×

Krúdy hetven éve

Lászlóffy Aladár

2003 // 10



Krúdy, avagy a helyben utazás? Egy óbudai ház előtt vörös postakocsi vesztegelt, vagy csak a gyászkocsi? Egy korabeli napihír évfordulója ez: 1933. május 12-én – Móricz szavaival – „Krúdy elaludt”. És micsoda elalvás volt ez! A bélistás kistisztviselőé, sírógörcsig csalódott kiscselédé, a lejtőre jutott bonviváné, a kiöregedett bokszolóé; minden idők egyik legnagyobb magyar írója zárta le életművét ezzel a tétova és örökre tisztázatlan elalvással, majdnem ötvenöt esztendős korában, miután előző napon helyi hivatalokkal került kicsinyes összeütközésbe, előző hónapokban kórházi ágyon hevert egykori atlétateste, előző években megalapozta végleges anyagi bizonytalanságát; villanyát levágták, lakbérét követelték, s egy fél liter savanyú bor mellett falnak fordulva találták másnap, holtan, mint Bárczy Benőt, csak a tőr volt benne láthatatlan. Olyan halál, melyet legfennebb egy Krúdy tudott volna épületesen végiggondolni. Érdekes elgondolkozni azon, hogy amilyen szabályszerűen befutnak aztán a rehabilitációk, annyira robbanásig feszülnek az elszámolhatatlan körülményektől. A kor bizonyára kifizette helyette a villanyszámlát, a lakbérhátralékot, de ez már nem varázsolt új Krúdy-művet a nyájas s a nagyérdemű asztalára; valamint az sem egészen vigasztaló, hogy ha később, utólag, lehetőleg más nemzedékek, a maguk újabb, szinte elkerülhetetlen süket tévedései és műveletlenségei közepette, derekasan beismerik az előzők tévedéseit. Ám efféléből alakult a dolgok ritmusa: Katona József felmagasztalása, gyűjtés Vörösmarty árváinak, hitviták, ömlengés Madách körül, utca-, tér-, természetikörnyezet- és lakótelep-elnevezések a szellem vonatszerencsétlenségei nyomán. Nagyjából nem több e kis irodalmi esemény tanulsága sem, az életrajzi dátumé, mely egy kivételes alkotó egyetlen életére akasztotta oda (idő előtt) a második zárójelet. Az életmű pedig akkora, hogy összegyűjtése – tehát alapos számbavétele – még be sem fejeződhetett. A legkülönösebb feltevés vele kapcsolatban, hogy ettől az idővel ugyan dacoló írásművészettől a korabeli közönség abban a pillanatban annyi minden – a ma madártávlatából már lassan kibogozható körülmény összejátszásaképpen – más felé fordult; talán kicsit a szakközvélemény is. Tűnjék ez bár ostoba méltánytalanságnak, tényként fogadható el, miképpen tény az alkotó örök kiszolgáltatottsága is, amennyiben közelről az óriás is csak egy Krúdy az albérleti szoba recsegő ágyán, csak egy villany-, víz-, gáz-, rádióelőfizető, egy villamosjegyváltó járókelő. Krúdy különben is a század irodalmának egyik nagy magányosa volt: bár közölt mindenütt, s nagyon is fogékony volt mindazokra a hatásokra, melyek a kor atmoszférájából az epika fölött gomolyogtak, nem csatlakozott egyetlen irányzathoz sem; bizonyára mert nem az irodalmat akarta célba juttatni, hanem mindazt, amire jó maga az irodalom. A szakdiagnózis szerint: pályája a XX. századi magyar irodalomban sajátos jelenségként egyesít valami késői (?) romantikát s az akkor még vadonatmodernnek ható irodalmi impresszionizmust. Tény, hogy mindezt nagyon is realista társadalom- és lélekábrázolássá egyesítette, minden bizonnyal nem elméleti spekuláció, csupán zsenije alkatából következőleg. És milyen nyugtalan dinamikával! Krúdy, aki talán ki se mozdult hazájából, szüntelenül utazik olvasójával: keresztül az életen-életeken, s az élet(ek) álmán, mely a lét egyik-másik eszméleti állapota, és keresztül hazája időin s térein, elképesztő megfigyelőként, szavát nem felejtve a részletektől, s az érzékletességet nem tagadva meg a nagyban sem, oly könnyedén adva vissza a lényeget az újabb átgondolásnak, amilyen nehezen megközelíthetően vagyon az oldva a földrajzi és történelmi mindennapokban. A világ, egy kor világának fizikai és szellemi, architekturális, természeti és társadalmi állapota nála a festmény s a zenemű, a látvány s a kontempláció, a fénykép s a mozgófilm, a béke s a dráma műfaji és műformai keveredésében és egyik lehetséges mega-koncentrációjában marad fenn az írásban. Az, ami Krúdy írásművészetében a magyar epikában beérett, olyan nyelvi és szemléleti alap, melyre nem felületi jegyekben megnyilvánuló folytonosság, legkevésbé külsőségek fárasztó epigonizmusa épülhet, de amely nélkül – matematikailag kimutathatóan – utána nem létezhet tőle független ábrázolás. Krúdy egyik hidunk az írásművészet európaiságához: az önmagát emberiség-közérdekűen elmesélni képes táj, jó értelemben vidék, ész, partium méltóságához, értékéhez. Krúdy egy olyan goethei egyetemesség kísérlete, melytől számon lehet kérni az örök itt és most jegyében teljesített legvégső szolgálatot is. Helyben utazásának kultúrája elvisz a világhoz, és elhozza nekünk a világot, a világét. Nagy példája nem a jelzők repkényeiben, a stílus arabeszkjeiben, a cselekmény folyondárjaiban kúszik tovább, hanem ama totális művészi észjárásban, mely nála az epikumot megtalálja, létrehozza. Az ilyen lant minden korban, a föld minden irodalmában Odüsszeusz íja, Frundsberg kardja, Toldi buzogánya: kezelése titáni erőnek próbája, ez áhítattal már belátható csendes, esendő falnak fordulása.

Krúdy világ-újramesélése a magyar irodalom egyik legnagyobb szabású világteremtése. Mint a legnagyobbak, ennek gyártási titkát, személyes emberi szerkezetét se vihette sírba, ott van az, akár kiválaszthatóan és kiemelhetően, milliárd képének szövevényében. A korok azokon keresztül tudnak legjobban kommunikálni más korokkal, akiknek alkata kedvez mindkét kor lelki alkatának. Szindbád, miközben saját lélekvesztőjén végig értelmes éberséggel küzdött a végzetes hajótörés ellen, folyton az eszmélet számára időben-térben valaha teljes látóhatárt fürkészte. A nagy írót arról is fel lehet ismerni, hogy mérhetően egyenlő távolságban marad műveiben a kortól, melyet ábrázol, és az utókortól, mely bírája és haszonélvezője szellemi kalandjának. Krúdy hangulati telitalálatainak ez az egyedül a kiválasztottakra jellemző alkotói szimmetria egyik fő forrása: talán senki se szomorúbb nála az idő múlásától, és senki se üdvözültebb az elmúlás tudomásulvételétől; senki se néz hosszabban az idő után, mely mintha örökre tudna elrobogni a valaholból (mint ama postakocsik), és senki se hisz jobban az idő eljövetelében, hiszen folyton hozzá beszél, végig neki írja fel, őrzi meg elmenetelének fájdalmát, elvonulásának látványos semmiségeit, miközben tulajdon elmúló testében az időnek kiszolgáltatott életet s az életnek kitett időt tapintja folyton. „Vajon ki lehetett az a tréfás fiatalember, akinek huszonöt esztendő előtt abban telt passziója, hogy fiatalsága ködjét és harmatát, fosztóka-hangulatú mesélgetését és kisvárosias ábrándozását az én nevem alatt elkövesse…?”

Kevés életműben van akkora örök-aktuális szelíd szemrehányás a múlttól elforduló mindenkor felé, ha netán valamelyik mindenkor szerint az idők folyamatosságán elmerengeni, elődök világán elmerülni – nem épülés, hanem bagatell nosztalgia. Végül is az idő múlásától magát elárvultnak érző ember intelme, védekezése ez a magát jeleneiben túl otthonosan érző ember önmagát bántó, megfélegesítő érzéketlensége ellen. Végül is Krúdy, a nagy derűs-szomorkás-magányos, akit tulajdon máskorjai is cserbenhagynak – valóban magányos. Hogy magányát választott tennivalója, írnivalója erőszakolja ki, avagy személyes belső társtalansága hozta fel látványát, látomásos látványát egy, a maga egységében is páratlan (élet)műnek a társkeresésről – szinte csak szakmai kérdés. Vajon minek nevében indokolt egyáltalán eltöprengeni az alkotók magányáról hetvenévnyire benn (végül is diadalmas) utókorában a műnek? Mert ez a magányérzet személyes ugyan, de döntő, alkati indítéka mindennek külön s az egésznek, amit alkotott: érzelmi szűrője, etikai látószöge: eszméletének állandó, örök szemüvege. (A részletkutatás számára izgalmas felderítnivalók: csatlakozások X, Y, izé stb. felől.)

„Tehát itt sétálgattak a ligetben a vár alatt, s azt a hangot hallhatták meg a maguk életéből, amit akartak…” Az ő boldogsága mint valószínű végcél, személyes álom is – valami ilyen csend-család-mennyországú. Mintha mindent letudván, teljesítvén aztán az ember valami olyan délutánokra vágyna, mintegy jutalmul, mikor semmit nem kell már sürgősen átélni, befejezni, hátralékképpen behozni, elrendezni, semmi sem égető, nem fáj, hanem csak sétálni, szemlélődni kell, esetleg észrevenni az évszakhoz illően szelíd naplementéket. Innen és ide a nosztalgiák, a körülhümmöghetők, a megkérdőjelezhetők, az értelmezhetők és újra ellenőrizendők, ha egész életmű épülhet rájuk. A művészet bizony sokszor építkezik nosztalgiákból. Jelene, közérzete pontos megfogalmazásához, egyetemessé fogalmazásához nosztalgiákat gyűjt maga köré. A nosztalgiák csak az egykijáratú lelkek és korok számára terhesek, a türelmetlenek számára, akik nem tudnak eljutni az árnyalatig, mely bizonyít. Az árnyalat pedig bizonyít. Az ember körül – nemcsak a szép világában, hanem az egzakt világában is – fontos szavazati joga, döntő szava van pár ezer éve az árnyalatoknak. Krúdynak már-már „irodalmon kívüli” működése az, hogy mint egy eltűnt kor nagy és koncentrált alkotópéldája-példánya megerősít az árnyalatok döntő és humánus szerepét illetően, egy közkedvelten rohanónak titulált másik századvég közelében. Melyet nemcsak ÉNek élnek át ekképpen, hanem a MI is. Ha az ilyesmi is egy halott nagy író esztétikai értékei közé sorolható: jelenségének Legfőbb EMBER-SZAKMAI Tanulságai is vannak. Krúdy, a teljesség nagy átérzője a teljesség nagy átérzésére biztat. Azzal is, ahogy nem tudta soha elfogadni, hogy az élet alapfokon ezt jelenti: csak az énbe zárva lenni! Mélységes türelemmel fejti ki s bizonyítja ezer változatban, mennyire szükségét is érzi, tudatát is annak: a többinek, a többnek, a másnak, az egy érzékelhetően kívül levő világnak, a világ többi változatainak. Még a világ se legyen egyetlen világ-személy-azonosságba zárva! Hogyne volna ez fontos árnyalat, alkatrésze az egyik legfőbb emberi tulajdonságnak, a sok- és mélyértelmű megértésnek. Hiszen az érzékelhetőn kívül eső dimenzió már – illetve még – a múlt és a jövő is. Művének sugárzó alaptónusa valami szüntelen ébrenlét: ébrenlét álomban, emlékezésben, tervezésben is, a valótlanság valóságában is, megpróbálandó megőrizni bármikori önmagunk, mely nemcsak mulandó, de porszemnyi is, mégis ki tudja, mikor mire kell majd valami egészhez. Nem regionális gond és észrevétel az ilyesmi, az ennyi!
A mindig izgága s jelenével elfoglalt Európa csendes rokona, Krúdy a maga külsőségekben alig rajtafogható tanításával erről azok közül való, akik költői szintézisével, annyi mint érzelmi megmentésével próbálkoztak az addig nyilvánvalóan csúcsteljesítményt nyújtó, de mindenképpen szépségesen és okosan, megejtően zsúfolt XIX. század összes tudható tanulságainak, amikor az új századból jóformán még csak egy rettenetes világháború és a leverhetetlen forradalmiság, a mindent-megváltoztatás szándéka vált nagyon közelről bizonyossá. Kultúrtörténet és helyrajzi ismeret, lokálpatriotizmus és sajduló hazafiság maga előírta arányokban keveredik egyetlen novellán s az egész életművön belül a szenvedő s alkotó korok és népek, jelen-múlt-jövőbeliek létére, értékére való, költőire fogott, de mindig pontos utalásokkal, formailag olyan kép- és hasonlatcsaládfák erdejében, mely nagyon nagy költők életművében is ritka.

A költői eszközök epikusa ő, bárki másnál hangsúlyosabban, hasonlatoké és metaforáké, melyek nem egyszerűen eszközei, hanem elsődleges megvalósítói világmegőrzésének, az élet átélhető ízeinek az egyetemes írásművészetben hihetetlenül magas szintű, pontos továbbítói. S méghozzá nem is fordíthatatlanok!

„Én az álmaimban kerestem társaságot” – hazudja kegyesen, kegyelmesen, mert így mondja ki legpontosabban azt az igazságot, melyet Vojtina ars poétikájától József Attila Thomas Mannt üdvözlő verskiáltványáig vallottak, alkalmaztak az igazi felmutatók és továbbépítők valamennyien. „Modern lírai” vívmányok „előfutára” Ő a prózában (amennyiben a műfajhatárok fontosabbak s nem egy irodalom valakiben újra megtestesülő egyik élete). Írói műszere félelmetes pontossággal és éberséggel működött jelenben és múltbeli jelenében, melyet színpadnak választott a komédia ráeső részének, felvonásának előadásához, megtanításához. Nála az élet mindenestől maga az egyesült három idődimenzió. Tündérgyorsan és egyszerre esteledik és hajnalodik is nála, ahogy a lélek, a szellem örökké nyitva tartó szemének éppen kedvesebb, alkalmasabb a megvilágítás.

Mert történelmivé forduló, forradalmassá váló, személyes sorsát is magával ragadó jelen idő eljöttekor se elvakultabb, se restebb nem volt a látóknál, leírta ő azt is, hogy „Elballagott a régi idő!…” Valósággal adys, ahogy az őszirózsás forradalom hatására fogalmaz: „Tudtuk, hogy bús, becstelen kártyás-élet a történelmi múltunk nagy része, hogy mindig a szegénynek volt igaza s nem az úrnak… Nem kell félni az új történelemtől… Csak pusztuljon, omoljon, vesszen a régi világ… A népnek, sokáig bolondított, jelszavakkal vágóhídra vagy követválasztásokra vitt népnek kell legelőször felnyitni a szemét, megmutatni neki a történelmi hazugságokat…”

Egyszerre személyes és szakmai az ő múlthoz kötöttsége. Ez a nagy álmodó, megőrző – egzakt történelmi érdeklődésű is volt, és mindig ébren. „Izgalmas, vergődő, siralomház-kedvű napjainkban nincs időnk megállni a szélverte futamodás országútján, hogy tiszteletünket bemutassuk kővé válott nagy szellemeinknek, nincs érkezésünk hátranézni a megpróbáltatások kínjában, nem figyelhetünk a harangszóra, amely a dicsőséges múlt idők tündértavának mélyeiről hangzik utánunk” – írja Petőfi kapcsán 1920 táján. És ebben a tisztánlátásban volt ő is az egyik országmegőrző, egyik el nem merülő bója, akár figyeltek rá közelről, akár nem. „Végsőhelyi Kálmánok” és merengő házak, olyan szürke falakkal, mint az örökké máris tegnapelőtti múlt századok, az ő választott szimbólumai, fegyverei, stílusbeli és tartalmi stigmái. Töményen egyetemes aktualitásúak és töményen nemzeti fogantatásúak. Végső győzelmének titka ez a végső koncentráltság. Ha szintetizáló és előfutár valamiben, iskolaalapításának kérdése a vele kapcsolatos súlybeli, értékrendbeli kérdésekkel egyszerre tisztázódik lassan.

Mert Krúdy maga a közelről döbbenetesen kevéssé észrevett, érzékelt rendkívüli nagyság, erre már nincs kultúrtörténeti bocsánat, s talán ez reneszánszának, reneszánszainak titka, most és majdan. Ahogy (csak?) következetességében, egységében felismerhető úttörő modernségével, mindenre figyelésével, mindent megtartásával jelenti azt az iskolát a magyar literatúrában, mely azelőtt is, azóta is úgy ajándékozza oda újra meg újra a világot eszméletünknek, hogy éppen a gesztust képes mellékessé, láthatatlanná és ellenállhatatlanná oldani, finomítani: nem kell itt maradni, de a múló idő minden pillanat jutalma, és itt lehet maradni mégis, a megmaradó világ az emberiség legfőbb, idegtépő és idegépítő jutalma.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben