×

Szögedi visszhang

Péter László

2003 // 12
A Kortárs augusztusi számát szeptember 2-án a Tunéziába tartó repülőgépen olvastam. Elsőként a 85 éves Mészöly Dezső emlékezését, mert őt is, édesapját is ismertem, és mert szegedi emlékeire különösen kíváncsi voltam. Utána Móser Zoltánnak a bonyhádi József utca eltűnését siratgató írását olvastam, nemcsak az ott tanuló Illyés miatt, hanem mert gimnáziumi magyartanárom, osztályfőnököm, Vajtai István is ugyanannak a kivételesen nagyszerű bonyhádi evangélikus gimnáziumnak volt kitűnő és katolikus vallása ellenére nyolc éven át rendszeresen jutalmazott tanítványa. Még jutott időm a két és fél órás repülőúton Alexa Károly hatalmas áttekintésről tanúskodó, érdekes tanulmányának elolvasására is.

Itthon nem szoktam a folyóiratot ától cettig áttanulmányozni. A szépirodalmi anyagot, verset, elbeszélést többnyire csak átlapozom, itt-ott beleolvasok. Öreg vagyok, elmúltam kéthetes, napjaim meg vannak számlálva, gazdálkodnom kell az időmmel. Csak ha valami fölkelti a figyelmem, szánok időt, hogy alaposan szemügyre vegyem.

Most tíz napig nem volt más olvasmányom, mint az útikönyv meg a Kortárs. Időm viszont volt bőven, mert bár fürdésre alkalmas meleg volt, de a tenger bizony nem… Egyetlen napon, szeptember 6-án, szombaton volt olyan sima, hogy úszni is lehetett benne; máskor akkora hullámok zúdultak a partra, hogy orrunk, szánk, fülünk, szemünk tele lett sós vízzel… Úszni nem lehetett, legföljebb ráfeküdni a vízre, s dobáltatni magunkat a hullámokkal. Sokáig ez sem élvezet. Az idegenforgalmi vállalatok propagandájukban ezt bölcsen elhallgatják. (Ez itt az ellenreklám helye…)

Ráadásul a magyar turistákat szétszórták a parton szanaszét álló szállókba, összekeverték csehekkel, szlovákokkal, németekkel, románokkal, így még alkalmi társaságok sem jöhettek létre, amelyek a szabad idő együttes eltöltésére termékeny közösségeket teremthettek volna. Elmentünk egymás mellett a folyosón vagy a parton köszönés nélkül, hiszen nem tudhattuk, ki a magyar…

1

Már a gépen elhatároztam, hogy Mészöly Dezső írásához megjegyzést fűzök. Nem azért, mintha javíthatatlan hibakereső volnék, hanem mert fontosnak tartom, hogy két kérdésben az olvasó – legyek nagyképű: az utókor – ne a tévedést, hanem az igazságot örökölje.

Szerelmes földrajz

Mészöly Dezső úgy tudja, hogy a Szerelmes földrajz „műfajteremtő szókapcsolat” Szabó Zoltán leleménye. Igaz, hogy 1942-ben neki jelent meg e címmel remek könyve, amely iskolát teremtett a helyi irodalmi hagyományok ápolásában. Csakhogy ő maga ismerte el, hogy a fölfedezés nem az övé. Cs. Szabó László írta le „azt a szóösszetételt, melynek átengedésével ez a könyv e címet kaphatta: »Szerelmes földrajz.«” (Nekem az 1964. évi washingtoni kiadás van meg; ebben a 72. lapon található az idézet.)

Az ö-zés

Mészöly Dezső Kunszentmiklóson már gyermekként megtanulta azt a nyelvet, amelyet ifjúként Szegeden is beszélhetett. Ennek legföltűnőbb sajátossága az ö-zés. Azaz a rövid zárt ë hangok egy részében ö hang ejtése. Tessék figyelni: nem ő hang, tehát nem ő-zés, kivált nem őzés. Mészöly Dezső versében és prózai szövegében is bizony így van, s kár lenne, ha tekintélyével erősítené ezt a hibás alakot.

Kuneső, jászeső

A kunesőről az öntudatos kiskun Móra Ferenc is írt, csak ő jászesőnek nevezte. Mi az a jászeső? „Mikor megindul a szél valahonnan a Mátrából, a hajdú rónák szikes homokját a szárnyára szedi, s mind rázúdítja a lápra: az a jászeső. Erdőket elborít, falvakat eltemet: a szem megvakul, a fül megsiketül bele.” (Rab ember fiai. Mindenki Jánoskája. 1955, 63.) Egyébként az Új magyar tájszótár mindkettőt igazolja: a kunesőt éppen Kunszentmiklósról és Debrecenből, Karcagról ismeri, a jászesőt meg a Kiskunságról általában, továbbá Kecskemétről és Szolnokról. „Erős szél porral, homokkal, de eső nélkül.”

Egyébként élvezettel olvastam, kivált a szegedi emlékeket.

A Mészöly ősök

Fölhasználom az alkalmat, hogy a magam csaknem negyedszázaddal ezelőtti akaratlan tévedését helyrehozzam. 1980-ban a Magyar Hírlapban jelent meg A hagyományőrző s örökhagyó címmel emlékezésem a két évtizede, 1960-ban elhunyt Mészöly Gedeonról, Mészöly Dezső édesapjáról. Ebben a Magyar életrajzi lexikon (1969) hibás adatának hitelt adva a nyelvtudós apjának a festőművész Mészöly Gézát mondtam, s azt is írtam róla, hogy Nagykőrösön Arany János tanítványa volt. Senki nem igazított helyre.

Amikor írásom 1983-ban megjelent Szegedi örökség című gyűjteményes kötetemben, két tiltakozást is kaptam. Röviden, levelezőlapon, szeptember 21-én Mészöly Gedeon tanítványa, majd a szegedi tanszéken utóda, Nyíri Antal igazított helyre: „Mészöly Gedeonnak nem apja volt Mészöly Géza, a festő, hanem nagybátyja. Téved a lexikon is. És nem Mészöly Gézának volt Kőrösön Arany János a tanára, hanem Mészöly Gedeon édesapjának. M. édesapja ref. lelkipásztor volt. Vale! Nyíri Antal.”

A másik levelet november 23-án Mészöly Dezső írta. Két gépelt lapon lényegében ugyanarra hívta föl a figyelmem. Kicsit Nyíri Antal is tévedett: Mészöly Gézát Mészöly Gedeon nagybátyjának tudta, holott – mint Mészöly Dezső leveléből kiderül – unokabátyja volt. Hadd idézzek belőle, mert ezzel ki is egészíthetem Mészöly Dezső mostani írását nagyapjának, e szintén különleges 19. századi egyéniségnek jellemképével:

„Mészöly Gedeon a tabajdi református eklézsia egykori jeles lelkipásztorának, Mészöly Pálnak fiaként született. Nem Mészöly Géza, hanem ez a Mészöly Pál volt Arany János kedves tanítványa Nagykőrösön. Dolgozatairól azt írta Arany: »Költőiekben is ékesen fogalmaz.« Téged nyilván az említett lexikoncikk vitt tévedésbe.

De nem tévedsz, mikor azt írod, hogy Édesapámból is volt abból a festői hajlamból és tehetségből, mely Mészöly Géza életművében bontakozott ki teljes gazdagsággal. Hadd említem meg mint érdekességet, hogy mikor Édesapám fiatal tudósként Münchenben kutatott, oda is magával vitte vázlatkönyvét, s egy ottani műkereskedő, meglátva e rajzokat, rögtön meg akarta tőle venni az egész kollekciót abban a hiszemben, hogy az Mészöly Géza munkája. Azt is jól látod, hogy ez a családi hajlam jelentkezik ismét a nyelvész Mészöly Gedeon festő lányának, Mészöly Laurának tehetségében.

Még néhány szót apai nagyapámról, Mészöly Pálról. Ő 1839-ben született, tehát öt évvel volt idősebb a festő Mészöly Gézánál. Mint már említettem: Nagykőrösön Arany János tanítványa lett. Arany költői hajlandóságú diákjaival verseket is íratott. Hegedűs András Arany János a katedrán c. könyvéből látom, hogy nagyapám Tél van c. verse megnyerte Arany tanári tetszését. (Lásd a 125. lapot.) Benkó Imre Arany János tanársága Nagykőrösön (1897) c. munkája nincs itt kezem ügyében, de emlékszem rá, hogy abban is említés történik Mészöly Pál egyik-másik megdicsért verséről is.

Ha azt mondom, hogy Mészöly nagyapám ritka szerény ember volt – ezzel még keveset mondtam. Tudott latinul, görögül, zsidóul, olyan fokon, hogy – mellékkeresetként – teológustársait is ő tanította e nehéz holt nyelvekre. De jól megtanult három élő nyelvet is: a németet, angolt, franciát. S mind e tudásával elvonult falusi papnak Tabajdra! Sokoldalú ismereteit arra használta, hogy négy fiát maga tanítsa a gimnázium alsóbb osztályainak valamennyi tárgyára: csak vizsgázni küldte el őket Nagykőrösre. Kaptak is fiai, kivált a nyelvi tárgyakból, olyan alapozást, amit diáktársaik nem győztek irigyelni. (Mellékesen: az, hogy fiait tizenöt éves korukig nem adta ki a háztól, valamit könnyített egyre tornyosuló anyagi gondjain.)

Kérlek, használd föl e levelemet úgy, ahogy jónak látod. (Nem volna-e helyes pl. a Te hozzáfűzött kommentároddal együtt az ÉS-ben publikálni?) Én talán elküldök erről egy másolatot a lexikonszerkesztőségnek is, figyelmeztetésül. Nem győzöm sajnálni, hogy ily későn került szemem elé az a hibás adatközlés, s így csak most kérhetek valamilyen utólagos korrekciót.”

A Magyar életrajzi lexikon főszerkesztője, Kenyeres Ágnes az 1981-ben megjelent harmadik, kiegészítő kötetben már a lexikoncikk e rövidke mondatának törlését kérte. Számomra azonban ez már késő lett, hiszen 1983. évi könyvemben ellenőrzés nélkül közöltem újra 1980-ban megjelent cikkemet. Mészöly Dezsőnek november 30-i levelemben sajnálattal ismertem el, hogy a lexikon rászedett. „Neked is csak azt válaszolhatom, amit Nyíri Tóninak: kár, hogy nem akkor hívtátok föl a figyelmemet, amikor írásom először megjelent a Magyar Hírlap 1980. június 11-i számában. Mennyire örültem volna, ha megkíméltek a kötetben való »megörökítésétől«. Szívesen megírnám ezt az ÉS-nek, de alig hiszem, hogy most – minden időszerűség híján – közölnék.”

Megígértem Mészöly Dezsőnek, hogy egy következő kínálkozó alkalommal módot találok a helyesbítésre.

Most örömmel megtettem.

2

Régi tervem, hogy alkalmat kerítek napjaink nyelvhelyességi, helyesírási és stiláris divatjának, sőt járványának tüneteit meggyőző példákon közhírré tenni. E nyelvi szeplők ragadósak, terjednek, s ha gátat akarunk nekik vetni, érdemes időt, helyet szánni hiteles bemutatásukra. Soha nem jutott rá időm.

Most, a Földközi-tenger partján, jutott. Piros golyóstollammal néztem végig a Kortárs augusztusi számát. Meggyőződésem, hogy tanulságos lesz mind a szerzőknek, mind a szerkesztőknek, mind az olvasóknak. De nem akarok senkit sem személy szerint elítélni: nem az a fontos, ki írta, hanem hogy mit írt. A nyelvi jelenségeket tűzöm gombostűre, abban a reményben, hogy sikerül meggyőznöm írót, szerkesztőt, olvasót, megéri a fáradságot, ha ügyelünk nyelvünk törvényeire, sajátosságaira, értékeire.

Talán mint a hírhedt állatorvosi ló, ha egy helyen ennyiféle nyelvi betegséget mutatok föl, meggyőzöm az érdekelteket, hogy jobban kellene vigyáznunk nyelvünk értékeire, szépségére, változatosságára.

Mert nem öncélú a nyelvhelyesség: egyszersmind nyelvgazdagító, nyelvszépítő célt szolgál. Éppen azt szeretném, ha az írástudókat sikerülne példatárammal meggyőzni, hogy saját érdekükben érdemes jobban ügyelniük a választandó szavakra, kifejezésekre, hiszen láthatják, mennyire egyhangúvá válik stílusuk, ha hagyják magukat a nyelvi járványtól elszürkíteni. Nem pellengérre akarom őket állítani, hanem hitem szerint az ő nyelvük változatosságát, gazdagítását szolgálom, amikor tudatosítani akarom bennük az elkerülendő hibákat vagy akár csak szeplőket.

Volna~lenne

„Előbb a nyárost idézed vissza. Egyidős lenne a hátad mögötti házzal…” (1. lap.) Hibás divat: a föltételes módnak jelen idejű alakja (volna) hovatovább alig használatos, holott lényeges jelentésbeli különbség van kettejük között. További példák ugyanebből a folyóiratszámból: „Igaz lenne-e, amit ugyancsak Kőbányai állít” (69). „Mégsem lenne jogos értelmetlenséggel vádolni Hamvast” (91). „Ez azonban nem jelenti azt, hogy az esszé műfaján belül bizonyos csoportok s típusok ne lennének megkülönböztethetőek egymástól” (93. l. 28. jegyzet). „Nagy lelkesedéssel írtam a zenét, mely a cselekmény egészét kísérte, úgy, mintha opera lenne” (99). Ha a lenne kiszorítja a volna alakot, ez nemcsak egy jelentésárnyalatot irt ki nyelvünkből, hanem a stílust is szegényíti, a változatosságot szűkíti, korlátozza. Igényes stiliszta tehát nem mossa egybe a kettőt.

Értődik

„Akkor magától értetődő” (2). Általánosan elterjedt hiba ez képzőkettőződés. Olyan, mintha valaki őt helyett őtet vagy ahogy a népnyelvben ma sem ritka: a mész tárgyeseteként meszet helyett meszetet mondana. Teljesen elegendő: értődő. Megmérettetés helyett elég a megméretés. Mentős helyett mentő. Végzős (diák) helyett végző. Ez a terjengősség ilyenekben is megmutatkozik: utólagosan (utólag), átlagosan (átlag).

Kötődik

„Ami a tiétek volt, csupán annyit jelentett, mint amihez jogosan kötődtél” (2). Szintén járványszerűen elterjedt divatszó, amely kiszorít tucatnyi változatos és többnyire megfelelőbb igét. Vagy: „szerzője nem manifesztál sem származást, sem históriai kötődést” (80). „Hamvas és Kerényi nevéhez, illetve szövegeikhez kötődik” (83). „A holdbeli csónakosnak a népi gyökerű színpadi hagyományokhoz való kötődését emeli ki” (101).

Ady pontosan tudta, hogy a kötődés a kötekedés enyhébb változata: évődés. „Ne kötődj velem, Sátán, ne kötődj…” Levelezéséből is idézhetek: „Kérem, Bertuska, Maga ismét háborús terveket forral? Miért kötődik ismét a »polgári kisasszony« szemrehányó emlegetésével?” (1903. dec. 2.) „Az ördög vigye el az asszonyokat, hogy velük még akkor is jólesik kötődni, mikor ez a kötődés nemcsak kellemetlen, de minden bizonyság szerint csak fátumnövesztő.” (1903. dec. 18.) Bölöni György is ebben a jelentésben használta, sajátos igekötővel: „a víg kedélyű, mosolygós hölggyel Ady szeret rossz franciasággal, de fordulatos szellemességgel elkötődni.” (Az igazi Ady. 1978.5 320.) A mindent ellepő kötődés kiszorít számos változatos igét: kapcsolódik, vonzódik, ragaszkodik, fűződik, összefügg, tapad, (hozzá)tartozik s így tovább. A minap már képzőművészeti kiállítás is nyílt Kötődések címmel…

Biztosít

„A felügyelő együttérzéséről biztosítja a hozzátartozókat” (23); „a fiának így biztosította a karrier lehetőségét” (79). A biztosít mai nyelvünk Jolly Jokere. Mennyi más, egyértelműbb igét szorít ki! Ad, megad, elér, elismer, ígér, megteremt, lehetővé tesz, szavatol s így tovább… A példamondatokban: együttérzését fejezte ki a hozzátartozóknak; fiának így teremtette meg; gondoskodott karrierjéről.

Alapvető

„Egy veszedelmes nyelvi élősdi: alapvető.” Az irodalomtörténésznek és nyelvtudósnak is kitűnő Kovalovszky Miklós ezzel a címmel hívta föl a figyelmet a ragályként elterjedt divatszó, az alapvető ellen (Magyar Nyelv, 1985, 100–103.). Példái főként a szó eredeti jelentésétől való elszakadást, sőt elrugaszkodást mutatták, s Kovalovszky mindenütt szabatosabb, pontosabb, nem utolsósorban változatosabb helyettesítésére hozott bizonyítékokat. „Mint a példák helyesbítő kiegészítése is igazolja, legalább 30-40 árnyaló értelmű megfelelőjét szorítja ki a használatból, s ítéli őket sorvadásra.” Csak az alábbi példamondatokat véve figyelembe, lehetne fő, legfőbb, lényeges, fontos; alapjában, összetétellel alap- is. Ámde számos más jelzővel, határozószóval lehetett volna változatosabban kifejezni. De nem, mindenki ragaszkodik az alapvetőhöz. Íme: „De alapvetően arról volt szó” (56). A következő lapon: „A cuki alapvetően nem akkora volt” (57); „mindezekkel érintkező, ám alapvetően különbejáratú paradigmát alkotnak” (83); „véleményünk szerint alapvetően azzal a meghatározó hatással van kapcsolatban” (90); „az alapvetően ideológiai tartalom ténylegesen is realizálódik” (uo.); „úgy tud pontos lenni, hogy közben alapvetően nem (vagy félre)érti a vállalkozás tétjeit” (92. l. 27. j.); „felszámolva a történetiségét, alapvetően a mű immanenciájára […] vonatkozó kérdéseknek feszül újra és újra neki” (93); „valamennyi szerzője arra a kultúránk szempontjából alapvető kérdésre keresi a választ” (uo.); „a mű alapvető konfliktusát nem Pávaszem és Medvefia között…” (102); „voltaképpen ez ennek a trilógiának […] az alapvető, feszítő […] eszmei tartalma” (110).

Hadd idézzek még Kovalovszkytól néhány tanulságot. „Az alapvető értelmi hígulásának, beszédtöltelékké válásának betetőzése, amikor szinte tartalmatlan toldalék vagy a mondatkezdés nekirugaszkodásának segítője, akárcsak a hát.” „Gyökere – a divat törvényszerűségén kívül – a szellemi kényelem, gondolkozásbeli restség, amely a kínálkozó sablon látszatelőnyéért lemond a kifejezés fő követelményéről, a pontosságról, s leszokik a szinonimák közt való gondos, mérlegelő választásról.”

Ez utóbbit egyébként azért is idéznem kellett, mert nemcsak az alapvető elburjánzásának, hanem minden divatszó kedveltségének társadalom-lélektani magyarázata is.

Ha… is

„Ha nem is a földhöz kötődtél” (3). Nyelvünk őrzendő sajátsága a föltételes mondat sajátos szórendje. Petőfi pontosan tudta: „Ha nem születtem volna is magyarnak…” Itt is a helyes szórend ez lett volna: „Ha nem a földhöz ragaszkodtál is.” Ugyanez a 17. lapon: „ha meg is érkezett volna.” Helyesen: ha megérkezett volna is. Versben is hibás: „ha nem is törődsz a nagy egésszel” (46). Helyesen: Ha nem törődsz is. „Ha nem is gazdagabb, talán hangsúlyosabb” (74). Ugyanettől a szerzőtől hadd hozzak föl jó példát is: „Ha ez nem sikerülhet is” (79). De a következő lapon ismét a járvány hatása alá került: „az apa soha sincs jelen, ha olykor meg is jelenik” (80).

Az azonban helye

„De szeretett Arnink-Svarcink (Arnold Schwarzenegger) és Francesca Neri Collateral Damage-ében is. Itt volna hasonló jelenet, azonban ezeket kimetszették” (18). Ennek a kötőszónak szembeállító értelmű használatakor szórendi helye a szembeállított tag után van: ezeket azonban kimetszették. Ellentétben a hasonló jelentésű ám, de, ámde kötőszókkal. Így jó lett volna: ám (ámde, de) ezeket kimetszették.

Fölösleges határozatlan névelő

Rendkívüli mértékben elszaporodott nyelvhelyességi hiba, nagy vétek nyelvünk természete ellen az idegen nyelvek hatására fölöslegesen használt határozatlan névelő: „azért ez egy muzulmán csapat” (17). „A fegyverek az egy gyönyörű tárgy” (23). (Itt az egyeztetés is pongyola.) „Ez az Accademia dei Lincei amúgy egy híres intézmény volt” (28). Jellegzetesen magyar szerkezet lett volna viszont így: amúgy híres egy intézmény volt! „A fagyigép akkor egy olyan gép” (54). „A definíciós kísérlet azonban ágyazódjék be egy olyan eszmefuttatásba” (66); „közösségi emlékként és vízióként, egy olyan hagyomány folytatásaként” (uo.) „Ez is egy régi könyv” (69). „A szegény és gazdag közti távolság áthidalhatatlan egy olyan világban” (78). „Hanem egy, mindezekkel ugyan érintkező, ám alapvetően különbejáratú paradigmát alkotnak” (83). „Ezzel párhuzamosan egy, a beszédmódokat ötvöző, ám maradéktalanul egyikkel sem azonosítható esszényelv kidolgozására tesz kísérletet” (90).

Névelő tulajdonnév előtt

A Horváth a kútban című elbeszélés két különleges jelenséggel hívja föl magára a figyelmet. Egyrészt a trágár szavak irodalmi alkalmazásával, másrészt pedig a tulajdonnevek előtt a köznyelv alsó rétegeiben megszokott névelő folytonos használatával: „a Béres úr” (48); „A Horváth” (uo.); „a Béresnek rövidebb lába volt” (uo.) s így tovább, végig az egész íráson. Ha ennek a beszélőt jellemző stiláris értéke volna, elfogadnánk. Ám itt az író nyelvét jellemzi, márpedig ez aligha minősíthető esztétikai értéknek.

Erdélyi fölszólító mód

Érdekes kérdést vet föl a kolozsvári szerző elbeszélésében többször előforduló sajátos nyelvi szerkezet. „Aztán gyere máskor is – mondta –, ne mindig én kelljen kirángassalak onnan” (15). „Meg kéne fejtsem” (25); „meg kell nézze a vízórát” (26). A magyar nyelvterület Erdélyen kívüli részén ezek helyesen így hangoznának: „ne mindig nekem kelljen kirángatni onnan”; „meg kéne fejtenem”; „meg kell néznie a vízórát”. Erdélyben ez nem hiba: ez a nyelvszokás. Ezért szokatlan a budapesti szerző szövegében: „azt kellene[,] hogy bemutassa” (70). Helyesen: azt kellene bemutatnia. „Egy szisztematikus olvasás és elemzés nemcsak Kóbor Tamás, Pap Károly és Nádas Péter egy-egy regényét kell hogy vizsgálja” (75). Helyesen: Egy szisztematikus olvasásnak és elemzésnek […] kell vizsgálnia…

Amely, ami

Élőbeszédben természetes, hogy az amely vonatkozó névmás helyett az ami a gyakori, sőt talán általános. Igényes írásműben, szépirodalmi alkotásban vagy tudományos értekezésben kár volna megtűrni. Erről gyakran folyt vita folyóiratainkban, s a talán nem csak előttem tekintélynek számító Komlós Aladár is szigorúan védte nyelvünk e megőrzendő sajátosságát. „Voltaképpen nem új jelenség, de ma már beteges méreteket ölt az amely névmás elhalása és ami-vel helyettesítése. Pedig e két névmás jelentése eltér egymástól. Nem holmi kicsinyes szőrszálhasogatás ez, vagy vaskalapos ragaszkodás elavult szabályokhoz…” „Aki e két névmást összetéveszti, könnyen az a baleset éri, hogy az ellenkezőjét mondja, mint amit mondani akar.” (Kritikus számadás. 1977, 513–514.) Még a túlságosan engedékeny nyelvművelők is azt írják, hogy ha a vonatkozó névmás a főmondatban főnévvel megjelölt szóra vonatkozik, ragaszkodnunk kell a hagyományos és választékos amely kötőszóhoz. Íme egy sereg rossz példa egyetlen folyóiratszámból: „a fagyigép akkor egy olyan gép, ami melegít, és eközben fagyaszt” (54); „Jáva motor is, amit kikapcsolt a hosszú útról érkező gazdája” (57); „kivéve azt a plexilapot, amit időközben egészségügyi okokból szereltek a pult elé” (uo.). „A friss tölcsérnek megvolt az a jó tulajdonsága, hogy bár szárazabb volt azoknál, amik a raktárban meghókadtak” (58); „meg akarják ismerni azt a tudást, amit a hagyomány fölhalmozott” (70). „Olyan hely a történet centruma, ami a határon túl fog kerülni” (75); „Magyarország (ami szintén kettős értelemben van jelen)” (76); „az az ellentét, ami Pávaszem (és Medvefia!), valamint a négy kérő között feszül” (101).

Sem, se

Szintén elnézőbbek vagyunk az élőbeszédben a sem és a se megkülönböztetése iránt. Írásban ne legyünk. A sem tagadó, a se tiltó. Hibás használatukra sok példa van ebben a lapszámban. „Én se szerettem a nagy és súlyos pikszisben tocsogva olvadó fagylaltgömböket” (56). „Hamvasnak ezen – se a szűkebb értelemeben vett (Kerényi nevével fémjelezhető) antikvitáskutatáshoz nem tartozó, se a (Németh nevével fémjelezhető) »harmadikutasság« ideologémájának részét nem képező – írásai” (82); „a szövegegészből kiszakítva se tekinthetjük »értelmetlennek«” (92); „Magamnak mindez eszembe se jutott…” (124).

Végett

„Alig akad itt olyan, ahol meg ne fordultál volna. Először a legeltetés miatt…” (2.) Helyesen a legeltetés végett. Célhatározó kell ugyanis ide. Ez a névutó szinte kiveszett nyelvünkből. A népnyelv még használja, de érdekes módon éppen fölcserélve, a miatt helyett okhatározói értelemben. A végett helyett pedig álnévutókkal él az újságnyelv, sőt sajnos lassan már az irodalmi nyelv is: érdekében, céljából.

Álnévutók

Nem csak a végett van kipusztulóban manapság. Hovatovább kivész az előtt és az után névutó is. Helyükbe lépett a terpeszkedő ezt megelőzően és ezt követően. Főként a követően kiszorít szinte minden után névutót. Tessék megfigyelni: egyetlen napilapszámban rendre csak követően van, után elvétve. A Kortárs augusztusi számában is: „a kiegyezést követően” (66); „a kiegyezést követő legendás félszázadot követően” [!] (70); „a kalandos játék ezt követően, 1970-ben bekerül az Egybegyűjtött írások első kötetébe” (100).

Tőszámnév, sorszámnév

Horváth János a Magyarosan című folyóirat 1947–48. évfolyamában folytatásokban közölte Egyetemi hallgatók magyar irodalomtörténeti dolgozatairól című, egy évtizeddel korábban írott, számos derűt fakasztó példával gazdagított írását. Sajnos, Tanulmányok (1956) címmel megjelent gyűjteményes kötetébe csak részleteit ve[he]tte föl. Több mint fél évszázad után is ajánlom minden tollforgató figyelmébe. Fénymásolatát oda szoktam adni szakíró (főként orvos) barátaimnak. Jót szórakoznak rajta, és sokat tanulnak belőle. Ha szabad a kicsit a naggyal összevetni – ez az írásom az ő példáját próbálja követni. S ami az ő írásából külön is ösztönöz: „A még csak felbukkanó elfajulásokat kell tüstént visszaszorítani, elejét véve elharapózásuknak.” A régi latin bölcsesség szerint: Principiis obsta! Kezdetben állj ellent!

Horváth János írta: „1867-es (párt) más, mint 1867-i (kiegyezés); volt 48-as párt, volt 48-i szabadságharc. Volt 34-ik gyalogezred, s volt 34-es baka. A most folyó év nem 1937-es, hanem 1937-ik. Nincs valamely műnek 1651-es, hanem csak 1651-i kiadása; nincs valamely folyóiratnak 1828-as, hanem csak 1828-i évfolyama, kötete. A két képző közül az -s a tolakodó, az szorítja ki hovatovább a másikat, világos jeléül a nyelvérzék sajnálatos megzavarodásának, a stílusfegyelem petyhüdtségének.”

Lássuk példáinkat: „közli az 1929-es Magyar Zsidó Lexikon” [helyesen Magyar zsidó lexikon] (67); „1940-es könyve, A könyv népe ma is olvasható” (68); „Lukács Györgynek egy 1947-es cikke” (72); „az [helyesen Az] Érdekes Újság 1911-es dekameronjából” (74); „az 1979-es évben” (103); „1994-es Páskándi-írásból valók” (109); „az 1994-es lakiteleki kiadás” (uo.); „Az 1977-es Latinovits-emlékfüzetben” (uo.); „a Béla-darab 1979–81-es, a László-darab 1991–92-es keltezésű” (uo.).

Külön sorban idézem, mert annyira megszokott forma, hogy hibája már föl sem tűnik: „Az 1956-os forradalom” (126). Ahogyan az 1848–49-i [a korabeli írásmód szerint 1848–49-iki!] vagy 1848–49. évi forradalom és szabadságharc, helyesen ez is így van: az 1956-i (vagy 1956. évi) forradalom. Résztvevői az 56-osok. Ahogy, olvastuk Horváth Jánostól, eleink meg 48-asok voltak.

A tötö-nyelv

Szepessy Gyula nevezte így azt a gyakorlatot, amikor némelyek („manapság elég sokan”) múlt idejű, -t, -tt képzős igenevet használnak névszói állítmányul (Nyelvi babonák. 1986, 44.). Abban a hiszemben, hogy a -va, -ve képzős alak germanizmus, s ezt akarva elkerülni, magyartalan változatot választanak. Holott a népdal is azt mondja: Be van az én szűröm ujja kötve. Nem pedig azt, hogy az én szűröm ujja bekötött. Ez egybeesik a múlt idejű igealakkal, s meg lehet kérdezni: mit kötött be a szűr ujja? Lám: „a zs-betűs szó is csak a hitközségi szóhasználatban volt elfogadott” (67); „a szövegszervezés (cselekményvezetés) a gyermeki tudatnak és emlékezőmechanizmusnak »kiszolgáltatott«” (78).

A -nál, -nél funkcionális terheltsége

Így mondja a nyelvész azt a jelenséget, hogy a -nál, -nél ragot a kelleténél gyakrabban, más ragok vagy kifejezések rovására használjuk. Az irodalmi zsargonban ez leginkább az ilyen példákban testesül meg: „Kóbornál is és Pap Károlynál is […], viszont Nádasnál” (79). Ez talán élőszóban elnézhető lazaság, pongyolaság, színvonalas írásban, értekező stílusban megengedhetetlen, és egyhangúvá teszi a stílust. Helyette az igényes fogalmazó, kissé bővebben tán, de így ír: „Kóbor vagy Pap Károly műveiben […], viszont Nádas regényeiben…” Továbbá: „Kerényi neve Hamvasnál csak a vele való szakítás után bukkan fel” (84. l. 16. j.). „Hamvasnál a művészethez, Kerényinél és Dobrovitsnál a tudományhoz is…” (92). „Az, hogy megint csak Hamvasnál tűnik a legradikálisabbnak az írás~könyv~művészet~alkotás~élet problematika, hogy nála a legszembeszökőbb…” (uo.); „mi indokolja Hamvasnál…” (93); „Nietzschénél s Hamvasnál” (uo.); „Platónnál” (uo.); „Platónnál, Arisztotelésznél” (95). „Nála minden elemnek, hangnak, témának, műfajnak előzménye és folytatása van” (96); „nála minden »újításnak«, »fölfedezésnek« megvannak az előképei, gyökerei” (uo.). Változatosabbá lehetne tenni: életművében, elbeszéléseiben, verseiben, alkotásaiban, gyakorlatában, gondolkodásmódjában, agyában, fejében, tanításában, értekezéseiben, filozófiájában s így tovább.

Történő meg való

„A platóni Akadémia és a georgei Kreis gondolatának egymással való rokonítása, a nietzschei Übermensch idealizmusának a romantikával való szembeállítása” (83). Ez a szerkezet nem helytelen, nem magyartalan. Csak jórészt elkerülhető, s ezzel a stílust egyhangúsító gyakori ismétléstől szövegünk megkímélhető. A fönti példában szórendi változtatással: „A platóni Akadémia és a georgei Kreis gondolatának rokonítása, a nietzschei Übermensch idealizmusának szembeállítása a romantikával.” De lássuk a monoton példákat: „Kerényi neve csak a vele való szakítás után bukkan fel” (84. o. 16. j.). Ebből a mondatból szórendi csere nélkül egyszerűen elhagyható: „különböző kultúrkörök egyesítésére és közös nevezőre való hozására” (85); „az alexandrizmus fogalmához való viszonyát” (92); „ilyen irányból való megközelítése (a következő sorban!); „mint absztrakcióhoz való problematikus viszonyulás (három sorral lejjebb!); „általuk való propagálása” (újabb három sorral lejjebb!); „az írás írás által való lebontásának programja” (négy sorral lejjebb!). „Hogy maguk az érintettek is valamiféle párhuzamot láttak a könyvhöz való paradox viszonyukat tekintve” (94); „a népi gyökerű színpadi hagyományokhoz való kötődését” (101).

E szerkezet válfaja, amikor a való helyett történő áll. Erre is van példánk ugyanezekről a lapokról: „a valóság teljességének a benne rejlő lehetőségekkel egyetemben történő megragadására” (86. o. 19. j.); „az ahhoz történő visszakapcsolás eltérő módjait tartja fenn” (94. o. 29. j.); „búvópatak módjára történő fölbukkanásából” (96). Erről még a különben nagyon engedékeny (hogy ne mondjam: olykor megalkuvó) Nyelvművelő kézikönyv (1985) is azt mondja: „Küzdjünk a történő és a történt divatja ellen!” (1: 1182.)

Ezek ellen szintén főként a stílus élénkítése és a szavakkal való takarékosság végett érdemes védekezni. Akár az olyan terpeszkedő kifejezések ellen, mint a kezdetét veszi vagy a sorra kerül (103: kétszer, 104).

Illetve

Ha beszélő hibásat talált mondani, helyesbítheti magát az illetve~illetőleg kötőszóval. Írásban ennek nincs helye, hiszen aki ír, annak módjában van szövegét még rögzítés és közzététel előtt kijavítania. Értelme homályos, tisztázatlan, ezért kerülendő. Az esetek többségében nélkülözhető, olykor pedig és vagy vagy kötőszóval egyértelműen helyettesíthető. Ha netán csak pontosítani akarná a korábbit, arra meg ott a bevált azaz, vagyis, nevezetesen, közelebbről, pontosabban s hasonló. Döntse el szerzője, melyik illett volna ebbe a mondatba: „Komor András »rövidre zárt«, sok helyütt pamfletszerű regényének két alapélménye: az egyik az 1920 utáni Magyarország (ami [amely] szintén kettős értelemben van jelen), az antiszemitizmus, illetve az újfajta (mondjuk, második) tőkefelhalmozás” (76); „tárgya a klasszikus görögség hagyományához szűkebb értelemben is köthető, illetve amely maradéktalanul beilleszthető a Sziget […] programjába” (82); „ezt látszik bizonyítani a Sziget-recepció története, illetve annak a szerepnek a háttérbe szorulása…”( uo.); „saját írói gyakorlatának tudatosan részévé tett, illetve esztétikaelméleti szempontú megközelítései” (uo.); „ezért sem térünk ki a hazai »szellemtörténeti« iskola – illetve módszer – és a szigetgondolat között meglevő párhuzamokra” (84); „mutatkozik, illetve nyilatkozik meg” (85); „műformájaként határozza meg, illetve olyan tudatformaként…” (uo.); „magába tudja olvasztani […], illetve hogy megelőlegzi…” (86); „mint kísérleti létmód, illetve…” (uo. 19. j.); „párhuzamot teremt, illetve amely némileg konkretizálja” (87); „gazdagítják a mozgalom […] programjának jelentéstartományát, illetve adnak új jelentést neki” (89); „Kerényit, illetve a szigeteseket összességében illetik” (90); „e cél elérése végett, illetve ezzel párhuzamosan” (uo.); „milyen poétikai-retorikai eszközök akalmazása mellett [helyesen: alkalmazásával] történik, illetve hogy mely esetben sikeres…” (91); „a mondaton belüli szintagmák, illetve az egymást követő mondatok” (uo.); „Fejtő […] emlegeti, illetve amikor azt írja…” (uo. 27. j.); „lebontani az írást, illetve…” (93); „Kerényi, illetve […] Hamvas között” (94);töréssel, illetve azzal a törekvéssel” (95); „a mű, illetve magának a nyelvnek…” (uo.); „egy szélesebb patak zuhogója, illetve a mesterséges zuhogó alatt” (115).

Roppant unalmas volt fölsorolni ezt a sok illetvét, de éppen ezzel szeretném meggyőzni a bizonyára berzenkedő szerzőt (meg a szintén magukat találva érző pályatársait), hogy amikor írásának szinte minden lapján, sőt egyetlen lapon háromszor is ezt a kötőszót írta le, ahelyett, hogy változatosabban fejezte volna ki magát, önmaga ellen vétett: saját stílusát szürkítette el. S nem kellett volna mást tennie, mint kerülnie ezt a szót, s ügyelnie, hogy a szövegárnyalatnak megfelelően lehetőleg mindenütt más-más, éppen odaillő kifejezést használjon. Tételem: igényes, tudatos stiliszta szövegéből száműzi az illetve szót. Nem hazudtolja meg folyton önmagát.

Aprólék

Előfordul sokféle nyelvi szeplő egy-két példán is. Ezeket egy marokra sorolom föl. „A XX. század közepe utáni »egyfajta« – azaz a bolsevik – zsidó asszimiliációnak…” (69). „Kerényi ezt ugyanúgy egyfajta »erősebb lét« megnyilatkozásaként tekinti” (94). Ez is napjaink kedvelt divatszava. Kiszorítja a bizonyos, bizonyosfajta, egy bizonyos fajta, valamilyen, valamiféle, néminemű stb. változatokat. Tehát stílusszürkítő, s már csak ezért sem ajánlatos.

„Altruista sóhajok és gyanakvó morgások közepette” (70). Horváth Jánost idézem: „Szintúgy fölösleges minden esetben személyraggal ellátni a közepett névutót; állandóan közepette alakban használják, pedig amennyire helytelen: az asztal alatta, éppannyira az: a sok baj közepette; helyes így: sok baj közepett, vagy így: sok bajnak közepette.” Arany ezt a különbséget is remekül kifejezte: „Jól tudom, mi lappang bokrodnak megette…”

„Emlékiratok, naplók, családi iratgyűjtemények – az elsődleges források” (71); „nem egy valóságszelet felidézése és megörökítése az elsődleges” (78). Az elsődleges hibás analógiaként csak a XIX. század végén született a helyes másodlagos, harmadlagos stb. mintájára. Voltaképpen ilyen nincs, és nincs is rá szükség. Régebben volt elsőleges, de ez is fölösleges, terpeszkedő; teljesen elegendő az első, fő, legfőbb s hasonló.

A Hamvas-tanulmány hemzseg a nyelvi modorsságoktól. Zsonglőrködik a – ha kell, ha nem használt – idegen és a divatos magyar műszavakkal: affirmatív, attitűd, diszciplinarizálódás, esszéma, ideologéma, mitologéma, katexochén, koherens, kultúrkritika, mentális aktus, objektum, paradigma, paradoxon, poetikoontológia, prelogikus, problematika, specifikum, specifikus, szekvencia, szubjektum, teoréma, teoretikus, trouvaille, zsurnálkritika… Félreértés ne essék: némelyik nélkülözhetetlen szakszó, ám ilyen töméntelen mennyiségben, zsúfoltan, több a soknál. Egy részük a mai hazai irodalomelmélet tolvajnyelvének kedvenc jövevényszava. Kodály Szóval kultúr? című írása (Magyar Nyelvőr, 1955) óta művelt magyar tollforgató nem írja le a németesen megcsonkított latin szavakból alkotott ilyen összetételeket, mint kultúrkritika, zsurnálkritika. Kultúrtörténet helyett művelődéstörténetet, termálvíz helyett hévizet, agrárpolitika helyett mezőgazdaságot ír és mond. Ugyancsak a posztmodern irodalomelmélet jórészt fölösleges hazai leleményeivel is ellát bennünket a szerző: beszédmód, értelmezéskultúra, lehetőségfeltétel, létmód, létszerkezet, szójel…

Kétszer is (84, 85) használja az olvasat szót ’értelmezés’ jelentésben. Emlékezetem szerint ez a szakmai divatszó Szabolcsi Miklóstól terjedt el: ő elméleti és filológiai szaktudós is volt, s a textológiában eredetileg egy-egy szó, sőt egy-egy betű olvasására vonatkozó műszót néha szellemesen kiterjesztette a tágabb értelmű explication de texte (szövegmagyarázat) világára. Heltai Jenő találta ki a mozit, Kellér Dezső a maszekot. Az Irodalmi Újságban használta először az ötvenes években a különcködni szerető Bóka László a miatt helyett névutói szerepben az okán szót. Ezzel divatot teremtett. Szabolcsi sem gondolta, hogy járványt indít el ötletével. Ma már az olvasat kiszorítja az itt helyénvaló ’értelmezést’. Célszerűbb lenne a szakma nyelvében megőrizni a tiszta, egyértelmű szakszavakat, s az olvasatot meghagyni a filológiának, textológiának.

Nemcsak mert germanizmus, hanem mert szintén több más igét szorít ki a képez, képező, amely ebben az értekezésben nyolcszor fordul elő, egy lapon (82) kétszer is. Szereti a túlbuzgó szerző az újságnyelvben is szokványos, igénytelen fémjelzett (szintén kétszer szintén a 82. lapon), komoly, körüljár, megkérdőjelez, meglátás, tetten ér kifejezéseket. Ily módon (90) terpeszkedő kifejezés; fölösleges, mert az így tökéletesen elegendő.

A komoly jelző mint divatszó külön is szót érdemel, mert jeles írók sem tudnak olykor hatása alól megszabadulni. E számban is: „Komoly sikerem volt…” (123). A legelrettentőbb példát egy írói monográfiából tudom idézni: „A bús kedélyű, félrevonuló Juhász Gyulának már gyermekkorában is komoly érzéke van a humor iránt.” (Kispéter András: Juhász Gyula. 1956, 23.) Miket túrt ki a komoly? Ilyeneket: fontos, jelentős, nagy, súlyos, szép, tetemes stb. A jelzett főnévtől és szövegkörnyezettől függően sok lehetőség kínálkozik.

Divatszó az egyes. Eredeti jelentése ’egyedi’, ’magában álló’. Eltorzult értelmezésével szintén számos szavunkat szorította ki. A rendeletek címeiben manapság csak ilyeneket olvasunk: „A személyi jövedelemadó egyes kérdéseiről.” Helyesen: bizonyos kérdéseiről; némely kérdéséről; néhány kérdéséről. Íme az augusztusi számból: „legalábbis az egyes művek értelmezési tartományán belül” (90). Szebben: egy-egy mű értelmezési tartományán [?] belül. (A belül is terjengős, hiszen ezért van a -ban, -ben rag.) De az egyes legtöbb esetben el is hagyható, mint a következő mondatokból:minden egyes Hamvas-írást” (91); „minden egyes esszéjében” (93); „nemcsak az egyes dolgozatokon belül” (94). Ezekben a mondatokban tehát fölösleges bőbeszédűség.

Hasonlóan eltorzult jelentést kapott, és kiszorította minden rokon értelmű változatát a közel. „A kínai börtönőr vállán közel száz kulcs” (104). S vajon távol hány? – kérdezheném gúnyosan. Ez a határozószó a megközelítően alakból rövidült. Így elfogadható, de így is fölösleges, hiszen a csaknem, jóformán, körülbelül, majdnem, mintegy, szinte sokkal pontosabban, változatosabban s nem utolsósorban egyértelműen fejezi ki a beszélő, író szándékát.

Divatszó lett a történés (100), holott régi, bevált megfelelője az esemény. De manapság nem tettes van, hanem elkövető; nem jelvény, hanem kitűző; nem jelmondat, hanem logó.

A nyelvművelők sokat hadakoztak régente a német tükörszó, az ősbemutató (103) ellen. Magyarul: eredeti vagy első bemutató.

Úgy kell írni, hogy föl lehessen olvasni

Csak a mondat közepétől idézem: „fennsík a maga külön völgyeivel, emelkedőivel, s szülőfalud biztos talapzaton áll” (5). Különös módon latintanárom, a „fekete kolostor”-t is, deportálást is átvészelt Ernyei Jenő hívta föl figyelmemet, s máig megjegyeztem: mindig úgy kell írnunk, hogy szövegünk fölolvasható legyen. Ezért sz-szel kezdődő szó előtt nem szabad s kötőszót használni: ezért van az és.

*

Ceterum censeo: a nyelvhelyesség nem csupán a magyar nyelv sajátos értékeinek társadalmi, nemzeti érdekű védelmét szolgálja, hanem az írók és olvasók saját érdekeit is azzal, hogy nyelvünk gazdagságát, változatosságát, szépségét segíti számukra is hasznot, kritikusi elismerést hozva nemzedékről nemzedékre megőrizni, sőt fokozni.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben