×

Noé bárkái

Gergely Ágnes

2003 // 11


Köszöntjük a 70 éves írót.

A szanatórium


Alpesi fenyőfák között volt a szanatórium, vagy inkább alpesi fenyőfák alatt: az a gyantás, tiszta illat egetverőre növelte a fákat, az ég is tiszta volt, odalenn a föld is, sehol egy sír, sehol egy repülőgép, eltűntek a lángok, a lángokkal a hangok, nyugodtan lehetett botladozni a fagyökereken. Röviden úgy lehetne mondani, leolvadt a tájról a rettegés. A határszéli erdőkben óriás, sötét ciklámenek álltak, mindenki tántorgott, aki arra járt. Tüdő- és szívbetegek jártak arra, két étkezés között, lábujjhegyen és suttogva, a település messze volt, Bánfalva is, Ágfalva is, a lakók behúzódtak a házfalak mögé, ki tudja, mi jön.

Régi filmhíradók őrzik, ahogy Európa nagy sétányain zászlót lobogtat a nép, mámorban vonul a hadsereg, véget ért a háború, a második, amely gonoszabb volt, mint az első, Churchill átöleli de Gaulle-t a Champs-Elysées-n, sokszor végignézem.

Magyarország nem tud ünnepelni, vagy ha tud, félreünnepel. Az ünnepről később mást kell gondolni, megmondják, mit. A sopronbánfalvai erdei iskolában, az ideiglenes szanatóriumban, egy évvel a háború vége után, amikor olyan jólesett az ideiglenesség, a tüdőbetegek és a szívbetegek megérezték, hogy az óvatosság nem a legrosszabb állapot, talán jóindulattá alakulhat, ha ünneppé nem is.

A kórházi ágyakkal felszabdalt erdei iskola betegei azért minden héten adtak valami ünnepséget. Az előadóteremmé átrendezett ebédlőben ők maguk jelentek meg az orvosokkal és a nővérekkel, a falu lakói távol maradtak, igaz, nem is hívták őket. A széksorokban, elöl, idős hölgyek ültek, néhány művész, egy-két frontot megjárt fiatalember, köztük egy csonttébécés fiú; furcsa érzés volt reggelente bemenni utána a közös zuhanyozóba. De a szavaknak más értelmük volt akkor. Természetesen hangzott a „járvány”, üresen kongott az „életveszély”, nem létezett a „túlélés”. A csonttébécés fiú tapsolt a művészeknek a leghangosabban.

Palotai Erzsi, az egyik legnagyobb magyar verselőadó Kosztolányi Dezső Hajnali részegségét mondta el, többször is, mert a közönség nem bírt betelni azzal, hogy:

Izgatta szívem negyven cigarettám…,

sem azzal, hogy:

A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.


Rendszerint sírt valaki ennél a sornál. Paula néni, egy idős hölgy, volt már negyvenéves is, Paulette-nek illett szólítani, ki-kiszökött cigarettázni az erdőbe.

M. Abonyi Arany, a művészettörténész Petrarca szerelméről adott elő egy kuplét, ilyen sorokkal:

Nápoly felett, az örökkék azúrban,
a trecentónak napja tündököl.


Refrén:

O, Laura bella, dolce, o, mia cara…

Egész tizenkét éves, szívizomgyulladásos mellkasomat elöntötte a kívánság az örökkék azúr, a trecento, a latin nyelvek iránt.

És doktor László Zsigmond! A professzor, aki kórusba tömörítette a betegeket! Ő írta a szöveget a közismert Lenin-gyászinduló dallamára, mi másra is írta volna, ezt énekeltük aztán, kimerészkedve a házból, a tágra nyílt szemű bánfalvai meg ágfalvai lakosoknak:

Elmúlik az édes, a kéjteli nyár,
a szívre az ősz puha sóhaja jár…


Professzor úr, mondta a szanatórium parkjában valaki, önnek kéjteli volt ez a nyár? Doktor László Zsigmond elpirult, és azontúl a kórus így énekelte a gyászindulót:

Elmúlik az édes, az édeni nyár…

Elmúlik, el, csak a hirtelensége olyan meglepő. Ott van benne minden szál fenyőfa, amit megszámoltam, a repülőgépek, ahogy lángot fognak, Ágfalva sváb lakói, akik még nem tudják, hová kerülnek, Paulette néni, aki francia verseskönyvbe rejti a cigarettáját, a fiú, ahogy gyalog jön a hóban Ukrajnából, a Champs-Elysées, ahol olyan boldogtalan voltam, Palotai Erzsi, amint azt írja a könyvébe: „Siker! Szeretet! Siker! Szeretet!” (nincs igaza), László professzor, aki nem ismeri fel harminc év után a szívizomgyulladásos kislányt: „Kéjteli nyár? Az istenért, el ne mondja a családomnak…!”, és ott a ciklámen, és ott a régi koalíciós kormány is, egy korszak, amiből minden lehetett volna, és az otthonunk, más lakik benne, és a nápolyi öböl is ott van, megmaradt vágynak, de mégiscsak megmaradt.

A várkastély


Látni az őrizetlen kapualjat, hallani az összesúgás hiányát, szagolni az elmúlt őszről felgyűlt faleveleket, ízlelni a kukoricamálét, tapintani a nyirkosan felhasadozó falakat – érzékiségemet a háborúnak köszönhetem.

Ha visszafelé megyek ezen a sok gyönyörűségen – falak, kukoricamálé, őszi avar, hallgatag utca, szabadság –, nem is tudom, mit tartsak a legfontosabbnak. Holott idegrendszerem régen megszavazta, régen tudatta velem, hogy egyik sem ér fabatkát sem a másik nélkül, és az oxigén is hiányos vegyérték, ha leheletem nem a saját falaimnak ütközik, azoknak az én nyirkosan felhasadozó, az elmúlt őszről mégiscsak itt maradt falaimnak.

Napfényszínűnek mondom mindig a szülőházamat, pedig egyszerűen Mária Terézia-sárga volt, amilyen a községháza, a Népház, a katolikus templom, a legtöbb falusi középület Magyarországon. Ahogy időverte vonásaimat, azt az endrődi házat sem fogom csúnyának látni soha; anyánk érintése elemi élmény, az aesthetica post mortem tökéletes ellenképe. Tudatunkban a szülőház Noé bárkájával egyidős.

Mi mindent hord magával még most is ez a ház! Sárga falait természetesen folytató fekete léckerítést, nyikorgó léckaput (sosem volt kulcsra zárva), öt nagy ablakot, boltajtót, a szolid jómód jeleit és kertet, sárga keramitköves úttal, amelyet rózsafák szegélyeznek. Annyit szaladgáltunk ezeken a halkan kopogó köveken meg a kút körül, a vörös szilvafa alatt, de a távolinak gondolt baromfiudvarban is, ahová a budira kellett járni – mi tagadás, akkor így volt –, hogy lépéseink elérték a legendaképzés intenzitását. A szerény kis fatákolmányból éjjelente, a kutyavonításos, fehér holdfényben várkastély lett, ősökkel, királlyal, udvartartással, és csak ma gondolok rá, hogy őrök nélkül, Istenem!

A felnőttek szótlanul fejet hajtottak a játékunk előtt. Suszter nagyapánk régen nem élt már, nem is ismertük; anyám és nagybátyám gyerekfejjel lett félárva. Ezzel a borzongató szóval először anyám elbeszélésében találkoztam. Nagyapánk alakja különben Isaac Bashevis Singer hosszú novellájából, A hét kicsi suszterből kelt nekem életre: „Megtanította fiát a cipőtalp, a talpbélés, a tömpe orrú meg a hegyes orrú cipő, a magas és a lapos sarok tudományára, s arra, hogy milyen cipő illik a lábra, ha a megrendelőnek lúdtalpa, bütyke, bőrkeményedése vagy kalapácsujja van.” De hát nem tanította meg a fiát, nagyapánk nem, hiszen meghalt. A halál árnyéka mégsem vetült rá a házra, nagyanyánk keményen szorgalmas, kedélyes és jóakaratú asszony volt, a lézengést nem tűrte, a játékot igen. Úgy nőttünk fel, hogy biztosan tudtuk: a játék a munka előképe, a szeretetet pedig nem mi találtuk ki, hanem nekünk találták ki, egyenesen a Bibliában. Nagyanyánk száműzte a szótárból azt a szót, hogy „cseléd”, Örzsi néninek, aztán Emerenc néninek (Stációk, 1983), de legkivált Margitnak ott állt a karácsonyfája a mi karos gyertyatartónkkal szemközt. Emerenc néni férjének, Vince bácsinak, a kubikosnak éppúgy kezit csókolommal kellett köszönnünk, mint a tanítónak vagy a jegyzőnek, és Margitunk hálálkodó édesanyja elől nagyanyánk szigorúan elrántotta a kezét.

És ez is része volt a játéknak, mindaddig, amíg nagyanyánk után apám is, nagybátyám is itt nem hagyott bennünket, s meg nem tanultuk mi is, mit jelent a félárva, mit a lakatlan ház. De persze az a pillanat, hogy Margit ott áll a küszöbön, vár bennünket a hosszú téli gyalogútról, odabenn sül a kukoricamálé, az a pillanat megidézhetetlen. Mire ti is megjöttetek Ausztriából, nyár lett. Nem volt több kapuba-dermedtség. Játszottunk megint. Azt énekeltük, amit te a francia foglyoktól tanultál: „J’attendrais, le jour et la nuit, j’attendrais toujours Csodálkozol, hogy nekem az a ház, az a kút, az a baromfiudvar örökösen várkastély?!

Tudom én is, amit tudni kell. Olvasok újságot, hallgatok rádiót, nézek mindenféle képeket. Senki sem énekli nekem, hogy „j’attendrais”, és a kutyák sincsenek mindenütt láncon éjszakánként vagy világos nappal. Ez azonban mellékes.
A halottaink ott állnak abban a kapuban, kinn, a bibliai lelkű falak előtt, a kastély előtt, és gondjuk van rá, hogy játsszunk, mindhalálig.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben