×

A jövő műfaja

Ferdinandy György

2004 // 05
Aki veszi magának a fáradságot, megfigyelheti. Ezek sosem isznak. Ezek sosem esznek. Néha asztalhoz ülnek, igaz, van úgy, hogy még ki is szedik maguknak az ételt. De arra még nem volt példa, hogy belekanalazzanak. Ha valamelyiknek pohár van a kezében, az azt jelenti, hogy részeges. Hogy le fogja inni magát, ha ugyan még nem itta le. Érthető módon budira se járnak. Elképzelhetetlen, hogy a romantikus hősök szarjanak.

Arról pedig még senki sem hallott, hogy valami munkára adná a fejét bármelyikük. Fogalmuk sincsen róla, hogy mi fán terem a vekker, a bölcsőde, a menza vagy a hetijegy. Igaz, hogy pihenni se látja őket az ember. Lerogyni, megnyomni a távirányítót, és elaludni, mire a képernyő szövegelni kezd.

Az, hogy soha nem esnek gondolkodóba, az elmondottak után természetes. A tűnődéshez egy kis magány kellene, egy másodpercnyi néma csend. Ebben a műfajban azonban minden másodperc drága mulatság, és különben is, a néző fülének elviselhetetlen lenne a csend.

Tévedne, aki azt képzelné, hogy ezek szerint nem történik velük semmi érdemleges. Jaj, dehogyisnem! Az életük, éppen ellenkezőleg, merő aktivitás. Hogy mást ne mondjak, szüntelenül jönnek valahonnan, vagy valahová tartanak. Személygépkocsin, természetesen. Minden márka reklám, és villamoson utaztatni a stábot időigényes művelet.

Legtöbbször azonban helyben utaznak. Félpercenként szól a csengő, és mint a görög tragédiákban, valaki berohan. Más meg elköszön, mert mindenki ugye nem maradhat: a színpad vagy a szoba hamar megtelik.

Még egyszerűbb, ha nem a csengő berreg, hanem a telefon. Aki felveszi a kagylót, néha elájul. Máskor jajgat vagy zokog. Ez a legolcsóbb megoldás, a dialógus felét nem hallja az ember. Nem is kell megíratni. Minek? Némelyek szerint a műfaj legfontosabb kelléke a telefon.

Mindenütt ott van, puffon, polcon vagy íróasztalon, mindegy, hogy pazar luxust vagy csak szolid jómódot sugalmaznak a belső terek. De nem is ez itt a lényeg. A lényeg ez a titokzatos beszélőke, ami az igazságnak mindig csak a felét árulja el. A telefon.

Mert hát annak, ami itt történik, mindig csak a felével van tisztában az ember. Ha tudom, hogy ki a gyilkos, nem tudhatom, hogy ki az áldozat. És vice versa. Ha ismerem az anyámat, akkor apámról, ellenkező esetben: ha ismerem apámat, akkor az anyámról nem tudok. És még ezt sem egészen biztosan. A nagyszülők amnéziások, a csecsemőket pedig már a keltetőben összekeverik a szülőotthonok.

De hát akkor – kérdezhetné valaki – mi hajtja ezeket a bábokat? Pofon egyszerű: nemes érzelmek. A pénz, a hatalom. Egy szó, mint száz, egydimenziós emberek. Ennél többet nem tud róluk senki, a legkevésbé ők maguk.

Egyébként elegáns fiatal nők, kifogástalan, a nap szakának megfelelő slafrokban, bikiniben vagy estélyi ruhában. Nehéz követni őket, átöltöznek jelenetről jelenetre. Még a frizurájuk sem ugyanaz. Ha valamelyikük netán vízbe fullad, onnan is frissen dauerolva mászik elő, az ügyeletes hősszerelmes tetovált karjaiban.

A férfiak nem ilyen elegánsak. Elnök vagy igazgató kell legyen az, akinek nyakkendője van. Néha még a mellkasukat vagy a lábuk szárát is megmutogatják. Ezt ugye nem tehetik meg a középosztálybeli nők, akik odaát, Dél-Amerikában térd felett nem is borotválják a lábukat.

A borotválkozás egyébként a férfiaknál sem nagy divat, a macsók nemegyszer háromnapos szakállal csókolgatják a választottjukat. Mert csókolódzni módfelett szeretnek. Kár, hogy amikor belejönnek, rendszerint megszólal a telefon.

Hátravan még, hogy két nyelves puszi között mit csinálnak: hogy mégis, ha már itt vannak, mivel múlatják az időt? Rohangálással és ajtócsapkodással mégsem lehet eltölteni a napot!

Az ember azt hinné, élik az életet. Az Életet, nagy é-vel. Ezért bámuljuk őket, nap nap után, gúvadó szemmel, a világot jelentő deszkák alatt. Ezek a szép és gazdag, makkegészséges ifjú emberek ugyanis – kongenitálisan boldogtalanok!

Órabérben gyötrődnek, zokognak a vásznon, mázsás könnycseppek gördülnek végig a frissen sminkelt babaarcokon. És még csak nem is tudja őket sajnálni az ember. A néző, akit érzelmeik mosogatóvizével nyakon öntenek. Mert ezek annak, aki a közelükbe kerül, karban és főfoglalkozásban ártanak.

Nem vesznek emberszámba se minket, sem egymást. Mindenkinek beleköpnek a levesébe, szóhoz – mit szóhoz! oxigénhez – sem engedik
jutni a másikat. Féltékenyek mindenre és mindenkire, mondanám, de hát a féltékenység emberi érzés. Ezek meg nem hisznek senkiben és semmiben. Önzők, számítók. Summa summárum: szörnyetegek. Monstrumok.

Van persze, kell hogy legyen közöttük egy-egy ártatlan áldozat. Egy gyenge, érzelmes lény, aki olyan élhetetlen, hogy az már elviselhetetlen. Talán azért, mert ránk hasonlít. Miránk, akik ugyanilyen tehetetlenül tipródunk a tömegben, hogy még idejében hazaérjünk, és végignézhessük a kalandjaikat.

A produkciót mindenfélének elnevezték. Itt nálunk szappanoperának, telenovellának a dél-amerikaiak. Talán mert habzik, mint a szappan, vagy merthogy ezzel a novellával az ember töke – urambocsá! – hamar tele van. Hívhatjuk azonban akárhogy, egy dolog biztos: az, hogy ez itt a jövő zenéje. Regényeket írni, esszét vagy novellát, hamarosan már fölösleges.

Ez a jóléti társadalom perspektívája. Figyeljük hát a telefonbeszélgetéseket! Modern műfaj,
a féligazságoké. Vagy a kérdések nincsenek megfogalmazva, vagy a válaszok.

A szappanopera lesz a mi nagyrealizmusunk, embertársaim. A sorsukra hagyott, éhen pusztuló milliók halálordítása ehhez a szép, új világhoz csak háttérzene. Drót nélküli telefon.


Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben