×

Podolin

Krúdy nyomában

Fráter Zoltán

2003 // 12



Ismét Podolinban vagyok, a régi naptárat lapozom, fekete, műbőr kötéses naptár, valami tervezővállalat kiadványa 1977-ből. Ezt vittem magammal afféle házi bédekkerként, amikor jó negyedszázada Cs.-vel, egyetemi évfolyamtársammal elindultunk Krúdy nyomában a Felvidékre. Rajongók voltunk mindketten, olvasmányainkon túl a Szindbád-filmnek köszönhetően, természetesen. Valójában magunk sem tisztáztuk, mit keresünk, talán azt, hogy a novellákban leírt helyszínek, a hegyek, a Poprád, a kisvárosok különös hangulata és persze Podolin még varázslatosabb lesz a valóságban, mint könyveinket bújva. Mit tudtam én akkor még, hogy nem szabad, nem lehet számon kérni az úgynevezett igazi életet a könyveken. De nem is az irodalom igazolását reméltem a Szepes-vidék valóságától, nem ellenőrizni akartam, hogy Krúdy pontosan írta-e le a tájat, nem. A képzelet fokozását vártam ettől az úttól, azt, hogy látva-hallva-szagolva testet öltött álommá válik minden, s a közvetlen tapasztalat hatása még inkább érzéstelenít az itthoni szürkeség egyébként kényelmes rendjével szemben. Színes világot akartunk, erős ingereket, kézzelfogható élményeket, nem csak intellektuális és lelki átélését egy régen elmúlt vagy sohasem létezett – ám a Krúdy-művekben mégiscsak létező – egyetemességnek. Érzékeinkkel is kíváncsiak voltunk, ott akartunk lenni Szindbád nyomában, a felvidéki kisváros girbegurba utcáinak kövezetén, a bolthajtások alatt, az ódon hídon, a kis kopott cukrászdában, az őrszemként állongó templomtoronynál, melyről varjak röppennek fel méltatlankodó károgással, miközben az észrevétlenül haladó óramutatót figyeljük amolyan földön kívüli időtlenségben.

Erre vágytunk, és ezért indultunk útnak – emlékszem, a környező országokba érvényes, piros útlevéllel, akkor még – Csehszlovákiába, összekötve némi lengyelországi látogatással. Vonatjegyet váltottunk tehát Krakkóig és vissza, semmi más támpontunk nem volt, csupán a retúrjegy, dehogyis óhajtottunk ujjat húzni az örökkévalónak mutatkozó, feleslegesnek vélt hatalommal, biztos, ami biztos, ha messzi idegenben minden kötél szakad, még akkor is haza lehessen jönni. Kalauzunk Krúdy volt, én legalábbis lelkesen kiírogattam magamnak a megfelelő részleteket a felvidéki novellákból, Cs., azt hiszem, hozta az egész Szindbádot. Nem néztem utána, mennyire önkényesen, csak a nekem tetsző mondatokat válogattam ki, esetleg írtam át a magam szempontjai szerint, mindenesetre ebből a fekete naptárból fogok idézni kurzívval, ha hibás is, így hiteles, mert ezúttal nem Krúdy, hanem a negyedszázad előtti ábránd a mérce. Bár végső úti célunk Lengyelország volt, magamban elhatároztam, a legkisebb akadály esetén leállok, hitvány megalkuvóként megfutamodom, inkább jöjjünk haza, többet nem ér az egész. (Nem is értem, ennyi aggállyal hogyan mertem nekivágni az útnak.) Legalább Kassáig azonban mindenképpen el akartam jutni, erősen önző érdek miatt: apám a helyőrségben katonáskodott a világháború éveiben, és valószínűleg nem a laktanyaélet és a frontszolgálatra várakozás hónapjai miatt, de állítása szerint itt érezte magát legjobban, persze, huszonnégy évesen. A bujdosó fejedelem hamvait is fel akartam keresni, de mindennél jobban érdekelt a város kisugárzása, a régi épületek, udvarok, parkok, kerítések, melyek – azt reméltem – őrzik még egy kissé a múltat, s megsejtek egy keveset abból, amitől apám oly boldog lehetett. Szürkült már a szeptemberi reggel, amikor a vasúti portás kongatni kezdte a harangot, hogy cihelődhetnek a kassai vonat utasai. A folyó, amely darab-ideig a vasúti töltés mentén elkísérte a vonat utasait, apró nyárfák között, de már éjfél utáni, világos árnyaktól népesedve követte a személyvonat még álomterhes utasait. De Kassán mégis mindenki vidoran ébredt fel, mert itt már elmúlt a rejtelmes éjszaka, és kedveskedve mutatkozott a fehér ködfoszlány, amelyet a mezőkön hagyott a világosság, mint valami éjszakai táncból itt maradottat. Körülbelül ilyenek voltak a szeptemberi reggelek, amikor három esztendeig diákoskodni jártam a Felvidékre, mert az alföldifi mindent másképpen lát a vízimalmok munkájából, a közelgő fenyőbokrokból, és a kassa–oderbergi vasút egymás elé fogott, idegenszerű mozdonyaiból, mint a felvidéki, aki ezt gyermekkora óta megszokta.

Több okból sem vártunk szeptemberig, a nyári vakáció alkalmasabbnak látszott irodalmi túrázásra. Július vége felé járt, amikor az egyetemi tanrendhez képest kora hajnalban, a hét óra negyvenes Rákóczi expresszel gördülni kezdtünk Kassa felé. Azért még aludtunk kicsit, legalább Miskolcig. Bár nem éppen tiszta lelkiismerettel, mi, piti kis valutacsempészek, kik az akkori legnagyobb címletű papírpénz egy példányát törvénysértő módon holmijaink közé rejtettük. Egy vajas zsemlébe csomagoltuk óvatosan a lila hasú ötszázforintost, hogy szállásgondunkat megoldandó, viszonylag jó állapotban, diadalmasan szedjük ki Krakkóban, a lengyelek ugyanis imádták a „balsój péndz”-t. Aggodalmunk és bűntudatunk csakhamar szertefoszlott, a vámvizsgálaton mérsékelt figyelemmel estünk át, a magyar határőr ránk nézett, és kijelentette, hogy „kész”. Régies homlokzatú, múlt századi állomást vártam Kassától, ezzel szemben meghökkentően modern pályaudvarra futott be vonatunk, emlékszem, az első meglepődés után már szinte imponált is, milyen korszerű panelmonstrumot húztak fel fogadásunkra. Egyébként is, ami rögtön feltűnt: mindenhol építkezések, bontás és építés, daruk, állványok, munkaterületet határoló elkerítések, bádog- és fatáblák, gerendák, vasak, téglarakások, törmelékkupacok, bontás és építés. Munkást, nyilván a nagy nyárra való tekintettel, nem lehetett látni, még anyagőrt vagy területbiztosítót sem, pedig rendes munkanap, éppen hétfő volt.

Amint lépdeltünk befelé a város utcáin, egyelőre semmi különöset sem éreztünk, a házak, mint bármely kisvárosban, tárt kapukkal, közönyösen ásítoztak, a járókelők, mint ügyeik után siető emberek, megvetéssel nézték bámészkodásunkat, Kassa akkor hétfő délben nem volt vendégváró kedvében, a varázslat egyre váratott magára. Minden bizonnyal azt reméltük, Szindbád majd személyesen jön elénk az állomásra. Az általános fásultság ránk is átragadt, a nyár kellős közepén jártunk, és a nap alig sütött, inkább bujkált, és csupán enyhe szűrt fényt bocsátott a városra. A Dóm tér melletti parkban mégis gondosan befűztem az olcsó kis szovjet gyártmányú elemes filmfelvevőm nyolc milliméteres filmjét, bár felvételeket nem készíthettem, az égbolt mindinkább elkomorult. Szálláskereséssel töltöttük az időt, amíg ettől is el nem ment a kedvünk. Szó, ami szó, hamar feladtuk, pedig megjártunk csedokot, jahodnát, zeleny dvort, miként egy rejtélyes feljegyzés utal rá, sikertelenül: „magyar útbaigazítás: egyik sem jó!” Már nem tudom, hogy az elkeseredett megállapítás az útbaigazításokra vonatkozik-e, vagy az említett intézményekre, de így utólag mindegy is. Annyi bizonyos, végül egy kiváló sörözőben, Mestska Pivaren cégérrel ellátott, ódon, sárga sarokházban kötöttünk ki, egy korsó serital három korona, nem is igen akartunk továbbállni, nagyon meg voltunk elégedve. Este az egyetlen biztos pontnak számító pályaudvari várótermet választottuk éjjeli menedéknek, egyébként sem lévén más választásunk. A csomagokat négy koronáért a megőrzőbe adjuk, aztán jöhet az éjszaka a műbőr huzatú üléseken. Az első képeslapot innen írtam, megnyugtatva aggódó szüleimet, hogy nagyszerű szállásunk van, hála a kassai vasútállomásnak, ahol nyugovóra tértünk.

Körülöttünk meglehetősen gyanús, egyre inkább zsibbadó alakok, nemcsak az üldögélés, hanem az elképesztő palackokból kortyolgatott zavaros nedű hatására is. A hangszóró átlag tízpercenként érthetetlen dolgokat hadar. A váró mindjobban megtelik, s egyre valószínűbb, hogy a betérők nem a legközelebbi vonattal akarnak utazni, arról nem is beszélve, hogy a legközelebbi vonat is csak hajnali négy felé indul már. Csaknem éjfélre jár, mikor váratlanul megjelenik egy termetes asszonyság, és szelíden, de határozottan költögetni kezdi az éppen elalvó, bóbiskoló embereket. Különösen azokat, akik elfeküdtek, eldőltek a bútorzaton, két vagy netán még több alkalmatosságot is elfoglalva így. A hölgy barátságosan mutogatja mindkét kezével, és szótagolva mondja, hogy mi is értsük: egy utas – egy székecske. Amikor mindenki felébred, és úgy-ahogy ülő helyzetbe keveredik, kövérkés látogatónk végre elmegy. Rögtön viszszafekszik mindenki, telik tovább az éjszaka. Még kétszer van szerencsénk az éji madárhoz, a váró törzsközönsége rutinosan engedelmeskedik, de magára hagyva már kevésbé öntudatos, azonnal visszatér eredeti állapotához, a fekvéshez, és minden marad a régiben, senki sem zúgolódik, a közjáték, úgy látszik, hozzátartozik a kassai éjszakához. Hajnalban új asszonyság toppan be, a régi módszerrel próbálja rendszabályozni az üléseket ágynak képzelő potyázókat. Másfél-két óra múlva, midőn szépen virradni kezd, partvissal kezében érkezik, mondván, takarítani fog, mindenki menjen ki. Négy óra múlt, világos van, elindulunk reggelizni. Az élelmiszeresboltok hatkor nyitnak, addig vidám nézelődéssel ütjük el az időt. Egyre több embert látni, munkába igyekvőket, csak mi ődöngünk céltalanul a szomorkás utcákon. Egy liter tejet, két kiflit és afféle túrós táskát veszünk, egy múzeum lépcsőjén jó étvággyal elfogyasztjuk. Filmezni még mindig nem lehet, szürke, borús félhomály mindenütt. Jobb híján vonatra szállunk, Eperjesre utazunk délelőtt tizenegykor. Én azt hittem, hogy Kassán van a legjobb sódar reggelenkint, a legszebb torony, amelyet tán sohase közelíthetek meg, mert tovább kell utaznom. Vitt a vágy, mindig feljebb és feljebb a hegyek közé, amerre a Tátra mutogatta kék ruhájában ezüstös hegyeit. Nem túl barátságos kalauzunk kibetűzhetetlen szavakat firkál a jegyre, nekünk mindegy, ő tudja, mi a teendő. Csak remélhetjük, hogy áldásos tevékenysége nem érvényteleníti az egészet.

Eperjesen kellemes meglepetés, leszámítva, hogy senki sem ért minket. Pedig felfedezzük a pedagógiai és filozófiai főiskolát, ahol talán magyar katedra is van. Persze nem járhat mindenki főiskolára. Végül oroszul folyamodunk, erősen hiányos tudásunk ellenére, némi útbaigazításért, és csodák csodája, kérdésünkre használható választ kapunk. Ha már így belejöttünk, két sarokkal arrébb még egyszer oroszul érdeklődünk az internátusról. Újabb nagy sikert zsebelünk be, részben annak köszönhetően, hogy anyanyelvünk azért más.

Megtaláljuk a kollégiumot, ahol van szoba számunkra is, némi várakozás és körülményes eligazítás után. Húsz koronáért teljes kényelem, fantasztikus. Felfedezősétára indulunk, melynek során újabb alváslehetőséget fedezünk fel egy kempingben. A város gyönyörű, ez igen, mondogatjuk, ez a Felvidék. Egy vendéglőben – mi mást – knédlit eszünk, mely viszont kevésbé gyönyörű. Ott is hagyjuk hamarosan, máshol kívánunk sörözni. Pivarent azonban sehol sem találunk, végül a restiben kötünk ki. Kettesben üldögélünk a négyszemélyes asztalnál, éppen második korsónkat rendeljük, amikor alig középkorú, jó kedélyű házaspár telepszik mellénk, magától értetődően, itt nyilván nem szokás sokat kérdezősködni. Ugyancsak túlnyomás alatt lehetnek: a férfi zsebében nyitott sörösüveg, a hölgy zsebtükörrel a kezében álcázza egyensúlyi állapotát. Meglehet, nem is házaspár, hanem szökött szerelmesek, a férfi, annyi év után, most végre megszökteti szíve választottját. Ejnye, Szindbád, miért ily későn? Hamarosan élénk beszélgetésbe kezdenek velünk, pontosabban a férfi kezd előadni egy végtelennek tetsző történetet, melyből annyit vélünk kihámozni, hogy időnként Jan Amos Komenskyre, azaz Comeniusra hivatkozik. Teljesen elkábulunk, bár annyira azért nem, hogy a párocska négy söréből kettő fizetését átvállaljuk, akármennyire bizonygatja is az imbolygó uraság, hogy ők csak kettőt ittak, a pincér pontos nyilvántartást vezet, rövid úton kidobja a kalandorokat, talán elérik még a vonatot, mellyel szökni akartak. Rövid szünet után egy zöld kardigános bácsika ereszkedik az egyik székre, érdeklődve kilétünkről. Budapest hallatán szintén hosszú előadásba fog, nem zavarja, hogy egy árva szót sem értünk az egészből. Nem is kérdez minket, nyilván az a típus, akinek elég, ha meghallgatják. Úgy képzeljük, valami háborús emlékről beszél, hosszan, csendesen, mint a nagy mesemondók. Nemzeti hős lehet, aki itt, Eperjesen szerénykedik a restiben. Sört fizet. Nagy ember, noha továbbra sem értjük, de nem kell mindent szavakkal kifejezni. Nálunk sikere van. Megértően bólogatunk, a sokadik sör után vagyunk. Bem apó csak mesél, mesél, majd egyszerre, szinte a mondat közepén, feláll és eltűnik. Azóta sem került elő.

Másnap délelőtt végre szeretnék már filmezni, mondjuk a város főterén, ahol majdnem egy órát várunk a napra. Pár kockát felvettem, az eredmény eléggé kétes. (Idehaza kiderült: Krúdyhoz illő ködfolt az egész.) Délután úgy döntünk, elhagyjuk Eperjest, és útnak indulunk Lőcse felé. Gyalog megyünk a város széléig, lássuk, mit tud az autóstop. Kis magyar zászlóval integetünk, ennek ellenére (vagy éppen ezért) csak jó másfél óra múlva fékez egy narancssárga kocsi, magyar származású vezetővel. Mint mondja, a zászlónknak állt meg, különben nem lehet itt, a főútvonalon megállni, máskor ne ott kísérletezzünk, szabály az szabály. Az úrvezető közlekedési stílusa egyébként határozottan egyéni, a legmeredekebb kanyarokban is nyolcvannal-százzal hajt, egy órán belül Lőcsén vagyunk. Mégis minden hiába, szállás ugyanis végképp nincs, sem az internátusban, sem a hotelban. Egyelőre képeslapokat veszünk, az árusnál egy magyarul beszélő ősz öregember, aki nyilván a legközelebbi népmeséből lépett elő, a három kilométerre lévő kempinget ajánlja. A bungaló, lehetőségeinkhez képest kicsit drága, de nincs mit tenni, ott alszunk. Reggel megnézzük Lőcse nevezetességeit, akarva-akaratlan A fekete város tévés beállításait keressük a Szepes Múzeumban, a bencések kolostorának bejáratánál, még a vakok múzeumában is. A cukrászdában finom krúdys hangulat, főleg a kisasszony szeme nagyon álmatag. Néhány órát buszozunk Lőcse környékén, de sehogyan sem jutunk sehova, Dolinánál útlezárás van, katonák (soldati) miatt, másfelé kerülnénk, de akárhová kérünk jegyet, nem jutunk előbbre, később jövünk rá, egyetlen viszonylat közlekedik, ingajáratban.
A város külterületén stoppolunk, negyedóra múlva magyar rendszámú Wartburg áll meg, két komoly férfiúval, amolyan hivatalos egyének benyomását keltik, noha őszintén bevallják, fogalmuk sincs, merre mennek, csak úgy autóznak, nincs jobb dolguk. Poprádig elvisznek, aztán elkanyarodnak, ki tudja, hová. Én csak a poprádi sört szeretem; akasszanak fel, ha Pesten ittam hozzá hasonló sört… Mit tudja azt Vilma kisasszony, hogy miért különb a poprádi sör mindenféle más sörnél? – mondogatom magamban a Boldogult úrfikoromban idevágó idézeteit. Sört mégsem iszunk, türelmünk fogytán, alkalmas ivóhely sem akad. Tovább integetünk az út szélén, mit tesz isten, magyar család áll meg, két gyerekkel, de elvisznek Késmárkra. Amikor megérkezünk, mindketten azt érezzük: ez az, ez már a Szepesség, a több száz évig alvó táj, itt tényleg megállt az idő.

A városka varázslatos, éppen olyan, amilyennek Krúdy nyomán képzeltük. Ha már most ennyire szindbádos az egész, örvendezünk, mi lesz majd Podolinban? Milyen szépségek várnak még ránk az álmok városkájában? Mielőtt végképp elolvadnánk, igyekszünk szobát találni. A két hotel egyikében sincs számunkra hely, már nem is csodálkozunk. Sebaj, a fő, hogy itt vagyunk, az alvó Szepességben, magas hegyek, ódon falak árnyékában. Mint két alvajáró bandukolunk a főtéren, a világ legszelídebb látványa vagyunk, a megtestesült ártatlanság, álom, füst, pára, köd. Észre sem vesszük, és máris három-négy katonaruhás fiatal csoportosul körénk, túlzottan közel, mintegy szabályosan bekerítenek. – Mit csináltok itt? – kérdezi egyikük magyarul, és még közelebb lép, tekintete nem sok jót ígér. – Szállást keresünk – feleljük –, de még nem találtunk. – Majd mi mutatunk nektek szállást. Gyerünk erre – mutat egy elhagyott mellékutcára önkéntes kalauzunk. – Megyünk mi is – helyeselnek a többiek –, csak arra, arra. – Nem olyan sürgős – győzködnénk kéretlen kísérőinket, mint akik igen nagy verés előtt állnak, de nincs mit tenni, egyelőre ők az erősebbek, úgy teszünk, mintha megindulnánk a kijelölt irányba, bár jobb híján még húzzuk kicsit az időt. Csak az alkalomra várunk, hogy a kör táguljon, és a gyors távozás hímes mezejére léphessünk. Néhány métert haladunk, csupán a látszat kedvéért, mintegy barátságból. Nagyvonalúságunk meghozza eredményét, újdonsült ismerőseink gyűrűje lazul, itt az esély a hirtelen futásra. Cs.-re nézek, szemünk összevillan, érti ő is, mire gondolok. – Hova mennek? – dörren ránk ebben a pillanatban egy hang a hátunk mögül.
A legnevezetesebb kísértet ebben az időben Késmárkon egy Hartwig nevű szepességi polgár volt, akire már a legöregebb emberek is úgy emlékeztek, mint a legrégebb késmárki kísértetre.
Egyenruhás úr tornyosul kis társaságunk fölött, nem katona, inkább rendőr, esetleg munkásőrféle vagy tűzoltóparancsnok. Vitézeink bámulatos ügyességgel válnak kámforrá, tán ott sem voltak, csupán szindbádos érzékcsalódás áldozatai voltunk. A vaskos úr viszont egészen biztosan valóság, sőt egyre szigorúbb arccal méreget bennünket. Ismertetjük helyzetünket, mire a főrendőr elirányít minket a valószínűleg egyetlen elérhető és nekünk való hajlékhoz, a közeli sportpálya mellett található épülethez, mely afféle szertár és öltöző lehet, néhány emeletes vasággyal, szerény tisztálkodási lehetőséggel, nemkülönben enyhe családi vonatkozásokkal, a gondnok feltűnően hasonlít jóságos megmentőnkre. De a háló olcsó és tiszta, kell ennél több? Két éjszakát töltünk itt, majd újabb magyarországi autóval eljutva Szepesbélára – itt van a legjobb borovicska az egész országban –, magunkat sem értve, váratlanul vonatra kapunk, hogy végre elérjük Podolint. Nem számoljuk, mennyi ideig utazunk, de az egyik állomáson, mintegy félálomban, valamely titkos ösztön parancsára lekászálódunk a szerelvényről, és holdkórosként, áhítatosan botorkálunk távoli háztetők felé. Kigúvadt szemmel, lüktető halántékkal, remegő lábakkal közelítjük meg a csodát (dolgozik bennünk a borovicska), kimondatlanul is növekvő várakozással, mint aki mindjárt hazaér, itt volt boldog, itt, ebben a csöndes, félig középkorias városkában, ahol van egy utca, amelynek elején és végén bolthajtásba hajlanak a házak. A bolthajtás felett ablakok vannak, és egy ilyen ablak mögött lakott valamikor ő… Igen, erre járt az algimnáziumba, rövidszárú csizmácskái itt kopogtak a kivájt köveken, és a toronyban, ahol harangozott, bizonyára megtalálná a nevét valamelyik korhadt gerendán vagy a mennyezeten: Szindbád, a hajós… Dél felé érünk be, már messziről lesem a tornyot, vajon piros-e még a teteje, és az aranyozott mutatókon ott ülnek-e a nevezetes varjak, keresem a híres hidat, a zsongó piacteret, az algimnáziumot, és nem hiszem el, hogy Podolinban vagyunk. Alacsony, falusias, jellegtelen házak, kopott, fantáziátlan építmények, mintha a szegénysoron lennénk, de nem, ez itt a főtér, nyitott ajtajú, szinte kihalt kocsmával, csupán egy félrészeg törzsvendég támasztja a pultot, légy annál több nyüzsög odabent. Jó helyen vagyunk? A vöröslő napsugár aranyos port szórt le a csipkés ereszű háztetőkről és a torony úgy állott a piac közepén, mint egy piroskabátos generális. A hidat, ahol kőszentnek kellene vigyáznia a podolini szerelmesekre, pár komor betongerenda jelképezi, dísztelen csőkorláttal, a patakká szikkadt Poprád pironkodva vánszorog a nyári melegben, jobb napokon mereng a víz tükrén bukdácsoló fény. Ezüst habjai alatt a szivárvány színeiben csillogó kavicsok között játszik a tarka pisztráng. Menjünk innen, menjünk haza, ez felháborító, borzasztó, menjünk akárhova, mindenhol jobb, mint itt ez a kiábrándító valóság, ez a csalás, ez a svindli, ez nem lehet Podolin, ez nem igaz, nem lehet igaz. Az egykori kolostor és algimnázium falán elhelyezett emléktábla alig olvasható szövegében felfedezni véljük Krúdy nevét, de lehet, hogy csak képzeljük. A szomszédos utcában fejkendős nénike kapirgálja virágait a kerítésnél, köszönünk neki, és Cs. – merüljünk el minél mélyebbre a zordon valóban – kérdő hangsúllyal tudakolja tőle Krúdy nevét. A néni tört magyarságú lelkesedéssel állítja, hogy igen, itt volt, emlékszik, sőt ismerte is. A bájos, ám emberi számítás szerint csekély valószínűséggel igazmondó szemtanú ezek után kacagva vonul be rezidenciája lépcsőjén, primadonna módra felvetve fejét még visszanéz, miközben kapáját kacéran billegteti évszázados vállán. Ez már több a soknál. Valahogy elérjük az állomást, ahol lecsapunk egy mit sem sejtő nemzetközi gyorsra, és továbbrobogunk Lengyelhon felé.

Felhívom az olvasó figyelmét, hogy mindez nagyon régen, jó negyedszázada történt, egy egészen más világban, mint amit mostanában élünk. Jól tudom, sem a felvidéki út, sem a podolini csalódás dolgában nem vagyunk egyedül, korosztályomból sokan tették meg ezt az utat, sokan csalódtak ugyanígy. A kép teljességéhez tartozik az is, amit mások beszámolóiban hallottam, hogy azóta nagyon szépen felújították Podolint, kiszínesedett és megszépült, előtűntek rejtett értékei, a mai látogatónak megsejthető az a bizonyos krúdys hangulat.

Nyári kalandunk utóéletéhez tartozik még, hogy ezt követően jó néhány érdekes és kellemes napot töltöttünk Lengyelországban. Hazatérve a legnagyobb egyetértésben ráztunk kezet a Keleti pályaudvar érkezési oldalán. De a csalódást mégsem tudtuk megbocsátani egymásnak, én legalábbis nem. Barátságunk nemsokára kihűlt, s pár hónap múlva, főleg az én hanyagságom miatt, végleg megszakadt. Utoljára a rendszerváltoztatás forgatagában láttam Cs.-t, az úgynevezett média sikeres munkatársa lett, az utóbbi években tán éppen ezért tűnt el a nyilvánosság elől. Kíméli magát, akárcsak én, üzleti és egyéb könyvei közé menekül. Így jártunk mi, nevetségesen megelőzve korunkat, jelentéktelen kis életünk korai rendszerváltoztatói, azt hittük, irodalmi eszményeinkkel felvértezve, regényeink térképét követve megtalálunk valamit, és boldogabbak leszünk általa. Hiába érkeztünk meg, nem juthattunk el Podolinba, sem stoppal, sem vonattal, sem gyalog, sehogyan sem. Podolinba csak Krúdy mondatain át visz az út, nekem és neked, a mindenkori olvasónak. Csak a szöveg által szőtt Podolin létezik, a földrajzi értelemben meghatározható kisváros unalmas és kisszerű lehetett Krúdy idejében is. Alapvetően nem lehet ezen a világon segíteni, és Krúdy is tudta, hogy ő sem tud. Mégis, most, hogy utólag visszagondolok a negyedszázad előtti nyárra, most értem meg, hogy nemcsak magáért a keresésért, az utazás kiszámíthatatlan kalandjáért volt érdemes útra kelni, hanem a csalódásért is, mely könyörtelenül vár, Podolinban vagy máshol, mindenkire, aki bármit akar az élettől. Meggyőződésem, hogy ennél csak az lehetne szörnyűbb, ha mégis minden olyan lett volna Podolinban, ahogy az írások alapján elképzeltük.

Ma már biztosan nem indulnék el Podolinba, és máshová sem, olvasmányaim útvonalát követve. Nem csak az újabb kudarctól való félelem miatt. Illúziók ellen alaposan be vagyok oltva, és azt a keveset, ami valaha lehetett, végképp elvesztettem akkor. Nemcsak azért, mert semmi értelme az úgynevezett valóságon számon kérni a költői szöveg szépségét, hanem azért is, mert azóta megtanultam, egyáltalán nincs értelme bármit is számon kérni az életen. Ma már biztosan nem mennék el Podolinba, ha szép lett is, s nemcsak lustaságom miatt, sokkal inkább aprócska gyávaságból. Nincs már annyi útitársam, hogy akár egyetlenegynek az elvesztését is megkockáztathatnám. Nem így kezdődik az öregség?

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben