×

Futrinka a folyón át a fák közé megy

Szakmány György

2003 // 12



Az Úr a kutatások mai állása szerint közel sem biztos hogy 2000. évének április havában Futrinka egy a román–magyar–jugoszláv hármas határ közelében lévő Tisza-parti városban sétált.

Április volt tehát, amelyről azt mondják, a bolondok hava. Ennek megfelelően még a Tisza is jól megáradt ezekben a napokban, mintha csak megpróbálná bizonyítani a hónapról szóló népi bölcsességet, s Futrinkának is, aki ebben a hónapban született, bolondos gondolatai támadtak. Újabban azon igyekezett, hogy az általa elképzelt legnemesebb bölcsészhagyományokhoz csatlakozzék, s ennek szellemében a mai napon – a születésnapján – megpróbált számot vetni eddigi életével. De ez sehogyan sem sikerült neki. Elbűvölte őt ez az este.

A várost Babits, a nagy magyar költő Porvárosnak nevezte, mások meg a Napfény Városának hívták. De Futrinka mindebből nem érzékelt semmit, nem érezte a várost sem rossznak, sem különösen jónak. Hiába próbálta fejében összerakni eddigi életét, de legalább az elmúlt egy-két évet, amelyet az események regénybe illő egymásra sorjázása miatt feltétlenül szükséges lett volna rendbe tenni, sehogyan sem sikerült neki. Teljesen megbűvölte az est hangulata, s folyton azon csodálkozott, milyen csendes a város. Még csak este nyolc körül lehetett, de az utcák teljesen kihaltak voltak. A lámpák halvány sárgás-narancssárgás fénye beszórta az
éjszakát, és foltokat hagyott az utca kövén. Érdekes módon a lámpák sorban a levegőben lebegtek az utca közepe felett, nem látszottak a huzalok, amelyeken függöttek.

Jó illatok lebegtek a levegőben, meleg volt, de nem fülledt meleg.

„Fák és virágok illata, a virágoké felhőkben, amelyekbe érezhetően belesétálok, majd kijövök belőlük. Milyen érdekes lenne, ha színes köd formájában láthatnánk az illatfelhőket. Az aranyesőnek sárga lenne, az akácoknak meg rózsaszín. És ez a csönd – csönd, csönd, csönd, ami, tekintve, hogy ekkora városban vagyunk, az egésznek ad valami földöntúli hangulatot. Ezt teljesítik ki a sárga fények. Mintha a tengeren lennék, vagy valami egzotikus helyen, Kubában, Havannában, Budvában, vagy mit tudom én, hol” – ilyeneket gondolt Futrinka, aki a meseváros utcáin sétált, s aki nagyon szerette a tengert, amelyet már nagyon régen nem látott. De oly könnyen el tudott merülni a különböző hangulatokban, hogy most szinte úgy érezte, bármelyik utcasarkon befordulva egy adriai sétányon találhatná magát, elé bukkanhatna az éjjeli tenger, szívfájdítóan susogva és sötéten beleveszve a mélyfekete éjszakába.

De a tenger nem bukkant ki egyik sarkon sem, kijutott viszont egy térre, ahol a sárga fényben izzó, százévesnél is öregebb városháza felett megpillantotta a kerek teliholdat. A holddal együtt az egész olyan volt, mint egy mézeskalács vár, úgyhogy Futrinka továbbra is egy mesevárosban érezte magát. De hirtelen eszébe jutott, azon való igyekezetében, hogy az eddigi életén gondolkozzon, megint megzavarta a látvány, úgyhogy átszelve a teljesen kihalt, hatalmas teret, újra szűkebb utcácskákba vette be magát.

Bement egy teljesen ismeretlen utcába. A Tisza közelében volt, párhuzamosan a folyóval, és azt gondolta, hogy kimegy a korzóra, és megnézi az áradást. Befordult egy kis utcácskába, tudta, hogy ott van húsz méterre előtte a víz, de még nem látta, és ekkor egyszerre csak hűvös levegő áramlott feléje, és ő megérezte a folyó illatát, az evező vagy a csáklya nyomán az iszapból feltörő metán illatát, az enyhe mocsár-, iszap- és hidegvíz-szagot – ilyen volt most a Tisza illata.

Amikor Futrinka kilépett a parti sétányra, kihajolt a korlátként szolgáló betonfalra, s látta, hogy a Tisza hatalmasat duzzadt, legalább a duplájára. Akkora hasa volt a folyónak, mint egy várandós asszonynak. Máskor több tíz méterrel alattuk folyt, most meg ott iramlott az orra előtt, karnyújtásnyira. Belemártotta a kezét a vízbe: egyből megfagyott – dermesztően hideg és friss volt a víz, és a levegő is, azzal az illattal. Sötéten iramlott a folyó Vajdaság felé. „Hazafelé”, gondolta Futrinka.

Körülnézett, és ekkor látta csak, hogy mennyi fiatal van idekint. Nyüzsögtek a parton, ültek a padokon, a kőkorláton. Nevetgéltek, beszélgettek, cigarettáztak és füvet szívtak. Máskor is sokan voltak itt fiatalok, de most valahogy vidámabbak voltak. A Tisza áradása valami izgatottságot keltett bennük. Futrinka nem akart közéjük vegyülni, inkább egyedül szeretett volna lenni, ezért felment a hídra, hogy átsétáljon a város másik felébe, a túlsó partra.

A híd közepén megállt. Végigtekintett a hatalmasra terebélyesedett víztömegen, melynek a bal szélét nem is látta, valahol elveszett a parti fák között. „Olyan, mint egy óriási tó” – gondolta, s erről eszébe jutott, hogy Újvidéken a Péterváradi hídon is mindig így állt késő ősszel a Duna felett, amikor a nagy hidegben a folyó felett sűrű köd gomolygott. Olyankor soha nem látszott a két szélső part, sem a távolban a következő híd. A Duna is úgy festett olyankor, mint egy nagy, hidegen szétterülő, szürkészöld tó, s ő ilyenkor szerette azt gondolni, hogy a Nagy Tavak valamelyikének partján áll, talán a Michigan-tóén, s az ott a túlsó parton, ahol a ködbe burkolózó Szabadság híd áll, Kanada. Azután mindig felébresztették álmodozásaiból a hídon fülsértően hangosan átrepesztő buszok, ezek a vén csotrogányok, melyek közül a pirosakat az egyetemista társai a „szocialista” rezsim elleni tüntetéseken mindig fel akarták borítani, azt skandálva, hogy „Kék buszokat akarunk!” Aztán mindig továbbsétált Pétervárad felé a Duna fölött, óvatosan átlépkedve a járda hiányzó fagerendái helyén keletkezett lyukakat, amelyeken át látszott az alant örvénylő folyó, meg vigyázva, nehogy a keskeny járdáról kiálló könyökét elcsapja a teherautójával valamelyik törökös stílusban közlekedő szerb honfitársa. Kissé régimódi volt már a híd, mert a német hadifoglyok építették a második világháború után.

Azután arra szokott gondolni még Péterváradra sétálva a Duna fölött, hogy milyen érdekes, hogy ott kezdődik a Balkán. Mindig ezt magyarázta Mákosnak, amikor mentek át a hídon a péterváradi Dublin kocsmába, hogy épp ott a Duna fölött, a hídon kezdődik a Balkán. „Átmész Újvidékről Péterváradra, és átmentél a Kárpát-medencéből a Balkánra, az igazi Szerbiába. Még a város is olyan délies, a magas kőházak, a sikátorok, felette meg a vár, amelynek falain a törökkel öltük egymást, Petur bán vára, míg ki nem ontotta a belét Gertrudisnak.”

„Há’ ja”, mondta erre Mákos. Ez is csak annyira érdekelte, mint hogy eléri-e a bokrot. Egy-egy, a lezüllött egyetemen elpazarolt nap után ilyenkor már kizárólag csak a felejtést segítő, bezabálandó sörökre tudott gondolni. Aztán meg visszafelé jövet rájött egyszer a hasmenés a híd közepén a sok romlott sörtől, amit inni szoktak. Összeszorította a seggét, végigmentek a hídon, vissza a Kárpát-medencébe, Mákos csoszogott, mint akinek össze van kötve a térde, lejöttek az újvidéki hídfőről, Mákos elindult a srégen oldalt sötétlő bokrok felé, harminc méter, nem nagy táv, de aztán félúton mégis, „Öehh”, egy arcizomrándítás kíséretében belerittyentett a gatyába.

Mákos nem szerette a szenvedést.

„Na mi van?”

„Nem volt kedvem odáig visszatartani. Má’ nagyon fájt.”

A lakásukon nagyon szeretett volna már tusolni, mert fáradt volt, de hát Mákos sokáig pancsolt bent, ki kellett mosnia a szaros gatyát.

Aztán Futrinka jó pár héttel később kereste Mákos aszpirinját, amikor Mákos nem volt otthon. Kirántotta azt a fiókot, amelyikben a tablettákat sejtette, majd hirtelen visszahőkölt, mert egy szaros gatya volt a fiók alján. Ott zörgött, ott lapult barnán, még a szag is eltávozott belőle, annyira kiszáradt. Futrinka felemelte a gatyát; úgy nézett ki, mint valami keményre cserzett barna bőrdarab.

Aztán eszébe jutott, hogy a híd nincs már meg, meggörbedve fekszik a Dunában, zubogva ömlik át a víz a vasak között – s ettől egy kicsit ideges lett. Arra gondolt, hogy amikor megérkezvén ebbe a városba először kelt át ezen a hídon buszszal, a busz meg elakadt a forgalmi dugóban a híd közepén, volt egy pillanat, amikor majdnem kirúgta a buszajtót, hogy leugorjon az autók közé, mert hátha pont most ezt a hidat is… De aztán rögtön rájött, hogy persze hülyeség, most a megfelelő oldalon áll.

Futrinka gyorsan legyalogolt a hídról a túlsó, kertvárosi oldalon, és besétált a Fő fasorba. Hirtelen sötétség borult rá, sötétség és hűvösség, valamint mélységes csend. Ettől egy pillanatra megtorpant. De aztán megszokta a szeme a félhomályt, kibontakoztak felette a hatalmas, halkan susogó lombok, a platánok törzse fehéren és bizonytalanul foszforeszkált körülötte a sötétben, a park puhán és barátságosan körülölelte, s ettől megnyugodott.

Szerette ezt a parkot, ez volt az a hely, ahol először felengedett az a hidegség a gyomra táján, amit attól kezdve érzett, hogy az első rakéta becsapódott. A villanás, a villanás nem volt ijesztő, sőt, mondhatni, szép volt, igen, egyenesen szép, ahogy egy pillanatra narancssárga fényben úszott a fél égbolt, az egész sötét éjszaka narancssárga lett, a felhők meg tintakéken és lilán terjengtek benne, elöl a lakóházak fekete sziluettje, majdnem mint Toledo látképe vihar idején, de mindez csak egy pillanatra, mert azután jött a reccsenés, a dörrenés, akkora, hogy úgy érezte, megreped a feje, azt hitte, beszakad alatta az aszfalt, hogy beomlik a föld, és elnyeli a fél várost. De azután csönd lett, méghozzá mélységes csönd, és olyan volt, mintha nem történt volna semmi. Aztán egy pillanatig ugyanolyan volt az éjszakai város, mint előtte néhány perccel, s csak azután kezdett a szél fújni, fújni a port és a szemetet az utcán, bele Futrinka arcába, az autók pedig dudálni kezdtek egymásra, és a sofőrök beletapostak a gázba, megszólaltak a légvédelmi szirénák, ő meg azt gondolta, miért csak most szólalnak meg, miért már utána, utána meg már nem gondolt semmit, csak állt a külvárosi utcán, és érezte, hogy olyan hideg ott lent, a gyomra táján.

De a hidegség elmúlt, amikor a városba került, s először eljött ebbe a parkba. Kora nyár volt már akkor, jó meleg, s ő besétált a Fő fasorba, s azt látta, hogy zöld az egész, még zöld a levegő is. Összeborultak a fák felette, és minden zöld színű volt, ahogy a nap átvilágított a leveleken.

Futrinka beljebb sétált a sötét parkba, élvezte, hogy újra itt van, ezen a jó helyen, amely egy évvel korábban meggyógyította a gyomrát.

„Ez az én titkos helyem”, gondolta. „Kell felfedezni ilyen titkos helyeket – tette hozzá magában –, mert ma már nem sok van belőlük a világon. Vagy nincs is. Hemingwaynek még ott volt Afrika. Habár lehet, hogy bizonyos afrikánerek, no nem Mr. P. J., de hasonlók, már őt is betolakodónak érezték. Szóval ma már nincsenek is titkos helyek a világon. Persze romantikus lelkem bízik benne, hogy nem így van, de valószínűleg igen. A titkos helyeket ma a városban kell keresni. Ott vannak elrejtve az emberek orra előtt, a sarok mögött, csak szerencsére nem bukkannak rá, soha nem jut eszükbe, hogy benézzenek a mögé a sarok mögé, egy új utcácskába, csak azért, mert kicsit srégen oldalt van az a sarok, meg az sem jut eszükbe, hogy mondjuk bemenjenek egy zsákutcába, vagy benézzenek egy magas és öreg deszkapalánkkal körülvett udvarba, szerencsére.

Ez a Fő fasor, ez csodálatos. A kollégiumok felől a híd felé menet az attraktívabb. Micsoda hangulata van! Ilyen helyeket eddig csak tévében láttam, meg újságokban, és csak egyről tudok, ami valóságos, valahol Pesten, a Városliget közelében van valami ilyesmi.

A szerbek teljesen belaknák az ilyen klassz helyeket. Micsoda élet lenne a Fő fasorban éjjel, micsoda pezsgés, micsoda mozgás! De szerencsére nincs.”

Futrinka még beljebb ment, be a park közepébe, közben eszébe jutott, hogy volt Újvidéken egy egészen hasonló utca, annak idején mindig azon keresztül ment haza a szerkesztőségi fogadóórákról, totál betépve, késő éjjel végig az utcán, amely felett összeborultak a fák, a levelük susogott, s ha felnézett, a lombok között kristálytisztán kibukkant néhány kék lángú csillag a kora nyári égen. Az egész városban csak ott voltak sárga ívlámpák, abban az utcában, amely a legszebb utca volt Újvidéken, azok pedig a legszebb séták, amikor mindenről megfeledkezve hazafelé tartott, pont úgy megbűvölve a sárga fénytől, mint ezen az estén ebben a városban, s akkoriban még ott is úgy érezte magát, mint egy mézeskalács-városban.

„A jó öreg Blumm gyerek – gondolta Futrinka – nem tudta máshogy elképzelni a szerkesztést, csak betépve. A szerzők meg már rég nem jöttek, ki tudja, hol voltak, mit csináltak, de vége volt már az aranyidőknek, amikor ugyan szintén betépve, de kötegével dobtuk az olvasatlan verseket a szemétbe.

Ah, Aaron faszinak volt stílusa. Ahogy megérkezett reggelente, rögtön egy burek1, egy joghurt, egy dzsoint, egy kóla. Na meg a mindettől ideges Veszna. Szép szarajevói srpkinja2 titkárnőnk, kit ha látsz, rájössz, hogy a sovinizmus hülyeség. Hogy tudott nézni sötét gombszemeivel, ó, barátom, mennyit tervezgettük, hogy az íróasztalán orrba-szájba… De hol van ő is már? A bombák elől hova futott szegény? A szétbaszott Szarajevóba vissza, vagy francia Kanadába? Mikor megkérdeztem, mondaná már, vajh melyik a tőlünk, magyar szerkesztőktől legtöbbet hallott, számára ugyan érthetetlen, de artikulált magyar mondat vagy szó, piros ajkát bájosan csücsörítve felelte: »Baaazd meg«, meg: »Na most akkor mi a fasz van?!«”

Továbbsétált Futrinka, s egyszerre csak kint volt a parkból. Elfordult balra, s elkezdett a fákkal párhuzamosan menni. Azután ötletszerűen átvágott jobbra a többsávos úton, majd bement az első kis utcába, ami előtte volt, és sétált tovább. Kertvárosi csönd volt körülötte, egyik utcácskából ment a másikba, nem is nézte, merre, teljesen lefoglalták a gondolatai, és megint nagyon élvezte, hogy olyan helyen sétál, ahol még nem járt soha.

Volt mindenféle hivatalos magyarázata arra az esetre, ha megkérdezik tőle, miért jött el otthonról. Hogy elege volt már a diktatúrából, hogy nem volt kedve katonásdit játszani és háborúba menni, hogy megutálta a teljesen lezüllött, de perverz módon mégis egyetemként működő hungarológiai tanszéket, ahol tanult, hogy a szülei nem bírták már anyagilag a taníttatását, itt viszont a tisztességes magyar adófizető polgárok pénzéből még ösztöndíjat is kapott…, de valójában, valójában egyszerűen csak kalandvágyból jött el. Már eddigi kevéske életében is igen sok városban megfordult, élt, tanult, s bejárta keresztül-kasul a Kárpát-medencét meg a Balkánt. A Balkánt, amiért szebb volt, jobban szerette.

Volt egy elmélete arról, hogy két-három év alatt meg lehet ismerni, ki lehet élvezni és el lehet unni egy várost, úgyhogy amíg az ember nem szeretne családot, addig körülbelül ilyen sűrűn kell továbbállnia. Azért, hogy azután mire családot szeretne alapítani, az ember megtalálja azt a várost, ahol körülbelül húsz évig, a gyerekek felnevelésének időtartamára, a kiröppenésükig, ki lehet bírni.

Szeretett mozgásban lenni, no nem nyüzsögni állandóan, de azért készenlétben lenni, készen állni, mindig készen állni arra, hogy továbbálljon egy másik városba vagy egy másik országba. Igaz volt ez különösen azóta, hogy az ostromlott városban ottragadt mindene. Amikor elkezdődött a büntetőexpedíció az ország ellen, amelynek állampolgára volt, és becsapódtak az első bombák a városba, ahol élt, másnap, mint minden ott tanuló diák, ő is összepakolt mindent, ami egy hátizsákba belefér, s hazautazott a szüleihez vidékre.

Azután az egész dolog elhúzódott hónapokig, mert szerb testvérei igen elkeseredett ellenállást tanúsítottak, s amikor végre mégis vége lett az egésznek, és kinyíltak a határok, azonnal meglépett, eljött ide, ebbe a városba, és nem mehetett haza, mert otthon várta a sorkatonai szolgálat, és ő úgy érezte, ahhoz aztán már valóban semmi köze nincsen. De nem is akart hazamenni, csak azt fájlalta, hogy ottmaradt mindene az utolsó lakásában, a kedvenc albérletében, amit azután talált, hogy végiglakta már a város összes putriját. Egy jó kis garzonlakás volt ez, egy padlásszoba, egészen bent a központban, egy régi, csendes kis utcácskában, fűtés nélkül. A fűtés egyszerűen nem érdekelte, megedződött már előzőleg. Amikor elhívta néhány barátját, hogy felavassák az új lakást, és gőzölgő lehelettel boldogan magyarázta, mutogatta, hogy micsoda kilátás nyílik néhány monarchiabeli romos házra, észre sem vette a megrökönyödést a barátai arcán. Körülbelül nyolc fok volt bent.

„Mért hittem azt, hogy az egész nem fog tovább tartani néhány napnál?”, gondolta Futrinka, miközben arra eszmélt fel, hogy kibukkant a házak közül, és most a Tisza-parton van, jó messze a várostól.

A folyóparti erdősávot teljesen elárasztotta a víz, ott cuppogott a folyó közvetlenül a lába alatt, a töltés oldalán. Körülnézett, és látta, hogy teljesen egyedül van itt kinn, a város szélén, teljes sötétségben, csak fenn a csillagok pislákoltak halványan, eltakarták őket az esőfelhők, amelyek eltakarták már a holdat is, és lassan úsztak az égen, északról délre, ezen a tájon mindig csak északról délre.

Érezte, milyen hűvös levegő áramlik feléje a folyóról, a sötét erdőből, s fázni kezdett. „Ez a halál lehelete?”, gondolta, majd rögtön utána: „Na, hagyjuk ezt a hülyeséget”, és elindult visszafelé a töltésen, miközben tovább mélázott.

„Tudhattam volna, hogy ezek nem adják meg magukat. Legalábbis nem olyan könnyen, mint ahogy azt az amcsik hitték. Sőt, néha egyáltalán nem adják meg magukat. Hát nem néztek az amcsik partizános filmeket? Kellett volna. Habár minek? Te azokon nőttél fel, mégse tudtad, hogy mi lesz.

Most minden azé a vén kurváé lett. Vajon mit csinál vele? A könyveket először elviszi antikváriumba. De ott nem fognak kelleni a magyar könyvek. Akkor valószínűleg kidobja. Nem, elégeti. Igen, elégeti. Annál sokkal smucigabb, semmint hogy kidobná azt a sok jó gyújtóst. Talán mégis megveszi az antikvárium. Olcsón. Bár megvenné. Hogy az Esti Kornélom elégjen, az még hagyján. Tudom fejből. De a Jadran sa okom galeba3, úristen, ha annak valami baja lesz… Azért a könyvért egyszer még visszamegyek. Azt nem lehet csak úgy megszerezni. Sőt, most már egyáltalán nem lehet. Ha nem lesz meg, hát én kinyírom az öregasszonyt. Azután megbaszom, megfőzöm és megeszem.”

Így ragadt ott mindene, ami fontos volt neki. Ottmaradtak a könyvei, a lemezjátszója, a régi jugoszláv rock’n’roll lemezei, a magas szárú All Star vászon tornacipője és a svájci bicskája.

„Boldog az a szolga, ki urát felövezve várja”, emelte hát be ezt a közé a néhány életbölcsesség közé, amelyeket az édesapjától kapott, s megfogadta, hogy soha többé nem fog egy hátizsáknyi cuccnál többel élni sehol, amíg nem lesz saját háza, saját otthona, egy nagyon biztonságos, nagyon emberbarát országban, lehetőleg tengerparti városban, kilátással a vízre, a hegyekre és az olajfákra. Az eszével persze nem hitt ilyesmi létezésében, de a szívével nagyon.

Futrinka, ahogy a megáradt folyó mellett a töltésen sétált, már majdnem viszszaért a városba. Mellette megritkultak a fák, és átlátott a túlsó partra, ahol egy nagy uszály vesztegelt. „Biztos arra vár, hogy az ár tovavonuljon”, gondolta Futrinka. „A vízállás olyan magas, hogy így nem férne át otthon a zentai híd alatt. Lefelé menet ez az utolsó biztonságos kikötő.

Milyen jó lenne tengerésznek lenni, még ha folyón is. Faszák ezek a hajók. Hajók… Blumm hablatyolt valami hajóról a legutóbbi levelében, amivel majd Portugáliából Dél-Amerikába megy. De mi a fasz ez az egész? Blumm mindig is zavaros e-maileket küldözgetett ilyen témákban. Hazamegy éjjel a kocsmából, és aztán ott ül éjjel fél kettőkor totál betépve és hullarészegen a sötét kis szobácskájában, amely majd szétrobban a sok könyvtől, amit belétömött. Ott ül merevrészegen és túl öt hajlításon, összerogyni készülő könyvespolcok között, miközben egy szederjes álomvilágban van, és lődözgeti szét a cyberspace-be az e-mailjeit egy olyan rozzant, fekete-fehér képernyőjű kis gépről, aminél még öreganyám mosógépe is többet tud.

De a fene egye meg, nála soha nem lehet tudni. Arról az isztambuli dílerkedésről is azt hittük, hogy mese, aztán kiderült, hogy mégse. Ha ez most nem egyike a szokásos zavaros hülyeségeinek, s valóban ott van Lisszabonban, és nem Domboson, akkor talán ha én is… De a vízum! Az a rohadt vízum! Annak alapján, amit ezek a banditák elkövettek, ezzel az útlevéllel még legalább öt évig nem kaphatok vízumot a civilizált világ egyik országába se.

De azt nem lehet, hogy még annyi évig itt rostokoljak. Nem, nem, soha! Ez egyetemistáknak és nyugdíjasoknak való város. Egyik már nem vagyok, a másik még nem leszek. Igaz, jó itt a levegő, finom a forrásvíz, és szépek a lányok. De elég volt. Belaktam ezt a várost.

De ha nem kaphatok vízumot, akkor hogyan? Hogy utazzak el egész odáig? Lehetetlen. Habár… ha elkötnék egy csónakot itt lenn a parton, akkor, akkor talán eljuthatnék… Innen oda két út vezet: vagy le a Tiszán Titelig, ahol beleömlik a Dunába, aztán fel a Dunán egészen a Majna–Rajna csatornáig, aztán keresztül a csatornán, le a Rajnán az Északi-tengerre, aztán át a La Manche-on ki az Atlanti-óceánra, utána már csak le kell csorogni a Golf-áramlaton. Vagy: Titelnél balra fordulok, leereszkedek a Dunán a Fekete-tengerig, azután a Boszporuszi-szoroson, a Márvány-tengeren és a Dardanellákon át ki az Égei-tengerre, onnan meg a Földközire, ahol a part menti vizeken hajózva eljutok Gibraltárig, átevezek a Gibraltáron, és bingó.

Blumm azt írta, ősszel indul a hajója. Dolgozni fog rajta, vagy mi a fene, arrafelé nem kérnek papírokat. Addig még van több hónapom. Az egy hátizsáknyi motyóm otthon van, de az nem is kell. Az útlevelem, mint mindig, itt van a zsebemben, az összes pénzem szintén. A pénzem kitart egy ideig, utána meg zöldségféléket és nyári gyümölcsöket lopnék a kertek alján, és a tenger is elegendő táplálékot adna. Ha éjjel suttyanok át a határokon, akkor nem lesz gond.

Jó lesz, ha sietek. Mert ha nem érem el ezt a Dél-Amerikába tartó hajót, akkor én már nem utazok Argentínába, és azt sem fogom megtudni soha, hogy szokott-e ősz lenni Paraguayban.”

Közben azt vette észre, hogy beért a városba, a Bertalan híd ott volt mindjárt előtte. Átsétált a híd alatt, majd kicsit továbbment előre. Azután megállt, és leereszkedett a töltés folyó felőli oldalán, bele a megáradt folyóba. Érezte, ahogyan azonnal átázik a nadrágja, és a víz beömlik a cipőibe. Az áradás itt csak térdig ért, de a víz dermesztően hideg volt. Elindult a kemping kerítése mellett befelé, azután átmászott a kerítésen. Bent megtalálta a csónakházhoz és a mólóhoz vezető pallót, fellépett rá, végiglavírozott rajta, ki a csónakházig. Végigment a mólón, és megállt. Körülötte teljes csend és sötétség honolt. Csak a víz csobogását lehetett hallani, ahogy a csónakok meg a mólót tartó hordók között iramlott. Innen tisztán rálátott a városra. Gyönyörű volt. Minden épületet megvilágítottak, még a Belvárosi hidat is, amelynek képe visszatükröződött a megáradt folyó gyorsan illanó, tükörsima vizén. A háttérben a barna dóm tornyai meredeztek az égnek sárgán kivilágítva, úgy néztek ki, mint két dióscukor süveg.

Egy pillanatra megingott alatta a móló. „Ezt is nemsokára elsodorja a víz”, gondolta Furtinka, majd belebámult a folyóba. Itt előtte sötéten kavargott a víz, ahogy kizúdult a móló alól, és örvénylett körbe-körbe, szinte hipnotizálta, hívta magába a folyó, ahogy belebámult. Futrinka sóhajtott egyet, és belelépett az előtte libegő csónakba.

Egy ladik volt ez a csónak, hosszú, keskeny, gyors folyami alkalmatosság. Az orra hegyénél volt odaláncolva a móló egyik deszkájához, a lánc lakattal lezárva. Evező nem volt benne. Futrinka leült a csónak végébe, könyökét a térdére, állát meg a tenyerére támasztotta, s így ült mozdulatlanul, háttal a városnak. Nem tudni, meddig ült így, de valamennyi idő múlva egy hideg szellő megborzongatta. Erre szép csendesen felállt, óvatosan a ladik orrához lépdelt, s azt a deszkát, amelyikhez a csónakláncot lakatolták, egyetlen rántással feltépte. „Jó lesz majd evezőnek”, gondolta. Kezében a deszkával visszaült a ladik végébe, lábát nekitámasztotta a mólónak, majd egy erős és határozott rúgással eltaszította a csónakot. A ladik könnyen és gyorsan kezdett siklani a folyó közepe felé, néha meg-megperdült a tengelye körül, szinte piruettezett a vízen, úgyhogy Futrinka hol szembekerült az éjjeli fényárban úszó várossal, hol meg háttal ült neki. Végül aztán lelassult a csónak, ahogyan a nagy víz közepére jutott. Futrinka a térdén tartotta a lécet, készenlétben. Még nem evezett, de a víz elkezdte sodorni abba az irányba, amelyből ebbe az országba érkezett.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben