×

A zsidókérdés változatai a magyar folyóiratokban a húszas évektől a zsidótörvényekig

III. A zsidókérdés változatai a harmincas évek második felében 1.

Monostori Imre

2003 // 10

A Toll új vitája


Az 1934-es nagy és heves vita utórezgéseihez (de nem „melléktermékéhez”) tartoznak azok az eszmecserék, amelyek az anti- és filoszemitizmus problémáit, a zsidóság mibenlétének, szerepének és magatartásának módozatait, valamint a zsidóság és demokrácia kérdéseit taglalják. A két vitázó Ignotus Pál és Hatvany Bertalan, de szerepel a vitában a nem zsidó származású Szász Zoltán (a Magyarság és zsidóság című könyv szerzője) is.

Ignotus Pál az anti- és filoszemitizmus lényegét igyekszik fölvázolni.48 Szerinte a szellemi antiszemitizmus megnyilvánulása minden olyan jelenség, amely a „kozmopolita lelkület”, a „racionalizmus” és a „nagyvárosi intellektuális emberhez” tartozó tulajdonságok ellen irányul. Ignotus Pál személyes vallomásában próbálja saját zsidó mivoltát értelmezni. Megveti a „házizsidókat”, a magyarkodó-kokárdás-dzsentri zsidókat, de azzal a csoporttal sem vállal azonosságot, amelynek tagjai azt vallják, hogy nemzetük magyar, vallásuk zsidó. Ő maga kikeresztelkedett – hangsúlyozza –, de nem vallási meggyőződésből, hanem „társadalompolitikaiból”. „Zsidónak lenni: tény. De nem mentegetni való tény és nem is erkölcsi posztulátum.” Ignotus Pál elítélőleg szól a zsidóságukat kompenzálókról, de a zsidóságukat előtérbe helyező irányzatról is. Számára a zsidóság pusztán származási momentum, amelynek a továbbiakban semmi köze sincs élete berendezéséhez. Nincs szüksége „gyökerekre”, számára az egyetlen gyökér a magyarsághoz tartozás. A továbbiakban azokat a zsidó részről elhangzott figyelmeztetéseket utasítja vissza, amelyek arra intették, hogy ne élezze ki a viszonyt a népiekkel, ne idegenítsen el a zsidóságtól „némely mérsékelt” antiszemitákat. (Németh Lászlót és Illyés Gyulát „kultúrantiszemitának” nevezi Ignotus Pál.) Ez a „belenyugvó”, apolitikus álláspont is szerepet játszik abban – mondja a cikkíró –, hogy a magyar zsidó értelmiség nagy része nem fordul szembe a népi mozgalommal. Szerinte a kérdés lényege nem az, hogy az ilyen „apró kultúrantisemitizmus” számbelileg hány embert érint: itt elvekről van szó. Arról az érdekről, hogy „senkitől származása miatt semmiféle kulturális szerep betöltésére a jogosultságot ne lehessen elvitatni”.

Hatvany Bertalan válaszcikkében a „magyar zsidó szellemiség” alapkérdését érinti.49
„A természet rendelése szerint – írja – minden egyén magában hordja fizikai és szellemi örökségét, s így történelmi hagyomány nélkül kultúrát elképzelni nem lehet.” Ennek megfelelően: „a zsidó csak saját évezredes szellemi beállítottságában lehet jó európai, s a jó európaiság előfeltétele az anyanép belső (legbelsőbb) életének megértése, nem pedig oktalan kritizálása. Ez áll a magyar kultúra zsidó munkására is, aki nem azzal bizonyítja be igazán jó európai mivoltát és szellemi fölényét, ha a magyar népi gondolat minden megnyilvánulásában reakciót és antisemitizmust szimatol, hanem azzal, hogy ezeket az eszméket szeretettel vizsgálja meg. Nem a zsidó feladata az anyanép lelki életét megváltoztatni; különösen nem azé a zsidóé, aki nem ismeri és nem tiszteli a zsidó hagyományokat és a zsidóság új, feléledő kultúráját.” A zsidóság szempontjából Ignotus Pálék útja zsákutca – mondja Hatvany Bertalan: „zsidóság hit nélkül, Európa nemzet nélkül.” (Kiemelések az eredeti szövegben.)

Szász Zoltán bírálja Hatvany Bertalannak a liberalizmus, a racionalizmus és a materializmus korszerűtlenségét, valamint a cionizmust mint a zsidókérdés egyik megoldási lehetőségét tételező állításait.50 Viszonválaszában Hatvany Bertalan a liberalizmus mibenlétéről, a sajátos zsidó kulturális értékek szerepéről s a palesztinkérdésről mond véleményt.51 Néhány soros vitazárójában Szász Zoltán megerősíti, hogy a liberalizmust, racionalizmust és demokráciát veszedelmes dolog lenne az elavult eszmék közé sorolni.52

Hatvany Bertalan a kikeresztelkedett, de a zsidó hagyományt vállaló és valló, Ignotus Pál viszont – meggyőződése szerint – a már végképp asszimilált zsidó származású polgári liberális értelmiségi, aki az európai eszmények hazai érvényesülésének híve és harcosa, de nem hajlandó – mert ebben beszűkülést, provincializmust, sőt „faji” vakvágányt lát – a magyar parasztság helyzetét és jövőjét a legelső és legfontosabb magyar sorskérdésnek elismerni. A Hatvany Bertalan-féle „magyar zsidó szellemiség” – miközben megtartja a zsidó identitás néhány fontos jellemzőjét – alkalmazkodni igyekszik a befogadó nagyobb közösség tradícióihoz és „lelkületéhez”; a neoliberális-radikális irányzat számára viszont relevánsabb kapcsolódási pontot jelentenek a nagy európai humanista eszmék: a liberalizmus, a demokrácia, a racionalizmus.

A Toll-beli záró cikkében Ignotus Pál persze joggal teszi fel a nem a teljes asszimiláció (ennek egyik változata a két kultúrába gyökerezés) elvét valló Hatvany Bertalannak az ésszerű kérdést: „Ki határozza meg, hogy hány éven vagy évszázadon kell visszamennem a múltba, ha hitelesen »gyökér«-re akarok bukkanni […]. És ki dönti el, hogy a föllelhető és megsejthető gyökérszálak közül, melyek öntudatomban, vérmérsékletemben, testi-lelki alkatomban találkoznak, melyik a legfontosabb?”53

A marxista szocialista oldal kérdésfeltevései


A Szocializmus egyik cikke – még 1934-ből – jól érzékelhetően mutatja a szocialista baloldal bizonytalanságát a zsidókérdésben. Faragó László – a lap egyik vezető publicistája – Baloldali antiszemitizmus címmel közöl írást, amelyben többek között azt fejtegeti, hogy a „baloldali antiszemitizmus” akkor lép föl, amikor a zsidóság – mindenekelőtt a közép- és kispolgári zsidó rétegek – társadalomkritikája megszűnik. „A zsidó kispolgár kriticizmusa, baloldalisága van veszendőben – hangoztatja a cikkíró –, és ha meg nem menti, felolvad, asszimilálódik az asztaltársaságok és sekélyen patétikus politikai eszmék kohójában. […] Kétezer év diaszpórája után most pusztul bele saját árulásába a zsidóság.”54 Válaszcikkében Salamon Dezső elutasítja a baloldali antiszemitizmus jogosságát (hiszen a zsidó kispolgári tömegek társadalomkritikai mentalitása nem különbözik lényegesen a nem zsidó kispolgárokétól), rámutat viszont a fiatal zsidó értelmiségi rétegek politikai passzivitásának vélt okára: szerinte az igen erős cionista propaganda tartja távol őket a baloldali mozgalmaktól.55

A Korunk a zsidókongresszus alapelvét bírálja. Azt, hogy a hivatalos zsidóság nem mint „polgárjogi”, hanem mint hitfelekezeti közösség képviselte a hazai zsidóságot, s ezzel a reakciónak, a fasiszta politikai korszellemnek, nem pedig a zsidó tömegek valós érdekének kedvezett.56 A Korunk bírálja a cionista világkongresszus munkáját is, amely azt dokumentálta, hogy „a zsidó nacionalizmus éppúgy elárulja a népi érdekeket, mint minden más hamis nemzetieskedés”.57

Szabó Imre elemző történeti cikke a Gondolatban jelenik meg.58 Végkövetkeztetése szerint mind a nyugat-európai, mind a kelet-európai zsidóság természetes útja, sorsa a teljes beolvadás. A politikai antiszemitizmus nyomása során (például Németországban) felélénkült „nemzeti renaissance” történelmileg ugyan regresszív, ám természetesnek mondható reakció a zsidó értelmiség egy részéről. „A zsidóság mai helyzetében, útjában, pusztulásában egy nép tragédiáját kell látnunk – írja cikke végén Szabó Imre –, ez a nép nemzeti mozgalmával védekezik a feloszlás, az asszimiláció ellen, amelyre a történelem ítélte.”

Zsidó sebek és bűnök


Pap Károly e (célja szerint is) vitairata 1935-ben nagy föltűnést keltett.59 Elsősorban a füzet utolsó harmada, melyben a szerző a magyarországi zsidóság társadalom- és politikatörténetét vázolja föl. Megállapítja, hogy a zsidóság szerepe „a magyarság történetében […] a magyarság hiányainak hű tükre”. (Vezető szerep a gazdasági életben, a kultúra szervezésében és a legújabb kori magyar forradalmakban.) A sokat emlegetett liberalizmus csak a (zsidó és nem zsidó) vezető rétegek működésére volt érvényes, az alsóbb néposztályokat mindkét uralkodó réteg megvetette és kizsákmányolta. „A magyar úri zsarnokok galériájával szemben ott áll a nekik tükörszerűen megfelelő zsidó gazdasági zsarnokok árnyalatokkal teljes galériája.” Az emancipálódott zsidóság első generációja szolga módra teljesítette a magyar úr igényét mind a gazdaságban, mind a parlamenti politikában. Az emancipált zsidók második nemzedéke már részesedést követelt a hatalomból. A „demokrata zsidóságnak” a teljes szakításhoz nem volt elég bátorsága. A radikális zsidó középosztály, valamint a kisipari zsidóság az „igazi liberalizmusért küzdöttek”, de szükségszerűen alul kellett maradniuk. Végül is ez a zsidó réteg meghasonlott a forradalmak után ellene fordult magyar középosztállyal, „úgy érezte, hogy neki semmi köze többé a magyar polgárral, a magyar munkással, paraszttal, neki csak az ideológiához van köze. Visszabújt ideológiáihoz, s ma is azokon nyargal. Mindennek szükségképpen így kellett beteljesednie, mert az apák ügye, az emancipáció erkölcstelen volt.” (Kiemelés az eredetiben.)

Magyarországon akár lesznek reformok, akár nem, a zsidó népre – különösen a középosztálybeli és kis zsidókra – a felőrlődés vár.

Miféle kiutak jöhetnek szóba? – kérdezi Pap Károly. A zsidó nem lehet a befogadó nép „szociális mozgalmainak harcosa”, mivel ezeket a szociális harcokat „csak olyan népek csinálhatják, akiknek más volt a sorsuk, s most is más, és más lesz minden időkben – mint amilyen a zsidóságé”. Az asszimiláció: „népi öngyilkosság”, „halálos álom”. Aki pedig „Cionba megy […] végleg megszökött minden népi felelősségérzéstől és önvizsgálattól”. Az egyetlen járható út és helyes válasz: „A népi érzés alapja: a közös sorsérzés és annak nyílt és egyenes vállalása, megannyi szenvedés, nélkülözés árán. Nyílt, őszinte vállalása zsidóságunknak, úgy önmagunk, mint a világ előtt, együttesen, egyszerre, mindenütt.” Vagyis: „a nemzeti kisebbségi” lét. Idehaza kell vállalni a magyar zsidóság sorsát, „a legvégsőbb következményeiben is. […] Az önként vállalt szenvedés megtisztít, megerősít. A mások által ránk kényszerített: meggyaláz. […] Ez a vállalás nem azt jelenti, hogy ezzel magamat s egész népemet bűnösnek ösmerem el: hanem azt, hogy őseim hibáiért vállalom a szenvedést, jóváteszem őket.” (Kiemelések az eredeti szövegben.)

Pap Károly konklúziója radikálisan dogmatikus, ennélfogva aligha reális. A zsidóságot ért kritikája viszont nagy erejű. Érthető, hogy általános figyelmet keltett.

Komlós Aladár a hivatalos zsidóság felfogásával és a „lakájlelkűséggel” szemben az „új zsidó öntudat” jelentkezését üdvözli Pap Károly röpiratában.60 Első harmada – mint írja – „monumentális művészi freskó”, ám ettől kezdve „bizonytalan a gondolat vezetése”. Komlós Aladár elveti a zsidó kisebbségi lét Pap Károly-i teóriáját, szerinte: „Éppoly beteg egyoldalúság volna ez, mint az asszimiláció, mely kötelességének vélte elfojtani a zsidó érzéseket.”

A zsidó sajtó egyik része mind Pap Károlyt, mind pedig a hivatalos zsidóságot bíráló Komlós Aladárt megtámadja. Az ortodox Zsidó Újság zajosan elutasítja a röpiratot, le sem írva szerzője nevét.61 Az Egyenlőség Komlós Aladár személyét támadja, aki független zsidó szempont szerint szólt a Nyugatban Pap Károly kötetéről. Természetesen Pap Károlyt is keményen ostorozza. Elfogultságában odáig megy, hogy Jászi Oszkárt és „társait” (például Ágoston Pétert) teszi felelőssé a zsidókérdés létezéséért.62 A cionista Múlt és Jövő jóval visszafogottabb Pap Károly röpiratával kapcsolatban: közli Móricz dicsérő sorait a Megszabadítottál a haláltól című kötetéről, s Méir Grünwald bírálata is kimért: nagy írónak, de rossz társadalomfilozófusnak tartja Pap Károlyt, aki előre gyártott teóriákhoz igazította a zsidó történelmet.63 A Szombat ugyan nem ért egyet a Zsidó sebek és bűnök „defetizmusával”, de megbélyegzi az Egyenlőség támadását Komlós Aladár és Illyés Gyula ellen, akik pedig komolyan és felelősen szóltak hozzá a kérdéshez.64 A Zsidó Élet szerkesztőségi cikkben utasítja vissza az Egyenlőség vádjait. Mind Pap Károly vitairatát, mind pedig az arról szóló Komlós Aladár-kritikát a Nyugatban „tisztességes és őszinte” írásnak tartja.65

A Tollban Németh Andor ír élesen bíráló glosszát Pap Károly vitairatáról,66 „publicisztikai torzszülöttnek” minősítve azt. Végkövetkeztetése: „Pap Károly propozíciójának, mely a kétségbeesett szerelmesekéhez hasonlít, a maga »haljunk meg együtt«-jével, sajnos semmi értelme sincs.”

Toleránsabb véleményt formál a Zsidó sebek és bűnökről a Szocializmus. A zsidókérdésnek mint középosztálykérdésnek a megvitatását sürgeti, magát a művet vitatható, érdekes „és a maga önkínzásában tragikus élményként” mutatja be.67 A Korunk Pap Károly misztikus látomásos legenda-szövegét bírálja, ami nem segít megvilágítani a zsidókérdés társadalmi lényegét.68

Illyés Gyula Nyugat-beli elemzésében69 egyének (és nem „faji”, nem nemzeti, nem vallási kollektívum) döntési sorozatát tartja bármely vállalás alapjának. Szerinte a zsidóság el fogja veszíteni vallását, de az „egyénekre szakadozott, nyelvét vesztett faj csak fajta mivoltában szűnik meg. Egyéneinek már csak a helyet kell vállalniok, úgy, ahogy a hely megköveteli. […] Ha egy helyzetet már választottál, a másikról le kell mondanod. Népek versengésében kétfelé nem nyújthatod ki a kezed sem segítségért, sem haszonért. Élhetsz közösség nélkül, ha elég nagy szellem vagy, de két közösségbe senki sem tartozhat, legkevésbé egy nép.” Illyés tehát egyértelműen a teljes beolvadást tartja a zsidókérdés történelmi folyamat során való megoldódásának. Szemben Pap Károly zsidó nemzeti kisebbség elméletével és szemben a magyar zsidó szellemi élet több áramlatával is, amelyek éppen a zsidó öntudat őrzését, sőt erősítését tekintik legfontosabb feladatuknak.

A Válasz – miként a Nyugat is – két hozzászólást közöl a Zsidó sebek és bűnökkel kapcsolatban. Kardos Pál racionális társadalmi törvényeket szegez szembe Pap Károly erősen szubjektívre hangolt, bűntudatos fejtegetéseivel a magyar zsidóság történelmi szerepéről.70 Ugyanakkor – Illyésnek is válaszolva, aki cikkében a zsidók önkritikáját is hiányolta – a Zsidó sebek és bűnök megszületését a zsidó önbírálat példájaként említi. Továbbá olyan társadalomreformot sürget, amellyel elérhető lesz, hogy „anyagi okokból egyetlen magyar tehetség se sikkadjon el, s akkor a zsidóság minden megalázása nélkül is egészen más lesz az arány a szellemi pályákon”. Kardos Pál – Illyéssel is vitázva – azt az elvet vallja (Komlós Aladár és – kulturális-irodalmi vonatkozásban – Németh László gondolataival is egyezően), hogy „egy nagyobb közösségen belül lehetnek kisebb közösségek, amelyek színben, hangban, erőben gazdagabbá teszik a nagyobbat”. A zsidóság beolvadásával – érvel következetesen Kardos Pál – „a nemzet épp-úgy szegényebb lenne, mintha székelyeit vagy palócait veszítené el”.

Németh László ugyanebben a Válasz-számban szól hozzá a Zsidó sebek és bűnökhöz,71 miután néhány hónappal korábban A reformban is kifejtette álláspontját a hazai zsidósággal való együttélés alapelveiről. „Ideje – írta A reformban –, hogy a zsidókérdésben egyöntetű magyar közvélemény forrjon ki. Mondjuk ki világosan, hogy nem vagyunk antiszemiták. Ha a magyarság hivatása a nemzetiségek fölött volt és lesz, nem csinálhat árja vagy turáni vagy nem tudom én milyen más fajtisztasági törvényt a vele egy födél alatt élő fajták ellen. A zsidót egy emberséges kor nem üldözteti azért, mert zsidó. Viszont a gazdasági reformról sem mondhatunk le azért, mert a zsidóságnak ellenszenves. A magyar kapitalizmus tízmillió magyarnak volt – egészségtelen; bűne-e az a reformnak, ha tízmillió magyar javára néhány százezer zsidó (s ugyanannyi nem zsidó) alól a szabadverseny vizeit lecsapolja? Hisz ez a nép az új feltételek közt is érvényesül úgy, mint a magyar.”72

Pap Károly vitairatát első helyen azért üdvözli Németh László, mert abban megtörni látja azt a szűklátókörűséget, amit a magyar zsidó írók képviselnek azzal, hogy éppen a saját sorshelyzetükkel nem foglalkoznak a szükséges mélységben. Pap Károly írásai „nem tagadták és nem kenték el a közösséget, amelyből jött. Népe sorsában a maga gyökereit kutatta; munkásságának megvolt a zsidó íróknál hiányzó sors-mélysége.” Németh számára Pap Károly javaslata – a zsidóság vállalja a kisebbségi sorsot – elfogadható ugyan, ámde nem a többi lehetőséget kizáró megoldásként. Például a tudatosan vállalt asszimiláció, amely tisztázatlan helyzetet szüntet meg, szerinte egyáltalán nem erkölcstelen, nem úgy, mint az „opportunista lapítás, mely két sorsközösség előnyeit élvezi s egyiknek a felelősségét sem vállalja igazán”. (Illyés is így gondolta. Mindazonáltal Németh László nem hisz a százezres tömegekben lezajló asszimiláció lehetőségében.) Ugyancsak egyéni választás kérdéseként értelmezi Németh a cionista utat is.

Végül is valamilyen döntést, saját választott sorsközösségének nyílt vállalását kívánná meg a magyar zsidóság egészétől. Ezért is rokonszenves a számára – még ha nem ért is vele mindenben egyet – Pap Károly nyilvános vallomása, ezért nem idegen tőle eleve a cionizmusnak az őshazába visszavágyódó érzelmi színezete sem, s ezért csenghetnek össze nézetei a „magyar zsidó író” szerepéről vallott, az önmaga zsidóságát mindig is vállaló Komlós Aladáréval vagy Kardos Páléval. Ezért is lelkesedik mindvégig Sárközi György belső meggyőződésből fakadó szerepvállalásáért, azért a Sárközi Györgyért, akit (miként majd a Kisebbségben című munkájában írja) „meghódított a magyar ügy”.

A keresztény-konzervatív folyóiratok meglehetős értetlenséggel állnak a Zsidó sebek és bűnök világképével szemben. A Katholikus Szemle zavaros és ellentmondásos írásnak tartja, mindazonáltal dicséri őszinteségét, mondván, nagy szó ez a zsidóság köreiben, akik az őket bírálókkal szemben terrort alkalmaznak.73 A Napkelet recenziója szerint74 beteges tünet ez a vitairat, zavaros és érthetetlen. A cikkíró siet kijelenteni: „A zsidónál, mint Pap Károly példája mutatja, éppen az a baj, hogy lelkileg sem tud asszimilálódni.”

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben