×

Tamási

monodráma

Tamás Menyhért

2003 // 11
Szín: Tamási Áron dolgozószobája. Ablakközel: régi típusú, többfiókos íróasztal, rajta, félig befűzött papírral, kopottas írógép, előtte faragott támlájú karosszék, balra könyvszekrény, a falon tusrajzok, fejkendős asszonyt ábrázoló festmény, ugyancsak ablakközel: kovácsoltvas ernyős lámpa, heverőágy, az ágy végében, föltornyozva, könyvek, újságok… A jelenet kezdetén mindebből, az ablakfüggönyön átszüremkedő gyér utcai világításban a karszéktámla és a lámpaernyő kivételével jószerivel semmi sem látszik…

Időpont: novemberi kora hajnal.

(Gyors egymásutánban több ágyúlövés, majd gépfegyverropogás rázkódtatja az ablakokat.)

Ég és föld! (Hosszasan keresi a lámpakapcsolót.) Ég és föld! (Izzadt homlokkal ugrik az ablakhoz.) Leginkább a föld… (Egész testében vacog.) Ne hagyd, nem hagyhatod, Istenem! (Megemeli a fejét.) Ezt a vad akaratot nem csaphatod szabadjára! (Újabb ágyúdörgés.) Alighogy kilépett idejéből a magyar… máris… (Keresi a szavakat.) megcsúfolt remény lett belőle… (Minden erejére szüksége van, hogy talpon maradjon, már-már az ágyáig hátrál, hirtelen meggondolja magát, a rádióhoz lép.) Tudjam meg, mi van… (Erős sercegés, sercegésből jól kivehető hang: EZT KÖZLÖM AZ ORSZÁG NÉPÉVEL ÉS
A VILÁG KÖZVÉLEMÉNYÉVEL!)


(Hosszú csönd.)

Ég és föld! Leginkább a föld… Leginkább a forradalom… A nemzet vajúdása… (Szembefordul a közönséggel.) Világlás helyett vér… Ebből a vajúdásból is halál születik…

(Ágyúdörgést követő moraj.)

Éreztem… Már lefekvéskor éreztem, hogy rosszra ébredek. (Idegességében kikattintja a rádiót.) Sokáig virrasztott az eszem… Mintha nem is az ülne az agyamban, ami eddig ült. (Gondolkodószékbe ül, néhány másodpercig mered maga elé, majd megrázza fejét.) Most sincs másképp… Hamar volt, bár messzinek találtam, békéjét kereste bennem a gondolat… (Elhúzza a száját.) Már megint a hamvas gondolkodás, a hajnali észjárás… (Keserű mosollyal.) Mit ér a hamvas gondolkodás, a hajnali észjárás, amikor a fegyvereké a szó?! Sokat, sokszor mondták, s most én is azt mondom: utolsó próbálkozása volt a nemzetnek, hogy az maradjon, aki volt! (Az írógépből kirántja a befűzött papírt.) Volt, aki imát írt a jövendőhöz… Én is azt akartam írni… Csak akartam! (Összegyűri a félig írt kéziratot, heves mozdulattal a papírkosárba veti.) Ezek után az írógépem sem akarja…

(Az iméntinél is erősebb fegyverzaj, ablakzörgés.)

Bármi, bárhogy történjék, a forradalom halottai – halottaim. Ami élőivel s velem történik, mindenestül az enyém… (Körbepillant.) A lombikfőzőben vajon maradt-e valamennyicske kávé? Vagy az üvegben hazai pálinka? (Az ajtó takarásában álló asztalkához siet, pálinkásüveggel tér vissza.) A lombikfőző üres… Bezzeg a pálinkásüveg! Tudja a kötelességét: úgy ügyel messze szakadt szívemre… (Nyeletnyit önt, egyetlen hajtásra kiissza, maga elé emeli a poharat, nyelvével nagyot csettint.) Azt akarja, hogy még éljek… Én is azt akarom, de nem mindegy: hogy… Eddig se volt mindegy, ezután… Ez az: hogy lesz ezután? Minden lehetek, csak másult nem! Ha tegnap nem volt módom kitérni a hűség elől, holnap mégúgy sem lesz… (Enyhe mosoly fut át arcán.) Ne fogadkozz, Ábel, ez nem a rengeteg!

(Furcsa, öblös robbanás. Az egész Alkotás utca egyetlen morajlás.)

Már megint ez a történelmi végzés. (Csüggedőn ingatja a fejét.) A szüntelenül minket kereső átok… Nem vagyok fiatal… Nem tudom, mi vár rám, lesz-e annyi erőm, mint odahaza, Erdélyben volt, lesz-e módom kimondani a sürgetőt, azt, ami régtől sürgős, hogy a sártól és a mocsok szagától megszabadítsuk a szavakat… (Kereső homlokránccal.) Adjuk vissza csillogásukat, a hitelüket, amelyből mindenki ugyanazt a kifejezést olvashatja ki… (Gondterhelten.) Préses esztendők után botorság remélni, hogy az emberek otthonába visszavihetjük az elrabolt fogalmakat, még elébb: megszabadíthatjuk a kendőző hamisságoktól…

(Erős motorzúgás, éles féknyikorgás, géppuskakattogás, szertülő lárma.)

Bármekkora a lövöldözés, át kell fussak a szemközti kórházba… Aliszka ottrekedt… Most látszik, micsoda derék asszony… Azt hiszem, most tapasztalta meg először, hogy mit jelent, ha az emberek keze összeér… És egymásért ér össze… Ha kell, a konyhán dolgozik, hámozza a krumplit, kiosztja az ebédet, mosogat, segít a nővérkéknek, mindenben kéznél van… (A telefonért nyúl.) Nem tudom a kórház számát… (Visszateszi a kagylót.) Hogyhogy nem jut eszébe telefonálni? (Izgatott nyeldekléssel.) És hogyhogy nem ébredt meg az ágyúzásra? (Megcsörren a telefon, sietve kapja fel a kagylót.) Aliszka?… (Elváltozott hangon.) Te vagy az, Kálmán?… Megismertem a hangodat… Mit mondasz?… Gyula elindult volna a Parlament felé… Mivel?… Kocsival?… Át is ért?… Nem?… A hídtól gyalog kellett menjen?… Valamiképp nekem is oda kell jutnom… Azt mondod, ne is próbálkozzak?… Nem tehetem meg… Halló!… Halló!… Mi a nyavalya esett ebbe a telefonba! (Leteszi, újra felkapja a kagylót.) Süket, teljesen süket! (Felszökken, visszaül.) Illyés a Parlamentben, Tompa doktor hazulról fogott szervezkedésbe, én pedig itthon… Mintha bujkálnék! (Keze ökölbe szorul.) Reggelig nekem is oda kell érnem… Hacsak addig fel nem perzselik a várost… Ezek mindenre képesek… Ezek szörnyetegek… Öldöklésre termett szörnyetegek… Ahogy nekiszánták magukat, az Isten se állítja meg őket…

(Tompa ajtócsapódás.)

Megjött Aliszka! A kapu csapódásából meghallom, hogy ki érkezett haza… (Mint aki a lépteket számolja.) Egy emelet… (Csalódottan.) Mégse ő… (Maga elé mered.) Addig is… Hogy csillapodjak, asszonyi alapossággal kezdek csomagolni: két matrac, két pokróc, kispárnák, bor, kenyér, fehérnemű, orvosság, gyertya, tisztálkodószer… Kezdek, mert előre tudom, már a küszöbről kiadja a parancsot: irány a pince, a fáskamra biztonságosabb!

(Nagy robbanás, robbanásra települt csönd.)

Fáskamra és a biztonság… (Hátradől.) Hanemegyeb: ez a csend… Lőporszaga van… Tűzszaga van… Lőporszag tetemeinkre, tűzszag hajlékainkra… (Végigfuttatja tekintetét a könyvespolcon.) Tűzszag a könyveimre… Ha ma nem, akkor holnap… Ahogy az égetés kitervelői negyvenkilencben nekigyürkőztek, kétszeres lángot kap haragjuk… Ismerem őket… A zsoldra szegődők haragja a tömeg haragját is túlpusztítja… Fütyülök rájuk… Csak a nép… A nemzet ne kerüljön vágóhídra… (Szemhéját leereszti.) Én, aki sorsukon, megosztott gondolkodásukon nőttem föl, belülről vettem gondjaimba életüket, ma sem tehetek egyebet: vállalom a kiállást, kiállásomért a négy falat… Szerencsés esetben: a magam négy falát… S amit még, miképp Németh Laci mondja: a vitt szerepünk miatt el kell szenvednünk…

(Rövid géppuskasorozat.)

Az utcát hallva, elébb a bujdosást! (Töprengő mosollyal.) Folytatom a folytathatatlant… A magam bérében állok, két fohász között azt teszek, amihez csak kedvem van… (Oldalt fordul, ismét bekapcsolja a rádiót.) Halljuk, mire van kilátásunk… (A Himnusz szól.) Zenére… Szívet sajdító zenére… (Feláll, az ablakhoz lép, elhúzza a függönyt, mindkét szárnyát kitárja.) A kórház irodái sötétek, a kórtermek ablakait most sötétítik… Meglehet, éppen Aliszka aggatja rájuk a lepedőket… (A rádió felhívást olvas be, az ismerős hangra hátrakapja a fejét.) … A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetségéhez, akadémiájához, TUDOMÁNYOS EGYESÜLÉSÉHEZ… (Hogy jobban hallja, bezárja az ablakot.) … KEVÉS AZ IDŐ! A TÉNYEKET ISMERITEK, NEM KELL ISMERTETNI. SEGÍTSETEK MAGYARORSZÁGON! (Fülére tapasztja a tenyerét.) Mára elég ennyi! A többit elmondja az utca… Felfesti vérrel! (Görcsösen markol a rádiókapcsolóra, csavarja le.) A világ legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy rajtunk segítsen… Ezt Háy Gyula legalább olyan világosan látja, mint bárki más, aki visszafelé is lát az időben… Írói becsületére váljon, odaáll, ebben az öldöklésben is oda mer állni a mikrofon elé, és szerterikoltozza… (Kézháttal végigtörli verejtékező homlokát.) Egy hete sincs, hogy a méltó életekért a történelemhez fohászkodtam… Mostantól, bocsáss meg, Istenem, mihez, kihez fohászkodjak? (Más hangon.) A minap még megmosolyogtam az egyik francia tollforgató elmésségét: az erény elől elfordul a történelem – ma sírást csap a szemembe… Sírást, mert a történelem belőlünk ered, azzá alakul, amivé tesszük… (A szivartartóból szivart emel ki, de nem gyújtja meg, levágandó felét a gondolkodószék karfáján ütögeti.) Több mint egy hétig ölelkező nemzet voltunk… Hogy ki milyen szívvel, színnel s szándékkal állt az ölelkezésben, ezekben az órákban válik el… A szavak egyik minutáról a másikra felcserélődnek: bajtárs ellenségre, kéz késre, ölelés ölésre… Amíg fenhető a szó, akasztófáig nem némítható a beszéd…

(Vijjogó szirénaszó, amilyen éles, olyan gyorsan elhal az utcaközben.)

Halállal gyarapodunk, s nem élettel! (Magába roskad.) Csak reményleni merem, hogy ebben a tipratásban senkinek nem jut eszébe az utolsó emberig! parancsok parancsa… Kivennénk magunkat a Szent István-i földből… Az se maradna… (Elharapja.) Elég a feketedő gondolatokból… (Kihúzza az alsó asztalfiókot, gyertyákat szed elő, egyenként a réz gyertyatartóba illeszti, meggyújtja, majd az állólámpa kapcsolóját lekattintja.)

A világos ablak sem kell… Elegendő a gyertyák világlása… Van, akikért világoljanak! És lesz is… Megint megőszül a Föld… Egészen bizonyosan megőszül… (Izgatott szuszogásától felkormozódnak a gyertyalángok.) A reggeli égbolt is árvultan zuhan a háztetőkre… Mennyire másképp képzeltük, egészen más igéket akartunk felírni magosába… (Szemhéját fájdalmasan összepréseli.) Olyanokat, amelyek végre megszabadítanának a gúzstól… Mert nincs az a szenvedő magyar lélek, amelyik ma bele tudna nyugodni, hogy sokadjára is gúzsba kössék természetünket, amelyik visszakívánja a tegnapi bugyrot… (Nehéz sóhajtással.) A hevültebbje, mint annyiszor, attól sem riad vissza, hogy fedetlen mellel álljon a fegyverek elé… (Odébb tolja a gyertyatartót.) Nem először járja meg az eszemet: ahányszor önérzetes küzdésünket szabadságnak kereszteltük, gyermeknapjait egyik sem élte túl… (Egyre józanabbul.) A megnyílt arcok mögött nyomban ott rajzott a képmutató világ is… Apáról fiúra és magyarról jövevényre egyformán terjedt, mint valami tartós betegség… A bukott zsarnok kezesen sietett a külső ellenséghez, hogy aztán még a leöltek emlékének se kegyelmezzenek…

(Kintről: vigyázatosan kopogó, megtorpanó, majd újra nekiiramodó léptek.)

Megállíthatatlanok… (Megpróbálja elengedni magát.) Isten legyen minden lépésükkel… (Gyűszűnyit tölt a pálinkából. Vár vele.) Már kezdtem berendezkedni a békére… Az írásra készülődő nagy-nagy csendekre, termő hallgatásokra, a hallgatások mélyére, ahonnét a bajokra pillanthat a szellem, ahonnét a legtöbb biztatást kapjuk, hogy a múltat merjük múltnak, a jelent jelennek látni, s mindkettő jogán jövendőnkig merészkedjünk… (Lehajtja a pálinkát.) E helyt minden jel arra mutat, se múlt, se jelen, se jövendő… S ha mégis, bévülről egyikhez sem lesz, lehet közünk…

(Hernyótalpak araszolása morajlik fel.)

Tankok! (Az ablakhoz szédül.) A hazatért s hazatértükben éppen Magyarországon keresztülgázoló tankok! Aki még nem tudná: értünk indult, testvéri morajlás! (Felhevült homlokát a párás ablaküveghez szorítja.) Most már egészen bizonyos, hogy értünk indultak… (Oldalt lép, egészen elhúzza a függönyt, úgy érzi, nem kap levegőt, kitárja az erkélyajtót, mélyeket lélegzik.) Uram, a Te kezedben vagyunk… Te tudod, mit akarsz tenni velünk. (Vissza, a közönség felé fordul.) Imához nincs erőm… Amennyi erőm maradt, kurta időre ha elég… Kezdetek kezdetétől harcos sors a magyar író sorsa… Ez időtől vérpados várakozás… (Az eddig homályban maradt kisasztalhoz lép, kávét vesz elő, a lombikfőzőbe rázogatja, vizet önt rá, majd gyertyát gyújt alá.) Annál többet tapasztaltam, semmint rémálmokkal hozakodjak elő… Elvárják, hogy azt is megvalljuk, amit sose követtünk el… Amihez tartottuk magunkat, bűnül róják fel… (Igazít a kávéforraló gyertyán.) Úgy kell ügyelnünk minden szavunkra, mintha utolsó szavunk lenne… Jó ideig, egy évig, kettőig, kiszámíthatatlan esztendőkig halottnak kell mutatkoznunk, különben szolgálatra fognak, ez esetben a szolgálatba pusztulunk bele… Különösen, ha gyöngének mutatkozunk, ha lemondunk a magunk számadásáról…A közéleti buzgólkodók ennek örülnének a legjobban, az olvasók eszit pedig úgy összekavarják, mire hiányodat észreveszik, kicsúsztál a világból…

(Diadalmas hernyótalpcsörgés.)

Ezt hallgasd meg, Ábel! (Fázósan eszmél.) Ugye, nem szeretnél a markukba kerülni? (Némi riadalommal.) Ide a furfangok furfangja is kevés… Neked ott volt a szabad ég… Nekem még a hajlatát is beszegelték… Te talán rést tudnál ütni rajta, nekem az is elegendő, hogy állva tudok maradni alatta… Halálommal még ennyit sem igazolnék… (Elcsippenti a lombikot forraló gyertya lángját.) Hacsak fel nem frissülök ettől a kétemberes főzettől… (Akkurátusan széttöltögeti a kávét.) Így ni, Aliszkának is hagyok belőle… Ha itt ülne, ezt is tovább felezné, nehogy erős szívdobogást kapjak… (Elgondolkozva.) Nem ok nélkül… Magam is kipróbáltam a kórházi segédkezést… Péntek esti közszereplésem csúfosan végződött: az első liszteszsák kifogott rajtam… Szökött ki a szívem, olyan hevesen kalimpált. Röstelkedés ide, röstelkedés oda, orvosságra szorultam…

(A hernyótalpcsörgés hirtelen megszűnik.)

Kereszteződéshez érkeztek… Vagy lőállásba helyezkedtek… Akkor pedig az utca bánja… (Beleszürcsöl a kávéjába.) Kávé nélkül is kalapál a szívem… Mi lesz, ha innét is kiver a sors… Kiveri a fél várost, a fél országot… Megtölti a temetőket…(Lerakja a kávéscsészét, feláll, édesanyja festménymását leemeli a falról, az írógépnek támasztja.) Mintha megérezte volna a készülődő Időt: A jó Isten legyen a vezérlő csillagod, engedett ki utolsó öleléséből… (Könnyeivel küszködik.) Mintha a tenger fenekén hagytam volna… Ebben a halál előtti csendben, akármennyire erőltetném, anyám kívánalmánál többet s szebbet nem kívánhatnék a harcot felvevőknek… Se az otthon maradóknak… (Sokáig nézi a festményt, szeme alig rebben, lassan erőt vesz magán.) Csak egy nappal szeretnék öregebb lenni… Egy nappal, anélkül, hogy elém mutatná pusztítását… Csak azért, hogy lássam, fenn tudtuk-e tartani a fejünket, maradt-e életerőnk a sokadszori példához…

(Váratlanul felkereplő géppuskasorozat.)

Néhány minuta, s előrefutott látásomra rávérzik az utca, akármerre indulok, a halottak mezejére érkezem…

(Újabb géppuskasorozat.)

A szenvedelmit! (Fölkel, leül, fölkel, az ablakhoz indul, meggondolja magát, visszafordul, újra leül, szemét idegesen járatja, semmit nem talál, aminek a látása pillantásnyi időre meg tudná nyugtatni. Egy darabig mozdulatlanul ül, majd hevesen ingatja a fejét.) Sehogy sem akar gondolataim közé költözni a remény… Attól, hogy az ablak alá költözött a veszedelem, nem kellene teljes borúba fordulnom… (Egyre rekedtebben.) Ami a bajnál nagyobb baj: magamat se lelem közte… Magamat, akinek más se járt az eszében: hogyan kacagja ki a halált… Aki folytatását kereste minden fűben, fában, bogárban… (Hátraveti a fejét, behunyt szemmel pihenteti, majd előre billenti.) Ha most azt kérdenék tőlem, mi a foglalatosságom, minek tartom magam, nem tudnám megmondani… Megsemmisültem… Megsemmisített, ami hajnal óta történik… Holott most kellene erőre kapnom, tudván tudva, hogy a szellem megkötözhetetlen… (Növekvő bizonytalansággal.) Kapnék is, ha nem érezném, hogy messze kerültem a világ, a dolgok értelmétől… (Akaratlanul is a pálinkáért nyúl, tölt, megissza.) Ki kell jussak ebből az omlásból… Ki kell találjak egy másik mesét; ördögöt, gonoszt megcsúfoló mesét… Meg kell egyeznem a Föld minden csodára képes teremtményével, hogy legyünk szövetségesek… (Kurtán elmosolyodik.) Ha ez ilyen könnyen menne… (Mintha másnak mondaná.) Még a testedben vagy, akard, hogy lásd a követnivalót!

(Egymást követően két hatalmas dörrenés, rázkódik a levegőég.)

Várjunk még a mesével… Az ördög uralmával nem illik a mesét kezdeni, mellőlem pedig hiányoznak a szövetségesek…

(Gépágyúkra szórványos lövöldözés a felelet.)

Mesén kívül itt vannak az eleven barátok, akik, ahogy odahaza mondanák: sosem szenvedték a zsivány eszmét… Addig keressük meg egymást, amíg megkereshetjük… Elül a fegyverropogás, keresem a módját, hogy jussak az Írószövetségbe… Ha gyalog, hát gyalog… (Elakad, jegyzőfüzetül használt naptárára pillant.) Vasárnap van… A lélek ünnepe… A lélek ünnepét választani hitszegésre külön galádság… (A naptárt maga elé emeli, mutatóujját belemélyesztve összefogja.) A legtöbbünket ez seregeltet oda… Ha eddig méhkas volt az Írószövetség, még inkább az lesz… Megeshet, hogy darázsfészek… Veres Péter mondikálásával: bajban az írótermészet nagyot tud változni, könnyen kifordul lelkiállapotából; a tagság túlnyomó többsége nem tisztázta, hányadán áll a forradalommal, a mindenkori széljáráshoz igazodó jámbor vagy kevésbé jámbor, irigy és gyűlölködő, művek híján felszínen maradásból élő literátor, legjobb esetben anarchista intellektuelekből tevődik össze, akik sohase tudják ma, hogy mit fognak gondolni – csak gondolni és nem cselekedni! – holnap… (Mély levegőt vesz, hosszan kifújja.) Keményen jár az esze… Mozgalmon nőtt észjárás… Igazából kimarad: nem várható el, hogy mindenki forradalmár legyen… Gyakorta a forradalmárnál is forradalmárabb, aki mindig tudja, hogy hol a helye, s nemcsak tudja, meg is leli…

(A szórványos lövöldözés elmarad, csak a hernyótalpak araszolása hallik fel.)

Megint és megint… Halottak nélkül egy tapodtat sem tehetünk… (Remegésével küzd.) Mindenüvé velünk tartanak, látványuk nélkül se út, se cél, se érkezés… (Erejét összeszedve.) Mégiscsak törött cseréppé teszik ezt a népet! (Kétségbeesetten pillant a telefonra, igézőn-hosszan rajta tartja a tekintetét, hirtelen megmarkolja a kagylót.) No, vonal nincs benne, de nem néma… Nem egészen néma… (Ütögeti a hangvillát.) Mintha hallgatózna valaki… A túlfél hallgatózik… Megint hallgatózik. (Kényszeredett mosollyal.) Az utcát hallja ő is… Ha azt nem, el-elakadó lélegzetemet… (Lecsapja a kagylót.)
Szabó Pált a minap sírva követte meg a szavaira felvigyázó telefonos-kisasszony… Az a minap volt… (Tehetetlen indulattal.) Ismét mindennapi kenyerünk lesz a csend… (Összerándul.) Hallgatásaimnál is mélyebb csend… (Mint aki szabadulni akar kétségbeesésétől.) Ha mégis… Valamiféle segítéssel… Csodák csodájára, győznénk… Elég csak rágondolni, kezd visszatérni belém az élet… (Kis szünet után.) Ha mégis… Ha hagynák… Olyan ünneplősen mennék a Kis Royalba, a pincérek szeme fennakadna, Pertis Jenő hegedűje sose hallott vigalommal szólana a fülemnek, a konyhafőnök pedig, miután kihozná előre kitalált étkemet, még elismerőbben jártatná rajtam a szemét: Sose hittem volna, hogy írókban ennyi bátorság van… (Visszazuhant kedvetlenséggel.) De nem hagyják… Néhány nap, néhány hét, s maradék bátorságunkat is felfalják…

(Távolodó hernyótalpcsörgés.)

Sose lesz vége? (Idegességében a félretett kávét is megissza.) Sose… (Gondterhelten.) Megfullad az ember tehetetlenségében… Legalább lenne valaki a közelemben, akivel szót tudnék cserélni… Azt se bánnám, ha ellenkezne velem, másképp ítélné meg a dolgokat, csak beszéljen hozzám… Beszéljen azokról, akik címeres léptekkel tértek vissza, ott folytatták, ahol távozásukkor abbahagyták, mi módon kaptak az alkalmon, s ha már alkalmuk nyílt, kézbe vették az utcát… (Újságot emel maga elé, éppen csak rápillant, visszarakja az íróasztalra.) Vagy azokról, akik páratlan bátorságukkal nőttek a világ szemében… (Szájsarkos mosollyal.) Mégúgyse bánnám, ha éppen teteméből támadt politikus ülne asztalközel, mondaná el nagy keggyel, hogy milyen szerepet szán nekem a Parasztpárt irányító testületében… (Rosszkedvűen.) Ugyanoda érne a beszélgetésünk, ahol nyolc esztendeje félbeszakadt… (Fáradt tekintettel.) Az utca bátraiból senkinek sincs érkezése… Akik értik, követelik a tiszta beszédet; a forradalomról mondhatnának valamit, ők azok… Sajnálni fogom, hogy mindjét nem ismerhetem meg… A legszebb ének róluk szól… A Petőfi-lelkű ifjakról…

(Surrogó, kiismerhetetlen hangot hallató mormolás.)

Mióta ismerem, egyszer sem volt ilyen alattomos ez az utca… (Nyugtalanul hallgatózik.) Hogy mire készül, a gyermek előtt is világos… Hogy miképp végzi, csak a Jóisten a megmondhatója… Annyi bizonyos, rosszát, szörnyűségeit tartogatja… (Kis szünet.) Félek, nagyon félek, hogy itt az újabb keserű lecke… Maroknyi népnek, ha világhatalom teszi, elegendő egy maroknyi szorítás… (Megrendülten.) Félek, azért is félek, mert Európa szeme, a világ szeme másutt jár… Akiké rajtunk jár, nem politikusi tekintet… Mire az ENSZ észbe kap, nem látszunk ki a füstből…
A jószolgálati látogatások zászlóival kipingálhatjuk a romos házak homlokát… (Fojtott töprenkedéssel.) Egyedül a szabadját, s lelkiismeretét élő gondolat lát majd csak igazán a füst mögé, veszi becsülésbe merész küzdésünket… (Változatlanul az utcára figyel.) Ha egyáltalán elhallik, elhallhat idáig…

(Hosszú csönd.)

Vajon meddig hallik a miénk? (Szemöldöke felfut.) Vajon meddig? A lassú némítástól a teljes némításig… Aztán… (Mint aki megdermedt.) Aztán lakat a kézen, lakat a lábon, lakat a szájon… Lakatország; lakatszabadság! (Idegességében a kávéscsészéket rakosgatja.) Akik taposócsizmájukat hernyótalpakra cserélték, akik elé jutalmul még nagyobb koncot vetnek, hamar kicsapódik fejükből a szikra: erre a szabadulásra vártunk… (Keserű gúnnyal.) A magunk újbóli szabadulására, a magunk újbóli országlására… (Leverten.) Most látszik csak: egybeverődésünk lázas, a láz mögött lapult kivárású egybeverődés volt… És kibogozhatatlan… (Ültében az íróasztalhoz fordul, alsó fiókjában hosszan kotorászik, gyertyákat keres.) Odaki már megviláglott… Gyertyavilág nélkül nem gyógyul a bánat… (Alig tudja sorba gyújtani a gyertyákat, nyugtatásul a lombikfőzőre pántolja ujjait.) Be könnyű a lázba ártással vegyülni, jelmezcserével hozni-vinni a hírt, a legtisztább szándékba is bosszút vegyíteni, hogy a láz múltán legyen mit megtorolni… (Nem bír veszteg maradni, a könyvespolchoz görnyed, kezét végighúzza a könyvek gerincén.) Ahány forradalom, annyi dicső vereség… Amelyik a legmesszebb merészkedett, hogy jövőben mérje nemzetét, annál mélyebbre alázták… Könyvek százait rágta át minden valamirevaló forradalmár, okosította magát, hogy ne vétsen, az életnek, s ne a halálnak csapjon ösvényt… A végét, van akik már a közepét, mégis elvétik… A vége mindig ugyanaz… Betört tanult fej, betört tanult fejre hullt koponyák…

(Megcsörren a telefon, elhallgat, majd újra megcsörren. Sietve kapja fel.)

Hallóhalló! (Csönd.) Te vagy az, Aliszka? (Csönd.) Végre! Már azt hittem… A portáról telefonálsz?… Képzelem, mekkora sor áll a telefon előtt… Órákon keresztül próbálkoztál?… Senkivel sem, végig süket volt a telefon… Az iker ült volna a vonalra? Ágyúlövések közt kinek jut eszébe, hogy elvették a fővonalát?… Reked ki az emberek esze?… Legfőképpen a sebesülteké?… Megeshet, hogy kiráncigálják őket az ágyból?… Az utca felőli frontot több találat érte?… Ahogy a robbanásokból kivettem, a tőlünk balra eső házba is belekóstolt a gránát… (Csönd.) Be kell fejezzed?… (Egyik lábáról a másikra vált.) Az a fontos, hogy nem esett bajod… Eszerint nem is tudsz onnét elszabadulni?… Az utcától félsz ?… Simon portás majd átkísér… Ma nem ő van a portán?… Siess… Siess, és vigyázz magadra… Legkésőbb kilencre?… A kapu előtt várlak… (Némi megnyugvással rakja helyére a kagylót.) Nem esett baja… (Ujjai tevésre mozdulnak.) Megszolgálta, hogy valami finomsággal várjam… Nekem elegendő lesz a szokásos tea… (A lombikfőzőből kiüríti a kávémaradékot, forralásra tiszta vizet önt bele, ugyancsak szokásos mozdulattal alágyújt.) Az étekhez mára aligha lesz kedvem…

(Egymásra torlódó dübörgés, faroló erőlködéssel felbőgnek a tankok, majd elhallgatnak.)

Ezek alighanem a Csörsz utca sarkát nézték ki álláshelyül… (Az ablakhoz lopakodik.) Jól sejtettem… (Hátrébb húzódik.) Úgy leberetválják a ház elejét, hírem sem marad… (Idegesen lép el az ablaktól, láthatóan az iméntinél is sápadtabb.) Ó, az ördögit! (Székbe veti magát.) Ez már háborús állapot… Több: háború a javából. (Szivarra gyújt.) Háború… (Ordít.) Háború! (Teljesen magába roskad.) A mai nap nemhogy nem testvére a tegnapinak, hanem a gyilkosa! (Halántékán kidagadnak az erek.) Testvérgyilkosa! (Kezét összekulcsolja, már-már eszelősen mered maga elé, majd hirtelen felemeli a telefonkagylót, kapkodva tárcsázik.) Kálmán… Meg kell tudakoljam, még mielőtt bajom esne, hogy a javallt gyógyszert éhomra szabad-e szednem… (Lerakja a kagylót.) Foglalt… Mi más lenne, foglalt… (Valamelyest megnyugszik.) Még él… Javunkra él… (Újra tárcsázza a számot.) S ez már elegendő ahhoz, hogy a szívem nyugalmát keresse… (Kezét a telefonkagylón tartja.) Hagyom… Érzem, ő is keres… Ki tudja, hányadik érzékkel ő is mindig megérzi, ha valami baj ér…

(Hosszú csönd.)

Addig jó, amíg csend van… Míg az oroszok újra neki nem buzdulnak. (Tűnődéssel.) Be ismerős ez a csend… A tizenegy év előtti Bajor-villa csendje… Szegény Gizi, alighogy angyalszárnyai alá vett, szótlan örömünkben hosszan néztük a várost, kezdődött az orosz haddelhadd; a Vár fölött repülők oldozgatták bombáikat… A bombák, mint a fekete pontok, zuhantak a föld felé… Gizi a vállamra teszi a kezét… Tudom, mit akar mondani; de ahogy ránézek, látom is, mert szája nevet, és a szeme sír… (Tűnődéséből riadva.) Megint az oroszok… Harmadjára is az oroszok…

(Feleselő géppuskasorozatok.)

Ha nem a német, akkor az orosz… (Megáll, billent a fején.) Ha nem az orosz, akkor a német… (Elhúzza a száját.) Szolgaságra szolgaság… (Szájsarkába harap.) Akármelyik naptárra pillantok: magyarnak marad a legalsó grádics… A feljebb lépcsőn alig araszol egy-egy restelkedő, visszarugdosott magyar… (Megfáradt sóhajtással.) Nem is tudom, hogy mindezt miért mondom… Talán mert a tapasztalás mondatja velem… Mert marja a nyelvemet… (Ugyanazon a hangon.) S ha már marja, nem állom, sose álltam meg, hogy fekete-fehéren ki ne beszéljem … (Nehezen uralkodik magán.) Abban, ami leginkább a magunk ártására volt, ma sincs megállás, minden arra mutat, holnap sem lesz… Abban, amikor a romlott és beteg társadalom meghamisítja a legalapvetőbb fogalmakat… Először önmagát tévelyíti és rontja meg… (Emlékező homlokráncolással.) Hamisra fest mindent… Még a nemzet arcát is…

(Szirénahang, szokatlanul éles, meg-megrekedő vijjogással.)

A kórházba tart… (Félelem fogja el.) Az utcákkal együtt ostromolt kórházba… (Talán félelmét leplezve bátorságot présel a hangjába.) Látomásnak is szörnyűséges, nemhogy valóságnak… (Halkan.) A jövőnket rendezik… (Oldalra, a feszületre néz.) Ne várd tőlünk, Uram, hogy megölőink előtt térdre vessük magunkat… Az Írások Írásában talált szóval: a nemzetek legkegyetlenebbjeit csaptad ránk… A vissza-visszatérő sáskahadat… (Kurta csönd.) Amelyik semmi áron nem akar lemondani rólunk… (Mint aki magához tér.) Nem tudják, hogy még nincs vége…

(Hatalmas dörej.)

Nem tudják, mi az, ami minket legbelül, lélekben táplál… (Keze keresésre indul.) Hova lett… Az imént kezem ügyében járt az a papírszeletecske, amire elaluvás előtt firkáltam… (Megleli.) Megvan…(Betűzi.) Sok, soknál sokabb zivatar verte nemzetünket, de a zivatarok borújában is két fény mindig hű maradt hozzá… Az egyik a nemzet csillaga, mely a vészek idején is áttört fényével a homályon… (Mint aki nem a helyzethez illő szavakkal bajmolódik, nem fejezi be.) Készülő gondolatnak szép, szellemi tusához kevés… (A visszaejtett papírszeletke, zaklatott lihegésétől a nyitva maradt naptárig sodródik.) Szédülök… Beleszédülök ebbe a bolydulásba… Mindenre fel voltam készülve, csak erre nem. (Szusszanásnyi csönd.) Semmire sem voltam felkészülve… Telefon telefont ért, hagyjak fel a hiszékeny pártoskodással; nevezzék azt Petőfi Pártnak … vagy másnak… Inkább arra ügyeljünk oda, hogy a forradalom tiszta forradalom maradjon, ne szolgáltasson okot külső közbeavatkozásra…(Keserű fintorral.) Az ő hiszékenységük semmiben sem különbözött a magam hiszékenységétől… (Tehetetlen indulattal.) Nyomorúságos dolog felismerni, hogy vannak helyzetek, amikor a hiszékenység visszájára fordul, kikezdi, lebénítja az ember akaratát… (Hideglelősen markolja meg a pálinkáspoharát, teletölti, lehajtja.) Halálközel kell lennünk, hogy kinyíljon a szemünk! (Felkapja a telefont. Csönd. Leteszi, újra felkapja. Csönd.) Este lesz, mire Kálmánt utolérem, ha utolérem… Oktalanság, gyógyszernek itt van a pálinka…

(Emeleti ajtócsapódás, nehézkes csoszogás.)

Hirsch Gyusziék költöznek a fáskamrába… (Az ajtó felé indul, meggondolja magát.) Ó, a szenvedelmit! A pakolás kikoppant a fejemből… (Kihúzza a derekát, felszisszen.) A hétördögit! (Fájdalmas arccal hátrál a karosszékig, csúszik a karfák közé.) Kellett nekem a nyitott ablak… (Kiveri a veríték.) Még ez is… (Kigombolja az inggallérját.) Csak ezt a napot bírjam ki…
A többi megint emberét látja… (Rövid csönd.) Csak azt sajnálom, hogy minden Aliszkára marad…

(Kettős szirénahang, mintha más-más irányból száguldanának a mentőautók.)

Téboly… (A fájdalomtól alig képes kimondani a szavakat.) Eleven háború… (Erőt gyűjt.) Legtöbb, amit tehetek, tűröm a poklot… S várom a megszabadulást… Az elérhetetlen megszabadulást… (Némi csönd után.) Ennyit, nem többet… Mert ez az a pont, ahonnét semmit se lehet újrakezdeni… (Megtörli a homlokát, majd keresztbe fonja a karját.) Jó darabig nem lesz más dolgom, mint várni… Akár itthon, akár parancsolt helyen, várni… (Keserű mosollyal.) Várni, hogy elmozduljanak a falak… (Óvatos mozdulattal megpróbálja derekát kiegyenesíteni, felszisszen, de tűri a fájdalmat.) És viselni a szorongattatást… (Csendes hajtogatással.) Viselni… Nem engedni, bármennyi hamvat szertítsen ránk ez a hajnal, hogy jajra forduljon bennünk a szó… (Nagy elszánással.) Nem ütöm fel a Bibliát, nem kezdek fohászba… Mindünkben maradt annyi ima, hogy erőben tartsa hitünket…

(Közeli, öblös dörej.)

A mi oldalunkat érte… (Tétovázik, megpróbálja-e, hogy az ablakig vonszolja magát, nekilendül, félig sem tud felállni.) Rossz jel… Rosszra rossz… Ha négykézláb, ha hason csúszva, le kell jutnom a pincébe… (Térdre ereszkedik, visszaül.) Így menne… Így az eszem nem engedelmeskedik… (Keresetlen önérzettel.) Inkább az emelet… Könyveim védelme… (Halk zaj, mintha a folyosó felőli ajtón kopognának.) Aliszka? (Csönd.) Zsuzsika? (Csönd.) Úgy tetszik, többet hallok… Sütőné, Zsuzsika Aliszkával van… A kísértetek ezutánra várhatók… (Maga elé húzza a jegyzőnaptárát.) Mindennap egy véset, húsunkba írt rovás… S kész, kész a véres krónika…

(Trappoló futás, nyomukba szertülő gyermekhangok.)

A forradalom gyermekei! Déry Tibor szent suhancai! (Nagy üggyel-bajjal az íróasztallal szembefordítja karosszékét, írógépébe papírt fűz, nekiiramló ujjakkal veri a billentyűket.)

Függöny

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben