×

Stihl ajándéka

Zoltán Gábor

2003 // 10
Stihl professzor kezdett elhíresülni. Kikérte a véleményét házbeli szomszéd és polgármester, parlamenti képviselő és minisztériumi előadó. Egyiknek adott tanácsot, másiknak nem, egyik tanácsát megfogadták, másikat nem, az ország helyzete ha változott is mindettől, egyelőre semmiképp sem annyit, hogy pusztán a professzor kapcsolatai miatt már méltán lehetett volna a Pokol vazullustartományává minősíteni. Akik döntési helyzetben voltak, közelebbi és távolabbi vidékeken egyre többször hallottak felőle, „az egy okos ember, azt érdemes meghallgatni”, valahogy így. Még csak meg se haragudtak, ha nem hívta vissza őket, amikor keresték, ha megválaszolatlanul hagyta leveleiket, ha nem ment el tanácskozásaikra, megnyitóünnepségeikre, hajókirándulásaikra és vadászataikra. Kell-e mondanom, hogy Stihlné annál inkább megsértődött, valahányszor tudomására jutott, hogy mehetnének, találkozhatnának ezzel meg azzal, ráadásul úgy, hogy minden kiadásukat fizetnék, sőt, a szállodából vagy vendégházból nyugodtan elhozhatnák a szappant vagy akár a törülközőt és a hamutartót is emlékbe, és az ő érthetetlen férje mindebből nem kér. Úgy gondolta, ha már az ember (a nő) együtt él egy férfival, akivel, naná!, van baj elég, macerák az egyik oldalon, akkor igenis járnak a lehetséges előnyök is a másik oldalon, már tudniillik az adott férfi társadalmi helyzetéből adódó előnyök, hogy egyensúly legyen. És miért ne foghatna kezet a polgármesternével vagy akár az Országgyűlés akármelyik bizottságának elnökével, ha alkalom adódik rá? Milyen alapon fosztja meg őt ettől Stihl János? Nemegyszer kifakadt. A professzor pedig azt mondta:

– Egy városvezetőt vagy minisztert az ember lehetőleg ne ismerjen. Se semmi affélét. Ilyenekre kár az időnket pazarolni. Vannak kivételek, miért is ne lennének, de ezek bizony általában érdektelen emberek.

– Pazarolni? – kérdezett vissza Stihlné. – Mikor egy unalom az életem?

És akkor Stihl egyfelől ígéretet tett az asszonynak, másfelől fogadalmat magának, hogy azon lesz, a felesége kapja meg, amire úgy vágyik, ami az unalmat, a kedvetlenséget egyszer s mindenkorra kiűzi az életéből.

Amely meghívásokat elfogadott, azok se a felesége számára legkívánatosabbak közül valók voltak. Borkóstolókra, versenyekre például nem kísérte el őt az asszony, undorítónak találta ugyanis, ahogy a komoly képű férfiak a korty borokat a pofájukban lötybölik, amilyen hangosan, olyan hosszasan. Stihl el-elment néhányszor. Kíváncsi volt, hogyan ízlelgetnek, miket mondanak, akik értenek a szakmához.

– Aki azt hiszi, hogy ért a szakmához – mondta Mephisto (láthatatlanul ott volt a professzor mellett) –, az háromszoros tévedésben van. Egy: azt hiszi, hogy ért, pedig nem. Kettő: azt hiszi, hogy van szakma, pedig nincs. Három: azt hiszi, hogy ő van, pedig én mondom: nincs.

– Jó! – mondta Stihl. – Tegyünk próbát! Hozz abból a borból, amelyikből Akhilleusz ivott, amikor Trója alatt táborozott, és a sátorban Patroklosz ölébe hajtotta a fejét!

– Tudom! – mondta Mephisto –, vörösbor volt, frissen szerzett rablány töltötte kupába nekik, a sátorban túl meleg volt, a lány előttük izzadt, nem tudott mit csinálni, pirulva nézte, ahogy a bronz bőrvakarókkal a piszkos olajat szedik le egymásról, ahogy a kezük egymás hajlataiban kurkászik.

– Hogyha tudsz, abból a borból hozz, és töltsd bele valamelyik itteni versenyző palackjába, én se tudjam, melyikbe, gyorsan!

Mit gondoltok, egyáltalán fölfigyeltek-e a más vidékről és nagyon más évjáratból való borra a zsűritagok, és ha fölfigyeltek, hogy jobban vagy kevésbé ízlett-e nekik, mint az elébük került többi?

Még akkor a Föld tengelye is máshol volt, az éghajlatról, a hőmérsékleti viszonyokról, a sugárzás összetevőiről nem beszélve, gondolta Stihl János, miközben véleményeket fogalmazott az elébe került folyadékokról. Másrészt a bor az Égei-tenger keleti partvidékén és évezredekkel ezelőtt se volt egyéb, mint sok víz és kevés cukor, sav, ásványi anyag; mi lehet ebben olyan nagyon más?

*

Hogy beszél az emberhez a Pokol ügynöke? Nem tudom. A beszámolók, melyek alapján nektek beszámolok, itt-ott eltérnek egymástól. Nyilvánvaló, hogy ki-ki a saját szavaival adta tovább a Mephisto szavait, bár előfordulhat, hogy némelyik fordulata vagy kifejezése zárványként mégiscsak megmaradt, miközben körös-körül a legtöbb nyelvi elem kicserélődött.

*

Ha akadt köztetek, aki arra tippelt, hogy a különbség igenis kibukott, hát neki volt igaza. Még csak bele se kellett kortyolnia, Stihl már az illatból megérezte, hogy megvan, elébe került az antik bor. Túl sok, túl erős volt a szaga. És aztán az íz! Mintha szesszel kevert szörpöt inna. A professzor kiérezte belőle az olajat is, amely Patroklosz és Akhilleusz csillogó bőrfelületéről párolgott, a nedves hajukból szállongott. Arra Stihl nem gondolt, micsoda kellemetlenségbe sodorja Orth Pétert, azt a borászt, akinek bora helyébe a Pokol ügynöke a Trója alól származó italt becsempészi! Mert leamatőrözték a szerencsétlent, kioktatták, hogy túlteng a cukor a borában, megengedhetetlenül sok a sav, hosszan köpködtek és öblögettek a bírálóbizottság tagjai, akár tanult borászok voltak, akár a helyi társadalom hírességei. Az elnök kivárta, hogy beálljon a csend, hogy mindenki őreá függessze tekintetét, azután csöndesen, az igazi szakértőkhöz illő birkapofával azt mondta:

– Fő baj, hogy Orth Péter nem veszi tekintetbe a fajtajelleget. Ugyanakkor egyet a javára írok, a tárgyilagosság végett: ez a bor legalább nincsen túlbarrikolva. Egyáltalán nincs barrikolva. Viszont faggyas. Nem tudom, mikor ittam utoljára faggyas bort. Ezer éve, mondjuk.

Stihl nem olyan ember volt, aki efféle kalamitásokban örömét leli, azonnal megsajnálta Orth Pétert. Anélkül, hogy mérlegelte volna, saját tesztjére jó- vagy rosszpontokat szerezhet-e ezáltal, hamar utasította Mephistót, hogy kárpótlásként szerezzen egy nőt a szerencsétlennek, igen, lehet például az Akhilleusz rablánya, és intézze úgy, hogy a fehérborok mezőnyében Orth Péter bora nyerjen. Ha netán Orth nem nevezett volna fehéret, hát a Pokol ügynöke gondoskodjék róla visszamenőleg, hogy legyen neki benevezett bora abban a kategóriában is.

Orth nyert. Stihl gratulált. Őszintén, mert az a hárslevelű csakugyan ízlett neki. Akkor már mellette állt a trójai lány, köntös helyett brillant sztreccsnadrág volt rajta és ujjatlan fehér blúz, elméjében frissen telepítve a magyar nyelv.

Orthot előző évben hagyta el a felesége, egyedül élt hűvös, nagy házában. Meghívta kis levezető poharazgatásra, ünneplésre a professzor urat és a fiatal hölgyeket. Hol az öröm, hol a bánat csordult ki Orthból. Nem volt hozzászokva se az utolsó, se az első helyezésekhez: tizenöt éve középes nagyságú területen közepes minőséggel és termésátlaggal termelt szőlőt, közepes ambícióval és sikerrel érlelte, palackozta és értékesítette borait.

– A kurva életbe – mondta. Aztán észbe kapott: a fiatal nő a professzor úr mellett az átlagosnál nőiesebb, lehet, hogy kurva, és akkor ő ezzel a szóval…?! – Elnézést! – nyögte gyorsan feléje, de mikor látta, hogy a lányból se a szó, se a miatta mondott pardon nem hozott elő semmi változást, megnyugodott. – Nem értem! Mit csinálhattam olyan rosszul a vöröskével? Higgye meg: idáig senkinek se volt azzal baja – magyarázkodott, és ahogy belenézett figyelmes, komoly arcába, bánatos lett. Ha olyan, és az este folyamán hajlandó lefeküdni vele, Orth rászánt volna néhány ezer forintot egy kis önkárpótlásra azért a megalázó helyezésért, vagy megünnepelni hárslevelűje váratlan diadalát. Így megbántani őt! Maga csodálkozott legjobban, látván a professzor kegyes bólintását, hallván a lány illedelmes köszönömjét: a meghívást elfogadták. Zavarában hamar meginvitált még néhányat a közelben állók közül, így Bölét, a város nagynevű gimnáziumának igazgatóhelyettesét és Tarajast, egy vállalkozót a feleségeikkel, valamint Kotricsot.

Bezsúfolódtak két autóba, és elhajtottak Orthhoz.

– Enni mit kapunk? – kérdezte Kotrics.

– Van kenyerem, sajtom, sonkám – mondta Orth. És nem tette hozzá, hogy kenyere kevés és szikkadt, sajtja csak egyféle van, az is trappista, sonkája pedig mindössze néhány szikkadt szelet. Majd csak lesz valami, gondolta, leisszák magukat a vendégei, mielőtt észrevehetnék a hiányosságokat.

– Jó lenne – mondta Kotrics –, frissen sült cipó. Sajtból kéne, én azt mondom, legalább annyiféle, ahányan vagyunk, és egy egész nagy spanyol sonka. A professzor úr mit szól hozzá?

– Jó lenne – válaszolta Stihl csak úgy az általános egyetértés végett. Arra figyelt, hogy a trójai lány az autóban véletlenül se kerüljön másvalaki mellé, csakis Orthhoz. Amikor pedig a nagy asztalnál letelepedtek (Orthnak hatalmas diófa asztala volt, kinézetre vagy kétszáz éves, hozzá szedett-vedett, de kényelmes székei), és foltos alpakkatálakon meg repedt fatányérokon a lányok és a feleségek elkezdték a spájzból kihordani a bor mellé szánt ennivalókat, a házigazda csodálkozásánál csak Stihlé volt nagyobb: tucatnyi cipó eregetett friss szagokat, sajtból akadt mindenféle színű és állagú, végül pedig került egy sonka is, olyan nagy és tisztán pirosló, amilyet egyikük se látott még. Most ez hogyan állt elő, el kellett emiatt gondolkodnia egy kicsit.

Orthnak nem tűnt föl az ételválaszték bővülése, ő egyelőre azzal volt elfoglalva, hogy a borait előhozza, és hogy véletlenül se legyen köztük az a cabernet franc, amelyikkel a versenyen leszerepelt. Egyik bor se volt idősebb kétévesnél. Ugyanis Orth aggódott, hogy a nyakán maradnak, ezért minden évben a lehető leghamarabb értékesítette őket. Hasonlóképpen volt a szürettel is: nehogy a rothadás tönkretegye a termést, mihelyt kimutatható lett a minimálisan szükséges cukorfok, nyomban leszüretelte. Stihl a fejébe vette, hogy segít neki:

– Idén nyugodt lehet. Nem lesz eső október végéig. Ígérem. Semmi pára, semmi köd, csak szelíd napsütés.

– Elhiheti – mondta Kotrics. Honnan került ez elő? A szakállas fizikatanár. Stihl nem értette. Ő hozta volna magával, a felesége helyett…? – Ha valakinek, akkor Stihl János professzornak nyugodtan elhiheti, Orthom.

– Elhiszem – mondta Orth. – Lehet énekelni! – közölte a vendégeivel. – Ha szól a nóta, jobban csúszik a bor.

Böle kapott az alkalmon, telt tenorján előadott egy ősrégi bordalt, azután szólamokra osztotta a jelenlévőket. A gimnázium kórusa több évtizede folyamatosan a legjobbak között volt számon tartva, méghozzá országos szinten, és Böle Levente volt a karnagy. Felesége a tánccsoportot szervezte meg és irányította a gimnáziumban, az ő munkálkodása szintén gyümölcsöző volt, még ha híre nem terjedt is túl a szomszédos megyéken. Sok-sok pár ismerte és szerette meg egymást a próbák és fellépések során, barátságok köttettek, gyűltek az oklevelek.

– Ma éjjel mindenkit megtáncoltatok! – jelentette be Böléné. Annak jeléül, hogy komolyan gondolja, magasba lendítette a bokáját, a szandálpántok közt domboruló rüsztjét kedvcsinálónak; lába hosszú volt, izmai szálkásak. És ti, akik mindezekről értesültetek, bánjátok-e, hogy nem karolhatjátok át Böléné derekát, hogy nem soroltattatok be valamelyik szólamba? Vagy inkább csak kóstolgatnátok egy derék borász jó szívvel fölhordott borait, és falnátok hozzá a jambont, a mozzarellát, a kemencéből alighogy kikerült cipót?

Ami a jelenlévőket illeti, némelyikük szívesebben lett volna máshol, ha választhat, még akár itt, közöttetek is. Tarajasék Orsi nevű lánya például vonakodott énekelni, de rászóltak. Egyik-másik szólammal így is elégedetlen volt a karnagy. A basszusba beszállt Mephisto, annak meglett a hatása. Kinn a pincekürtő fölött a kövirózsák amúgy is duzzadt levelei hirtelen még több nedvességet szippantottak magukba a talajból, volt olyan levél, amelyik egyszeriben megrepedt, és volt olyan szerencsétlen növény, amelyet a körülötte lévők egyszerűen letéptek gyökeréről, akkorát nőttek, és olyan gyorsan. A szétrepedt levelekből nedv fröccsent, voltak cseppek, melyek a kürtőn át a pincébe, a vendégek bőrére hullottak, minek következtében néhány horzsolás, bőrbaj gyógyulni kezdett. Tarajas Orsi ásított, neki épp a nyelve gyökére esett egy csepp az áldozattá lett kövirózsa véréből: azután ő se kellette magát többé. Kitátotta a száját, maga csodálkozott a legjobban, hogyan árad és zeng a hangja, és tudta, hogy a táncból se fog kimaradni. A professzor pedig azt kérdezte magától:

– Mit csináltam már megint?

A trójai lány sose viselt még ilyen szabású ruhát, és ahogy nem volt tudomása afelől, hogy az ujjatlan blúz hónaljrészénél, ha nem vigyáz, be lehet látni a mellére, úgy arról se tudott, hogy míg egyes tekintetek elől nem kell elzárnia a belátást, mások elől viszont illendő. Stihlt a kicsi mellen barnálló, liluló, a hűvös estében apróra zsugorodott bimbó láttán sajnálat öntötte el. Beleborzongott a gyöngédségbe.

Az ajándék hiába tanult bele a szokatlanul édes és szomorú dallamok éneklésébe, hiába hagyta, hogy valaki az asztalra emelje, hiába táncolt ügyesen a tálak és poharak között, Orth nem követte őt az asztallapra, hogy vele táncoljon, és nem nyúlt föl érte, hogy magához rántsa. Csak nézte, csak hallgatta, ahogy énekel, és rádöbbent, hogy élete azon az estén megváltozott. Ha mindaddig biztonságosan közepesnek számító boraival elérhette a lehető legszélsőségesebb helyezéseket, ha létezhet a világon olyan fenék, mint amelyik a látóterében megjelent (az első fenék, amelytől Orth nem undorodott, igaz, a látvány csakugyan kivételes volt, gondoljatok bele: főként tánccal és futással eltöltött gyerek- és serdülőkor során kifejlődött izmok egyfelől, és a második évezred végének szintetikus textíliái másfelől, úgyhogy még gödröcskék is homorodtak itt-ott, mint egy mosolygós fiatal arcon); ha ilyesmik megtörténhetnek és megjelenhetnek vele és neki, akkor az addigi módon, mintha mi se történt volna, mintha ezeket sose látta volna, nem élhet tovább. Nagyokat harapott a cipóból, a sajtokból, és bár azt észre se vette, hogy valami mást fal, nem a szokásos trappistát, ízleni ízlett neki. Megérezte, hogy vannak az életben nagy és veszedelmes dolgok. Ráérzett a szépségekre és a kockázatokra, ráérzett a szabadságra.

– Rendben van, professzor úr! – kiáltotta Orth. Hangja túlszárnyalta a kórust, de egyúttal bele is simult, mint egy újabb szólam. – Legközelebb hagyom rendesen beérni a szemeket. A mennyiségi szemléletről áttérek a minőségire. Telepítek új tőkéket, olyan területekre, fönn a hegyoldalban, ahol korábban volt szőlő, csak az utóbbi évtizedekben elvadult, benőtte az akác. Nem lesz más, kizárólag a trendi világfajták. Megfogadom, hogy áttérek az oxidatívról a reduktív erjesztésre. Már van is egy reduktív edényem, múlt héten szállították le, mindjárt megmutatom. Még nem szándékoztam teljesen átállni erre a technológiára, csak ki akartam próbálni, de most, ezen a szent estén eldöntöttem: egyszer és mindenkorra fölhagyok a fahordós erjesztéssel.

Tarajas tapsolt, Kotrics dobogott. Böle énekelve éljenzett, aztán mindenki csatlakozott hozzá. Orth további elhatározásokat tett közhírré, mint például hogy grafikussal saját borcímkéket terveztet, és ezt a fiatal hölgyet rajzoltatja meg vele, már persze amennyiben neki nincs ellene kifogása: ő lesz az Orth-embléma.

Stihl örülhetett volna Orth örömének, ha közben egy hang a fülében nem duruzsol kommentárokat. Hogy a technikai fejlődés folytán egyszer csak a korábbiaknál sokkalta könnyebb lett vasércet bányászni, így értekezett az okos, kaján hang, a vasércből finom és még finomabb acélt gyártani, és gyártottak is szerte az egész világon, de többet, mint amennyire feltétlenül szükség lett volna, úgyhogy a rengeteg finom acél egy része fölöslegesnek bizonyult, és a bányászokat, a kohászokat, a mérnököket az a veszély fenyegette, hogy állásukat vesztik. Avégett, hogy helyet találjanak a minden addiginál olcsóbb és jobb minőségű acélnak, elkezdtek mindenfélét, ami korábban nem ilyen anyagból volt, finom acélötvözetekből előállítani: például közönséges konyhai edényeket és mosogatótálakat, egyedi ékszereket és úszómedencéket, valamint boroshordókat. Ha már egyszer létrehozták ezeket a tárgyakat, hamar meg is találták az okokat, amelyek miatt elődeiket el kell dobni, és az újakat kell használatba venni. Az embereknek sosem okozott gondot, hogy okkal és indokkal lássák el a dolgokat. Az acélhordó indoka az úgynevezett gyümölcsös íz, tódította a kaján hang Stihl János fülében, akárha kommandósnak adna szüntelen helyzetértékelést a bevetés irányítója. A professzor tekintete pedig úgy siklott egyik jelenlévőről a másikra, Orth homlokáról Tarajas hasára, Tarajas hasáról Böléné nyakára és tovább, mint egy infravörös célzófény.

Orth fölszólította a társaságot, hogy vegyenek búcsút pincészetének utolsó korszerűtlen boraitól. Igyon meg ki-ki minél többet, hadd fogyjon, és jöjjenek, nézzék meg új csodaedényét. Énekelve és táncolva követték, miként ha kezében a fényképes termékleírás thürszosz volna, ő maga pedig Bakkhosz papja. Íme az acélcsövek, melyekben a hideg víz áramlik, lehűtendő az erjedés során nemkívánatosan fölmelegedő levet, ezt harsogta, és arra buzdította vendégeit, hogy érintsék meg az edényt:

– Micsoda tisztaság, micsoda simaság!

Ekkor hagyták el ezek a szavak Stihl ajkát:

– Basszátok meg a reduktív izéteket!

A pincejáratok mélyéből hűvös fuvallat érkezett, rá válaszul a kürtőn át meleg levegő, virágillat. Elmondom nektek, mit látott ezután Böle Levente és a többi férfi vendég. Amit látni szerettek volna. Ruháikat levető, magukra és egymásra bort locsoló nőket, összekapaszkodó, körben táncoló nőket, szétterpesztett lábbal előrehajló, fejüket összeérintő, karjukkal egymást ölelő nőket. Elmondom, mit látott Böléné és a többi női vendég. Amit látni szerettek volna. A szokottnál valamivel hosszabb és vastagabb faszokat, amelyek minden előzetes biztatás nélkül nemcsak hogy mereven előre, de kissé még fölfelé is álltak, és az erek úgy futottak rajtuk körbe, mint a csövek a reduktív erjesztőedényen, azt a reményt keltve, hogy amiként a hideg víz hatására lelassul a must borrá válása, úgy ezek a faszok is a szokottnál tovább fognak pinájukban időzni, másféle, korszerűbb érzéseket kiváltva, mint az addig ismertek. A férfiak úgy hatoltak a nőkbe, hogy csak csillogó hátukat, feneküket láthatták, csak sejthették, de nem tudhatták, kiben is vannak épp, így például Böle abban a hiszemben volt, hogy a trójai lányt hágja, és ugyanígy vélekedett Orth is, míg Tarajas félve remélte, hogy Orsi fogadta magába. Ilyen jó fogású dereka, szabályos gerince és ropogós puncija nem is lehet másnak, csak az ő kislányának, gondolta, és gratulált magának.

Mit látott Stihl? Egy csillogó fémtartályt, melyből csövek álltak ki, és a csövekre nők szúrták föl magukat, nők, akiknek segge jól megkülönböztethetően lágyabb hanggal csapódott a finom lemezhez, mint a tartály nyílásait öklelő férfiak csípő- és szeméremcsontja.

Hát ebből maradt ki Stihlné, csak mert nem akart fontoskodó férfiakat bámulni a területi borversenyen!

Vérgyöngyök a fémlemezen!

Hordószentelés!

Krómnikkel kielégülés!

Ti pedig, hogyha borszakboltban jártok, keressétek Orth Péter borait! Nemcsak a korszerű technológiának, de válogatott férfiak és nők bő termésű mirigyeinek is köszönhető, hogy az igazi értők a legnagyobb becsben tartják e nemes italokat.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben