×

Jó és rossz

Mózsi Ferenc

2003 // 11



1.

A felső szomszédjával a politikáról, míg az alsóval többnyire az időjárásról beszélgetett Büky Rezső. Halk szavú, kellemes megjelenésű, az ötvenedik éve felé járó férfi volt. A betegségek világéletében elkerülték, szenvedélye a munkáján kívül nem volt. Választékosan fogalmazott, s ugyanakkora figyelmet fordított az öltözködésére is, ami jó ízléséről s egyben mértéktartásáról tanúskodott. Nem élt társasági életet, ám ha úgy adódott, kellemes beszélgetőpartner volt, lett légyen szó akár könnyedebb, akár komolyabb témákról. A feleségével – azt is inkább a hétvégéken – megivott egy-egy pohárka diólikőrt, melynek színe és illata legalább akkora gyönyörűséget szerzett neki, mint amit az ízében lelt. Ünnepi alkalmakkor vagy néha a vasárnapi ebédeken vörösbort ittak, de akkor is módjával. Az illetlen szavakat – akárcsak a haszontalan olvasmányokat – kerülte, ám szabad idejében annál szívesebben időzött a kertben; füvet nyírt, öntözött, metszett, gereblyézett – mikor minek volt az ideje.

Egyszer – már benne jártak az őszben, s ők szokott helyükön, a kerítés két oldalán álltak – így szólt hozzá Gereben Mihály:

– Magának jó szeme van, Büky úr! Maga mindent pontosan lát… Művelt ember, s amellett jó beszélőkéje is van. Miért nem megy el politikusnak? Magát biztosan megválasztanák…!

Büky Rezső elnevette magát.

Gereben Mihály fröccsöntő kisiparosként kezdte, majd néhány év után valami nyugati rokonsága révén beszerzett egy korszerű szippantóautót, amivel nagy üzletet csinált.

– Komolyan beszélek! – folytatta árnyalatnyi sértődöttséggel a hangjában a szomszéd. – Tudja, hogy miféle figurák nyüzsögnek a pártok körül? S tudja, hogy milyen vastag bőr van a pofájukon? És akkor a pénzről, tudja, a mindenféle piszkos pénzekről még nem is szóltam…

Gereben Mihály azon emberek közül való volt, akiket érdekel a politika, s akik a maguk módján részt is vesznek benne. Már három pártnak is tagja volt, de sorban otthagyta valamennyit. A taggyűléseken hosszan és hangosan beszélt, és általában ugyanannyian értettek egyet mondandójával, mint ahányan lehurrogták. Gyakran adott pénzt a pártkasszába (nemritkán jelentősebb összeget is), aztán egy idő után, különösen akkor, ha valaki feldühítette, kérte, hogy fillérre számoljanak el a pénzével. A véleményét a kocsmában is fennen hangoztatta, ha a nap végeztével betért egy korsó sörre. Nem volt tekintettel arra, hogy kiféle-miféle hallja, mondta a magáét.

– Nem a magamfélének való a politika, Gereben úr… Egyébként meg ismeri jól az ezzel kapcsolatos véleményem – mondta mosolyogva Büky.

A csipkebokor mellett állt, melyen tűzpirosan égtek a fényes héjú bogyók. Egy tüske beleakadt a könyékig feltűrt ingujjába, úgyhogy óvatosan kiszabadította magát.

– Ismerem, hogy ott enné meg a fene, persze hogy ismerem! Csak nehogy megismételje itt nekem! – dörmögte a szomszéd.

Büky elmosolyodott. A szomszéd – alacsony, erős, kerek képű, pocakos ember vakítóan fehér teniszcipőben, szintén fehér rövidnadrágban s valami régebbi, csíkozott futballdresszben – most a szeme sarkából pillantott a tanárra.

– Megmondja, kire szavazott?

– Nem – válaszolta Büky.

– Na látja! – mondta Gereben Mihály. – És még azt mondja, hogy nem a magafélének való… Maga született politikus!

– Szép időnk van ma, Gereben úr! – mondta egyre mosolyogva Büky, és a mosoly, anélkül hogy annak maga tudatában lett volna, még akkor is ott volt az arcán, midőn a beszélgetés végeztével ott folytatta a munkát, ahol abbahagyta; a lehullott, megsárgult-megbarnult, zörgő leveleket húzta össze a nagy diófa alatt.
A politikáról úgy vélekedett, hogy az óhatatlanul megrontja az embert, még azt is, aki a jó ügyet képviseli. „A politika szakma, Gereben úr…” – mondta egyszer. „Nem égi, hanem földi ügyekkel foglalkozik, de művelőit mégis égi mércével kell mérjük…”

Boldog volt, hogy a művészettel adatott foglalkoznia. Hittel vallotta s hirdette az óráin is, hogy az emberi nem legértékesebb s egyben egyedülálló sajátja a szép meglátásának képessége, az utána való vágyakozás. Hitte azt is, hogy a szép nem egyéb, mint az érzékelhetővé lett igaz. „Sehol olyan gyorsan nem lepleződik le a hazugság, mint a művészetben!” – mondogatta szívesen a tanítványainak. „Van-e a művészetnek funkciója?” – kérdezte egyszer az egyikük, egy pattanásos, hosszú hajú fiatalember, aki akkor szólalt meg először, pedig már hónapok óta hallgatta az előadásait. „Van-e valami funkciója, vagy a puszta gyönyörködtetés a célja?” „Persze hogy van!” – felelte, majd a katedra előtti sétáját megszakítva így folytatta: „Hogyne lenne…! Bár a gyönyörködtetés önmagában is csodálatos dolog! Gondolják csak meg…” – emelte tekintetét a többiekre. „Gondolják csak meg, hogy van-e rajtunk kívül, van-e az emberen kívül olyan lény, amelyik azért hoz létre valamit, hogy azzal a társait gyönyörködtesse, s ami sem a lét-, sem pedig a fajfenntartási ösztönnel nem hozható összefüggésbe!” Végighordozta tekintetét a társaságon, majd ismét sétálni kezdett. „A művészet tárgyától és műfajától függetlenül a dolgok lényegét mutatja. Segítségünkre van abban, hogy általa jobban megismerhessük önmagunkat s a világot, melynek – ne feledjék egy pillanatra sem! – magunk is része vagyunk. Az igazi mű a meglátás, a fölfedezés, legszívesebben azt mondanám, hogy a megvilágosodás élményét adja, s nem utolsósorban a tisztulásét.”

Csönd volt a teremben, s ezt a csöndet nem zavarták, hanem inkább meghittebbé tették a nyitott ablakon át beszüremlő májusi madárhangok. Sütött a nap, s néhány sugara utat talált a terembe is, megvilágítva a katedra s fölötte a tábla egy darabkáját.

– Az élet a harmóniát keresi – mondta ismét szembefordulva hallgatóival. – A harmóniát a dolgok helyükön léte adja, amit mondhatnánk arányosságnak is. És ahol minden a helyén van, ott az igaz jelenvalóságát tapasztalhatjuk. Hölgyeim és uraim, az igazság legalább annyira esztétikai, mint amennyire morális vagy filozófiai kategória.

– Lehetséges, hogy több igazság létezik? – szólalt meg ismét a fiatalember.

Keresztbe vetett lábbal, a padból félig kifordulva ült, s ujjai közt megállás nélkül billegtette a golyóstollát.

– Ön hogy gondolja? – nézett rá a tanár.

A fiatalembert szemlátomást meglepte, hogy kérdésére kérdést kapott válaszul. Néhány pillanatig hallgatott – ez idő alatt a toll is megpihent az ujjai között –, s csak akkor szólalt meg ismét, amikor már minden tekintet reá szegeződött.

– Nem tudom… – mondta. – Mindenesetre egyszerűbbek lennének a dolgok, ha csak egy létezne.

Valamelyik lány elkuncogta magát, s ennek nyomán halk, gondtalan derű hullámzott végig a termen.

– Engedje meg, hogy megnyugtassam – szólalt meg Büky, maga is mosolyogva. – Higgye el nekem, hogy a dolgok alapjában végtelenül egyszerűek! Sem a fény, sem pedig a forrása nem változik attól függően, hogy sugarai milyen prizmán törnek meg, hogy azok erejét szétszórjuk-e, vagy egyetlen pontban, a lobbanásig fókuszáljuk a megfelelő lencsével. A művész egyénisége, szubjektuma és természetesen és mindenekelőtt a tehetsége az a lencse, amely – hogy a hasonlatunknál maradjunk – összefogja, és ezáltal új minőségre emeli a fényt. Ez a minőség pedig nem más, mint a mű. De hadd éljek egy másik példával – folytatta rövid hallgatás után, mely időre ismét megszakította a hallgatóság előtti sétáját, majd amikor a tekintetét a padlóra irányítva ismét lépkedni kezdett, a következőket kérdezte. – Önök fiatalok. Mégis, ha most egy pillanatra magukba tekintenek, és ezt teljes őszinteséggel teszik, vajon találnak-e az életükben olyan cselekedetet, amit nem cselekednének meg újra? Tettek-e olyasvalamit, amiért lelkifurdalást éreznek?

Ekkor pillantott csak föl, s hogy kérdésének nagyobb nyomatékot adjon, szembefordult a diákokkal. Jobb kezét a zakója zsebébe mélyesztve állt előttük, és az egyre terebélyesedő s végül már szinte tapintható csöndben meg-megpihentette tekintetét egy-egy arcon, gondosan ügyelve arra, hogy egyiken se időzzön el hosszabb ideig. Elmosolyodott.

– Tegye föl a kezét az, akinek még soha, semmiért nem volt lelkifurdalása!

Kisebb mozgás támadt a padokban, néhányan lopva a másikra pillantottak, de végül senki sem emelte fel a kezét.

– Önök rendkívül szigorúak magukhoz – mondta egyre mosolyogva. – Önök túlságosan is szigorúk magukhoz, ám meglehet, hogy ez így helyes. Mert önök az imént, hölgyeim és uraim, a lényegen gondolkodtak el. Mert amikor önök azt jelezték nekem – ismétlem: tiszteletre méltó szigorúsággal –, hogy vannak olyan cselekedetek, melyek a lelkiismeretük kritikáját vonják magukra, akkor önök, ha közvetve is, de mindenképpen a létező, egyetlen és oszthatatlan igazságra irányították valamennyiünk figyelmét. Van, amikor ez az igazság napnál világosabb mindenki előtt, ám a legtöbbször, mint esetünkben is, csak közvetve, de ugyanakkor figyelmen kívül nem hagyható módon ad jelzést létezéséről. A fény egyformán világítja a tisztességes és a rossz úton járó ember arcát, de nézzék csak meg, milyen érdekes, hogy mégis valamennyien a jobbik énünket mutatjuk szívesen a fénynek, s ugyanúgy egymásnak is…!

– Szabad-e a rosszat vonzónak ábrázolni? – kérdezte a pattanásos képű fiatalember. Váratlanul szólalt meg, akkor, amikor a tanár fülében még ott csengtek saját, utolsó szavai.

– Bocsánat! – fordult feléje Büky. – Megismételné a kérdését?

– A kérdésem az, hogy szabad-e a rosszat vonzónak ábrázolni – mondta a diák, és az ujjai között egyre táncoltatva a tollát hozzátette: – És ha lehetséges, majd lenne még egy másik kérdésem is.

– Persze hogy lehetséges – mosolyodott el a tanár. – Most kívánja föltenni a második kérdését, vagy jobb’ szeretné, ha előbb megvizsgálnánk az elsőt?

– Előbb vizsgáljuk meg az elsőt! – válaszolta a diák.

Megint hallatszott egy lány halk kuncogása, de ahogy a fiatalember bosszúsan arra kapta a fejét, ismét csönd lett. Odakint változatlan kedvvel énekeltek a madarak, míg a nap sugarai észrevehetően más szögben hullottak a terembe, mint az imént; a táblának már csak egy egészen kicsi darabkáját, az ablakhoz közelebb eső sarkát világították meg, ugyanakkor a katedrát szinte teljes egészében a csóvájukba fogták.

– A kérdés, amit megfogalmazott, rendkívül fontos! Alapkérdés, és egyben alkalmas arra, hogy figyelmünket a művészi szabadság, pontosabban a művész szabadságának kérdésére irányítsa. Az imént, talán még emlékeznek rá, bátorkodtam azt állítani, hogy az igazság legalább annyira esztétikai és morális kategória, mint amennyire filozófiai. Most azt mondom, hogy a szabadság – ha valaki, akkor a művész számára mindenképpen! – erkölcsi kategória. Vannak, akik szabadságukat vágyaik kielégíthetőségével mérik, és a szabadság hiányaként élik meg, ha korog a gyomruk, ha a takaró alól kilóg a lábuk, vagy ha lyukas a cipőjük. Ezek az emberek – bizonyára önök is találkoztak már ilyenekkel – akkor érzik szabadnak magukat, ha megvásárolhatják mindazt, ideértve talán még a szerelmet is, amit megkívánnak. A klasszikus demokrácia egyik alapintézménye és értéke, a szabad véleménynyilvánítás jogának megléte vagy hiánya sem foglalkoztatja őket különösen; megelégszenek a „morgáshoz való joggal” – ahogy mondani szokták. Az egészséges többség természetesen óhajtja a tényleges demokráciát, és tisztában van az alapértékek fontosságával. Ugyanakkor, és ez természetes emberi tulajdonság – nevezhetjük a mindenkori többség megtartó bölcsességének is! –, elfogadja és gyakran keresi is a kompromisszumot a hatalom gyakorlóival, lemondva így az ideálisról az optimális javára. Végül is emberek vagyunk, hölgyeim és uraim, és akárhogyan is számolom, egy évben több a hétköznap, mint az ünnepnap.

Föllépett a katedrára, az asztal mögé került, és két tenyerét rátámasztva folytatta.

– Ami a kérdését illeti, fiatalember… A művész, természetesen az igazi művészről van szó, bármennyire árnyaltan láttassa is a világot, nem keresi a kompromisszumot. Olyannak láttatja a világot, amilyennek ő maga látja. Ez joga, de – megkockáztatom – kötelessége is! És most, kérem, figyeljen…! A művész szabadságának nem külső, hanem belső erők szabnak határt. Mondhatnám úgy is, hogy ugyanaz az erő, melynek létéről és természetéről az imént váltottunk szót. Az alkotó lelkiismeretéről beszélek. Ön azt kérdezi, hogy szabad-e a rosszat vonzónak ábrázolni. Erre nem felelhetek mást, mint azt, hogy nem tilos. Milyen alapon tilthatnánk meg bármit is egy öntörvényű művésznek? De kérdezze erről inkább őket magukat! Vagyis tekintse át a kultúrát, amelyet az emberiség évezredeken át örökségének tekint, és az iskoláiban, könyvtáraiban, múzeumaiban utódaira örökül hagy. A legnagyobb műgonddal, a legnagyobb árnyaltsággal és empátiával formált figura, aki a rossz oldalán mutatja föl – ha mégoly racionálisan, mégoly vonzóan is – az örök részigazságot, nos, barátom, ez a figura akár egyetlen pillanat alatt is mellékszereplővé, majdhogynem szánandó valakivé degradálódhat egy áldott állapotban lévő asszonyka befelé sugárzó mosolya alatt, s ugyanígy kerülnek a helyükre a legnagyobb művészi tehetséggel felnagyított részigazságok is. A művészet, s benne a tehetség, alapvetően életpárti, valahogy úgy, ahogyan a lelkiismeretes orvos is az, akárhányszor kell is szembesülnie a kudarc élményével. Ismét csak az arányokról van szó, barátom, hiszen a betegség nem más, mint a természetes állapotban, tehát az egészségben bekövetkezett zavar. De kérem, egyszer, ha van kedvük, számolják csak össze, hogy hány olyan nap volt eddig az életükben, amikor fájt a foguk, és ezzel szemben hány olyan, amikor nem…

Tekintetét, melyet miközben beszélt, fölváltva pihentetett meg egy-egy diák arcán, most ismét a fiatalemberre vetette.

– Nem tudom, kielégítette-e mindaz, amit válaszként próbáltam megfogalmazni. Ha igen, úgy szívesen meghallgatjuk a másik kérdését is!

– Melyik az értékesebb kép? – szólalt meg a diák, szinte abban a pillanatban, hogy a tanár elhallgatott. – Az-e, amelyik mindazt, ami bennünk rossz, mesterien, vagy az-e, amelyik mindazt, ami bennünk isteni, gyatrán ábrázolja?

Az „isteni” szó hallatán megint csak némi mozgolódás támadt a padokban, ámde mivel erről szemmel láthatóan sem a tanár, sem pedig a kérdező nem vett tudomást, pillanatokon belül ismét teljes volt a csend.

– Kérdése rokon az iménti kérdésével, azzal a különbséggel, hogy erre sokkal könnyebb válaszolnom. Önök hogyan válaszolnának? – fordult váratlanul a hallgatókhoz.

Egyszerre többen is válaszoltak, s hamarosan világossá vált, hogy valamennyien azon a véleményen vannak, hogy függetlenül mondandójától, az a kép az értékesebb, amelyik esztétikailag hiteles.

– Örülök, hogy így látják! – mondta a tanár, különös elégedettséggel a hangjában, hiszen olyan mezsgyére értek, ahol egyik legkedvesebb témáját volt alkalma megvitatni. – Volt-e már önök közül, hölgyeim és uraim, bármelyiküknek alkalma arra, hogy egy olyan képet szemlélhessen, melyen havas, téli, ezüstös-csilingelő erdő tisztásán jól fejlett szarvasbika áll, s agancsait a felhők mögül éppen előbújó hold fényében fürdeti?

A kérdésre egységesen megnyilvánuló derű volt a válasz, s voltak, akik rögtön további tippeket adtak. „Kőszirten álló várrom, ezüstös holdfényben!” – hallatszott egy fiatalember baritonja valahonnan egészen hátulról. „Ódon várkastély villámfényben, vasrácsos kerítéssel!” – kiáltotta valaki. „Tengerparton fehér lovas királyfi, a fején koronácska, előtte a nyeregben fehér ruhás hercegkisasszony!”. „Spulnit pofozgató kiscicák! Az egyik fehér, a másik koromfekete!”

– Legyen inkább pamutgombolyag…! – szólt közbe Büky Rezső.

Az asztal mögé került, s jobbjával jelezte, hogy éppen kit szeretne hallani.

– Kerek tavon úszó hófehér hattyúk!

– Kitűnő…

– Őzünő két gidáját szoptatja a tisztáson. Látjuk, hogy éppen most kapta föl a fejét valami neszre. Körben, a fák tövében hatalmas, színes gombák. Egynémelyikük pettyes!

– Csókolódzó gerlepár… – mondta egy szőke, kék szemű lány, kinek hosszú haja hullámzó fürtökben omlott a vállára. Szavait elismerő bekiáltások és itt-ott fölcsattanó taps kísérte.

Az általános jókedv lassan a tetőfokára hágott; a diákok önfeledten, egymás szavába vágva, egymást túlkiabálva álltak elő ötleteikkel.

Mosolyogva járatta rajtuk a tekintetét, majd csöndet kért.

– Kisasszony, kedves! – nézett a lányra, aki az imént a szerelmeskedő gerlepárral példálódzott. – Vállalkozna arra, hogy a lehető legegyszerűbben definiálná a giccs fogalmát?

– Mindenekelőtt azt mondhatjuk, hogy hatásvadász…

– Igaz! – mondta Büky. – Milyen egyéb megállapításokat tehetnénk még?

– Művészietlen, olcsó eszközökkel dolgozó irodalmi, képzőművészeti alkotás.

– Köszönöm, tulajdonképpen erről van szó – mondta, majd egy kecskeszakállas fiatalember felé intett, jelezve, hogy tőle várja a választ. – Mit gondol, uram, tehetünk-e valamilyen különbséget a giccskedvelők táborában?

– Nem értem a kérdést – mondta a fiatalember.

– Lehet, hogy nem fogalmaztam elég világosan… Mit gondol, mit kedvel a giccsben az, aki kedveli?

– Lássuk csak… – hunyorgott a fiatalember, s kicsit a társainak is játszva a szakállát kezdte simogatni. – Úgy vélem, hogy a szép… a szépség az, ami ezekben a képekben magával ragadja őket.

Büky Rezső mosolygott. Pontosan érzékelte a diák hangjában a csipetnyi iróniát, ám ez nem volt kedve ellen való. Bár meglehetősen határozott véleménye volt a világ dolgairól, óvakodott attól, hogy a maga meggyőződését, kikristályosodott véleményét tüntesse fel az egyedül lehetségesnek. Nemegyszer előfordult, hogy a következő szavakkal búcsúzott diákjaitól: „Ne feledjék, hogy a véleményem csupán egy a lehetséges sok közül. S bár időt álló törvényekről és azok természetéről szólok, mindennél fontosabb számomra, hogy az önök joga és képessége a szuverén gondolkodáshoz ne sérüljön!”

A padok közti folyosón felsétált egészen odáig, ahol a kecskeszakállú fiatalember ült.

– Ön, ha jól veszem ki a szavaiból, azt állítja, hogy emberünk a szépséget látja meg a giccsben. Az „ragadja magával”, hogy az ön kifejezésével éljek…

– Igen, ezeket a szavakat használtam – mondta a diák, egyre a szakállát simogatva.

– Ön tehát úgy véli, hogy ami giccs, az akár szép is lehet?

A fiatalember abbahagyta a szakálla simogatását, s úgy pillantott fel a tanárra.

– Ha csak igennel és nemmel válaszolhatnék, akkor kénytelen lennék azt felelni, hogy igen! – mondta némi töprengés után.

Büky kissé hátrébb lépett, mert úgy érezte, hogy a diákot feszélyezi a fizikai közelléte.

– Nem lehetséges, hogy emberünket inkább a szépség, azaz a harmónia utáni vágy hajtja, miközben annak, mármint a szépségnek, úgy kíván a birtokába jutni, hogy azért minimális áldozatot se hozzon? Hogy azért a legkevésbé se kelljen megküzdenie…?

– Lehetséges – mondta a fiatalember rövid gondolkodás után. – Hiszen a giccs és a szép egymást kizáró fogalmak. Egy giccs az eleve nem lehet szép!

– Ez az utolsó szava? – mosolyodott el a tanár.

– Ez! – vágta rá a diák.

Az óra hátralévő részében az élet s így a művészet összetett voltáról beszélt Büky Rezső; arról az összetettségről és sokszínűségről, aminek legnagyobb titka s egyben ajándéka az, hogy képes a végtelenben a véges, míg a végesben a végtelen élményét kínálni, s aminek legnagyobb ellensége a sematizmus. „Hála istennek, mindig lesznek dolgok, melyek rejtve maradnak előttünk!” – zárta gondolatmenetét, s már éppen azon volt, hogy megköszönve a hallgatók figyelmét, kellemes hétvégét kívánjon mindnyájuknak (péntek volt, odakint csodálatosan, már-már nyáriasan sütött a nap, s a májusi levegő és a fények a szabadság illatát hordozták), amikor a pattanásos arcú fiatalember ismét szólásra jelentkezett. Többen bosszúsan néztek rá, de ő nem zavartatta magát. Kérdése a következő volt: „Ha önt valami oknál fogva életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélnék, és ott magánzárkában lenne, és választhatna, hogy a csupasz falak között éli-e le az életét, vagy pedig megengedik, hogy képeket aggasson a falra, de az mind giccs lenne, akkor hogyan választana?”

Az óra során még egyszer sem volt akkora a csönd, mint amilyen a kérdés elhangzása után támadt. Valamennyi szempár a tanárra szegeződött, aki puha, kényelmes bőrcipőben, szürke, jól szabott szövetnadrágban, világoskék pamutingben, dohánybarna, kétgombos zakóban, lazán megkötött bordó nyakkendőben állt a katedra előtt, melyet most már szinte teljes terjedelmében – mintha csak valami díszlet lenne – megvilágítottak a napsugarak. Nézte a fiatalembert – annak kezében megint ott táncolt a toll –, s miközben nézte, hagyta, hogy egész lényében szétáradjon valami könnyű, semmi egyébhez nem fogható derű. Jó darabig nem szólalt meg, míg végül – szinte fölrezzenve – a következőket mondta: „Gratulálok a kérdéséhez! Engedje meg, hogy majd a legközelebbi találkozásunkkor térjek vissza rá. Addig hadd töprengjek a dolgon! Mindnyájuknak kellemes hétvégét kívánok!”

2.

Gyakran tett nagy sétákat a várost övező erdőkben, s bár valamennyi évszak kedves volt neki, sokakhoz hasonlóan leginkább mégis az őszi erdőt kedvelte. Meg-megállva gyönyörködött egy-egy méltóságteljes, már a puszta korával is tiszteletet parancsoló fában, mely leveleinek nagyobb részét már elhullajtván, ilyenkor csontozatának szimmetriáját is előtárta. Nem tudott betelni a nedves föld s az avar illatával, melyben egy időben vélte érezni az elmúlás és az elpusztíthatatlan élet, az örökös újrakezdés bizonyosságát. Táguló tüdővel szívta magába ezt az illatot, s közben lenyűgözte a színek gazdagsága és az a harmónia, mely a még mindig friss fűzfavesszők eleven zöldjén át a sárga, a barna, a piros és a vörös ezernyi árnyalatáig ívelt.

Gyakran letért a turisták által kitaposott ösvényről, arrafelé véve az útját, amerre a legsötétebbnek látta az erdőt, ahol a burjánzó aljnövényzetben a legsűrűbben álltak a fák, miket csak a szél fésült, miket csak a villámcsapások tizedeltek. Szerette ezeket a fákat, a zsengéket, a középkorúakat és a lábukat mozdíthatatlanul megvető véneket. Itt, az erdő mélyén olyan csönd honolt, hogy hallani lehetett, amint egy-egy megfáradt levél az avarra hull. Bottal a kezében járta az erdőt, s ha mérges gombát látott, leverte. A bot – mely sétája vége felé már úgy simult a tenyerébe, mintha világéletében azzal járt volna – mintegy ritmust szabott, nem csupán lépteinek, de a gondolatainak is. Ha meg-megállt, hogy hosszabban gyönyörködjön valamiben, kicsit meg is támaszkodott rajta. Egyik útja alkalmával különös találkozásban volt része. Ősz volt akkor is, s bár már hosszabb ideje szemetelt az eső, a tarka lombok alatt még száraz volt a föld, és csak valami egészen csöndes, monoton neszezés jelezte, hogy esik. A madarak egy darabig még fütytyögtek, feleseltek egymásnak, aztán fokozatosan megcsöndesedtek, ami annak jele volt, hogy bármelyik pillanatban amúgy istenigazából is megnyílhatnak az ég csatornái. Úgy döntött tehát, hogy nem megy tovább, hanem fordul, és indul hazafelé. Egy darabig, mintegy búcsúzásképpen még elálldogált azon a helyen, ameddig eljutott, s a szemét lecsukva, az arcát kissé fölfelé tartva hallgatta az eső neszezését, s szívta magába a nyers illatokat, melyek sokféleségükben oly erősek voltak, hogy szinte a bőrén is érezni vélte őket. Jobb keze a maga elé bökött bot végén, bal tenyere a boton nyugvó kézfején pihent. Ahogy így állt, határtalan békét érzett magában. Végül kinyitotta a szemét, néhány mély lélegzetet vett, s már indult volna, amikor a háta mögül az avar csörgését hallotta; mintha feléje közeledett volna valaki. Megfordult, s néhány pillanat múlva – addig csak a törtetés zaját hallotta a sűrűből – tőle valamivel följebb egy embert látott kilépni az ösvényre. Föltűnően alacsony férfi volt. Rendezetlen szakálla majdnem a melle közepéig ért. Rövid, ütött-kopott, itt-ott szakadozott viharkabátja alatt élénkpiros garbót, már színét vesztett vászonnadrágot viselt. A lábán kurta, roggyant csizma – ebben tűnt el a nadrág alja –, melynek szára hátul, de oldalt is, úgy állt el gazdája lábától, mintha gumicsizma lett volna, holott nem az volt. A fején piros kötött sapka, amit mélyen, egészen a szemöldökéig behúzva viselt. Mindent egybevetve eléggé különös látványt nyújtott ahhoz, hogy ő kis ideig ne tudjon megszólalni a csodálkozástól.

– Jó napot kívánok! – mondta végül, amikor fölocsúdott első meglepetéséből.

Körülbelül olyan hangsúllyal köszöntötte az idegent, mely hangsúllyal együtt jár a kalap elegáns megemelése, de legalábbis érintése. Ám mivel a fején sem kalap, sem pedig bármiféle más fejfedő nem volt, csak egy biccentéssel s ezzel egy időben felsőtestének alig észrevehető megdöntésével kísérte szavait. Az idegen hallgatott. Mozdulatlanul állt, s félig ökölbe szoruló kezei úgy lógtak az oldala mellett, mintha valami nehéz súly húzná őket. Az arca és a tekintete, mely a vele szemközti fák sűrűjében halt el, rezdületlen volt.

Egy pillanatig az is megfordult a fejében, hogy a férfi süket. Még egyszer köszönt. Az idegen továbbra sem mozdult. Egyre szaporábban és egyre erősebben esett az eső, egy-egy testesebb csepp már a földig is utat talált magának; mintha szél támadt volna a koronák magasságában, pedig csak az eső paskolta a leveleket.

Úgy döntött, hogy magára hagyja az idegent. Még egy pillantást vetett rá, de akkor az – mintha csak kitalálta volna a szándékát – hirtelen felé kapta a fejét. Mozdulata csupán arra szolgált, hogy magára vonja a figyelmet, mert rögtön ezután groteszk mozdulatok egész sorát mutatta be; néhányszor gyors egymásutánban az álláig kapta hol a bal, hol a jobb térdét, majd miután ezt abbahagyta, s a lábai már szorosan egymás mellett pihentek, kezeit a melle magasságáig vonta, úgy, hogy a két könyöke oldalt lecsüngött. Kicsit előrehajolva úgy állt, s merevedett mozdulatlanná, mintha valami láthatatlan botra támaszkodott volna. Bükynek arra kellett gondolnia, hogy az idegen gúnyt űz belőle, hiszen ő állt valami hasonló pózban az imént, tenyerét a botja fején pihentetve. Haragot egyáltalán nem, sokkal inkább valami szánalomfélét érzett az idegen iránt, s némi kíváncsiság is ébredt benne. Mégis – s ebben a most már szakadó eső is szerepet játszott – jobbnak látta magára hagyni a különös férfiút. Útban hazafelé egy darabig még törte a fejét, hogy kiféle-miféle lehetett, de aztán másfelé kalandoztak a gondolatai, s érdekes módon később sem, egyetlenegyszer sem jutott eszébe e különös találkozás.

Szabad idejének nagy részét – a kerti munkák, illetve a ház körül való foglalatoskodás és az említett erdei kirándulások mellett – olvasással töltötte. Főként a történelmi tárgyú műveket kedvelte. Szeretett megmártózni egy-egy korban, szerette érezni ízeit, s miközben kedves foteljában ülve olvasott, s az otthon csöndjét az ódon falióra ketyegése tette még meghittebbé (a felesége családi örökségéhez tartozott az óra is, akárcsak maga a ház, s majdnem minden, ami a jólétüket megalapozta), nemegyszer megfordult a fejében, és ez valamiféle elégtétellel töltötte el, hogy valamennyi kor, a legnyájasabbtól a legvéresebbig, igényt formált arra, hogy magát az örökkévalóságban is megmutassa, s hogy erre a művészetben látott garanciát. „Ha a maga balgaságából – írta a jegyzetfüzetébe – az emberiség már csak valami lenyomat lesz a kozmosz és az idők végtelenjében, mint őstengeri fosszulátum a bányák mélyén, vagy száraz, préselt virág a napló lapjai között, akkor a művészete, a szépség utáni vágya lesz ez a lenyomat.” Az Idő kérdése is foglalkoztatta. Bár jól értette mindazokat, kik azt az ember találmányának, az elrendelt vagy rendeltetés nélküli történések könyvelésére szolgáló eszköznek tekintették, maga úgy érezte, hogy az létező valami. „Az Idő az Anyag árnyéka” – írta egyszer, majd hónapok múltán, visszalapozva a füzetében, egészen apró betűkkel a következőket jegyezte az iménti mondat fölé: „Lehet, hogy pontosan fordítva? Lehet, hogy az Anyag az Idő árnyéka?”

Szívesen forgatta a nagy történelmi személyiségek, híres vagy éppen hírhedett emberek, nagy művészek életéről szóló könyveket is. Gyakran eszébe jutott egy régi tanítványa, aki azóta sokgyermekes, boldog háziasszonyként élt, pontosabban az a vita, mely egyik óráján bontakozott ki kettejük között. A reneszánsz egyik nagy művészéről volt szó, aki – ahogy magyarázta diákjainak – testestül-lelkestül benne élt a korában, s aki bővérű, viharos diákévei, vándorlásai után ugyancsak eseménydús életpályát mondhatott magáénak. Nem pusztán festett, szobrokat készített, és zenét komponált, de a politikába is belekeveredett. Hercegek, városok, püspökök és fejedelmek halmozták el megrendeléseikkel, és keresték barátságát, majd hercegek, városok és fejedelmek nyilvánították persona non gratává, vagy tűztek vérdíjat a fejére, az egyház pedig betiltotta muzsikáját a templomok falain belül, miután megállapította, hogy „abban csalárd, az ártatlanokat megtévesztő módon az magasztaltatik föl az emberből, ami benne állati”. Volt idő, hogy képei egy részét nyilvánosan elégették, szobrait pedig fejjel lefelé lógatva tették közszemlére; aki akarta – s ebben gazdag és köztiszteletben álló polgárok jártak elöl példaadással – még az erre a célra ott tartott korbáccsal is végigvághatott rajtuk. Gerincbizsergető történetek jártak csapodárságáról; az egyszerre több fehérnéppel, közöttük férjes asszonyokkal töltött éjszakákról, harmatos szüzek elcsábításáról, fiatal fiúk megrontásáról, véget nem érő ivászatokról, ahol tolvajok, csalók, országról országra, városról városra vándorló vagy inkább menekülő szélhámosok, sorsvetők s nemritkán bérgyilkosok voltak az ivócimborái. Látták a nyeregben hátrafelé ülve lovagolni a mezőn, s eközben dorombon játszani, s ugyanígy akadt, ki eskü alatt állította, hogy amikor a Herceg egyik embere karddal lesújtott rá, a sebből nem fakadt vér, holott a penge csontig hatolt. Megint mások tanúi voltak a jelenetnek, amikor a kisfia halála miatt érzett fájdalmában (a gyerek a pestis áldozata lett) a legszörnyűbb szavakkal vonta felelősségre Istent.

„Nem tudhatjuk, hogy mindezen történetekből mi igaz és mi nem, de nem is ez a lényeg!” – magyarázta diákjainak föl s alá járkálva a katedra előtt, jól érzékelve, hogy a Mester hányatott élete legalább akkora érdeklődést kelt az ifjakban, mint a művészete. „A lényeg abban rejlik, amit ránk örökül hagyott, s ezek a képei, szobrai, egy-egy fönnmaradt dallam, naplótöredékek és levelek, miket barátainak és szerelmeinek írt. Mindabból, ami reánk maradt, a kivételes tehetségének tudatában lévő alkotó öntudata, az egek és a poklok kapuit döngető, a teljesség utáni vágyban fogant indulat és tudásszomj világlik elénk, meg a hallatlan ember- és életszeretet hatalmas máglyafénye. E máglya fényénél ismerhetjük meg mindazt, ami számunkra örök, az embert, s vele a kort, ami körülötte esetleges.” Sokáig és nagy élvezettel beszélt a Mesterről, s egy kérdésre, hogy vajon boldognak vagy inkább boldogtalannak mondható-e a Mester élete, mosolyogva, s nagyon határozottan azt válaszolta, hogy ez az élet egyértelműen boldog élet volt. „Senkit se tévesszen meg az, hogy utolsó éveiben fölhagyott az alkotással, s bevette magát a rengetegbe, s hogy a maga eszkábálta kalyibában úgy élt, mint valami remete! Megkockáztatom, hogy ezek nélkül az évek nélkül – bár a mű már készen állt, és teljes volt – maga az élet csonka lett volna.”

Ekkor tette föl a kezét a lány, s amikor szót kapott – bár ez nem volt gyakorlat az óráin –, fölállt, és úgy kezdett beszélni. A korához képest kissé testes, tiszta arcú lány volt, hosszú, hátul összefogott hajjal, az átlagosnál erősebb pofacsontokkal.

– Lehet, hogy furcsa lesz, amit mondok…

– Hallgatom!

– Ön keveset beszélt Annáról!

Meglepte a lány határozott hangja, szinte dacos tekintete, s az, ahogyan megnyomta az ön szót.

– Úgy emlékszem, említettem…

A lány hangja, tekintete nem változott.

– Éppen csak megemlítette. És akkor is csak úgy, futólag…

A diákok figyeltek.

– Úgy véli, hogy többet kellett volna róla beszélnem?

– Sokkal többet!

Meghökkentette az indulat, ami ott munkált a lány tekintetében és a szavaiban.

– Ön bizonyára úgy gondolja, hogy ha nincs Anna, akkor a Mester nem képes megteremteni mindazt, amiért máig csodáljuk…

– Igen, így gondolom – mondta a lány.

– Értem.

Kis időre megpihentette rajta a tekintetét, majd sétálni kezdett a padok előtt.

– Tehát ha nincs Anna, akkor ma nem gyönyörködünk a Jézus szamárháton című képben. Nem a miénk Aszklépiosz kakasa! És ugyanúgy nem szaladhatna át rajtunk a borzongás, látván az Istenkáromló gyermek szúrós bordáit, elfagyott lábát, rongyait, nem döbbenhetnénk meg a Haldokló uzsorás földbarna, csontsovány ujjain, s kezének mozdulatán, ahogy pénzt kínál a Nagy Kaszásnak… Így gondolja?

– Így gondolom!

– Miért nem ül le? – kérdezte mosolyogva.

A lány leült.

– Nézze…! Való igaz, hogy bár a Mesternek rengeteg, hogy is mondjam… hölgyismerőse volt, Anna állt hozzá a legközelebb, aki ha kellett, pénzzel támogatta – tehette ugyebár, mert az apja még a kereskedők között is jómódúnak számított, s aztán később a férje sem akárki volt, ugyebár! –, ha kellett, bújtatta, a sebeit kötözte, mint ahogy tény az is, hogy az egyik napról a másikra megöregedett, a világ hívságaiba belefáradt s a hívságoknak hátat fordító remete fejét az ő ölébe hajtva s talán csak akkor végképp megnyugodva töltötte életének utolsó perceit. Így történt bizonyára, hiszen Anna ezt – és sok más egyebet kettejük kapcsolatáról – halála előtt fontosnak tartotta elbeszélni a lányának, aki pedig hosszú, boldog házasságban s szapora gyermekáldásban telt élete végén, amikor a halálát érezte közeledni, az ágyához hívatta Annát, legidősebb unokáját, a szelíd Alderighi báró hitvesét. Aki napokon át hosszú órákat töltvén nagyanyja halálos ágya mellett, mindent gondosan papírra vetett. Ennek köszönhetően, s ha jól emlékszem, a nevezetes lejegyzés után csak mintegy fél évszázaddal jelenhetett meg az Anna élete és szerelme című bűbájos könyvecske, az egyik Alderighi unoka gondozásában, az egyébként majdhogynem ismeretlen, ám ebben az esetben szemmel láthatóan ihletetten dolgozó Brunhardt mester fametszeteivel. Való igaz, hogy e könyvecske nélkül kevesebbet tudnánk a férfiúról, kit Anna holtáig szeretett, s kit végül márványkoporsóban helyeztetett végső nyugalomra, mint ahogy márványból faragtatta a táblát is a sír fölé, melyhez ma is elzarándokolhatnak a Mester csodálói. Ismeri a tábla szövegét? – pillantott a lányra, megszakítva sétáját.

A lány megrázta a fejét.

– Ugyanazok a szavak találhatók rajta, mint amelyek Anna elmondása szerint utolsóként hagyták el a Mester ajkát. Ismeri önök közül valaki? – pillantott végig a többieken.

Csönd volt, aztán az egyik lány bizonytalanul fölemelte a kezét.

– Nos?

– Nem vagyok benne biztos, de valami olyasmi, hogy mindent megismert, amit akart.

– Nem egészen ez, de valami hasonló – mondta, és elmosolyodott. – A táblán az áll, hogy „Szép volt, elég volt”.

Várt egy keveset, majd megkérdezte, hogy olvasta-e valaki a könyvet, s látva, hogy senki sem jelentkezik, tovább beszélt.

– Akkor nem tudhatják azt sem, hogy gyermekkorában egyszer – Anna elmondása szerint olyan tizenkét-tizenhárom éves lehetett – élve elfogyasztott tizenkét vagy tizenhárom darab éticsigát. Pontosan annyit, ahány éves akkor volt. Fogadásból tette, mert a társai, akik közül az egyik, aki – ugyancsak Annára kell hagyatkoznunk – bitón végezte mint közönséges útonálló, kétségbe vonta ez irányú bátorságát. Képzeljél csak el. Tizenkét vagy tizenhárom nyers, eleven éticsiga, amint lecsúszik a kölyök torkán…!

Kisebb zaj hullámzott végig a termen; a fiúk egy része nevetett, megjegyzések hangzottak el, a lányok azonban csöndben voltak.

– Még nem töltötte be a tizenhetedik életévét, amikor – ugyancsak cimborái körében, kik nagyobbrészt diákok, kisebbrészt jobbára ismeretlen mesterek műhelyeiben tanonckodó ifjak voltak – fogadalmat tett, hogy életében tevetejet nem iszik, s aki fogadalma ellenére mégis rajtakapná, annak jogában áll nagy nyilvánosság előtt őt az egyik fülétől életlen borotvával megszabadítani.

A zaj nőtt a teremben.

– Voltak egyházfők, akiket tisztelt, s voltak, akiket kevésbé. Egyszer megütött egy csavargót, amiért az elvett egy gyerektől egy dinnyét. Aztán megsajnálta a szerencsétlent, és egy aranyat adott neki, és utána akárhányszor látta, mindig pénzt adott neki. Előfordult az is, hogy kerestette, ha az hosszabb-rövidebb időkre eltűnt a környékről. Élete végéig lelkifurdalás gyötörte, mert annak idején oly szerencsétlenül találta el az öklével, hogy az megsüketült a bal fülére, s ami még ennél is rosszabb, meg is zavarodott kissé, aminek látható jelei is voltak. „Gyakran láttam magam is, amint a fejét rázza, mintha csak darázs repült volna a fülébe” – írja Anna, s látják, szinte szó szerint emlékszem a könyv e mondatára, ami nyilván avval magyarázható, hogy gyermekkoromban magam is ismertem ilyen embert.

Ismét szembefordult a diákokkal.

– Szerette a báránysültet, a borok közül különösen a vöröset kedvelte, s gyerek módra bolondult az édességért. Ágy helyett szívesebben aludt a padlóra vetett medvebőrön, s gyakran beszélt álmában. Többnyire értelmetlen szavakat mondott ilyenkor, s nemegyszer a veríték is kiverte egész testét.

Amikor idáig ért szavaiban, elmosolyodott.

– Tudják, egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez a… minek is mondjam… hogy ez az információ Annától való. Nem lehetséges, hogy az egyik unoka „ajándékozta” meg e tulajdonsággal nagyanyja szerelmét, akár mert félreértett valamit, akár mert – nőknél ez nem ritka – egyszerűen féltékeny lett erre a szerelemre, az egész legendára, s a maga módján így állt bosszút azért, amiért neki nem adatott meg ekkora ragaszkodás és nemzedékeken is átfénylő hűség, ami Annának megadatott?

Föllépett a katedrára, s tekintetét végighordozta a hallgatóságon.

– Nem tudhatjuk – folytatta valamivel halkabban, miközben ujjait könnyedén megtámasztotta az asztal lapján –, nem tudhatjuk, hogy a Mester miket mondott álmában, s azt sem, hogy ilyenkor kiverte-e testét a hideg veríték vagy sem. Azt viszont tudjuk – emelte meg a hangját –, hogy mit hagyott ránk örökül! Tudjuk, hogy ezen örökség nélkül valamennyien szegényebbek lennénk.

Utolsó szavait a lányhoz intézte.

– Valóban úgy gondolja, kisasszony, hogy e csodálatos kincseknek Anna nélkül ma nem lehetnénk a birtokában?

Csönd volt, hallgatott a lány is, de a tekintete, ahogy ránézett, oly különös volt, hogy egy pillanatra zavarba ejtette; feneketlenül mély volt ez a tekintet, végtelen nyugalom honolt benne, s valami furcsa szomorúság.

3.

– Jó napot, Büky úr! Mit szól, micsoda időnk van ma!

– Gyönyörű! – felelte, majd a gereblyét a talicskának támasztva még hozzátette: – Végtére is április derekán járunk!

– Igaz. Bár engem már semmi sem lep meg. Lassan az számít különösnek, ami egyébként természetes lenne! Nem így van?

Az alsó szomszédot Rátz Pálnak hívták. Magas, vékony arcú, a hatvanas éveinek elején járó mérnökember volt. A vállalatát, ahol korábban dolgozott, a rendszerváltás után privatizálták, s így az egy nyugati cég birtokába került szinte fillérekért, aztán nem sokkal rá be is zárták. Neki szerencséje volt, mert néhány munkatársával sikerült egy tervezőirodát alapítania, mely úgy-ahogy megállt a lábán. Mindhárom lánya férjnél volt már, s a hétvégeken az unokáktól volt hangos a kert.

Büky az alacsony kerítéshez sétált, és kezet rázott a mérnökkel. – Hogy vannak az unokák? – kérdezte.

Rátz Pál mosolygott.

– Épségben, egészségben valamennyien!

A Büky házaspárnak – az asszony meddősége miatt – nem voltak gyerekei.

– Hányan is vannak? Tudja, Rátz úr, egy darabig még tudtam követni, de aztán valahogy elveszítettem a fonalat.

A mérnök kihúzta magát.

– Tizenkét unokám van! – mondta sugárzó arccal.

– Ez csodálatos! S hogy van a kedvencem?

A Zoltán nevű gyerekről volt szó, aki gyakran átjött hozzá, s akivel sokat játszott, beszélgetett.

– Telefirkálja az összes füzetét. Legutóbb a számtantanárnővel gyűlt meg a baja…

– Valóban…?

– Azt mondta, hogy hagyjanak neki békét, mert ő úgyis festő lesz! Azt mondta, hogy számok igazából nincsenek is.

Büky jóízűen nevetett.

– Istenáldotta tehetség az a gyerek – mondta.

A mérnök hümmögött egy sort, majd rátért kedvenc témájára, és a globális felmelegedésről kezdett beszélni. Büky türelmesen hallgatta. A mérnök az ózonlyuk megnagyobbodásával járó veszélyekről, az üvegházhatásról, az esőerdők kiirtásáról, a világszerte egyre gyakoribb árvizekről s végül a gazdag és nagy hatalmú államok elképesztő felelőtlenségéről értekezett.

– A legszomorúbb az egészben az, hogy mi itt csak mondjuk a magunkét, s közben megy minden tovább a maga útján – mondta befejezésképpen.

Csodálatosan sütött a nap, és rigófüttytől volt hangos a környék. Az égen méltóságteljes lassúsággal néhány nagy testű felhő úszott, de lent szinte mozdulatlan volt a tiszta és kellemesen hűvös levegő. A föld nedves volt, és a dúsan sarjadó fű alatt még a kései fagy emlékét őrizte. Valahol távolabb kutya ugatott, aztán egy füttyentésre elhallgatott.

– Micsoda levegő! – mondta Büky.

– Ki tudja, meddig…?! Ha ilyen ütemben irtják a fákat, lassan búcsút mondhatunk mindennek, aminek örülni lehet…

– Csak részben osztom az aggodalmát – mondta Büky, miközben lehunyt szemmel fürdette az arcát a napfényben. – Az emberiség eddig még mindig túlélte a maga ostoba cselekedeteit…

– Irigylem a derűjét – felelte a mérnök.

Váltottak még néhány szót, aztán folytatták a munkát. Mintegy óra múltán Büky a helyére tolta a talicskát, helyére akasztotta a gereblyét. A kerti csapnál megmosta a kezét s kicsit az arcát is, majd betért a házba. Első útja a konyhába vezetett; a már gőzölgő, sistergő kukta alatt elzárta a gázt, aztán megterített magának az asztalnál. Amikor egyedül volt otthon (ez gyakran előfordult, mert a felesége egy multicég üzletkötőjeként sokat utazott), általában a konyhában evett. Felesége távollétei alkalmával – bár megengedhette volna magának, s az asszony is arra buzdította, hogy menjen étterembe – maga főzött. Kedvét lelte az előkészületekben is; a piacon hosszasan, ráérősen válogatott a zöldségek között, s ugyanígy aprólékosan kifejtette azt is, hogy miféle húsra van szüksége, és nemritkán még azt is megmutatta a hentesnek, hogy honnan kanyarítson le neki egy-egy szeletet. Magányos étkezései alkalmával nem hiányzott asztaláról a bor, és ez most sem volt másképp. A frissen főtt húsleves után jóízűen fogyasztotta el az előző napról maradt marhapörköltet a hozzá való nokedlival s az ugyancsak megmaradt salátával. Evés közben is kortyolgatott a nemes burgundiból (gazdabor volt, és a felesége egyik rokonától származott, aki szinte az egész esztendőre ellátta őket), majd miután befejezte az ebédet – lévén vasárnap –, még külön is megivott egy pohárkával. Már evés közben is meg-megakadt a szeme a szemközti falon függő háziáldáson, de most, hogy maga elé helyezte kiürített poharát, hosszan megpihentette rajta a tekintetét. A színes, hímzett abroszkán, melynek felső harmadában gerlepár csókolózott, a Házi áldás cím alatt a következőket olvashatta: „Hol hit ott szeretet / Hol szeretet ott béke / Hol béke ott áldás / Hol áldás ott Isten / Hol Isten ott szükség nincsen.”

Miután többször is elolvasta a szöveget, elmosolyodott. A házzal s az ingóságokkal együtt a háziáldás is felesége tulajdonát képezte. Azon mosolygott, hogy annyi év után sem tudta pontosan a szöveget. Most elhatározta, hogy megtanulja! Hangosan olvasta a sorokat, majd becsukta a szemét, és úgy mondta el a versikét. Amikor odáig jutott, hogy „hol béke ott Isten”, akkor megállt, mert érezte, hogy valamit elrontott. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a „béke” után nem Isten, hanem az „áldás” szó következik. Ekkor értette meg, hogy annyi év után miért nem ragadt meg ez a néhány sor az emlékezetében. Azt tartotta volna logikusnak – ahogyan lehunyt szemmel is mondta –, hogy a „béke” és az „Isten” szavak egy sorban említtessenek, s Isten után rögtön az „áldás” következzék, mert hiszen az Istentől fakad. Miután ezt tisztázta magában, többet nem is foglalkozott a szöveggel, hanem elmosogatott, s már indult a szobájába a kedvenc könyveihez, de ahogy áthaladt az előszobán, tekintete megakadt azon a képen, ami mindig is ott volt, s melynek kapcsán a következő párbeszéd zajlott le közte és az asszony között, amikor az először vezette körbe az immáron közös otthonban: „Apám kedvenc képe, s azért hagyta itt nekem, mert kislány koromban órákig tudtam bámulni. Tudom, hogy giccs, de nem tehetjük meg, különösen most nem, hogy nekünk adta a házat, hogy egyszerűen megszabadulunk tőle!” Tavasz volt akkor is, és kéz a kézben álltak a meglehetősen nagyméretű kép előtt. „Nem lehet kitalálni valamit…?” Az asszony megrázta a fejét. Csönd telepedett közéjük, s mindketten a képet nézték, melynek közepében jól fejlett szarvasbika állott, jellegzetes módon fölvetett fejjel s nyitott szájjal, hogy szinte hallani lehetett a bőgését, s ahogy patáit a földnek feszítve állott a tisztás közepén, pompás agancsai fölött világított a telihold, melynek fénye ezüsttel vonta be az őszi erdő fáit s magát a pompás hímet; a fény végigcsorgott az agancsokon, s lobot vetett a kikerekedett barna szemeken, hogy aztán végigfolyva a mellső patákon, végül tócsába gyűljön a füvön.

Most, hogy annyi év után egyedül állt szemben a képpel (máskor úgy ment el előtte, hogy észre sem vette), különös érzés lepte meg. Mintha ismerős lett volna a tisztás, s külön-külön a fák is, melyek – ahogy a magasba törtek a holdfényben – egyszerre voltak félelmetesek s ugyanakkor hívogatóak; mintha a bőrén érezte volna a késő őszi erdő éjszakai hidegét s tüdejében nyers illatait, miközben a szarvas tekintete egy mérhetetlenül rövid és titkos pillanatra az övével találkozott. Föleszmélve megrázta a fejét, s folytatta útját a szobájába, ahol papucsba bújt, majd elfoglalta helyét a fotelban, és olvasni kezdett. Néhány oldal után azonban becsukta a könyvet. Most is váratlanul idéződött föl benne a jelenet, tisztán és élesen. Az emlék évtizedekig nem adott jelt létéről, ám az utóbbi hónapokban gyakori vendége volt. „Ez micsoda?” Fölnézett, és a tanár arcát látta, ami természetellenesen nagynak tűnt, amint föléje tornyosult. „Ez a festményem” – hallotta a saját hangját, és ezzel egy időben látta a vékony csuklót, a gyermekujjakat, saját kezét, ami előbb ösztönösen, mintegy óvólag a rajzlap fölé rebbent, hogy aztán utat adva a tanár tekintetének végül a pad szélén pihenjen meg. Érezte a vízfesték illatát, aztán megcsapta a tanár orrából, szájából áradó erős dohányszag. „Ez festmény?” Nem válaszolt.
A képet nézte, melyen oly elmélyülten dolgozott, hogy el is felejtette, hol van, s amit éppen csak befejezett. „Hozzád beszélek!” Tudta, hogy a tanár nem szereti. Mindig ideges lett, amikor a rajzait nézte. „Mit ábrázol ez a kép?” Nem válaszolt. Suta, makacs csönd támadt benne, és érezte, hogy a füle égni kezd. A rajzlapot nézte egyre, melyen a hatalmas ég, a hatalmas víz és a földnek egy keskeny sávja szinte összeolvadtak, piros, sárga, kék, zöld és lila színeik egybemosódtak, s bár a nap nem látszott, a kép mégis egyszerre világított a hajnal, a dél és az alkony színeivel. „Magához beszélek, művész úr!” Ekkor szólalt meg, a maga számára is váratlanul. „Az a címe, hogy Jó és rossz!” Inkább érezte, semmint látta, hogy a tanár hátrahőköl. „Nocsak… – hallotta később –, és méltóztatna elárulni, hogy hol van a jó, és hol van a rossz? Talán itt?” A tanár ceruzája otromba kérdőjelet rajzolt a kép felső részébe. „Vagy talán itt…?” Valamivel lejjebb újabb, az előbbinél is nagyobb kérdőjel jelent meg a rajzlapon, amit hamarosan követett a harmadik is. Nem válaszolt, s még akkor sem szólalt meg, amikor a férfi megrázta a vállát. Egyik pillanatról a másikra tengermély nyugalom szállta meg, ami értelmetlen, távoli zajjá, morajjá szűrte a külvilág hangjait.

A jelenbe az ódon falióra hangja vezette vissza. Bármennyire halk és ismerős volt e neszezés, amit többnyire észre sem vett, most mégis úgy érezte, hogy az nemcsak a dobhártyáját találja meg, de ott rezonál a legfinomabb, legtitkosabb idegszálain is. Tekintete a számlapra tévedt, s a következő pillanatban összerezzent; gongszó hangzott, s azzal szinte egy időben kivágódott a díszes kis ládika ajtaja, s előugrott belőle a kakukk, hogy a ki s be vágódó ajtó zajával és ceremóniájával háromszor is világgá kiáltsa az idő múlását.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben