, összetéveszthetetlen képükkel is, el-eltakarva a szöveg értelmét, hogy a megkeseredett, hetvenesztendősen magára maradó öregemberben is meginduljon, mintegy beteljesítve a külvilágban, de a távolabbi környezetében is zajló megállíthatatlan folyamatokat. Miközben éjszakánként hanyatt fekve némán meredtem magam elé a reménytelen sötétségben, éppígy meredhetett maga elé ő is, talán nagyanyámat képzelve ide, fehér ruhában, hajában margarétával, fiatalon, vagy talán Tányát, aki mosolyogva áfonyabefőttel kínálja. Mintha saját szervezetében is ugyanazok az erők léptek volna feltartóztathatatlanul működésbe, mint a házban, az udvaron, a szőlődombon, a faluban vagy (amint le is írta valahol) „ebben az egész megzsarolt, szerencsétlen országban, ami az én életemben úgy nőtt meg, mint egy elburjánzó rákos daganat…”. Mert az öregember bizonyos volt abban, hogy végérvényesen elromlott minden benne. Le is írta, a síron túlról is szeretett, haláláig várt unokájának üzenve, hogy: „amennyiben bennem romlik el valami, az kihat a világra is, következésképp ha a világban romlik el, az meg visszahat rám, mert mikrokozmosz és makrokozmosz egy, és ahogyan már a nagy Hermész Triszmegisztosz is leírja smaragd táblájára, a végső summában: »ami fent van, olyan, mintha lent lenne, és ez természetesen fordítva is igaz«.” Együtt pusztulnak – ahogy engem külön is figyelmeztetett rá egy gondosan zárójelbe tett közbevetésében –, ő és a világ. A feltartóztathatatlan romlás zsibbasztó enyészete egyszerre éri el őket…

Igen, látja az öregembert – pillant ki öntudatlanul is az ablakon, és elúszik előtte egy kivilágítatlan kisállomás, észleli a kövér forgalmistát is, amint vigyázzállásban üdvözli a vonatot, s közben nagy hasáról lecsúszik a nadrágja, nem tudni, miért, talán az illemhelyről rohant ki a vonat érkezésére, és nem volt ideje begombolkozni? De az állomás nevét már nem sikerül elolvasnia, rágyújt, s váratlanul simít végig a feszülten figyelő Irén arcán, aki elfulladva suttogja: „hát ez történt, és én már kételkedni kezdtem benned, szegénykém, hogy váratlanul, hír nélkül utaztál el…”

Igen, látja az öregembert – kezdi újra –, amint éjszakánként, ágyában hanyatt fekve a sötétség kiolvashatatlan arcát kémleli. Láthatatlan szemekkel néz farkasszemet, nagyanyját képzelvén maga elé fiatalon, sudáran, virággal a hajában, amint jézusfehér ruháját lebegteti a szél; a szél, amely János ősével is annyit incselkedett a végtelen Dnyeszter melléki pusztákon, és mosolyog, úgy, ahogy soha másik nő az életében. Igen, látja magányos nagyapját, amint ébrenlét és az álom határán egyensúlyoz, ahogyan ő is szokott, s mintha félne elaludni, úgy figyeli a szúk megállíthatatlan percegését, a romlás e megfejthetetlen, baljós morzejelhalmazát, mintha meg akarná jegyezni, s közben érzékeli a szakadatlan recsegéseket is, mintha még mindég egy tutajon ülne a Jenyiszejen, mint hadifogoly korában, és bámulná a cápákra hasonlító tátogó felhőket a tutaj fölött, amint szinte bele-beleharapnak a zavarosan kavargó vízbe. Ma egy szeg lazult ki, és földre hullott a kép – káromkodva söpörhette össze az üvegtörmelékeket másnap reggel –, holnap, ahogyan az udvarra akart kimenni a szeméttel, váratlanul maradt kezében az ajtó nagy sárgaréz kilincse, és legalább fél órájába került, amíg ezt a nagy (Irén által is megcsodált) kilincset, ezt a valóságos műremeket sikerült visszaillesztenie a helyére, de akkor meg az ablak tolózárja romlott el. Ezt már nem is javította meg, legfeljebb nem nyitom ki többé az ablakot, gondolta, és igyekezett maga elé képzelni őt, a raboskodó unokáját, de akkor valami csepegésszerű zaj térítette magához, s álmélkodva vette észre, kirohanva a présház elé, hogy a zuhanyozásra használt hordó is pontosan most lyukadt ki! Ekkor már folyamatosan káromkodott, de délután, amikor észrevette, hogy a kertben álló körtefa megmagyarázhatatlan módon hasadt ketté, már káromkodni is elfelejtett, döbbenten meredt maga elé, és mindezt megörökítve, talán neki is üzenve a másvilágról, ezt írta egyik zárójelbe tett intelmében: „bele kell nyugodnunk, János, nem tehetünk mást, mindez már nem tőlünk függ többé!…”, s ő ezt olvasva, s folyamatosan észlelve, hogy mindez újra megtörténik körülötte, elfehéredve ugrott fel, s kétlábra állt benne a keserűség, dacosan kiáltotta ki a harsogó fénybe: nem!, és fáradhatatlanul munkálkodott tovább, hiszen harmadnap mintha csak nagyapja jövendölése teljesedett volna be arról, hogy mindez tőlünk független, a cserepek mondottak búcsút váratlanul a tetőnek, és amire Józsi bácsi meghozta az új kupás cserepeket, és a falnak támasztva a létrát, nyögve és káromkodva mászott fel, hogy kicserélje a megrepedt, s pótolja a tetőtől elválva földre hulló cserepeket, váratlanul a ház falán jelentek meg újabb és újabb, változatlanul tatár szablyákra hasonlító repedések, mintha csakugyan az elkövetkező borzalmakra akarták volna a maguk korántsem rejtélyes módján felhívni a figyelmet. Nézte az öregember a repedések szablyákra hasonlító, egymást metsző, furcsa és kiolvashatatlan hieroglifáit, s már káromkodni is elfelejtett, de amint a naptárba feljegyezte: „felkészült a legrosszabbra!”, s ebben a felkészülésben segíthették az egymást követő, megmagyarázhatatlan, borzalmas események is, elsősorban azok a különös és tébolyító morajlások, amelyek éjszakánként kizárólag kettő és három között hallatszottak a szőlőbokrok felől, és amelyekre egész egyszerűen nem volt magyarázat. Hasonlítani se hasonlítottak semmiféle általa ismert hanghoz. Talán a János őse álmában megjelenő tatár szörnyeteg hangja lehetett ilyen, ha egyáltalán el tudta volna még mesélni valaki azok közül, akiket elragadott, e hang mibenlétét. Kirohant a házból, lámpással a kezében kóválygott a szőlőbokrok között, s kereste a titokzatos morajlások helyét, de nem találta, s amikor úgy érezte, no ez az, innen jő a hang, a morajlás, mintha csak meg akarta volna tréfálni, tovább kúszott, bujkált a föld alatt. Játszott vele. – Ezt én is így éreztem – fordul Irén felé, s lehunyja a szemét –, mert az ezt követő éjszakán én is meghallottam a morajlást. Kirohantam a szőlőbokrok közé, kerestem a helyet, ahonnan jön, de nem találtam. Mintha a hangok valóban tréfát űztek volna velem, mintha ide-oda vándoroltak volna a föld alatt, mint a vakondokok, amelyek annyira idegesítették Gombócot, hogy hátán felborzolódott a szőr, és vonítva kereste a titokzatos vándorokat, ide-oda rohangálva, mintha csak megszimatolta volna a fekete bundás, föld alatti testvérei kiszámíthatatlan útvonalát.

– Ő hogyan reagált erre a morajlásra? – kérdezi váratlanul Irén, és kíváncsian hajol előre.

– Sehogyan. Az első éjszaka nem is volt jelen, elcsatangolt valahová, máskor meg mintha nem is hallotta volna! Ekkor határoztam el, hogy elutazom, hiszen ha tovább is ott maradok egyedül, megőrülök. És így keltem útra.

De vissza a nagyapjához – sóhajt. A történetnek ugyanis még nincs vége. Mondhatni, csak most kezdődik a történet! Amikor borotválkozótükre is megmagyarázhatatlan módon repedt el, noha évtizedek óta megbízhatóan szolgálta (már a szibériai fogság esztendeiben is vele volt), úgy gondolta, tényleg feladja. Leroskadt az ágyra, és imádkozni akart, de érezte, hogy zuhan, hiszen az ágy deszkája is abban a pillanatban törött ketté. Ezt még, sajgó derekát masszírozva, kicserélte új deszkára, aztán kezében egy pohár borral, a nevezetes ötvenhatos évjáratból, kiült a kerti székre, figyelni az ellenségesen hallgató szőlőbokrokat. Akkor váratlanul hallotta meg a morajlást, amit addig mindég csak éjszaka észlelt, merthogy a baljós hangok kizárólag éjjel kettő és három között, a szellemek órájában törtek rá, mintha egy mély, föld alatti üregben üvöltöznének az elkárhozott lelkek. Egészen olyan (írta naptárjába), s kiitta a poharát. Ekkor ment szét alatta a kerti szék. Tűzbe vetette, és felszegve fejét újra nekiállt, már-már eszelős konoksággal, megjavítani mindent; meg volt győződve ugyan arról, hogy a romlás feltartóztathatatlan, s minden kísérlet, amellyel meg akarja állítani, eleve kudarcra van ítélve. Ekkor már nemcsak éjszaka, de napközben is hallotta a sötétségben, a szoba sarkában vagy a szomszédos pincében a boroshordók között gunnyasztó árnyék kuncogását.

Ez az árnyék volt a morajlás után a második megmagyarázhatatlan jelenség. Jelenlétét egyre valóságosabbnak vélte. Már kimerészkedett a hordók közül is, az ágya mellett állva kuncogott, de mire lámpát gyújtott, nyilván nem látott senkit. Érezte viszont, hogy valaki jelen van még, s ahogy eloltotta a lámpást, azonnal meghallotta a motoszkálását, nevetését. Igen, egyre győzedelmesebben kuncogott, kuncogása vihogásba is át-átcsapott. Sőt, időnként (már ha felkelt, hogy megkeresse) a háta mögül hallotta a gúnyos hahotázását.

Ekkor adta fel másodszor.

Reggel kiült a présház ajtaja elé a földre (így legalább nem törik össze alatta többé egyetlen szék sem, legfeljebb a föld nyílik ketté, de ebben sem lesz semmi rossz, legalább elnyeli, és vége lesz az egésznek), és pohár borával a kezében nézegette a szőlődombok felett elúszó meghatározatlan alakú felhőket. Miként fiatal korában Oroszországban is, noha, jegyezte le, a két állapot között volt azért ebben egy határt vonható különbség. Akkor szabadulását várta, most pedig már nem volt mire várnia: a halál, gondolta szomorúan, úgyis megérkezik. Lehet, pontosan akkor, amikor nem is várja. Ült a ház előtt, a földön, a felhők vonulását hosszan nézegette – mintha fehér csatahajók úsztak volna az égen egy láthatatlan kikötő felé, és már előre reszketett (feljegyzései szerint) az éjszakáktól, amikor ágyában végérvényesen magára marad. Hiába cserélte ki a deszkákat, olykor vészjóslóan meg-megreccsent az ágy, s mielőtt álomba hajszolta volna magát, hogy megláthassa végre az Áron ősüket elragadó kutyafejű tatár szörnyeteget, a Dnyeszter környéki puszták tűzből és lángból való démonát, megint úgy érezte, nem is az ágyán hever, hanem egy viharos tengeren imbolygó hajón. Vagy a Jenyiszejen úszó, sodródó tutajon. És félt.

De a kutyafejű démon nem jött érte, legalábbis akkor még nem, s nemegyszer felriadva egy végeérhetetlen hajszából – álmában kutyafalka elől menekült –, meghallva az árnyék motoszkálását, majd egyidejűleg a szőlőbokrok felől jövő rettenetes morajlást is, felugorva az ágyból, kiszaladt az udvarra, s akkor a holdfényben, a pajta fölött észrevette az Áron ősük által megörökített titokzatos virágot. Ott remegett az ezüstösen szitáló hold fátyolában, mintha eme fátyol titokzatos tartozéka lett volna!… Kék is volt és bordó, lila és sárga, zöld és vörös, képtelen volt megállapítani a színét, de mindez nem is volt fontos. Hirtelen nyugodott meg, s már az sem zavarta, hogy a holdat felhők takarják el, és a virág eltűnik. Bizonyosságot szerzett valamiről, ami több volt, mint az ő élete, mint a család tagjainak egymás nyomában botorkáló és egymást utánzó élete. Túlnőtt rajta, és váratlanul adott értelmet a dolgoknak. A morajlás is megszűnt, aznap éjszaka az árnyék sem zaklatta, visszament az ágyba. Elaludt, és álmában fiatal volt megint, későbbi feleségével táncolt egy táncteremmé ideiglenesen átalakított csűrben, s az olasz táncmester (aki hétvégén rándult ki ide a szomszédos fürdőhelyről, hogy táncolni tanítsa a
feltörni vágyó falusi ifjúságot) elismerően ütötte össze a tenyerét. „Téged – mondotta kissé selypítve – az iszten isz táncosznak teremtett, fiam!” De hát nem így alakult, nem lett táncos, álmában viszont ismét karjában tarthatta fiatal feleségét, és ez már önmagában is szokatlan örömmel tölthette el. Másnap felkelt, megmosdott, felöltözött, és lement a faluba. A korcsmában olvasta az újságban a Berlint kettéosztó, hatalmas falról szóló híradásokat, s nem értett semmit. Váratlanul szomorodott el megint. A világ megőrült, mondta, s noha aznap szép fehér gallérja volt az azugai sörnek, ott hagyta érintetlenül a poharát, fizetett, és hazament. Rájött, a megnyugvása csak látszólagos volt, benne és körülötte továbbra is ugyanaz folytatódik, s ahogy idáig ért, meghallotta háta mögül az árnyék vihogását. Ismét félni kezdett, s ez legalábbis (ahogy bejegyezte a naptárba) azért is különös állapot lehetett, mert egész hosszú életében nem félt idáig senkitől és semmitől. A hadifogolytáborban, amikor megsértették, négy német katonával is összeverekedett. És nem szállott az inába a bátorsága akkor sem, amikor még fiatal nagyanyám rosszul lett a hegyen, karjában hozta le ájult feleségét, és vitte el a doktorhoz, hogy végre megtudja, áldott állapotban van, s hamarosan világra hozza fiát, hogy folytatódjék a családi sóvárgás továbbra is az időben. Akkor sem félt, amikor a bizottság megszállta a présházat, s emelt hangon biztatták, hogy lépjen be a kollektívbe. Semmim sincsen, csak ez a ház, és néhány bokor szőlő, mondotta gúnyosan. S a városi elvtársak idegesen néztek össze, és Szikszai, a hírhedett felsőtábori párttitkár felcsattanva vádolta azzal, hogy becsapja a pártot, hisz köztudomásúlag ő a falu egyik nagygazdája, s a környék egyik leggazdagabb embere, aki egész életében a cselédeket nyomorgatta. De nagyapám ettől se jött zavarba, iratokkal bizonyította, hogy még negyvennyolc tavaszán eladta a házat és a földeket, mert úgy gondolta, immár megöregedett, és pihenésre van szüksége, éppen eleget dolgozott hosszú életében… De miért adta el? – nézett rá idegesen Szikszai, miközben a városi bőrkabátos elvtársak nyugtalanul konstatálták, hogy az adásvételi szerződések bizony valódiak. Mert már öreg vagyok, mondotta ő megint, mire Szikszai felcsattant: ugyan már. De nem folytatta. Savószínű szemében, amelynek pillantásától annyian rettegtek akkoriban, felvillantak a gyűlölet lángjai. Hát nézzenek rám – állott fel szomorúan nagyapám –, megöregedtem, s már nem volt erőm megművelni a földeket. És a pénz, a pénzt azt hová tette? – csattant fel az egyik városi és bőrkabátos elvtárs, s arcán nagy vörös foltok ütköztek ki az idegességtől. Igen, mi van a pénzzel? – csattant fel a másik is, kezében lobogtatva az azelőtt hosszadalmasan tanulmányozott, láthatólag teljesen törvényes adásvételi szerződéseket. Az unokámnak adtam – mondotta méltóságteljesen az öregember. Az unokája hol él? – jött a következő kérdés. Városon, válaszolta az öreg. És ott mit csinál? Operál, magyarázta fensőbbségesen nagyapám. Sebészorvos. Neki adtam a pénzt, miután hét év után hazatért a hadifogságból, hogy vegyen lakást magának, ne éljen albérletben, mások nyakán…

És nem félt akkor sem, amikor medvékkel találkozott a málnásban, de ezeken az éjszakákon, élete utolsó éjszakáin, elkezdett rettegni, s akkor értette meg a lövészárokban hamuszürke arccal gunnyasztó egykori bajtársait. (Ő akkor sem félt; ha eltalál egy golyó, akkor meghalok, mondotta flegmatikusan, nincs mit tenni, így van megírva a sors könyvében…) És egyre többször gondolt arra is, hogy keres a faluban egy készséges özvegyasszonyt, és felhozza ide, maga mellé veszi az ágyba, és hallgathatja álomtalanul forgolódva a lélegzetét, így legalább nem lesz egyedül. Lesz valaki mellette, s nem a gonosz árnyék csúfolódó röhögését hallja majd, hanem egy öregedő asszony el-elfulladó lélegzetét vagy meghitt horkolását.

Nagyapám nem értette, mi történik vele, mi zajlik körülötte, és ha néha elaludt, újra meg újra a hadifogolytáborban volt megint, a közös hálóteremben, és a társai szuszogását-horkolását hallgatva várakozott. Kísértetiesen ugyanezt élte meg ő is, s amíg megfeszülve várta, hogy megszólaljanak az ébresztőt jelző szirénák, legtöbbször azt sem tudta eldönteni a sötétségben, hogy Szibériában van-e, vagy a Duna partján, a láp morajlik-e közelükben, vagy a Duna suttog. Várta a szörnyűséges szirénák vijjogását, noha legszívesebben aludt volna, álmában is várta, s ha sikerült álomba zuhannia, jöttek a rémségek. Talán mert olyan nehezen tudott akkoriban elaludni, teljesen összefolytak a félálom stációi, és ha el is aludt, ismétli, annyi rémséget álmodott, hogy felébredve nyögött kínjában, s komolyan tartott attól, hogy megőrül. Általában a lápon át akart menekülni a puskájuk závárzatát csattogtató katonák elől, s amikor már szinte sikerült meglógnia, váratlanul süllyedni kezdett a mocsárba, vagy a Dunában úszva próbált megszökni, miközben a katonák a partról röhögve lövöldöztek rá, s amikor már szinte sikerült eltűnnie a zöldesen sustorgó nádasban, érezte, hogy valami kígyó tekeredik rá a lábára, vagy kötél, de annyira szorosan, hogy mozdulni sem bír, nem tudja fenntartani magát, ólmos nehezékként süllyed a folyó fenekére…

Nagyapja természetesen a Jenyiszej fenekére süllyedt a tutajról. Nem volt világos, beleszédült-e a vízbe, vagy valakik belökték, és amikor ezeket a sorokat olvasta, megdermedt. Hiszen pontosan ez és így történt vele is, csak nagyapja úgy írta le az állapotot, hogy valamiféle titokzatos és szörnyűséges hálóba gabalyodott, de háló, kígyó vagy kötél, lényegében mindegy volt, nem tudott mozdulni ő sem, s tudta, nincs menekvés, az útja végére ért. S mindez elkeserítette, hiszen még élni akart, elvégezetlen dolgok garmadája várta…

Igen, benne is, körülötte is megmagyarázhatatlan dolgok zajlottak. Éjszaka ő is állandóan a szibériai lágerben volt, vagy a Duna partján. Ha Szibériában, akkor a láp gonosz tündéreinek incselkedő nevetését vélte hallani, állandóan hívták maguk közé a mélybe. Jelenlétükről az idegesen pulzáló lidércfények árulkodtak, ha a deltaiban, akkor meg a Duna fojtó zúgását vélte hallani; hívta-csábította a folyam a maga felderítetlen, titokzatos mélységeivel és titkaival. Hiába szedte az altatókat, semmi gyógyszer nem segíthetett rajta, s orvosként tudatában is volt ennek. A monoton recsegések mintha az éjszaka már előtte is megjelenő és ágyával szemben posztoló árnyék vihogására rímeltek volna, hogy mindennek a szőlődombok felől érkező, egyre baljósabb morajlások adjanak megfelelő nyomatékot.

Meg fogok őrülni – gondolta sokszor hajnalban, amikor a sötétségből végre kibontakoztak az ősállatok módjára ellenségesen gunnyasztó bútorok körvonalai, és a félhomályban kószáló árnyékok is bánatosan estek szét semmivé.

Állandóan elhatározta, hogy levelet ír Irénnek, vagy felhívja telefonon, de aztán…

– És miért nem tette meg? – kérdezi a nő gyengéden simítva végig puha kezével az arcán.

– Maga sem tudja, miért. Talán mert akkor beismerte volna a vereségét.

– Azonnal jött volna, hiszen…

– De akkor ő még nem adta fel, legalábbis akkor még nem. Küzdött magával és rettegéseivel, és képzelete játékaival. De megjavította a romlás okozta károkat is, s közben egyre írta mérföldhosszú segélykérő leveleit, és hívta magához.

Egyet sem kapott meg – szólal meg újra az asszony, és a kupéban váratlanul alszik ki a fény. A vonat meglódulva áll meg, az ablakon át sötétségbe vesző mezőket látnak. Nem értik, mi lehet a váratlan pihenő oka, talán valaki meghúzta volna a vészféket?

– Mert fel se adta őket, reggel rendszerint összetépte és elégette a leveleket, amelyeket éjszaka lámpafénynél, rémálmai elől menekülve, képzelete alakjai elől bujkálva, a folyamatos recsegések és morajlások közepette írt, miközben egyidejűleg érzékelte az árnyék maszogását is a háta mögött. De ha megfordult, nyilván nem látott senkit, hát írta a leveleket, hogy reggel olvasatlanul gyűrve össze a lapokat elégesse őket, szélbe szórva a hamut.

– De hát miért? – húzódik közelebb hozzá Irén. – Miért?

– Mert reggel minden könnyebbnek tűnik, s mert nem bízott már benne sem – mondja ő lassan, és újra érzi, ingoványos talajra tévedt, de már egyszerűen képtelen megállni. – Nem értette, miért ül az egyetlen nő, akit szeret, és aki állítólag szintén szereti őt, még mindég félhülye s ráadásul béna férje mellett.

Hallgattak, az ablakon át bámulva a mezőn imbolygó árnyékokat.

– És a faluban, a rendelő melletti lakásban sem maradt szívesen éjszakára. Itt különféle külső zajok idegesítették. Az ablak alatt eltántorgó minden esti részegek üvöltözése, danolászása és a megszakíthatatlan kutyaugatások, a bánatos macskanyávogások… Ráadásul az ablakon besütő utcai lámpa fénye félálomban mindég a láger reflektorainak elfelejthetetlen szörnyűségeket idéző fényére emlékeztette, így hát ha tehette, mégiscsak a présházban maradt éjszakára, vészesen recsegő, széteséssel fenyegető ágyában fekve. Olyan ez, írta nagyapja néhány nappal halála előtt egyik utolsó feljegyzésében, mint egy koporsó, talán Gagarin érezhette így magát űrhajójában, amikor megállíthatatlanul repült az Isten felé – próbált rájönni arra, hogy mik is történnek körülötte és benne. Rendületlenül hitt ugyanis abban, hogy a dolgoknak van racionális magyarázatuk. S ha a kiváltó főokra rájön, ha vissza tudja vezetni az egészet a kezdetekhez, uralni is tudja a kuszán szétfolyó dolgokat, és így egységes láncolatba rendezvén őket, megszabadulhat kísértéseitől.

– Írnod kellett volna – sóhajt bánatosan az asszony, s ahogy felemelkedve feléje hajol, hogy megsimogassa, váratlanul, nagyot rázkódva indul meg a vonat, és szinte ráesik. Lélegzetük összevegyül, vadul csókolják egymást, csak a folyosón hallható lépések zajára válnak szét. A kalauz érkezik, gondterhelten kérdezi: nem láttak-e egy gyanús alakot végiglopakodni a folyosón.

– Nem – mondja ő.

A kalauz elnézést kér, és kimegy.

Ülnek egymással szemben, s Irén sóhajtva ismétli meg: írnod kellett volna, ha írsz, azonnal idejövök, nem számított volna már semmi, akkor már lényegiekben úgyis eldöntöttem, hogy elhagyom Emilt, és veled élek, s állandóan előttem volt az arcod, de amire elszántam magam, hogy idejöjjek, hívás nélkül is, te már nem voltál itt, te már elutaztál a Deltába, és én nem értettem semmit az egészből, sírhatnékom volt, hogy most, a végén veszítelek el, amikor már…

Irénre is sokat gondolt azokban a félelmetes, egymást leköröző májusi, júniusi, júliusi napokban, mielőtt a nagy utazásra rászánta volna magát, s miközben a hátán feküdt a sötétségben, s künn eszeveszetten morajlott a hegy, mintha el akart volna szállni, s az ágy fejénél álló árnyék el-elfulladva hahotázott, elképzelte szerelmét ruhában és ruha nélkül, próbálta maga elé idézni, akár a lágerben, de most nem sikerült, és az erőfeszítésbe, hogy sikerülhessen, óvatlanul aludt bele, és a borospince sarkába elásott aranyrög kikelt a nagy hordó alól, és fölötte világított. Dermesztő sárga fénye olyan volt, mintha a szobájába költözött volna átmenetileg a hold. De forgolódva vette észre, nem is a szobájában van, hanem egy beláthatatlan mezőn, s a sarkán ülve, hunyt szemmel hallgatja az összevissza járkáló szelek susogását – akárha ő lenne titokzatos, tatár rabságban sínylődő, János nevű őse, akinek nevét és félelmeit is örökölte, aztán váratlanul látta meg a virágot. Igen, leírhatatlanul gyönyörű volt. Ott lengedezett fölötte, remegett a szelek érintésétől, fázósan húzódott össze, vörös volt egyszerre és sárga, kék és zöld, bordó és lila, nem lehetett meghatározni a színét, és olyan szép volt, hogy belesajdult a szíve. Megnyugodott, és elhatározta, nem halogatja tovább, mégiscsak elutazik hajdani fogolytársához a Deltába, és ráveszi, menjenek vissza az állítólag már lebontott láger helyére, hátha ott megbizonyosodhat arról, hogy semmi nem tart örökké… Az ágyában volt megint, a holddá változó aranyrög változatlanul ott világított megnyugtatóan a feje fölött, s olybá tűnt, mint a tök ászon kaszájával pihenő fickó. Egy pillanatig úgy érezte, megint a pusztán ül, a szelek simogatják az arcát, és zúgásukban szavakat is vélt hallani. Azután úgy érezte, a mezőn ott libeg fölötte a kísértő családi álom is, a képzeletbeli virág. Ült a sarkán, és a szelek fecserészésére figyelt, először a holdat vette észre, bár nem volt meggyőződve, hogy nem a borospince legnagyobb hordója alá elásott aranyrög kelt-e ki a rejtekhelyéről, hogy megjelenjen itt, a képzelet beláthatatlan pusztáin. Az ürömfű-tenger fölött görgött, aranyló tányér, egyre sebesebben, egy pillanatra olyan volt, mint egy kerekre sült aranysárga cipó, és talán azért is őrjítette meg a felemelt fejjel utánaloholó tatár kutyákat. Aztán hirtelen tűnt fel ismét a szivárvány színeiben pompázó virág is. A semmiből, mint Paracelsus rózsája, s puszta látványa is hihetetlen nyugalommal töltötte el őt. Forróságot érzett, egy pillanatra mintha Irént is ott érezte volna maga mellett, a nyári éjszaka pedig egyre bensőségesebben pulzált körülöttük, mintha egy pillanatra meg is nőtt volna minden. A puszta, a tovagörgő aranyló holdtányér, a felemelt fejjel, vonítva loholó tatár kutyák, valahol, a láthatáron túl, a messzi folyó, és partján a füzesek. S mintha még közelebb került volna hozzájuk a csillagokkal teliszórt ég – aztán lassan szűnt meg minden. Érzékelte, hogy ágyban fekszik újra, Irén zöld szeme tűnik fel egy pillanatra, azután magára maradt, végérvényesen megint, és a nyár is olyan lett, mint egy kártyalap. Igen, egy vidám, kissé közönséges, elégedett fickóvá változott a nyár. Az éjszaka és nappal kiegyenlítette egymást, erős sugárzó fény öntött el mindent; két sárga gömbből jött eme rejtelmesen megnyugtató fény – az egyik nyilván a hold volt, a másik a hordó alól kikelő aranyrög –, e két aranyló gömb a fickó feje felett függött, két oldalról világítva meg mindent; a fickó némileg melankolikusan vigyorgott, átvetve egymáson hosszú lábait, kaszájára támaszkodva ült, úgy is mondhatná, a jól végzett munka örömével nézte le őt, s látni lehetett zokniját, térdnadrágját és csatos cipőit is, s ő rájött, álmában motyogva, hogy talán azért is elégedett ennyire közönségesen és nyíltan, mert ő is, akárcsak a hold a víztükörben, szemlélheti maga alatt tükörképét is. Boldogsága megduplázódik tehát, s azt is csak ő tudja, hogy amit a hold tükörképének vél, az tulajdonképpen nem a tükörképe, hiszen itt se tükör, se víz, hanem az elásott aranyrög, a családi ház és a földek jelképe. Igen, olyan lett a nyári éjszaka lassan, mint egy kártyalap, s reggel vidáman és megnyugodva öltözött, csomagolt. A présházat gondosan bezárva, és a kulcsot a pajtába rejtve – erről a titkos rekeszről csak Irén tudott és Józsi bácsi – elindult végtelennek tűnő utazására. A többit tudja az asszony – néz a kíváncsian előrehajoló Irénre. Már természetesen nem hisz abban, hogy lehetne tudni bármit is… de mégis, legalább innen nézve érthetőek lesznek és összeállnak a dolgok rejtélyesnek tűnő mozaikdarabkái. És kirajzolják a történetüket, magukba rejtve magyarázatukat, de a folytatás örök lehetőségét is…

– Ölelj meg – súgja elfulladtan az asszony. – Szoríts magadhoz!

A vonat álmosító mozgásába alszik bele, a nő ölébe fúrva a fejét, álmában ismét megjelenik a virág, és titokzatosan lebeg a levegőben. De már nem érzi, hogy mondani is akarna valamit, már üzenetét sem akarja megfejteni, hetek óta először álomtalanul és nyugodtan alszik, mint egy gyermek.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben