×

Szent Margit lázadása

Döbrentei Kornél

2003 // 10



Emlékezet-hamvasztó időkre előre hogyan lehet valakit
feláldozni, aki még az anyja szíve alatt lakik,
magzatvíz-tengerbe lógázza lábát, testvérei a delfinek,
élete előtt halhatatlansággal ki rövidítheti meg?

A szülőcsatornában hétmérföld-léptű messzeség tapossa hosszan,
és mire vért s szennyet izzadó ártatlansággal kicsusszan,
noha nincs ésszel fölérhető vétke,
sorsa már kiszabott a büntetésre,
sugallatára Annak,
akinek öntöbbszörösítő igeragozás: a vannak.

Ki dönthet így a népért, a nép nevében akár,
kiféle, miféle édenből kitagadott királyi pár,
az idegen hordáktól megrettent,
fel így találván az okot,
hogy megváltásként egy megváltandót odadobott,
kiengesztelni akarván a haragvó Istent,
ki megjelenni oly rejtelmesen szokott?
S a maga üdvére lélek-csírával ültetett be egy marék iszapot,
tudván tudva: kit ily hatalmas keggyel vert meg,
az senyved, senyved,
és mély, kifürkészhetetlen túlvilági mámorban él,
vagy ide a rögbe, vagy léten-kívülre alél.

A tabu-titokból, mint hernyóból, kikél az idea:
a kiválasztottnak tilos tüneményként kiválnia
a massza-sivár emberrengetegből,
mely Káint-Ábelt folytatva fújtat, szaglik, retteg s öl,
nem tűnhet ki hivalkodva, kevélyen:
nem engedi az Atyának fölkínált s lemondásos szemérem.
Mi az az ösztönt bénító, belenyugvó szelídség,
mely hagyja, hogy megbéklyózzák, körbekerítsék?
Irgalmatlan igazság-é, vagy ámítás, ádáz,
hogy a lét-ihlet kölykedző életté megélt nász,
mocskára ráezüstlik a zsoltár,
csak így lényegíthető át, ami trágár?
Vagy a kezdetek mégis makulátlanul tiszták,
akkor miért, hogy eredendően szeplők tarkítják?
Miért a liliom-szüzességbe oltott
kitérdelt imazsámoly-foltok?
Elfogy a lélek,
visszamarad a belémaratott bélyeg,
mely által minden halandó
vacak kis sorsjátszmája sakkban tartható.

Alázatodnál lázadásod kivédhetetlenebb, Szent Margit,
s a vak remény, hogy a nem renyhülő, megszállott hit
segít kisúrolni, meg nem történni tenni az ősszeplőt,
hogy megszabadulván, bűntudat nélkül követhessük Őt.
Ó, mily megnyomorító súlyként szakadt rád
jámborságod ábrándja: a félelem nélküli szabadság!

Én gyarlóságom vétkeivel dicsérem az Urat,
s a vezeklő fájdalom tart itt,
hogy anyámon s az Atyán kívül nincs senkim, mégis keresek valakit,
várok, várom, hogy a nagy kegy utat mutat,
míg Te, a kíméletlen-szigorú, engedted,
rühek, tetvek, férgek lepjék el a tested.
Miért fogadtad el, törődtél bele,
hogy a jelenidő csupán a szenvedés gyakorlótere?

Az égi tisztaság ára a földi büdös vég?
A lenti méltóság nélkül mit ér a fenti üdvösség?
Ki s miért híreli,
nemesít, ha megtagadjuk a porhüvelyt, ami szintén isteni?
Mulandó, igaz, de egy csecsemő teste nem megunt lom,
az Ember sejtekből fölépített templom,
bár leroskad, s eltűnik alant,
katonát nevelünk a halálból is: urna a rohamsisakja, bornyúja hant.

Istent-kísértő kaland volt, Margit, az életed,
amikor hitted, világrajöttöddel az ősbűnt megszüntetheted,
és nem bír veled erő, mely eltérítsen:
csak az, ha egyszer nem érettünk, hozzánk imádkozik az Isten.


Bp. 2003. júl. 31.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben