×

Szószobrok, jelszobrok

Várnagy Ildikó művészetéről

Vathy Zsuzsa

2003 // 12
„Hamvas Bélát olvastam Rómában, a Magyar Intézet tetőteraszán – írja Várnagy Ildikó –, lapszéli rajzokat készítettem hozzá. Majd a kis rajzokból nagyobb rajzokat, végül ami nagyon mélyen megragadott, abból lett a szobor. Őt (Hamvast) képviseli a tér közepén álló legmagasabb rúd-oszlop. A négy oszlop-rúdnak harangszem feje és virágszerű, sugaras lába van…
A körülöttük lévő, fekvő rúd-vonalak, ledőlt oszlopok, domborulatok… mintha kultúrák maradványai lennének, de lehetnek egy fel nem épült kultúra alkotóelemei is. Felépülés–lebomlás állandó feszültsége járja át ezt a teret. Elneveztem a művet Hamvas Béla-térnek. Ez az a tér, amiben ő élt és gondolkodott, ahonnan ő már eltűnt, de itt hagyta nekünk ezeket a formákat.”

Hamvas később, a Szószobrok című vékonyka kötetben is feltűnik – a Vár Ucca 17 könyvek Várnagy-kötetében –, kitárt karú, fekvő alak (3 vonal), föld, lenn (1 vonal), égbolt, fönn
(1 vonal), a rajz mellett szavak: „otthon érzem magam / ottlik velem van / otthon érzem magam / hamvas velem van”. A furcsa vallomásra, egyúttal a szerző szokásaira, gesztusaira talán magyarázatot ad a következő rajz: öt tárgy, öt vonal és egy csigaformájú „én”, mellettük hetyke, bocsánatkérő magyarázat: „olyan vagyok, mint a rómaiak / mindent megjelölök saját jeleimmel / és magamévá teszem”.

Várnagy Ildikó azért jelöli meg a tárgyakat, hogy értelmezze, amit lát, megél vagy megért. Szenvedélyes (mániákus) kíváncsisággal veszi birtokba a tárgyakban lévő üzeneteket, ugyanúgy, mint a szavakba, mozgásba, zenébe rejtetteket. „Az ember jelképalkotó lény, a kultúra jelrendszer – olvassuk az egyik éteri párbeszédben –, jelek révén üzen nekünk minden.” Vagy: „Tudós és művész egyformán az ismeretlenek felé hajózik.” Majd elragadtatva fedezi fel, és tudatja velünk is: „nyitott művek lehetünk, sajátos befejezetlenségekkel”.

Mit tudunk meg Várnagy Ildikóról rajzaiból, verseiből és a művészeti írásokból? Hogy mióta az eszét tudja, a tenyerében gyúrt, formázott valamit. Tizennyolc évesen egy hajas-alvós babát kért karácsonyra. Hogy szobrai egy kicsit játékok is – saját maga számára. Amikor megmutatja valakinek, akkor kezdődik a baj: nem mindenki szereti meg ezeket a játékokat. „Talán nincs humorérzékem? – kérdezi magától. – Mindent komolyan veszek? Ami nekem játék, azt mások nem tartják annak?” Játszópajtásának tekinti Weörest, Pilinszkyt, velük remekül érzi magát.

Várnagy mindenkinek hálás, aki valamilyen fontos dologra megtanította. V. L. pszichológusnak azért, mert megértette vele: „a Föld olyan kicsi, mint egy labda a tenyeremben, mindig így gondolj rá, és szeresd az egészet.” A holland de Vriesnek azért, mert „legtöbbet a törékenységgel mint törékeny tartalommal foglalkozik. Vasból készít füvet, hogy ne lehessen letaposni.”

Halott barátainak, választott társainak tudósításokat ír élete eseményeiről. Schwittersnek (Hannover, 1887–London, 1948): „Drága Schwitters, tavaly felszámoltam a csepeli házat, egyfolytában rád gondoltam. Hány művet csinálnál ebből a sok öreg tárgyból […] hungarocellből, szétrohadt gipszből, penészes kerámiából […] Szeretem benned, hogy miközben polgárpukkasztó voltál, sértetlenül megőrizted fegyelmezett, kiegyensúlyozott, higgadt lényedet […] Szeretem azt a nagy nevetést az arcodon, azt a nyárspolgári és nagypolgári nevetést, ami mögött iszonyatos szorongás lappang.”

Gulácsyval tisztázza: „te ösztönös művész vagy, én meg tudatos, te preraffaelista, rokokó, szürrealista, én szürrealista, organikus, vitális…”

Szemérmes, szép vallomásokat ír Giacomettihez, a Mesterhez: „Te 1920-ban, tizenkilenc évesen láttad az etruszk figurákat, amik teljesen rabul ejtették lelkedet. Én téged előbb szerettelek, mint az etruszkokat. Mikor megláttam őket, rád gondoltam, bezárult a varázskör: etruszkok – Giacometti – én… Küszködésed a háromdimenziós árnyékokkal megható.”

A fiatal Giacometti is felsejlik a beszélgetésekben, akinek szobrai eleinte hasonlítottak a kortárs művekhez; feltűnik a húszas évek eleje is, amikor a kor művészei kimondták, hogy minden, amit ember alkot: művészet. Művészet az is, ha valaki készen talált tárgyakat illeszt össze, s hogy a rozsdás kerék, a konyhaszék, a biciklikerék költői jelentésű metaforává lesz, vagy dadaista tréfákban dicsőül meg, ha a művész úgy akarja.

De csak előzményként, mert Giacometti útja elválik a dadaistákétól, a futuristákétól. A Mester a térbeli viszonyok megszállottja lesz, áttetsző konstrukciókat készít, az üresség körvonalai érdeklik. „A tér fontosabb nekünk a tárgynál” – kiált fel Várnagy Ildikó. Örömmel fedezi fel a hasonlóságot Giacometti és saját maga között, s ez az élmény felkavarja. „A különböző terek mindenfelől beleharapnak a tárgy húsába és széttépik, mi meg csak nézzük… Néha a levegő vesz el nagyobb darabot az anyagból, máskor meg az anyag nyomakodik bele erőteljesebben a levegőbe…”

Várnagy Halott barátaim emlékére című kiállítása tizennyolc, falra függesztett jel. Jelek.
A halott barátok között ott van egy középiskolás osztálytárs, egy keramikus barátnő, és minden bizonnyal ott vannak az éteri beszélgetésekben megszólított művésztársak is. A jelek: hungarocellből kivágott, alumíniummal bevont formák, akrilfestékkel megjelölve. Mi ez a megjelölés? Talán érzelem, talán irány, talán elmélyedés, talán együtthaladás – szín és forma, ami egy gondolatból, szóból jelbe sűríthető.

Nem lehet nem észrevennünk, hogy Várnagy Ildikó számára egy új szobrászati nyelv megteremtése (is) a cél.

Van a kiállításon néhány nagyobb szobor is. Egy emlékmű, egy archaikus fekvő alak, egy álló alak és egy három darabból álló, drámai önarckép, a címe: Darabokban vagyok. Tudatja velünk, újra és újra, a nagy szobrokban ugyanúgy, mint a jelszobrokban, hogy a művész célja jelekbe sűríteni a létezés princípiumait. Elmondani, milyen a viszonya az életörömhöz. A káoszhoz. A csúnyához. A széphez. A mániához. Az áldozathozatalhoz.

Régóta nem olvastam könyvet ilyen sokáig, mint Várnagy Ildikó művészeti írásait (Művészeti írások, 1973–1999, AND Grafikai Stúdió, 2001). Minden szavát értelmezni kell, elgondolkozni rajta, hozzágondolni, ami hozzátartozik – ezt rója ki a szerző az olvasóra. Néha nem az esztétika nyelvén íródik, inkább a közbeszédén, máskor költői, mintha vers akart volna lenni. „Topor Andrásról – gimnazista korunkban – készítettem már egy agyagportrét. Sajnos, nem maradt meg, de a kezemben érzem feje méretét, gömbölyűségét, pisze orrát, nagy, dacos száját, szigorú, zöld szemét… Nézem a fejét, már az égből nevet le rám.”

Várnagy Ildikó művészete, szószobrai és jelei filozófiai indíttatásúak. Rögzíteni akarják a pillanatot, értelmezni, megfejteni az üzeneteket. Az érzelmességtől Várnagy Ildikót valami elválasztja. Bár azt mondja, legyünk nyitott művek, aztán… mintha mégse. Érzelmeit is jelekbe rejti.

Önkontrollja szüntelenül működik. Konokul figyel, ismerkedik, hátha megtud valamit, amit eddig nem tudott. Ha megtudta, megformázza. Hungarocellből, alumíniumból, kőből, kerámiából, bronzból – azon a bizonyos nyelven, ami már van, csak még nem annyira, amennyire lehetne, de aminek a megteremtését mindenképpen tőle várjuk.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben