×

Összecsukott szárnyasoltár

Kemsei István

2003 // 11


Szép is az öreg dúvadak szerelme!
A kihűlő testek fellángolása.

(Vas István)

1


Először zavart, hogy minden múltaddal szeretkezem,
hogy az emlékek törmelékein át alig jutok el a vénusz-
dombodig, hogy akármint is szeretném, nem vagyunk egyedül.
Majomarcokat láttam, szőrös, nyúlkáló kezeket.
Villogó szemű baglyok etettek köpetükkel,
miközben tudtam, nem lehet ez másként, berendezik
bennünk magukat a szétgyűrt ágyak, elhagyott lepedők,
a testek izzadságszaga gyomrunkba kövül,
de a név is eltűnik, az arc is a semmi időbe hull,
és egyre hiányosabb a leltár. Pihenjünk.
Hadd simogassam a vállad. A melled. A szerelmet
hadd huhukoljam nyakadon. Mintha az elsőt.
Ma nem vágyom társaságra. Hogy mi lesz, nem tudom.
Öregedőben kell a ködben bolyonganom.
Csúszni a jéghártyás úton, nekidőlni az alvó fáknak.
Hajolj fölém, melegítsen a combod, kezdjük újra,
elölről a táncot, finomítsuk a lépést, a ritmust,
mit másokkal gyakoroltunk, s mondjuk: csak ezért
történt minden, csak ezért volt, ne számítson a többi!
Csak ahogy egymásnak a másikat kitaláltuk,
csak ez a két test hever az átnedvült ágytakarón,
ez a két ottfelejtett, csatakos hangszer az időkből,
csak ez a fontos. Hallod? Chopint játszik a nyelvem
fogaidon:
száz éve már, klavírozza, térül-fordul,
piano, forte, pianoforte, ha már így van, legyen így,
legyen így: szavadban beszéd lenni, beszédedben a szó.
Bújjunk össze, mielőtt elfogynak az érvek, melegedjünk,
hideg talpaidat tedd a hasamra, nagyujjad legyen a
dobverő mellkasomon, ő, ki csak egyetlen verslábat ismer,
avval az árva anapesztussal pajkoskodjon szívemen,
a többiek egyenként a számban: ez meglőtte,
ez hazavitte, ez megsütötte… mit keres itt már bárki,
hol vannak szerelmeid? Rita, Zsuzsanna, Kata hol van?
Csak te meg én. Nézlek. Őzbarnádba merítve kékem.
Kevés az időnk, kedves. Töltsd ki a kávét.

2


Rohad egy miccenésre
(Kormos István)

Így van ez. Megint az öregedés csonkja:
baktatva vissza a ráncosabb pokolba,
ahonnan egynéhány szabadnapot kaptál,
és illúziót, hogy telve még a sajtár,
csöbör, mit tudom én, miféle edények
voltak itt a polcon, bennük mikori étkek,
emelem, zörögnek a talán vén csontok,
azt tipródom, hogy már semmit meg nem oldok

többé úgy igazán, örülnék, ha félig,
és kis veszteséggel, az is messze békit
magamtól, akivel háborúban állok,
és vesztesben, persze, mint holmi brigádok
másik nagy csatákban, az is felejthető.
Mondom, hogy a vénség. Arcomon agg-redő,
míg szemeim alján piros táska fityeg,
a tükörben ez van. Kinn havazás, hideg.

Jó is lenne végül, nem kell messze mennem:
a kínlódásban úgy magam észrevennem,
s az egész buliban: hogy nincs már az a „szajha”,
„megtér” az öregúr, nem kérhető „vajha?”
se számon rajta, bár lenne akár halott
– na, nem állandóan! –, de úgyszólván az adott
időkben leoltva, fiókmélybe tűnve…
Befűzetve korcos kézirat-betűkbe…

A fogadkozások. Az elsíbolt igen.
Hogy meg se tartottam. Hazudoztam. Ki nem?
Csöbrömből egyre fogy a mézesebb élet,
alig csurran-cseppen benne édes-képlet.
Megujjazom kincsem: lopott percet zsebben,
aprópénzzel, kosszal elegyest keverten:
napokra elosztva mégis ez is, az is kevés.
A hátralévőkhöz alignyi miccenés.

3


Mégis madarak szállnak szárnyak nélkül
(Vas István)

Apollinaire pihimadarai most éppen bokádtól fölfelé.
Félszárnnyal én is velük, nem elég sikkes bicegéssel,
mégis makacsul, töretlen igyekezettel, nem szárnyalni:
gubbasztani félighunyt szemmel köldököd gödrében,
maradék szárnyam is levéve, magam alá hajtva.
Ha most érezném az öregedést, halál-golyó sem érne,
olyan mélyre húznám a fejem, rajta óvó szőrpihe-álca,
redők rejteke, búvóhelynek lakályosra berendezett.
Létem egyszerre fönn és lenn, kívülem változó
apály, dagály: ringattatnám lélegzeteden.
Nézlek, mint annyiszor. Magamat örökös köldöklakónak
képzelem, kérlek, csak ki ne vakarj véletlenül
képzeletemből, mit hozna egy óvatlan mozdulat!
Lennék csak elviselt, néha-mocorgó albérlő,
aki vackából ki se moccan, szolid, ki sose voltam,
még mosdani se, fogat se, nemhogy rántottát büdösít
hajnalban a konyhán, szájában cigaretta!
Látod, idáig jutottam: félszárnyam nélkül a legjobb!
Borítsd rám kibontott köntösöd, pótold a hiányzó
repülést: feküdjünk, még jobb: elgondolni. Mit is?
Mindent, utána. Mikor a szenvedély eloszlik
a lámpafényben. A köldöklakást, a félszárnyú
madarakat. Ahogy a tárgyak körvonala újra kitetszik:
a polcok, rajtuk a könyvek. A pianínó. Falon a képek.
És kezdjük elölről: Apollinaire pihimadarai bokádtól –
Legyen ez játék. Legyen szabály. Ezentúl.
És megint együtt. Ízed, mint az alma íze
a gyümölcs és a szájpadlás találkozásában.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben