×

Beavatások

Albert Gábor: Beavatási szertartások; A cet gyomrában

Pécsi Györgyi

2003 // 12



Egy 1992-es kritikájában Ács Margit arra a paradoxonra hívja föl a figyelmet, hogy míg egyfelől Albert Gábor írói és erkölcsi tekintélye magasan áll, életművének kritikai értelmezése alig történt meg. Nincsenek meghatározó előolvasatai, az Emelt fővel című szociográfiája kivételével még nem „pozicionálta a kánonképzés”, mondhatjuk sommásan. A problémát változatlanul érvényesnek érzem. Nagyvonalúan legyinthetnénk a mindent megértő időre hivatkozva, csakhogy arról is szó van – elfogadva, hogy a mű csak olvasatában létezik –, vajon része lehet-e ily módon bármely mű vagy életmű az irodalmi tudatnak, s mennyire vehet részt a szellemi folyamatokban.

Ács Margit szerint az író sokműfajúsága is nehezíti az életmű pozicionálását. Valóban, Albert Gábor regény-, novella-, esszéíró, kultúrtörténész, szociográfus, és bár verset nem közöl, rendszerint ezek mellé sorolják lírikusi affinitását is. Tudósi invenciózusság, filológusi aprómunka, politológusi, történészi szakmaiság és rálátás, rétori hév, az emberi sorsok mikrovilágának mélylélektani ismerete egyként jellemzi. Ebben a valóban szerteágazó gyökerekkel és fölfelé futó ágakkal organikusan építkező íróban nem könnyű közös nevezőt találni; talán a személyesség jelenléte, a személyes érdekeltség tudatos és erőteljes vállalása leginkább a közös. Említhetem regényeit, elbeszéléseit – bármennyire realisztikusak is, objektivitásra törekvők, bizonyos értelemben nyersek, bennük az író tárgyához fűződő szenvedélyes viszonya ragad meg. Prózájában nagyon sok a lírai futam: a konfesszió, az emlékezés folyamata különösen alkalmas az érzelmi viszony megjelenítésére; durva egyszerűsítéssel azt is mondhatnám, ezekben kevésbé a próza klasszikus ismérvei uralkodnak, mint a lírai én megmutatkozásának elemi vágya. A megállapítást tanulmányaira, esszéire szintén igaznak vélem. Bármihez fordul, művelődéstörténethez, történelemhez, jelenünkhöz, minden mondatát a személyesség izzó jelenléte járja át. Érezhető az is, hogy az író nem „a papírra ír”; az énismeret és a világismeret szenvedélyes stációiban valamiképpen mindig egy virtuális/valóságos közösséghez is szól, és egyetlen pillanatra nem mond le a használhatóság igényéről sem.

Állítólag a gyorsan változó korok nem kedveznek a prózának, különösen nem, ha többször is szinte önnön negatívjába fordul a világ; amikor a régi értékek alapjaiban inognak meg. Albert Gábort – és nemzedékét, és más nemzedékeket is – íróként (is) szinte egész életének körülményei folytonos kihívás elé állították: a művészet eredendő feladatát, a lét szemléletét s így a világból kivonuló prózaírást választja-e vagy – érezve a cselekvés lehetőségének tétjét – a közéletbe való belemerülést. „Melyik a helyes élet, a tartalmasabb – ahogy a régiek mondták: a vita activa –, tehát az az élet, amely kinn az agorán folyik, a szónokok, az állandóan cselekvők, a »politikusok« világa, vagy a vita contemplativa, az elmélkedő, a kérdések gyökeréig ható gondolkodás, a szellem, a »filozófusok« világa” – teszi föl a kérdést. Megnyugtató választ persze ő sem tud adni. Jó oka van azonban arra, hogy ne fordítson hátat világunknak: az egyszerre morális és intellektuális, a nemzet sorsának elkötelezett magatartás jellemezte mindig is a magyar irodalom legjobbjait, akik, ha a szükség úgy hozta, előléptek az íróasztaluk mögül is. Albert Gábor számára is ez a rokonszenves, sőt az egyetlen vállalható írói magatartás. Az utóbbi évek különösen mozgalmasak voltak, hiszen a reformértelmiség a kultúra, a szellemi útkeresés nagyívű megálmodását már nemcsak műveiben formálhatta, s műveivel sürgethette a megújulást, a rendszerváltozással a közéletben, ha változó kedvvel is, tevőlegesen részt vehetett. Egyszer Albert Gábor is, végszükségben, kilépett az íróasztala mögül: a kellemetlen emlékűvé vált Új Magyarország főszerkesztői posztjának elvállalásakor. Úgy vélem, ekkor utoljára.

A Beavatási szertartások című kötet írásai az életpálya legnehezebben feldolgozható szakaszát gondolják újra, melynek megemészthetetlen, emblematikus göbje a legutóbbi politikai választások mérlege. Mert ahogy írja, annak felismerésére kényszerült maga is, hogy bizonyos értelemben illúziókba kapaszkodott. „Abban a jóleső hitben ringattuk magunkat, hogy a jó, a helyes tudása, a hit és az erkölcs oly evidenciák, amelyek magukban is olyan erőt jelentenek, amelyek nem kívánják a mi segítségünket, nem igénylik a mi intenzív közreműködésünket, a mi energiáinkat, a mi vérünket.” Ez az illúzióvesztés a konzervatív értelmiség számára legalább akkora trauma volt, mint maga a rendszerváltás. Nem sajátos magyar balekségről van szó; ezt a megrázó élményt a posztkommunista országok reformértelmiségei valamennyien átélték. Andrzej Wajda például 1981-re, a hadiállapot bevezetésére emlékszik így vissza: „Megdöbbenve konstatáltuk, hogy élnek közöttünk másfajta lengyelek is. Diszkrétek, jól szervezettek. Komoly emberek. De mindezen pozitív tulajdonságaikat a saját, nem pedig a közös ügy szolgálatába állították. Nem tudjuk, ki volt az, aki rátalált ezekre az emberekre, kinevelte, csoportosította őket, kijelölte számukra a testre szabott feladatot. Egy biztos: ez már nem a LEMP gyenge és frusztrált pártapparátusa volt; a legjobb bizonyítékot erre az egykori első titkár nyújtotta, akit magára hagytak a Központi Bizottság kihalt épületében. (…) Ekkor alakult ki az a későbbi, meghökkentő egység és hatékonyság, amelyet politikai színterünk baloldalán mind a mai napig tapasztalhatunk. Az az érzésem, hogy ezeket az embereket a hadiállapot titka köti össze. Akkor szabadultak meg a párttól, amelynek, akár egy felesleges fügefalevélnek, már semmi hasznát nem vették. Jogos a felháborodásuk, amikor felemlegetik nekik a LEMP-et, hiszen már húsz éve cserbenhagyták. A konspiráció egyesítette őket, a tettek mutatták meg, ki mennyit ér, a tettek mélyítették el a szakadékot a konspirálók és a társadalom között. A szakadékot tovább mélyítette, hogy a másik oldal, a Szolidaritás sem lengyel módra viselkedett.” A jellemzés hajszálra illik a hazai állapotokra és a többi posztkommunista országéira is. Míg valamennyien vágytuk a rendszerváltozást, azt nemcsak másként tervezgette a kétféle elit, hanem – ahogy
Albert Gábor is elemzi – az apparátus eközben lépéselőnyben megszervezte magát, a megfegyelmezett és megfélemlített országlakó pedig visszaszavazta a kormányzati hatalomba a Hálózatot.

Albert Gábor történelemfilozófiai pontossággal látja, hogy milyen természetű makrofolyamatról, trendről van szó, s mert hatalmas kulturális térben gondolkodik, a választási kudarc sem dühödt érzelmi reakciót vagy irracionális csalódottságot hív elő belőle; analitikus gondolkodóként szinte szükségszerűségről beszél. „A brutális diktatúra évei alatt ugyanis a magyar társadalom védekezőmechanizmusa jól működött”, a Kádár-korszak puha diktatúrája azonban szétroncsolta az „erkölcsképző” szerveket, erkölcsi fundamentum nélkül pedig a gondolkodás könnyen manipulálható. Csalódottsága azért nagyobb, mert bár 1993-ban arról beszélt, hogy Magyarországon még „jó néhány évig hadiállapot uralkodik”, nyilván álmában sem gondolta, hogy a jó néhány évből évtized vagy több is lehet, amihez hozzájárult a „saját oldal” tehetetlensége, emberi gyöngeségei, valamint az értékeket és igazságot birtokló tudat elkényelmesedése. „Sajátos hiánybetegségben szenvedünk, a bénító apátia ezt jelzi” – állapítja meg.

Viszonylag könnyű dolga van annak, aki a szerző esszéírói karakterét, világképét próbálja meghatározni. Mert célja, értékrendje lefegyverzően nyílt és egyértelmű. Mint például az értelmiség feladatának meghatározása: „Az értelmiségnek a hivatása… hogy a nemzet lelkiismerete legyen, figyeljen, kérdezzen, az igazságot kutassa, és ha kell, vállalja az ezzel járó áldozatot.” A kultúra Karácsony Sándor-i értelmezését vallja: „a kultúra közösségben jön létre, és csak társasviszonyban értelmezhető.” Albert Gábor megfogalmazása szerint „a kultúrában a közösség magára ismer”, majd: „az irodalmi tudat és a történelmi tudat ikertestvérek”, az irodalom pedig „egész múltunk foglalata, múltunk értelmezése, leghűbb képünk önmagunkról”. Számára a közösségi létforma és az erkölcs vezérelte létezés axióma; utóbbi a kereszténységben formálódott erkölcsi normát jelenti, történelmi, irodalmi múltunkban pedig olyan otthonos, ahogy a családjában érezheti magát az ember. Ahogy Czes©aw Mi©osz írta a maga lengyel–litván katolicizmusáról: „nem a semmiből érkezett, és hálával tekint a hagyományra.”

Albert Gábor félreérthetetlen és félreolvashatatlan, amikor az értékeket, célokat meghatározza. Azt mondhatnám, kész válaszai vannak mindenre. De pontosabb – és egészen más a jelentése –, ha kiérlelt, végiggondolt, letisztult gondolatrendszerről, a hagyományok és a folytonosság megőrzésének, megtartó erejének a felismeréséről beszélek. Elfogadom értékrendjét, tisztelem és csodálom cselekvő hitét, erejét, „javíthatatlan” optimizmusát, derűjét, közben mégis azon tűnődöm, hogy az értékek ilyen tiszta, nyílt vállalása és ajánlása vajon csak a hívők térítésére elegendő-e, vagy esetleg áthatolhat a megértés szándékát zsigerien elutasító süket indulat falain is. Az általa is vállalt értékek ugyanis tagadhatatlanul vákuumba kerültek. Ha egyetértek is vele, a nemzet, család, keresztény erkölcs fogalmakat alig tudom elgondolni ironikus háttérzaj vagy oppozíció nélkül. A nehezebb, keskenyebb utat ajánlja, felelősségről és áldozathozatalról beszél, miközben a felelősség szóra az embernek nevethetnékje támad, áldozattal meg inkább csak a kriminalisztikai rovatban találkozik. Ezek a szép szavak, fogalmak elhasználódtak és kompromittálódtak, másként kellene beszélnünk.

De lehetséges, hogy mégis Albert Gábornak van igaza. Vagy Albert Gábornak is igaza van. Azért használhatja a szavak első jelentését, mert az íróban, az emberben nincsen hátsó szándék. De van benne valami a szelíd lelkű protestáns prédikátorokból – a konoksága. Ceterum censeo – ez a Cato-idézet könyvének mottója, és ez a kötet legerőteljesebb, összegző esszéjének a címe: Továbbá azt javaslom, hogy Karthágót el kell törölni a föld színéről. Mint tudjuk, végül is ez a fafejű, kezdetben megmosolygott konokság pusztíttatta el Karthágót. Albert Gábor hasonló konok kitartással mondogatja a maga ceterum censeóját, kritikáját és programját: számba kell venni múltunkat, sorsunkat, ezeréves történelmünket, kultúránkat, hagyományainkat, le kell számolni a belénk táplált görcsökkel, hamis mítoszokkal. Korunk legfontosabb kérdéseit teszi föl, s mindig történelmi távlatokba helyezi válaszkeresését. Azonban, bár megingathatatlan jóhiszeműségéről beszéltem az imént, az illúzióktól életközeli szemlélete és kritikai érzékenysége is megóvja, valamint roppant filozófiai, irodalmi műveltsége és imponálóan naprakész tájékozottsága. Hajlíthatatlan erkölcsi igényessége arra készteti, hogy bizonyos pontokon meggyőzően vitázzék Adyval, Illyéssel, Bibóval. Minden tiszteletével együtt is kimondja, hogy Németh Lászlónak, Illyésnek is voltak idegen gesztusaik, de – s ez a fontosabb –: „Ha legjobbjaink tévedtek is olykor, azt mindig volt erőnk és képességünk korrigálni, s ha kellett, mindent újra kezdenünk.” Cáfolja a baloldal mitizálását, s bizonyítja, hogy ez a mítosz sem hazai termék: a francia forradalommal szivárgott be, s még olyan, egyébként kiváló gondolkodókat is megtévesztett, mint Ady. Mint írja, Németh Lászlónak, Szabó Dezsőnek azért lehetett releváns a hatása, mert a kritika mellett pozitív célokat is adtak. Esszéiben, fölszólalásaiban Albert Gábor is programot ír: nem utópiát gyárt, s nem a világot akarja átgyúrni – olyan célokat fogalmaz meg, amelyek mindennapi, szívós aprómunkával elérhetők. Az ő értelmezésében még az Új Magyarország látszólagos kudarca is „olyan magvetés volt, amelynek később jött el az aratása”. Spirituális, lelki megújulásra szólít föl, a nyelv védelmére, az erkölcsi világrend helyreállítására, cselekvőbb jelenlétre. Hagyományainkra és erkölcsi tőkénkre kell támaszkodnunk – ennek „legpregnánsabb képviselői az egyházak”, „műhelyei pedig az iskolák, az egyetemek, a kollégiumok, sőt elitkollégiumok” – írja ötven évvel Szárszó után.

Albert Gábornak annyival könnyebb, hogy a civil társadalom töredezett, sérült közösségei mellett valóságos közösségképző intézményekhez is van kapcsolódása: a református egyházhoz és az egyház körül szerveződött értelmiségi körökhöz. Talán ez a megtapasztalt közösségi bizonyosság lehet az írói derű alapja, s ezért állíthat a negatív utópiával szembe hitre épülő, hitbe ágyazott jövőképet. Mert „minden nemzet olyan, csak olyan lehet, amilyennek hittel el meri magát képzelni. Amilyennek tulajdon lelkében felépíti. Ezt az alkotó hitet kell a társadalomban felnövesztenünk, s akkor megáll a népesség ijesztő fogyása, csökken az öngyilkosságok száma, és a jövő építése közben a külső kényszert is a belső igényekhez tudjuk szelídíteni.”

Albert Gábor szenvedélyes, de mértékletes gondolkodó; nyílt summázatai hittel teltek, bizakodóak. De míg esszéiben áttekinthető és szétszálazható a világ, A cet gyomrában című regény a maga formátlan megformáltságában szinte e világkép negatívja: az élet nyomasztó, zsúfolt, animális, szorongó, nyomorúsággal, kiszolgáltatottsággal, apátiával telt és vigasztalan – a „cetszörnyhöz” hasonlatos. Ezúttal talán az olvasóban van a hiba, aki szeretné a regénybeli világon az intellektuális gondolkodás illusztrációját viszontlátni, még akkor is, ha tudja, hogy A cet gyomrában az 1974-es Kagylóhéjban címmel megjelent regény átdolgozott, javított változata, s három évtized alatt rendszerint valamennyire elmozdul az alkotói pozíció. Ugyanakkor maga az író is párhuzamot von e különnemű megközelítési módok között. Azt írja, ez a könyv Jónásról szól, és „tulajdon beavatási szertartásom regénye. »Hősöm« is nagy átalakuláson megy át, több lesz és főként más a regény végére. Története is hasonló. Az ártatlan, az érintetlen, a be nem avatott, a »cethal« gyomrában szenvedő és nyomorgó emberek közé kerül, ahol megmártózik a gyönyör és szenvedés mocskában, hogy később – mivel emészthetetlennek bizonyult – egészen más embert köpjön ki a hánykolódó, mitikus cetszörny. Ez a más ember már beavatott. – Eddigi életsorsom is ehhez hasonlítható.” Ha hihetünk az írói önértelmezésnek, a tiszta gondolat viszontagságos, gyötrelmes emberi sorsok, groteszk ellentmondások, tragédiák és idillek megtapasztalásából, disszonanciából tisztul le; egyfajta pokoljárásban talál rá hivatására: a bábeli kuszaságban föllelni az értelmezhető szavakat.

Nehezen tudnám Albert Gábor nagyon különös, rendkívül sűrű szövésű, sok irányból rétegezett regényét definiálni; találó, bár nem sokat mond, ha radikálisan merész „kísérleti regénynek” nevezem; sőt a regény szót is csak óvatosan írom le. Nem bizonyos, hogy a könyv az életet modellálja-e vagy a pusztulást, a lelki, fizikai, anatómiai eróziót; s hogy az egzisztenciális létezés dilemmáinak megjelenítése vagy társadalomkritikája fontosabb-e – valahol a határon táncol. Parabolás, de nem parabola; példázatos sorsok, szimbólum értékű zsánerek vonulnak föl benne, de a könyv maga nem példázat. Lélektani, nevelődési, beavatási és tudatregény egyszerre, és egyik sem igazán. Inkább a tudat olyan szürreális lírai látomása, amelyben minden részlet a maga mikroszkopikus egységéig realisztikus és életszerű, az egész azonban parabolás jelleget ölt.

A regényt nem az egységes cselekmény, a karakteres vagy karakter nélküli hősök, még csak nem is az elbeszélő koherens narrációja szervezi. Inkább egy hatalmas, cselekményességében visszafogott, mégis rendkívül eleven tabló, nyüzsgő panorámakép belső ritmusa, alig változó színhelyeken. Egy, a külvilágtól elzárt járványkórház történéseit látjuk, ahol varázshegyes és pestises, szelíden frivol végzethangulat uralkodik; aki idekerül, valamifajta kábult tudatban él, gyógyulása éppoly véletlenszerű és logikátlan, mint leépülése. Nemcsak a regény ívét szervező cselekmény hiányzik, de tulajdonképpen bárminemű cselekvés is: a vegetatív létezést kísérő pár aktus nehezen nevezhető emberi tettnek. Hősök helyett párhuzamos, esetlegesnek tetsző sorsok mozaikkockái tűnnek elő, nagyítódnak föl pillanatokra, majd halványulnak el; a különböző életek mint puszta egzisztenciák és mint csak az emlékezetben épülő sorsok jelennek meg. Az író egyfelől eljelentékteleníti a történelmi, társadalmi hátteret, marad a puszta létezés szemlélése, amely nem több, mint a test (gyakran altest) biológiai funkcióinak jó-rossz működése. Másfelől a sorsértelmezés jól behatárolt társadalmi-történelmi színtéren zajlik: a Rákosi/Kádár-rendszer félelmetes levegője szüremlik be; maga a betegbegyűjtés is a militarizmus kérlelhetetlenségével történik, akasztófa- és börtönjelzések tűnnek föl, majd a valóságos félelmek tudatnyomorító következményeiként az álságos, jólétre kacsingató hatvanas évek relikviái között fejeződik be az ember belső megnyomorodása. Apátia, közöny, tétova túlélési vágy és a meggyógyulás reményének teljes hiánya. A betegség nem betegség, de ha mégis, akkor a tétlenség, a passzív rezisztencia, a menekülésösztön elhatalmasodása és a felelősség elhárítása miatt az. Kafkaian közönyös orvosok és saját sorsuk iránt kafkaian közönyös ápoltak; mindegyre visszatér az elhatárolódás gesztusa, a „nincs hozzá közöm” dekadenciájának végzetessége. A létezés és a sors egyetlen biológiai szerveződés – tudatosság, cél és az élet valóságos súlyának belátása nélkül. Anyag, tagolatlanul pulzáló áradat, melynek csak vad forgása van, de iránya nincsen.

„Semmi közöm az egészhez, mondogatta magában, de azért nem fordult át a másik oldalára, a szemét sem csukta be, semmi közöm az egészhez, én is gyógyulni jöttem ide, nem azért, hogy másokat ápoljak” – de ezt már az elbeszélő mondja, akinek regénybeli sorsa, nevelődése, emlékezete (önéletrajzi kötetéből tudjuk) nagyon hasonlít Albert Gábor íróéra. Emlékezetes, elégikus és groteszk zsánerek, negatív idillek sokasága – a Dédi alakja, az apáé, egy ló profán pusztulása, a Manci nevű tehén kínokból menekülő kitörése, az angyali idill, a kamasz fiúk vizelőversenye –, mikrotragédiák jelennek meg az emlékezés prousti idejében; a múltban barangoló tudat magára ébredésével és az élet elevenségének megtapasztalásával szövődik az a szőnyeg, amely a beavatáshoz vezet el. Külön elemzés tárgya lehetne a regény nyelvezete, stílusa. „Akár élő vagy, akár vágott, mindenképpen tárgy vagy” – hangzik el a rideg ítélet; a hol rejtőzködő, hol előtérbe kerülő, de végig elszemélytelenített elbeszélő az eltárgyiasult világot ugyan a kamera hűvös objektivitásával rögzíti, de az objektív, illúziótlan kép szenvedélyesen gyűrűző, eruptív mondatkígyókban, szinte prózaversekben formálódik. Így aztán az író mintegy önmagával is párbeszédet folytat: ezzel a személyesre hangolt megszólalásával legalábbis idézőjelbe teszi a személytelenség és a teljes objektivitás lehetőségét.

Az ember, még ha nem törekednék is rá, nem lehet puszta szemlélője a világnak. A találkozás, ha taszító is, mitikus. Titok övezte pillanatában megtörik a közöny, a semlegesség. Viszony keletkezik, mely akkor is viszony, ha az esetlegességre, az idegenkedésre vagy az elutasításra épül. Ez még nem közös hang, nem egymásra találás, hanem az érintetlenség megszűnése. Albert Gábor e két könyvének beavatása szerint az énismeret és a világismeret föltételezi egymást. Nem létezik külön világ és magánüdvösség. Érintettek vagyunk. Innentől kezdődik az önművelés és az önnevelés, a tudatos jelenlét nem kevésbé kínzó stációja és a tagolatlan vágyakozások fogalomba öntése: „olyan embereknek vagyunk hiányában, akik meg tudják nyargalni és előre tudják vinni [a világot], és ez a forró káosz egy szemvillanásra kitisztulhat, csak jönnie kellene valaminek” – valahogy így. (Kráter, 2003; Pont, 2003)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben