×

Philoktétész nem tér vissza

Orbán Ottó búcsúja

Tarján Tamás

2003 // 10



Vajon utolsó verseskötet-e Orbán Ottó utolsó verseskötete?

Utolsó kötet-e?

Utolsó kötet-e?

Tanácsos nemmel felelni ezekre a kérdésekre. Rögvest indokoljuk, miért. Egyébként pedig a gyászmunka a nekrológ műfajának kedvezhet, a kritikának azonban nem. Könyvről nem érdemes „nekrológszerűen” írni. Az évtizedeken át súlyosan, egyre súlyosabban beteg költő váratlan halála a Magvetőnél megjelent mindkét 2002-es könyvét (Ostromgyűrűben; Az éjnek rémjáró szaka) posztumusz könyvvé tette – valószínű azonban, hogy Orbán Ottót ingerelné, bőszítené leginkább, ha a halál tényét az esztétikai megítélés domináns részévé avatnánk, túl a Radnóti Miklós mondotta „más távlatot ád a halál már” tapasztalatán. (Ismételjük: Orbán halálának tényéről: a szomorúságról, a mindmáig ki nem hevert csapásról van szó, s nem a halálról mint tárgyról, a költemények halál-gondolatáról, netán -„motívumáról”.)

Az Ostromgyűrűben még Orbán kötetkomponáló szándékairól tanúskodik; illeszkedik viszonylag sűrűn publikált újabb gyűjteményeinek sorába. A kiadó könyvtervező virtuóza, Pintér József alkotta a fekete színt, a tarlott őszi-téli hangulatot, a szakadékos beszorítottságot külsejében hangsúlyozó gyönyörű könyvtárggyá. Míg ez rendelkezett a kívánatos mennyiségű és minőségű – noha korántsem egyenletes színvonalú – versanyaggal, Az éjnek rémjáró szaka már csupán torzó lehetett: a késznek, teljesnek feltételezhető címadó ciklust, valamint az Utolsó versek hétszálú csokrát tartalmazza. Könyvművészeti remek; magnus luctus – fekete-fehér szimbolikában elbeszélve. (Található benne fekete oldalon fehér betűkkel nyomtatott, vagyis a tipográfiai hagyományt erős jelentéssel kifordító vers is.) Ám a tervező, Kass János a piktogram és a plakát végletei között elhelyezhető grafikai alakzatai, vonal- és foltrajzai, a fenyegetettség és a diszharmónia élményéről koncentrált vagy diszpergáló voltukban tudósító ábrái nem egyszerűen kísérik és füzetnyi terjedelművé növelik az összesen huszonkét művet (mely ennek az írásnak a szorosabban vett tárgya), hanem a szövegek első elemzését is nyújtják.
A művésztárs, a barát képzőművészeti szemszögű, a két színben, az elvontan geometrizáló formákban kifejezésre jutó olvasata: értelmezés, mely beleforr a befejezett egésszé már nem vált könyvbe. A tekintet cikázik, csapong az oldalpárok illusztráló (bal) és szöveges (jobb) fele között (e szabályszerűség alól sok kivétel mutatkozik: a kép áttolulhat a versoldalra, a költemény kiterjeszkedhet a páros és a páratlan lapra is stb.), s kettős-egy módon tárulnak fel azok a tartalmak és szépségek, problémák és ellentmondások, amelyeknek hamleti színpadán mindig a vers a főszereplő, a rajzolat pedig a példás önmérsékletre képes, nemes kulissza, bakacsin díszlet. A kötet képi világának szerves része az a fotográfia, amelynek elhelyezése folytán a költő mintegy utolsó pillantást vet művére, ránéz töredékes testamentumára. Ezen a felvételen Orbán – úgy véljük – az idős Goethére hasonlít, arra a lírikusfejedelemre, akit nemegyszer megidézett (vagy megviccelt). A fénykép mutathatna ereje teljében levő férfit – a portrét Bánki Veronika készítette 2000-ben –, ha a szem tükre nem az éjnek rémjáró szakát sejtetné.

A kötetcím a közkeletű, rövid titulusa helyett a Hamlet, dán királyfiként jelölt tragédia egy (magyar) szöveghelyének elvonása. Ciklusmottóként egy kissé odábbi passzus is járul hozzá: „Most van az éjnek rémjáró szaka… […] / Most hő vért meginnám”. Shakespeare – Arany János: a kötőjeles konkretizálás mintha egyenrangúságot tételezne a drámaköltő és a műfordító között. Shakespeare: a világ; Arany: a nyelv. A kötet borítószövegét író Réz Pál – akinek a Vejnemöjnen, Kosztolányi című darab ajánlása is szól – „vörösmartys versekként” karakterizálta (még egy telefonbeszélgetésben magának a szerzőnek is) a kései termés egy részét, s természetesen igaza van, ha a „fűfrizurás tavasz” szószerkezetből az Előszót („Majd eljön a hajfodrász, a tavasz”) hallja ki. Vörösmarty nagy ritkán elő-előjött Orbán textusaiban (például: „És fölöttünk az ég, a lángoló rögeszme, / Vörösmarty és Madách őrült üstököse” – A nem rozsdásodó vasoszlop; A nyolcvanéves költőnek: Vas Istvánnak dedikált mű), s Orbán utolsó esztendeiben a versbeli indulat is, a mondatzene is lehetett öreg-vörösmartys – mégis, éppenséggel nem Vörösmarty, hanem Arany János a meghívottja és meghatározója ennek a könyvnek (hogy Shakespeare és Hamlet miként, miért és mennyire, arra rá sem kezdek). A sírja felé közeledő Arany intellektuális, morális és stiláris tartása sokkal inkább adaptálható lehetett Orbán számára, mint a szavát vesztő, elborult Szózat-költő mégoly nagy formátumú vénsége. Aranyról Orbán egyik legjelentékenyebb, tematikus kötetében (A költészet hatalma – Versek a mindenségről és a mesterségről, 1995) négy, a formajátékon és tisztelgésen túlemelkedő textus emlékezett meg (az egyik: Az öreg Arany – még 1982-ből), s az Arany Jánoshoz tömbjében ott állt: „Mi hát a költészet, mesterek közt mester” – megtoldva a „Megfontolt Nagymester” szólítással. Valószínű, hogy az Arany János-i Sejtelem („Életem hatvanhatodik évébe’ / Köt engemet a jó Isten kévébe…”) a saját születésnapjait rendre megverselő Orbánnak is eszébe villant („Hatvanöt év, majd hatvanhat, / A versem lassan megtelik halállal…” Ez az iménti „fűfrizurás”-ból való; Kass János egy rémületes átlóban terpeszkedő 66-os számot társított hozzá. Orbán Ottó hat nappal a hatvanhatodik születésnapja után, 2002. május 26-án hunyt el. Nota bene: a Réz Pál említette frivolitás és álfrivolitás, az iróniához való ragaszkodás, a szatirikus Orbán világlátása „igazolódott” abban, hogy az egyik televíziós csatorna teletextjén az „Elhunyt Orbán Ottó” hírt az „Orbán Viktor beszéde” hír előzte, és – visszapillantva május 25-re – az „Orbán-napi vigasságok” követte.)

Adalék Aranynak a Hamlet-fordítás általi – s az Ostromgyűrűben néhány strófájából ugyancsak bizonyítható – ihlető jelenlétéhez, hogy a hatvanadik életév táján az a két nemzedéktárs, akiket Orbán a legtöbbször tollára tűzött – több vagy kevesebb szeretettel –: akiket tágan értett generációjából talán a legtöbbre becsült, Tandori Dezső és Petri György is elérkezett az intenzív Arany-élményhez. Tandori 1994-ben A dal változásai fejezeteiben az ELTE Bölcsészettudományi Karán, az „Arany János-előadások” keretében elhangzott gondolatait összegezte. 1995-ös kötetében, a Vagy majdnem az-ban „hemzsegnek” az Aranyhoz, Aranyról, Arany szellemében írt versek (dalok), és ez a tendencia az 1996-os A Semmi Kéz áramában sem halkult el (bár a „dal-vállalkozás” aztán 2000 körülre kiiktatódott a projektjeit sűrűn cserélő Tandori-költészetből). Petri a gyógyíthatatlan betegség fogságába esve szisztematikusan is végiggondolta lírai olvasmányait, és arra a többször deklarált álláspontra jutott: Arany János mindenestül „kivétel” költészetünk történetében (közvetve ez azt jelentette: Arany a „legnagyobb”. Az utolsó Petri-versekben érződő Arany-hatások fontosabbjairól 2001-ben, Untig elegendő című tanulmányomban igyekeztem beszámolni.)

Profán „szentháromságukról”, az Orbán–Tandori–Petri hármasról a „korelnök” így írt Irodalmi élet című szonettjének végén (a három poéta „sorrendjét” az utolsó sor rajzolja ki):
„A korszak képe mindig vak közelkép, / a nagy gesztus kell neki, a jelkép, / nem mi magunk. // Mit kezdjen a botránnyal, hogy végül / egyetlen alvadt vérrögbe békül / gyógyszer-, madár- és alkohol-szagunk?” A három pálya összefüggéseiről és különbségeiről, találkozásairól és egymást-kerüléseiről, vers- és prózabeli kölcsönös reflexióikról – vagy e reflexiók néha meglepő hiányáról – még bőven van mit töprengenie a kortársi irodalomtörténet-írásnak. A dal műfaja iránti kitüntetett figyelem – a klasszikus dal mai dallá történő átírása – Orbánt, Tandorit, Petrit egyként jellemzi bizonyos periódusaikban. Az éjnek rémjáró szaka kötetcím cikluscímmé függetlenedve tizenöt dalt takar. Ezek messzire szakadtak az Orbánnak oly kedves Heinrich Heine Liedjeitől (Bertolt Brecht, de még Allan Ginsberg is jelenvalóbb bennük, mint Heine), és mint alakzatok természetesen nem Arany (nem is osztatlan) dalköltészetéhez igazodnak. Észjárásuk: az ironikus sötéten látás, a rezignáció viszont rokonítható. Arany „tamburás öregúr”, sőt „öreg pincér”, s „a tölgyek alatt”, a Margitszigeten. Orbán „öregedő férfi”, az „Egy öregember ül a szokott helyemen” tudatával, másképp kiszigetelve a világból: „A heverő, hol napjaim nagy részét fekve töltöm, / Tengerjáró hajó és munkaasztal…”

Mielőtt a tizenöt dalról és a másik hét versről részletesebben szólnánk, végre válaszolni illik a háromszoros kérdésre, miért nem utolsó kötet, nem utolsó kötet Orbán Ottó utolsó, ténylegesen posztumusz, már nem az ő intenciói szerint összeállított – és meg nem írt költemények árnyával kísértett – utolsó verseskötete? Nos, az Orbán-recepció – Angyalosi Gergely, Dérczy Péter, Keresztury Tibor, Margócsy István és mások kritikái, tanulmányai révén – egyre inkább felismerte, és nagyjából 2000-re gazdag argumentációval bizonyossá tette, hogy Orbán nem egyszerűen verseket ír, de – igencsak hullámzó színvonaluk és vállalt ekleltikusságuk ellenére – az 1990-es évek magyar lírájában megkerülhetetlennek és maradandónak érződő köteteket érlel; s nem is csupán kötetekben, hanem költészetben: a saját hitvallás és ars poetica kiművelésében gondolkodik. Költői munkássága A fényes cáfolattól (1987) kezdve – vagy az értékskála felső fokát jelölő A keljföljancsi jegyese (1992) óta – önkiteljesítő, szuverén folyamatként, kardinális tényezőként volt része irodalmunkban.

A szakirodalom egyes megállapításait hasznosítva, a magam olvasatában specifikus Philoktétész-jelenségnek láttam és látom a 2002 tavaszán oly hirtelen lezárult másfél évtizedet. Ez az időszak ugyan nem merőben független az 1986-ban az Összegyűjtött versek hatszáz oldalas kötetével summázott – s addigra már legalább egy, de inkább két nagy alkotói fordulatot produkált – Orbán-lírától, az 1990-es évtizedküszöb táján mégis újabb módosulás vette kezdetét. A betegség, mely férfikora nyarában támadta meg Orbánt, mind drasztikusabb előrenyomulással kínozta és korlátozta a költőt. A kór egyre inkább tárgyiasult, tematizálódott a versekben. Nem állíthatni, hogy a betegség mint metafora a Susan Sontag-i értelemben foglalta volna el a helyét Orbán versvilágában; de elfoglalta. Nincs tehát igaza Bodor Bélának – illetve csak a betegség költészetté olvasásának veszélyét említve van igaza –, amikor a Holmi 2000. októberi számában írt kitűnő eszmefuttatása arról akar meggyőzni, hogy a betegség csak valamiféle háttérelem a hatvanadik éve körül járó Orbánnál. Nem az, nem csak az, nem lehetett csak az. Ahogy a Kocsmában méláz a vén kalóz (1995) – és az egész kilencvenes évek – egyik legnagyobb Orbán-verse, a Sorok a porban a jajtól szótagszaporító, szakaszhatárokat áttörő, káromkodni sem rest keservesében kikiáltja: „Ez nem modern szövegvers, / csak kínos és keserves, / nyögés csak, jajgatás csak, / ahogy a torkomon átcsap […] nem paradigmaváltó, / csak az égre kiáltó / nyomorúság, nyöszörgés, / miközben nyúz a tőrkés… // S költője se formabontó, / versei kóc belét kiontó, / ha valaha előőrs volt is, / most, hogy elevenen holt is, // másképp lát mondhatni mindent, / távolodik az odakint, közeli az itt bent, / hol aknát robbant a vérben, / az összeszűkült érben // a zuhanás a porba, / ha a szédülés ver orrba, / a bassza meg és a hiába, / a béna test béna lába, // az add fel, a vége, a minden veszve, / a kelj föl, a rendíthetetlen rögeszme, / s a falat bámuló hajnalok, esték – / az életfogytig tartó betegség”. A betegség nem a magáért való panaszlíra szintjén öltött számos versbeli alakot. Az időben tovatűnő, gyönyörűségeket is hordozó lét ontológiai elviselhetetlenségét, az emberi egzisztencia védtelenségét példázta, nagy, variatív amplitúdóval. A betegség köztudottá, ilyen értelemben nyilvánossá lett (annál inkább, mert Orbán csak enyhülést, de nem gyógyulást hozó műtétjéhez néhány száz író- és művésztárs a maga szerény támogatásával járult hozzá).

A súlyos betegség tehát egyfelől személyes sors, fogcsikorgatva cipelendő kereszt, melynek súlya alatt olykor még öngúnyra is futja a nevetni el nem felejtő szenvedőnek. Másfelől a betegség: világjel, üzenet a világtól. Orbán a betegséget úgy verselte meg, hogy lírai hőse a gyógyíthatatlan beteg világ gyógyíthatatlan betege volt. Elégedjünk meg egyetlen példával – ötven is akadna. Az Ostromgyűrűben Tudósítás a kés alól ciklusa foglalja magában az Ady-áthallású – A hetvenéves Kertész Imrének címzett – A föltámadás szomorúsága sorait, ekként kezdve: „Egy rókahájjal megkent prókátor világra riadni föl? / A város főterén az ismeretlen főkönyvelő emlékműve, / melyet a sikkasztó bankárok emeltek neki, / s az Olümposz nevezetű narancslét / tartósító adalékanyaggal teszi a halhatatlanok nem romló italává…” A föltámadás: az úgy-ahogy visszanyert egészség értelmét megkérdőjelezi az általános erkölcsi züllés, a létezés (sosem volt?) ésszerű egyensúlyának végzetes megbomlása. Az Ostromgyűrűben záró verse nem lehetett más, mint A New York-i Világkereskedelmi Központ két lerombolt tornyára című, mely archaizáló hangulatú, nyomaiban biblikus, refrének közé ékelt módon mormolta a gyászéneket („Ez a nap a gyilkolásé, a tömeges halálhíré. / A föld lakóit rettentő hang szólítja, a Dies Irae”). Az Ostromgyűrűben-kötet gyűrűztet egy hasonló című ciklust, s annak láncszeme egy hasonló című vers, mely ugyan a háromszorosan ismételt szóösszetételt a legyőzhetetlen betegséggel hozza összefüggésbe („Környül kerített a halál engemet, / mint Firenzét Boccaccio pestise”), ám a kötet egészét nézve a betegséggel is, általában a létezéssel is viaskodik a vershős. Az állandóan új tervekre, harcokra kész, bár vereségét jól tudó egót a szorongatottsága űzi a „van-e Isten?” problémájának mérlegelésére. Az Ő személytelensége az „Ahogy az egyházak tanítják / Úgy biztosan nem…” tagadásától a nyelvben, a poézisben megteremthető Teremtő litániázó vágyáig érkezik el: „Hadd hihessem mindenek ellenére / Hogy létezik / Hogy van mérték az általános viszonylagosságban is / Hogy ő a harag és a lázadás is / Betegségben és bajban / Amíg csak élek / Hadd éljem szép világomat / Az ő világát / Az ő nevével / Kimondhatatlan / Parázsként égető / Nevével néma számon”. (A közhiedelemmel ellentétben Orbánnak régebben is keletkeztek egyes mozzanataikban istenes versei. Amaz Arany Jánoshoz így kérdezett: „Mi hát a költészet. mesterek közt mester, / zúgó csillagok közt a lassan-a-testtel; / mire illik rá még ugyanúgy a mérték, / ahogy azt a régi mesterek kimérték, / hogyha egyszer nincs vagy nem úgy van Isten, / hogy emberi mérték szerint is segítsen?”) Az éjnek… egyik dala a tizenötből viszont eloszlatja az illúziót, hogy az ő Orbánja a „megtérés” személyes útjára lépett volna, hiszen a Dal a teremtett világról – mely a sorozat több darabjához hasonlóan a brechti songok polgárpukkasztását, szabadszájúságát és humorosságát is kihasználja, egy kis Jean Effel-i pózzal – kíméletlenül odavág: „Hallod-e, te Öregember? / Ez volna a te teremtett világod? / Ez a sötét kozmosz, teli rejtelemmel, / Hol szupernovákkal gyújtasz világot? //
A mítosz a két lábon járó majomember álma. / A légtérben nem szállnak angyalok. / Isten van vagy nincs. Küszködve, meg-megállva / Tartok a sír felé gyalog”.

A világ otthontalanságához Orbán jelenérzékelése a magyar glóbusz lakhatatlanságát társította. A vitázó dialógushelyzeteket minden műfajban kedvelő és fölényes vívóként élvező Orbán Ottó 1990–1992 után folyamatos párharcban állt a sebesen, esztelenül és ellenőrizhetetlenül alakuló-átalakuló történelmi-társadalmi valósággal. Ebben a duellumban Orbán nem akart a fegyvert forgatva az egyetlen igazságot tudó igehirdetővé is lenni. Morális intaktságára és elveire kényesen a tiltakozó önvédelem szövegeibe a magyar múlthoz, nyelvhez és kultúrához való hűségét vitte bele (múlt, nyelv és kultúra fogalmait lehetőleg – a vers nyelvén – meg is határozva). Itt is elegendő egyetlen, talán már most klasszikusnak mondható költeménnyel, A magyar népdalhoz cíművel érvelni, A keljföljancsi jegyese kötetből: „Most, mikor sok senki mellén / ki vagy tűzve, mint a jelvény, / nekem maradj, aki voltál, / nem babona, nem is oltár, // de maga a láthatatlan, / ahogy látlak száz alakban, / véletlennel habart végzet, / több s kevesebb, mint művészet; […] Szellemem ép, testem romban. / Téged hívlak nagy bajomban, / dudorászlak, hogy segíts meg, / a rontástól szabadíts meg: // gyűlöljek csak aljas elvet, / ne a földet, ne a nyelvet, / nézhessek rád, mint a napra, / melyen nem üt ki a lepra. // Kit Kőműves Kelemenné / vére bűvölt elevenné, / elevenné és szilárddá, / mítoszi, kerek világgá, // benned minden, amilyen volt, / fénysikálta kád a mennybolt, / teli sötét szenvedéssel, / melynek csöppje sem enyész el, // s nincs múlt, jelen, sem jövendő, / csak egy vastag gyapjúkendő, / annak bolyhos melegében / ringok a világ ölében”. Orbán zsenijére rávall, hogy e népdalverset nem pusztán a népköltészeti reminiszcenciák, illetve a 19. századi romantika nép- és irodalomideája felől lehet olvasni, hanem műköltészeti összefüggésekben – például Adyt, József Attilát nem feledve –, a végén olyan „gyerekvers”-asszociációval (Weöres Sándor: Ha a világ rigó lenne…), amely – folklorizálódott szövegközkincs lévén – elhiteti: A magyar népdalhoz is „népdal”, közös tudás és kimondás; holott Orbán Ottó legszemélyesebb ügye, melyben a grammatikai, stilisztikai személyességet a csodás „Kelemenné – elevenné” rímpárral copyrightolja.

Az a diszkrepancia, amely a legutóbbi bő évtizedben költő és kora között feszült, Orbán irodalmi disputáiban és védéseiben-visszaszúrásaiban is megnyilvánult. Hadakozott az irodalmi tudományosság fogalomkészlete és elméletei ellen, bök- és paródiaversekben szívesen csúfolta a szerinte erre rászolgáló literátorokat, szobatudósokat. A meghasonlás a saját felségterületén is fennállt. Ha az Új Magyar Irodalmi Lexikonban, 1994-ben silány szócikket talált magáról, sértett indulata nyilván nem volt ok nélküli. Ha a posztmodernség kérdéseibe – és saját lírájának esetleges, részleges posztmodernségébe – botlott, nem mindig volt igaza. Ha a Micimackó-fordítások ügyében kérték véleményét, a józan érdek- és értékegyeztetésre hajlott.

Az eddig taglalt két – vagy három – tényezőből vezetem le a Philoktétész-jelenséget, a philoktétészi szituációt, természetesen csupán nagy vonalakban követve a görög mitológiai melléktörténetet, amelyet Szophoklész a Philoktétész című tragédiájában megelevenített. Orbán lírája mozgósít jó néhány szeszélyesen kezelt, de átfogóan birtokolt kulturális-mitikus anyagegyüttest. Ezek közé a „görögösség” komoly játékai is beletartoztak, akár a pár bekezdéssel ezelőtti Olümposz szó jelentésudvarával, akár a költővel és költeményeivel kapcsolatban oly sokszor felhozott orpheuszi alakváltogatás révén és más módokon.

Rövidre fogva: Philoktétész (atyjának is köszönhetően, egy rituális cselekedet jutalmául) kivételes tulajdonra tett szert: átvehette a megdicsőülő Héraklész íját és nyilait. Jelentékeny tagja lett a Trója ellen hadba induló görög seregnek, ám kígyómarástól eredő sebének taszító látványa miatt fegyvertársai kirakták, magára hagyták egy szigeten. Hosszú idő teltével azonban érte mentek Lémnoszra, mert egy jóslat alapján számukra sem volt kétséges, hogy Philoktétész nyílvesszei nélkül az ostromlandó várost nem vehetik be. Végül a minden bajt okozó Parisz Philoktétész nyila által halt meg.

Orbán kivételes képességek – kezdetben „csodagyermekinek” mondott alkotóerő – birtokában volt, s e talentumról (különösen az életmű nagy záró fejezetében) sokszor írt, erős öntudattal vagy erős öniróniával (a tehetségosztó sorstól és a kíméletlenül indító történelemtől kapott művészi lendületben az apának a hiányával volt és maradt gyakori verstémát képző szerepe). 1980 táján már az (addig sem épp botfülű) irodalomkritika világosan kihallotta Orbán egyéni hangját nemzedéke elitjének szűk kórusából – akkori elemzői közül Bécsy Ágnes tette a legmélyebb észrevételeket –, az olvasói el- és befogadás, a szeretet- és rökönyödésteli érdeklődés is állandósult Orbán körött. Útja delelője előtt érte a seb: a betegség (mint magán- és kortragédia). Elhatalmasodó betegsége miatti kényszerűségből (is) Orbán – eleinte lassú, majd egyre gyorsabb távolodás után – „önmagát tette ki” a magány, a kiszolgáltatottság, a halálfélelemmel és a halállal való viaskodás jelképes szigetére. E szigeten egy pillanatra sem szűnt meg mostoha sorsa ellen – vagy épp e sors kilátástalanságáról – szólni. Valamennyi újabb kötete azzal szembesítette az Orbán-költészet hívét, hogy vajon mennyi a remény, az esély, a lehetőség, az akarat a képzetes sziget elhagyására: a visszatérésre.

A Philoktétész-sors (mint Orbán utolsó korszakának metaforizálása) poétikailag bőségesen megalapozható, kezdve a lírikusi pályakezdés „teljes fegyverzetben” rohamától (e „teljes fegyverzet” kapott: az avantgárdtól kölcsönzött – és sajáttá tett – arzenál volt). S ha nem a múltra, csak a közelmúltra összpontosítunk: a betegség maga is sebként fogalmazódott a versekbe, a műtét után pedig (némiképp karinthys) stigma lett a fejseb („Koponyám sebész bicskája faragta ki” – áll az egyik búcsúzó dalban). A területelhagyás (a „szigetkeresés”) képei egyre-másra bukkantak fel. Különösen sokat mond a Kocsmában méláz a vén kalóz kötetcím. A menni/maradni, veszni/újjászületni kettősségét a maga groteszk módján A keljföljancsi jegyese infantilizáló méltóságában tudósította. (Igen érdekes lenne végiggondolni az összefüggéseket Orbán Ottó utolsó másfél évtizede és az általa a Nagy László-emlékérem cikkelyeiben is ünnepelt „titkos barát”, a Vidám üzenet… szerinti „Kedves Ezüstfej”: Nagy László utolsó másfél évtizede között. Persze eltérő történeti, lírai és személyes helyzetben, de mindkettejüket kísértette a seb-motívum; mindketten figurális kifejezési lehetőségeket kerestek a „se kint, se bent”, „se vele, se nélküle” állapotának egyszerre és egymásban való ábrázolására, a múltat és a jelent szembesítő, időütköztető kiábrándulás-, illetve hitversek komponálására; Nagy László a betyár, Orbán Ottó a kalóz többféleképp megjátszott alakjában. Előbbi a vissza/el sorsalakításbeli, bölcseleti holtpontját, „mindegy”-ét a Gyászom a Színészkirályért szólításába így írta bele: „Latinovits Zoltán, gyere el hozzám / nyári ruhádban, a gyöngyfehérben, […] Gyere el hozzám, vagy értem, mindegy”; a Műtét Anyánk szemén fohászába-vallomásába pedig így: „Mi dolgom volna még? A pocsolyát, / a lápot elkerülve eljutottam / szemedig, nem, szemedbe értem el. / Menekvés? Diadal? Már édesmindegy”. A mindegy, az „egyre megy” illúziótlanságát, rezignációját – sok egyéb példa mellett – az Ostromgyűrűben egyik versének befejező szakasza a strófakezdés és a strófazárás pokla közé fogta be Orbánnál: „Szép új világ! Minden lakásban számítógép, / mely önállóan ügyintéz, pénzt utal, sört hozat. / S a képernyőkön villogó jövőképp / minden homlokon jel, s mind azt jelenti: kárhozat” [Budapest kétezerben. Ha a jövőképp szó esetleg sajtóhiba, a jövőkép még árulkodóbb].)

Az éjnek rémjáró szaka többek között azért nem utolsó kötet – nem utolsó kötet –, mert (az Ostromgyűrűben kéthangúságától, ambivalenciájától megtámogatva) fenntartja, egyben formai értelemben ismét variálja, tehát megújítja az immár hosszan húzódó és egyre radikálisabb „is-is”, „sem-sem” állapotot. Orbán Ottó könyveinek mindegyike – legalább tíz esztendeje – nyíltan és bátran, esztétikai magas fokon számolt az alattomosan-hirtelenül vagy bénító-fojtó hosszas agóniával közelítő halál visszaverhetetlen terrortámadásával, de – a reményvesztés mind nyomasztóbb túlsúlya mellett – fenntartotta a költészetben való, a költészet általi, a költészet teremtette maradék emberi létezés csodáját, a hiába ellen fordítható „rendíthetetlen rögeszmét”. Meglehet: Az éjnek… az éjnek, az Éjnek (sőt, akár Vörösmarty Csongor és Tünde-beli Éjének), a helsingőri-hamleti, a darabkezdés fölé boruló éjszakának „szól”, ám ki is szól abból: az életműben elfoglalt helye szerint nem csupán egyértelmű és megragadó folytatása annak, ami a versekben bő évtizede előttünk játszódott, hanem indukálása is valaminek – „folytatása”, aminek megalkotását az idő már nem tette lehetővé, s aminek lírai karakterét. tartalmait és formavilágát legfeljebb találgathatnánk.

A költemények kis száma és a kötet szükségszerű kettős osztata folytán ezúttal a legszembeszökőbb az Orbán-líra kétpólusossága, s hogy a két pólus önmagán belül is kétpólusos. Az első ciklus a kötetcímmel azonos című daloké, melyeknek sorozata bizonyára befejezett. Tizennégy nyolc-nyolc sorból álló, a lényeget tekintve egyképletű alakzat után a mindössze hat – a címet is nézve nyolc – szóval operáló, csupáncsak négysornyi terjedelmű Dal a semmiről olyan, mint a kitett pont a mondat végén (csakhogy ebben a versben egyetlen pont sincs, egyetlen tag, egyetlen mondat után sem! – ez a vég nyitott vég). A további hét vers csak cikluskezdemény, talán nem is egy ciklusé, s csak az Utolsó versek felirat olvasztja (idézőjeles) sorozattá őket.

A dalok transzparens jellegűek. Feliratok a kor falára. A bibliai mene, tekél, ufárszin modern graffiti-leszármazottai. Mint dalok, kötött, könnyed, szabályozott (keresztrímes) formát vesznek fel. Mint falfirkák (vagy mint margójegyzetek, mint lírai SMS-ek) elfogadtatják lazaságukat, szóhasználatuk időnként köznyelvsértő szabadosságait. E dalok dalsága éppannyira igaz, mint antidalságuk. „A sikerorientált élősdi, ha magasra jut, megrohad a hatalomban” (Dal a zöld levélről); „Mert túlél minket, mint az idegek kémiáját az eszme, / Mely születőben oldott vegyszerként habzik az agyban” (Dal a fagyban lobogó lángról): nem tipikus dalsorok. Viszont az utóbbi versnek a kezdete éppenséggel igen: „A dolgok kezdetén sötétlő szén virága / A párzó sejtekből kihajtó szerelem…” – ha a dal műfaját a maga robbanékonyságában vagyunk hajlandók elfogadni. (A robbanás különben Orbán egyik uralkodó szavává és képévé lett legutóbbi köteteiben, akár ér, vér robbanásairól, akár a világ bombáiról, akár a világegyetem atomizálódásáról beszélt. Kass János rajzainak egy része is robbanás okozta szilánkosságot láttat.)

A ciklus verscímeibe tizenötször kiírt Dal műfajozás nemigen engedi kétségbe vonni, hogy a költő a dalforma felől indította a szövegképzést, és alapvetően a dal jegyében gondolta el a befogadói továbbéneklést, továbbvicsorgást. A már idézett Dal a teremtett világról: tiszta dal. A „fűfrizurás tavasz” verse, a Dal a testi fáradtságról is. A Dal a kockázatról és a mellékhatásról is (címének szlogenszerű, a mindennapokban is sokszor ironizált tocsogásába mártva). A Dal a megrendült eszményekről és a Dal a gyilkosokról valamivel problematikusabban az.
A rímek oly erősek, parancsolóak (őrült – őr ült; halállal – madárdal; téboly – Playboy; gránát – árát; törvény – örvény; hatalomban – talonban stb.), hogy – időnkénti evidencialitásuk, illetve keresettségük, modorosságuk ellenére is – annak az egylélegzetű, a személyesség hitelével igazolt, szatirikus-bölcs lírának a folytonosságát tartják fönn, amely maga a kései Orbán-költészet (egésze), s amelyet a dalsorozat kajánkodó „félreütései”, bizonyára tudatosan ki nem javított henyeségei vagy akár a nagy indulattal mondott átkok és próféciák időnkénti elkoptatottsága sem képes kikezdeni. Orbán Ottó szívesen „mentette a menthetőt” – mondjuk a bök- és paródiaversek halmozásakor –, és emelte az amúgy is orommagasat – például, ne feledjük, Shakespeare-ből címmel (aranyi címmel) a Hallod-e te sötét árnyék (1996) lapjain – ciklusszervezéssel. Régi, indokolt, magyarázatra nem szoruló költői gyakorlat ez (az Ostromgyűrűben, kis túlzással, csupa sorozat volt. Három jelölve: Tudósítás a kés alól; Hajnal Gabriella gyapjúból szőtt, piros-kék emberfejei; Ostromgyűrűben; egy jelöletlenül, de kiolvashatóan a kötet elején; s egy, kombinatorikus olvasattal, a kötet végén). A Dalok is sokat nyernek egymástól. El is tüntetik kissé, amit állítanak: az „üres szóközök” rémképét (Dal a test fáradtságáról), a „Verseim szédüléstől szédülésig imbolyogva költöm, / Szavakkal zárva fejsebem, mint sebtapasszal” keservét (Dal a heverőről és az óceánról) – hiszen a dalok mindennek ellenére íródnak, a szédülés legyőzetik, és a „szóköz-ürességgel” perel, ami sorozatos, és a saját hiátusait is betölti, átfedi.

A dal mint kisforma talán fiziológiai értelemben is jól megfelelt a versalak tradícióit, tágíthatóságát, zártságát, színeit, gyors beivódását értő és élvező Orbán Ottónak, az alkotásra a relatív egészség pillanatait kicsikaró küszködőnek. Mi mindent vitt bele a dalba? Utaljunk csak arra, hogy – a lírában „fogadott apjának” tekintett – Vas István verselésének és versvilágának egy-két mediális, hommage-os megidézését s mindenekelőtt az Egy szerelem három éjszakája (a Hubay Miklós, Vas István és Ránki György nevével együttesen fémjelzett) musical Vas költötte balladabetéteinek zenei és memoriális mámorát. „Hova lett, mondd, a Balaton-parti nyár, a téboly? / Mi érte utol a tegnapi nagymenőt?” – kérdi a Dal az idő fölemelt ujjáról. Ebből ne hallanánk ki a „Ki mondaná meg, hova lettek / A boldogtalan álmodók?” balladáját, a „Hol vannak a régi itészek, / Kiknek csak a művészet számitott?” ellenballadáját? Orbán a dalsorozat darabjainak mindegyik sorát – mondjuk most: William Shakespeare módjára, Arany János módjára, Vas István módjára – a „konzervatív” nagybetűvel kezdi. Kétszer négysoros dalai emlékeztetnek az Egy szerelem… egyes Vas-balladáinak (összességében megegyező rímképletű, azaz balladának szabálytalan, „dalos”) nyolcsoros strófáira (és azok a balladák színpadi értelemben dalok, elénekelt versek voltak).

Orbán dalai sötét víziókat festenek fel – szinte csak a Dal a kockázatról „kártyás”, hazardírozó huncutkodásának kivételével. Tárgyuk, lényegük ez a sötétség, télség. Ragyogó fénytelenségükhöz sokfelől hordják egybe a fényvesztést, alaki megképzettségükkel pedig úgy fényeskednek, mint a kandeláber lángja: fújhatja, lenyomhatja, látszólag eltüntetheti a szél, a pirosas-kékes áttetsző lobogványt nem hagyja kihunyni az olaj.

Nem véletlen, de már nem is lényegi összefüggés, hogy az Utolsó versek ugyanazt tárgyazzák, mint az Egy szerelem három éjszakája: a szerelmet, a költészetet és az ifjúságot – amint mindhárom (az elégia számára meg nem menthető tragikus sorshelyzetben) megsemmisülni látja magát. Az özönvíz és A tigris bajusza az orbáni értelemben vett játékversek határait tolják ki. Az ilyen kaliberű – közepes – verseket más Orbán Ottó-kötetek minden további nélkül „fölették”, „elvitték”. Itt, közeg és környezet híján, esendőbbek. A kapuboltozat alatt – „csillag” utáni toldaléka is elárulja – mai fabula. Tárcanovella versben, negatív poénnal, summával.
A masszívan-gyönyörűen rímes első ciklus után, illetve a majd megint – csak a cizellálásban másként; esetleg félrímesen – rímes továbbiak előtt A kapuboltozat… prózabeszédhez közelítő nagyoltsága nem árt a szemnek, fülnek. Kár viszont, hogy befészkeli magát a Zsoltár és A múzsa csókja közé. E kettő – folytatva a Vejnemöjnen…-nel is, és magához kapcsolva A rejtőző rokont – a java anyag a hét (nem dal) hátramaradottból (A kapuboltozat…-nak meg Az özönvíz mellett lenne a helye).

A Zsoltár ószövetségi reminiszcenciájú, lágyan archaizáló, az erotikát az öregkor számára is fenntartó, képzelgést és valóságot, játékot és álmot egymásban hullámoztató sorai a magyar szerelmi költészetben ritka – s aligha fakuló – színt képviselnek: „…a test öröme a léleké is a közös ágyon, / És a te örömed én vagyok, az enyém pedig te vagy. / És kígyók is laknak a te öledben, és gyűrűiktől erősen szorongattatom, / Mert a szerelem élet és halál egyazon pontban, / Fele rész teremtés, fele rész pusztulás, / De leginkább jól megrakott tűz, melynek lángjánál még a fázós öregkor is melegedhet.”

A kedves, a társ átszellemítése a test által történik. A múzsa félelmetesen testies pillanatban jelenik meg („A fogam vacog, az ajkam remeg, / Hajnali fél ötkor fölébredek – / Egy verssor libeg a nyelvemen, / Amit ki tudja, ki sugallt nekem, / És amin ronthatok, javíthatok / Amíg élek s meg nem halok”; A múzsa csókja). E „múzsás” vers egyben jellegzetesen, keresően „istenes” vers is. Zárlata nyilván Babits-allúzió – emlékezzünk a Jónás imájára: „…szólhassak s mint rossz gégémből telik / és ne fáradjak bele estelig / vagy míg az égi és ninivei hatalmak / engedik hogy beszéljek s meg ne haljak”. Orbán Ottó a nyomatékosan literatizált Az éjnek rémjáró szaka cím alá olyan költeményeket tervezhetett – jó ideje olyan költeményeket írt –, amelyek nyíltan vagy kevésbé nyíltan irodalmi előzményektől átjárt, szöveg- és élményfelidéző művek. E sistergő, élvezetes irodalmi feltöltöttség engedte meg, hogy Brecht, Vas vagy más eszünkbe jusson. Akadnak kigyöngyöző nyomai a népköltészetnek, felbugyogó forrásai a magyar romantikának, „titkosírásos” kódjai fordításirodalmunknak – s hogy a változatosan szép példákat most ne szaporítsuk: a Vejnemöjnen, Kosztolányi (a „Babits”-sort követően) nyilván nem csupán a két címszereplőre érvényesen jelenti ki az „idézlek” gesztusát, ezzel alapozva meg az irodalom mint hatalom regnálását; igaz – és Orbánnál régtől így, kettősségben igaz –: egy „bohóci-bolondi” figura közvetítésével. „Idézlek, vén Vejnemöjnen, / S téged, daliás Kosztolányi…”; „Minden jó percünk talált kincs, / Az élet egésze fénylik mindben – / Hadd szajkózzam, hogy halál nincs, / Míg legyűrjük a verseinkben!”

A rejtőző rokon részben megőrzi e mágikus, öngyógyító, a mások – művek és mesterek – hatalmából: a költészet hatalmából érkező hangot. Orbán, aki az Ostromgyűrűben egyik versét Petri György búcsúztatására szánta; nagy verset méghozzá: Petri György halálára, talán sokadszorra is irodalmat játszik – s az elmúlás félelmét üzeni –, amikor az öreg Petri egyik rímét („amit én csak / félve sejtek / tudván tudják / már a sejtek” – Halálomba belebotlok) „átveszi” (vagy az egész magyar líra egy nagy hagyományú rímpárjával szerelkezik föl?): „Ez lett volna az ára a kései megvilágosodásnak? / Versről világról egyre többet sejtek. / De a pünkösdi profeszszornak fügét mutat a másnap, / s bombát robbantanak testünkben a terrorista sejtek.”

E kötetben egész versként közli a kiadó A rejtőző rokont. Más közlésekben töredéknek vélték, utolsó szakasza végére nem is tettek írásjelet. Az éjnek rémjáró szaka mindenképp
töredék, mégsem szánalmas csonkulat, mert eleme egy verseskötetsornak, amelynek a folytathatósága, továbbgazdagítása egyértelmű és remélhető volt. Volt. Philoktétész nem tért vissza, mert sebe nem engedte el; mert a seb-világ, a sebes világ, a sebzett világ nem tudta visszahívni. Fennmaradt a helyzet, melyet a Vejnemöjnen… rögzített: „Szólítlak, unokátok, / Akit sújt hatvanhat éve – / Betegség ül rajtam, átok, / Lakatlan partra kitéve”. Az énekes hangja a roppant távoli, egyben hozzánk oly közeli, ismerős „lakatlan partról” mindig elhallatszott idáig. Csak a szigetet (Lémnoszt) elhagyó, győztes (Parisszal leszámoló) Philoktétészt változtatta át a (világ)irodalom mitológiája a szigetet (Dániát) felkereső, vesztes (halálába belebotló) Hamletté. A posztumusz Orbán-kötet befoglal egy – említett – tipográfiai „átváltoztatást”. A mindössze négysornyi, hat- vagy nyolcszavas Dal a semmiről fekete papíron fehérlik: „Sötét Vak Kilátástalan Sötét Sötét / Vak Kilátástalan Nem látni semmit / Sötét Vak Kilátástalan Nem látni semmit / Vak Kilátástalan Sötét Sötét Sötét”. Törött tükrözést szolgál a foncsor, szöveg és önrím magába téved (de strukturálódik, épül – romjaiból).

Az éjnek rémjáró szaka egy másik Shakespeare- (Arany-) idézet, egy másik Hamlet-citátum fennhatósága alá került, költőjével együtt. Kéthangú hang ez, a két őrre bízva: „Órádra pontosan jössz. – Most veré az éjfelet…”

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben