×

Salamon Várkonyban

regényfejezet

Czakó Gábor

2003 // 12



A legfelségesebb alamizsnálkodásból menekülő Salamon nyomát László király poroszlói már a somogyi dombok tölgyeseiben elveszítették, de a fejedelmi szökevényt harci tapasztalatai nem hagyták elnyugodni egy ilyen apró babéron. Két napig talpalt még keményen, átkelt a Mecseken, s Várkonyban, a faluszéli kocsmánál érte a napszentület.

Vizet húzott, ivott, megmosakodott a vályú csorgójánál, aztán – illedelmes távolságban a diófa alatt beszélgető parasztoktól – leült a tornác legszélére, a magafajta koldus csavargók helyére. Tépett egy marék papsajtot, abból eszegetett. Papsajtot enni lelkigyakorlat: önfegyelemre, türelemre, mérsékletre, szerénységre, sőt a zsíros lakomáknál frissebb ízekre tanít, szóval dúsabb táplálék a récés kásánál.

Az alkonyi óra ellenére tombolt a hőség. Már hetek óta. A fák összesodorták leveleiket, hogy e begörbített tenyerecskékkel védjék a párolgástól a földből keservesen fölszívott vizet. A kutyák a bokrok alatt kapart gödrökben hűsöltek. Időnap előtt érett a köles, a szilva, a szőlő. Vándornak és madárnak lenni ilyenkor jó.

Salamon újabban szeretett gyalogolni, és illedelmesnek lenni. Koronás király korában sosem gondolta, hogy valaha ilyen örömöket fog élvezni. Lovagolván száguld az ember, és fölülről nézi a világot, hajlamos összetéveszteni magát azzal az erővel, sebességgel, magaslati nézőponttal, amit a ló nyújt, nem beszélve arról, hogy az állattal is törődni kell. Még az sem mondhat mást, aki nyeregben született és gyeplő nélkül kormányozza paripáját, s ha kedve szottyan, alszik egyet poroszkálás közben. A gyalogos a tulajdon talpával simogatja a földet, ha pedig sarut visel, akkor is érzi a kődarabok figyelmeztetését, és minden lépést a tulajdon erejéből végez. A vidék régi barátként ballag mellette; bármikor megérintheti, s visszatérhet egy elhagyott pillanathoz; megnézni az imént átlépett furcsa faágat. Hogy ki van szolgáltatva a tájnak? Miért kellene másként lennie?

Az illedelmesség maga a kiszolgálás. Amikor kiszolgáljuk a világot, ami körülvesz minket. Lényünket úgy helyezzük el benne, hogy az ne sértő, hanem kedves legyen másoknak. Ez ment legnehezebben: amikor a kocsmáros szolgája, Kutyáncsanyin Bogobuly eltrappolt mellette a pincéből jövet egy kancsó borral, s rávakkantott, hogy mit keresel itt, te koszos, akkor Salamon mosolygott, hallgatott, s arcát beleejtette szürkülő szakállába. Belenyilallott, hogy illedelmessége álca. Tanulta, csinálja. Tulajdonképpen gőg. Fölény. Ami először a testi erejéből ered: úgy pofon vághatná a szemtelen cselédet, hogy a takony menetet vágna a nyakán; másodszor pedig a benső dölyfösségéből: szelleme, lám, legyőzte az izmait, képes volt fölhagyni a gorombasággal.

Kutyáncsanyin Bogobuly megint kiszaladt, aztán vissza és újra ki. Zsíros, szőke hajszálai kétségbeesetten kavarogtak; reménytelenül vágytak egy hosszadalmas, megbízható irányra, hogy fürtökké rendeződjenek a koponya nyomában. A kocsmárosné pörölt vele, s cifra jelzők csokrába foglalta a nevét. Tetszhetett neki, mert egyre emlegette. Amikor végre behordott az ivóba bort, körtét, korai szőlőt, akkor derült, ki, hogy a vendég urak – két valkói marhatőzsér –, Brankó és Zolomér mégis inkább kint vacsoráznának a sátoros diófa alatt, mert hidegebb ugyan ott sincs, de legalább jár a szél, és a diólevélillat kellemesebb a kocsmabűznél.

Kutyáncsanyin Bogobuly tehát a diófa alatt tüsténkedett. Az ott iddogáló két parasztot a hosszú asztal végébe tessékelte, hogy helyet készítsen a kereskedőknek, akik már közelegtek is: szélesen, vastagon, fejszényi fokosukat sétapálcaként használva – tekintélyes urakhoz illően. Mert igen jelentős férfiaknak mutatkoztak, szinte nemeseknek; valódi inas loholt utánuk, cintállal, kendővel, sőt még egy barát is, akit házi káplánnak is vélhetett a szemlélő. Kicsike, poszka, de igazi, barna csuhás bencés a pécsváradi kolostorból. A menet végén haladt a kocsmáros a boroscsöbörrel és a csanakokkal, a felesége pedig a gőzölgő bográccsal.

A király gyönyörködött bennük. Amióta újra magyar földön járt, különös örömmel szemlélte az arcokat: úgy találta, hogy ismeri őket. A szemek, a fogak, a mosolyok meghitten ragyogtak rá, a neveket is tudnia illenék, például azt, hogy a szalmakalapos öreget Báta apónak híják, ahogy a mellette ülő legény szólítja.

Midőn Brankó és Zolomér urak megállapították, hogy némi hallgatóságra számíthatnak, harsány fejtegetésbe kezdtek arról, amit egyszerre éltek át, útközben hússzor megbeszéltek, s valószínűleg az útjukba eső összes fogadóban előadtak, s immár jelentékenységükhöz tartozott.

Nevezetesen azt, hogy Kenesénél a saját két szemükkel látták László királyt, mi több, szót is váltottak vele, de még annál is több: beszélgettek. És még ez is fölülmúlható: a nagyúr figyelmes volt hozzájuk! Híres-nevezetes Szög paripáját – csakis az lehetett, mert akkora dromedár csatamén nincsen több a négy tenger között – egy nagy hársfa alá irányította, hogy föl ne forrjon az agyuk a hőségtől. Mert azt ugye – fényes kísérete előtt – nem engedhette meg, hogy süvegben álljanak előtte, így találta ezt a végtelenül tapintatos megoldást a fölség.

Egymás szavába vágva hosszasan vitatták, hogy a nagyúr a jobb vagy a bal sarkantyújával érintette-e meg leheletfinoman a ló vékonyát. Kétfelől állván Brankó a legfölségesebb bal csizmát szemlélte háromlépésnyi közelségből, Zolomér a jobbat, de mindketten megesküdtek – a papocskát is bevonva –, hogy a legméltóságosabb harci paripa megindítása az ő oldalukról történt. Hogy egyszerre, mindkét sarkantyúval, azt kölcsönösen kizárták, mert a saját szemének csak hisz az ember, s nem engedhet örökké az álláspontjából.

Ittak és ettek és ordítoztak, mert a királyi gyöngédség ecsetelése után következett a hosszadalmas beszélgetés.

Amidőn a tűző napon szembetalálkoztak, még csak valami tiritarka fullajtár kérdezte őket, hogy nem láttak-e egy különösen magas, széles vállú, nagy tenyerű csavargót, aki Fehérvár felől kellett jöjjön. Miután alaposan megrágták a választ – lévén mindketten éles megfigyelőképességű, kitűnő emlékezetű, megfontolt férfiak; a jó kereskedő értelme a hadvezérével vetekszik –, odaért közben László úr, s átvette a szót.

Sajnos, nem látták a keresett személyt, aki nagyon nagy úr, veszett méltóságos lehetett, hatalmából lebukva is oly hatalmas úr, hogy maga a fölség indult a keresésére. Vagy inkább elfogására? Micsoda különbség!

– Tudjátok, hogy ki lehet?

A diófa alatt senki sem tudta, csak a tornác szegélyén üldögélő csavargó meg a tőzsérek kocsisa, aki a lovakat ellátván előkerült az istállóból. Ő már kívülről is fújta a történetet, sőt az előadás részleteit is. Most például hosszú hatásszünet következik, hogy ezek a buta vidékiek törhessék a nehéz fejüket. S lőn. Brankó és Zolomér urak elfogyasztottak közben két kaporral és tárkonnyal ízesített töltöttkáposzta-gombócot. Jó darab kenyérrel megtörölték a bajuszukat, a csanakot pedig megmerítették a boroscsöbörben. – Egészségedre! – Horvátul koccintottak, majd visszatértek a hallgatóság nyelvére. – Igazat mondunk, szent atyám? – Színigazat. – A papocska áldó kézmozdulattal adta ki a megerősítést, mivel száját elfoglalta a gombócokkal folytatott derekas küzdelem. – Na, hát akkor tudjátok meg ti is: legfölségesebb királyunk a legfölségesebb királyunkat kergeti! – Ezt Zolomér jelentette be, s Brankó nyomban hozzátette: – Személyesen!

Morajlott a fekete vászongatyás közönség az asztal túlfelén. – Önmagával? – szakadt ki a kérdés a legényből. Ezen némelyek nevettek, de senki sem értette igazán, hogy miről is van szó.

– László királyunk Salamon királyunkat üldözi! – rágta a paraszti szájakba a magyarázatot Brankó, mert Zolomér újabb köleskásás húsgombócot tömött a szájába.

– Salamon urat? Hogy kerül ő ide? – kérdezte a fogadós, mint a legtájékozottabb helybéli. A falujabéliekhez hasonlóan ő sem járt még a harmadik határban, viszont őhozzá a nagyvilág szokott betérni olykor.

– Kijött Pólából – vette át a szót a barát.

– Háborút kezd újból? – kérdezte a Báta apónak mondott paraszt komoran.

– Háborút? – kérdezte az ifjabb is, neki viszont csillogott a szeme. – Kalász bátyó azt mondta, hogy Salamon úr a legnagyobb magyar vitéz Botond óta. László úr a maga erejéből soha nem tudta volna legyőzni. Végül Jézus úr angyalokat küldött neki segítségül, hogy valamiképpen lebírja.

– Mesebeszéd! – legyintett Zolomér az üres csanakkal, melyből rózsaszín pöttyökben záporozott a bor maradéka.

A fiatal legény összeszedte bátorságát, és a paphoz fordult.

– Igazam van, szent atyám?

A kicsi barát leöblítette a töltött káposztákat, és felelt.

– Igazad.

Zolomér kissé megütközött az ellenszegülés láttán; a szerzetes már két napja az útitársa volt, azóta etette-itatta, ezért némileg a sajátjának tekintette. Hej, ezek a papok, ezek a papok!

Gondosan kibelezett kenyere csücskébe újabb gombócot tett, s reá összpontosított. Így mindenki megtudhatta a diófa alatt – időközben a kocsis is leült az asztal végére, a két paraszt mellé –, hogy miként zajlott Pozsony vára alatt László és Salamon párviadala. Bizony úgy, ahogy a legény hallotta. Salamon megütközött Lászlóval, aki akkor még csak herceg volt, fivére, Géza ült Salamon trónjában Fehérvárott, és bizony, bizony!

A bencés hosszasan részletezte, hogy mindkét nagyúr jeltelen pajzsot viselt és jeles, forgó nélküli sisakot. Salamonén a király életét vigyázó tizennégy arany oroszlánt turbán takarta. Drága páncéljukat rossz katonaköpennyel takarták.

– Ők tudták, hogy ki a másik? – kérdezte a kíváncsi legény.

– Hogyne tudták volna! Tizenkét évig együtt jártak békében-háborúban! És hozzájuk fogható termete senkinek sincs az országban. Lovon ülve is kitetszik, hogy valaki Árpád-ivadék. – A barát ivott egy kortyot. – Lándzsával kezdték a viaskodást: az első összecsapásnál a kemény kőrisfa nyelek ripityára törtek. Erre kardot rántottak. Akkorákat sújtottak egymásra, hogy közönséges vitéz egyetlen kardcsapást sem tudott volna hárítani, se pajzzsal, se a maga fegyverével. Mondtam, hogy óriások mind a ketten – fejjel magasabbak akárkinél. S bizony kivédték a legborzalmasabb vágásokat is. Kitanult paripáik egymást harapták, taszigálták, mellső lábukkal rugdalták, ámde harcos hevületükben is megérezték, hogy gazdájuk lankad-e. Akkor félreszökkentek, nyerítve forgolódtak egy keveset, hogy uruk kifújhassa magát, aztán hajrá, újra: maguktól rohamoztak!

– Táltosok, Bogobuly, holtbiztos, hogy táltosok! – súgta a kereskedők szolgája Kutyáncsanyin Bogobulynak. – Ők is, de még a lovaik is!

– A harmadik kézitusa után történt az a bizonyos jelenés. Nem nevezhetem másként, mert tudtommal hivatalos egyházi minősítésére még nem került sor.

– Az angyalokkal – kottyant közbe a legény.

– Ezt a szót nem ejtettem ki a számon – intette szigorúan a barát. – Látom az orrotokon: istentelen népség vagytok. Örökké csodát követeltek, de amikor megtörténik, akkor nem hisztek a szemeteknek, s ugyanolyan elvetemültek maradtok, mint a farizeusok.

– Nem vagyunk istentelenek – szögezte le szigorúan, bár csöndesen az öreg.

A pap mélyen a szemébe nézett: – Annál rosszabb! Salamon úr lehet, hogy kijött Pólából, még az is lehet, hogy letette a remeteséget, de a pogányságot nem fogja visszaállítani! Soha! A ti kedvetekért sem! Értitek? Soha! – Fölállt, vagyis leugrott a padról, minek következtében kicsivel alacsonyabb lett, mint volt ültében, s maszatos öklével az asztalt verte. – Soha! Azokat az angyalokat az Úrjézus azért küldte Salamon úrra Pozsony előtt, hogy eszébe ne jusson az ilyesmi. Mert akkor nem László úrral gyűlik meg a baja, hanem az Atyával, a Fiúval, a Szentlélekkel, Miasszonyunkkal és az angyalok összes légióival! Értitek?

– Szóval mégis angyalokkal – szólt némi várakozás után a legény.

– Mit tudod te azt!

– Tudatlan paraszt vagyok én, atyám – hajolt meg tisztelettel a legény –, csak arra gondolok, hogy Salamon királyunk igen hatalmas vitéz lehet, ha a Mennybéli is ennyire számol vele.

A kocsmáros is úgy érezte, hogy okosat mondhat: – Emlékszünk, hogy ’83-ban, István király fölmagasztalásakor, csodát tett vele az Öregisten, akarom mondani, az Atyafiúszentlélek, hiszen a sírkövet addig nem lehetett elmozdítani, amíg László úr…

– A hitszegő – morogta az öreg paraszt.

– …ki nem engedte visegrádi börtönéből, királyi díszruhába nem öltöztette, s maga mellé nem állította a székesegyházban.

– Én ott voltam – ütött a mellére Zolomér –, s a saját szememmel láttam. A két király úgy feszített ott az Isten aranyos házában, mintha ikertornyok volnának. És akkor tényleg föl lehetett emelni azt az irdatlan sírkövet. Rózsaillat csapott föl a kriptából, Isten a tanúm, rózsaillat! Olyan édes rózsaillat, milyent ti még nem szagoltatok a büdös orrotokkal! Ezer és ezer ember érezte! Addig majd elájultak egymás szagától, amikor a rózsaillat fölcsapott, szétáradt abban az irdatlan épületben, és abban a mérhetetlen tömegben a legmocskosabb csirkefogó is fölüdült tőle. – Fölemelte orrát, és beleszimatolt a poros alkonyi szellőbe.

Salamon akkor inkább a fogfájásával törődött, holott érezte a rózsaillatot, a kegyelem kiáradását, látta a bélpoklos megtisztulását, a béna ugrándozását, őt is körüllobogta a nép határtalan öröme, amiben külön érezhető volt István úr megboldogulása. Érezhető lett volna, ha ő nem ragaszkodik hűvös, szemlélői alapállásához, ami egyszerre kíméli meg az embert a kábulattól és a mámortól, vagyis a megtisztulástól. Ami bezárja a lelket, elföldeli, mint valami beomlott pincét, hogy onnan az Isten se szabadulhasson ki.

Ha akkor megnyílik? Ha akkor fölismeri lénye mélyén a Legszentebbet, s eldobja mindazt, ami az ő országába nem vihető be? Uracs meséi jutottak eszébe, melyeket regensburgi bujdosásában hallott tőle, amikor még éppen egyforma magasak voltak. Ő hétéves lehetett, az udvari törpe meg huszonöt, és esténként, a vecsernye után pogány mesékkel altatta. Vagy nem is pogányokkal? A legkisebb királyfiról mesélt mindig, aki poszka volt, hitványka, bátyjai lenézték, a legjobb paripáknak, a legékesebb fegyvereknek a közelébe sem engedték. Ő azonban tudta, hogy a pókos gebét és rozsdás kardot kell választania, mert „az eldobott kő lesz a szegletkő, az ám!” – s huncutul mosolygott koravén aszaltszilva-arcával. A királyfi megosztotta ételét-italát beteg állatokkal – „éhes voltam, és ennem adtatok, szomjas voltam, és innom adtatok, az ám!” –, majd alászállt az alvilágba, az elvarázsolt kastélyba, a tulajdon lelkébe, az ám! Mert ott bent kell keresni a Fönnvalót, aki az élet vizét adja. De akárki, akárhogy nem juthat hozzá! Le kell győzni a vágyakat, mindazt, ami nem a mindennapi kenyér, az ám! Ezért nem szabad hozzányúlni az elvarázsolt kastélyban a kincsekhez, a gyönyörű lányokhoz, ezért tilos leülni a lakomaasztalhoz. Aki megteszi, aki olyasmit akar becsempészni Isten Országába, aminek ott nincsen semmi értéke, az kőszoborrá változik: emberformája megmarad, de lénye kiszikkad, húsa-szíve kővé dermed. Csak aki lerázta magáról vágyai uralmát, vagyis szabad lett, az juthat el lelke alapjába, Isten országába.

Királyhoz illően kicsi korától ismerte a benső utazás titkát, de az utat képtelen volt bejárni. Harmincharmadik esztendejében, Krisztussal egyidősen sem tudott rálépni a fehérvári szentegyházban, István bátya oltárra emelésekor, holott a Mindenható egyenesen az ő kedvéért babrálta egy kissé a természet rendjét. Ő azonban elutasította a csodával nyomósított meghívást.

Az asztaltársaság végzett a harmadik rocska borral, a kereskedők a parasztokat is megkínálták, ha már a politikai vita egyesítette őket, túllépve a nemzetiségi és tán a vallási ellentéteken. Mert a fönnálló hatalom mindig rossz, az veti ki az adót, az szedi a katonát, annak az idejében érzi az ember az idő súlyát. Szóval László úr jó király, nagy király, szent ember, csak hát. Csak hát Salamon úr idejében a menyecskék szebbek voltak és odaadóbbak, mi fiatalabbak és erősebbek, az adó pedig kisebb. A régi ispánok pökhendisége feledésbe merült; annál élénkebben csillant a gondolat, hogy ha valami csetepaté támadna, akkor rögtön kellemesebb ára támadna a bornak, a gabonának, a marhának. Az ital tüzétől egyre forróbban latolgatták a várható eseményeket, Salamon úr bátorságát, hogy egy szál magában oda mert toppanni László király elé. Igaz, hogy sokadalomban, koldusnak öltözve – annál ügyesebb! –, és bátran a szeme közé nézett! Csapatait nyilván elrejtette – talán éppen Bátor Oposnak, a hűséges fővitézének Vas megyei birtokán. Ezt Zolomér vélte, míg az öreg Báta apa azt morogta, hogy „hoz az besenyőt is, mert közöttük tért vissza az ősi hitre!”

Salamon is megforgatott elméjében két szót: „Opos? Csapatok?” Csapatok Opos birtokán? Mit tudnak ezek a szegények erről a szent lovagról! Egy szál karddal kiállna száz némettel az ő védelmében, mert úgy szereti barátját, hogy életét adná érte, de előbb ontaná vérét Lászlóért, és soha föl nem kelne ellene, mivel a haza mindenek előtt. S most László a haza. Így van rendjén. Opos tudja, amit a legnagyobb aszkéták: képes kimondani, hogy „legyen meg a Te akaratod!” Rezzenetnyi hátsó gondolat nélkül. Opos az örök tanító, nála a leckeórának soha nincsen vége. Mindegy neki, hogy apródokat oktat-e parittyázásra, királyfit stratégiára vagy lelke örvényébe keveredett vezeklőt.

A politizálók már ordítoztak és hadonásztak, verték az asztalt, mert természetesen két pártra szakadtak. Báta apa és a fiatal legény meg a kocsmárosné Zolomérral négyesben a régi király hívének nyilvánította magát, míg a másik tőzsér, a kocsmáros, a pap, a mukkanni sem merészelő inaska László oldalára állt. Kutyáncsanyin Bogobuly a kereskedők szolgájával együtt titkolni igyekezett véleményét – érthető okokból. Pedig mindkét fél iparkodott a maga táborába toborozni őket. Végül fölfedezték a tornác szélén üldögélő Salamont.

– Hé, te csavargó! – Egyszerre ordított rá Zolomér és Brankó, előbbi az asztaltól állt föl, utóbbi a ház mögül dülöngélt elő hólyagdolgi kirándulásáról.

Salamon elvégezte azt, amiért Magyarországra jött; ha azt tapasztalja, hogy Lackó bátya latrokat engedett a népre, akkor sem fogott volna fegyvert ellene. Nem, már nem, semmi szín alatt. Szíve megtelt hálás szeretettel az Úr iránt, aki, lám, gazdagon megáldotta őt. Ezekkel a honfiakkal is, akik immár nem alattvalók, hanem… Hanem kicsodák? Testvérek? Krisztus, az Isten fia az embernek testvére – nekik is, nekem is!

– Hé, te csavargó! Igyál! Igyál Salamon úrra! – Zolomér maga előtt lötyögtette ivócsanakját, s nekiindult, hogy a maga táborába itassa az idegent, mielőtt a nadrágja madzagját kötögető társa odaérne.

– Igyál inkább László királyra! Gyere, fiam, fogd ezt a csuprot! – a tisztelendő úr az előtte álló cserépbögrét egy hüvelyknyivel kegyesen az asztal széle felé tolta. A kettejük közti rangkülönbséget tekintve ujjmozdulatát többre értékelte a tőzsér imbolygó menetelésénél. Szeme villanására a kocsmáros meg is töltötte az edényt.

– Énrám hallgass! – kiáltotta Zolomér.

– Igyekezz, te balfácán! – Brankó megragadta Salamon elrongyolt teveszőr köpönyegét. De minthogy nem tudta egy rántással talpra állítani, úgy tett, mintha másra terelődne a figyelme. – Nem vagy te véletlenül szökött rabszolga? – S máris a fülét tapogatta, nincs-e átfúrva; a karikát ugyan biztos kiszedte belőle a bitang, de a lyuk megmarad. Aztán belemarkolt, körmét is mélyesztve fölcibálta az embert. Az meg tűrte, lábát berogyasztva, derekát meghajtva, hogy magassága ne rémissze meg kínzóját. Rettenetes öklét eldugta rongyai közé, s megadóan totyogott az asztal felé, mint a birka, amit levágni visznek. – Ne ijedezz, szarzsák, ne ijedezz! – biztatta a kereskedő.

– Mitől félnék, testvér?

– Testvéred neked a fehérvári hóhér! – Azzal előrelódította egy gonosz rántással, ugyanakkor nagy kegyesen el is engedte a meggyötört fület.

Salamon térdre esett az asztal előtt, végre kinyújthatta a nyakát. A szerzetes meglepetten nézte a hosszúkás normann arcot az őszülő, vörhenyes szakállal, ámde erős pofacsontokkal és ferde vágású szemekkel. – Milyen fura lófejed van neked – némi gondolkodás után hozzátette: – testvér! Honnan szerezted?

Az ember hallgatott, lesütötte szemét. Elmesélte volna nagyapáit: Bölcs Jaroszlávot és szegény Vazul apát?

– Jól van, a te dolgod, biztosan nem loptad. Igyál László királyra!

– Hogyisne! Salamon fölségre! – visította a kocsmárosné, s miután Zolomér a csanakot dülöngéltében mind kilötyögtette, friss bort merített, és a különös arc elé tette, háttérbe szorítva a bencés ibrikjét. Ő maga is előpenderült, két erős melle frissen ugrált a lenvászon röpike alatt: arasznyira a fölfelé sandító fekete szempártól.

A megkínzott fül vérzett. Salamon megtapintotta: ujja hegyén vércsöpp piroslott. Az asztal körül minden szem rá szegeződött, az ittas emberek túlzó, de az igazi valóság iránti érzékeny komolyságával. Tétovázás nélkül, lassan nyúlt László poharáért. Ujját belemártva a vérét belecsöppentette, aztán egy hajtásra kiitta.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben