×

A zsidókérdés változatai a magyar folyóiratokban a húszas évektől a zsidótörvényekig

II. A kibontakozó népi mozgalom sodrában 1.

Monostori Imre

2003 // 10

A fordulópont: 1933–34


A harmincas évek első fele nemcsak a magyar „nagypolitikában”, nemcsak a népi mozgalom kibontakozásában volt rendkívül fontos intervallum; de sok tekintetben másképpen vetődött fel a húszas években igazán nagy társadalmi megrázkódtatásokat még nem jelentő magyarországi zsidókérdés is.

A gazdasági világválsággal veszedelmes léket kapott a bethleni konszolidáció, s Gömbös Gyula miniszterelnökségével 1932-től már egy merevebb, keményebb s föltétlenül jobboldalibb kormánypolitika vette kezdetét. De ez az időszak egyben a magyar szociográfia nagy korszaka kibontakozásáé és a népi mozgalom megszületéséé is. Egyre nyilvánvalóbb a magyar értelmiség jelentős részének a parasztság felé fordulása: a földreform kérdései, a telepítések ügye úgyszólván állandó témája a lapoknak.

A fordulópontot, azaz a népi és az urbánus tábor vitájának kirobbanását az 1933-as év készíti elő. Németországban hatalomra kerül a nemzetiszocializmus, és (később Komlós Aladár pontosan érzékeli azt is, hogy) Illyés Gyula baranyai útirajza, a Pusztulás „fordulópont lett a nemzedék életében. […] Az írók két csoportra szakadtak”, s a kirobbanó vitában „már ott parázslott a faji kérdés […]”.1

1933 folyamán rendkívüli feszültséggel terhes a magyarországi zsidó sajtó. A hitleri antiszemitizmus gyakorlati megnyilvánulásának hírei, az Egyenlőség kéthetes betiltása, a zsidóellenes atrocitások megszaporodása eléggé nyilvánvalóvá teszik, hogy a hazai zsidóság (leszámítva a leggazdagabbakat) egyetlen társadalmi vagy szellemi rétege sem számíthat érdemleges védelemre a politikai hatalom részéről. Az Egyenlőség arra figyelmeztet, hogy: „A német események mindenesetre alkalmasak arra, hogy a zsidóságon belül dúló ellentéteknek legalábbis az élét tompítsa, és egymással szemben annyi megbecsülést és megértést hagyjon meg, amennyi kell és elégséges ahhoz, hogy egymásra találjunk a közös érdekek megvédésében.”2  (Kiemelés az eredeti szövegben.) A Múlt és Jövőbe Baltazár Dezső református püspök ír cikket, amelyben többek között azt hangsúlyozza, hogy a zsidóság olyan egyetemes jelenség, amely „nemcsak a vallásos szükséglet fedezetével rendelkezik, hanem az ember életteljességének minden részletkérdésére kész feleletet ad”.3

Természetesen nemcsak a hithű és „hivatalos” zsidó közösségek érezték a zsidókérdés immáron felfokozott érzelmi és romló politikai légkörben zajló súlyosbodását, hanem – mint Baltazár püspök példája is mutatja – a magyar szellemi élet más csoportjai is. A Nyugat Barátok Köre például vitát rendez a modern zsidóság útjáról és problémáiról, s ugyancsak a Nyugatban Pap Károly méltatja – mintegy a Zsidó sebek és bűnök első vázlataként – Patai József könyvét a neves cionista politikus és teoretikus Herzl Tivadar munkásságáról.4

Egyszersmind újra felerősödik a vita a „polgári”, azaz – itt lényegében – a zsidó kultúra kérdéseiről. Ezúttal Féja Géza a polémia elindítója. Kétrészes cikkében (a Korunk Szavában) két irányban bírál (és egyszerűsít): egyfelől a magyar öntudat hiányát emeli ki, másfelől a zsidó polgári kultúra szervetlenségét hangsúlyozza. A magyar urbanizmus szóvivőit önkritikára inti, mondván, hogy az igazi értékek „szerves és örök” kapcsolatban vannak azzal a néppel és népkultúrával, „amelyről eddig gőgösen tudomást sem vettek”.5 Féja gondolatmenetét Hevesi András bírálja A Tollban.6 Szerinte nincs szakadás falu és város, paraszt és polgár között. „Mire való a polgárosultság alacsonyabb fokából űzni kultuszt a magasabb polgárosultság rovására?” – kérdezi (hasonlóképpen leegyszerűsítve a kérdést). Féja kultúrafelfogása faji alapokra épül – folytatja bírálatát –, következésképpen csakis misztikus, ködös lehet, szemben a polgári kultúrával, amely viszont ténylegesen létező valóság. Féja Géza ezután a Szabadságban foglalja össze nézeteit, ezúttal a zsidókérdés társadalmi vetületéről. Úgy ítéli meg, hogy Magyarországon „elsősorban magyar kérdés van, minden más kérdés ennek a része csak […]”. Azt vallja, hogy „meg kell szüntetni a zsidóság egyoldalú társadalmi és gazdasági elhelyezkedését”. Ez „csakis úgy lehetséges, ha az ország, a társadalom és a gazdasági élet egészében helyes egyensúlyviszonyt teremtünk”.7 (Féja itteni okfejtése – láthatólag – Szabó Dezső korábbi téziseinek másolása.)

A Korunk 1933-tól kezdődően a korábbiaknál is gyakrabban közöl cikkeket a zsidókérdés különböző aspektusairól. Az 1932 végén megjelent Pap Károly-regény, a Megszabadítottál
a haláltól
ismertetése kapcsán a folyóirat egyik vezető publicistája, Ujvári László elvi (ideológiai) tisztázásra törekszik a „magyar zsidó” irodalom kérdésében. Megközelítési módja az a marxista osztálykategóriákban való gondolkodás, amely nem ismer „faji” kérdést, semmiféle „faji” szellemiséget. Éppen ebből következően bírálja Móriczot emlékezetes (1930-as) Nyugat-beli cikke miatt. Szerinte a Móricz-féle „polgári írók” a zsidókat szellemi gettóba akarják szorítani. Ez az álláspont nem más – hangsúlyozza –, mint „a fajvédők faji álláspontjának elfogadása irodalmi szellemben, szabadelvű opportunitással”. Ujvári szerint a magyarországi zsidóság már túl van azon az átmeneti szakaszon, ami az izoláltságtól az asszimilációig tart. És minthogy szerinte a „magyar-zsidó irodalom” csakis átmeneti termék lehetett, „csak múltja van, de jövője nincs többé”.8 Ujvári László (és a Korunk) álláspontjának a távlatossága természetesen aligha kérdőjelezhető meg a magyar zsidó irodalom kérdésében. Fejtegetése azonban két problémát is fölvet. Az egyik az, hogy osztályszempontokra hagyatkozva nemigen világíthatók meg társadalom- vagy alkotáslélektani jelenségek. A másik kérdés: vajon a harmincas évek elején a magyar zsidóság (vagy akár csak szellemi elitje) a maga teljességében valóban elérte már az asszimiláció Ujvári feltételezte fokát?

Az mindenesetre tény, hogy maguk a hazai zsidó közösségek és frakciók másként vélekedtek önmaguk szellemi helyzetéről, állapotáról, de még a népi mozgalom fő áramába került Sárközi György vagy a népiekhez közel álló Pap Károly szellemisége, világképe közt is jelentős a különbség ahhoz, hogy a teljes asszimiláció tézisét el lehessen fogadni. Legföljebb arról lehet beszélni, hogy az urbánusok (és szocialisták) zsidó származású csoportjainak derékhada, e modern szellemű értelmiségi réteg járt az asszimilációs folyamat befejeződése felé, de még így is számos traumát és rendkívüli érzékenységet hordozott magával.

Hasonló leegyszerűsítéssel fogalmazódik meg az asszimiláció jelensége és jelentősége Ujvári László és Ujvári Imre (1933 novemberében írt) előszavában a zsidókérdésről szóló Marx-tanulmány 1934-es kiadásához. „A zsidóság asszimilációs törekvése, ha napjaink tanulságait tekintjük, meddő törekvés az antiszemitizmussal szemben. […] Világos tehát, hogy a kérdés gyökere gazdasági, társadalmi és politikai okokban keresendő.” Továbbá: „a tőke védelme harcot követel a proletaritátus ellen, amely a tőkét veszélyezteti, de harcot a zsidóság ellen is, mert a zsidógyűlölet szításával kísérli meg a német fasizmus, hogy a dolgozók józan pillantását félreirányítsa tényleges kizsákmányolójáról, a tőkéről.”9

Többek között a „magyar zsidó szellemiség” kérdéseit is taglalja az a jellegzetes célzatú kötet, melyet 1933-ban jelentetett meg a Soli Deo Gloria. A könyv felkért hozzászólók olykor egymásnak is ellentmondó, némelykor zavaros, máskor meg okos és humánus megnyilatkozásainak egyvelege. A kiadó az előszóban kijelenti: „A zsidókérdés él és megoldást parancsolóan éget […] letagadása vagy agyonhallgatása csak még kúszáltabbá teszi ezt az amúgy is ezer szárba ágazó kérdést.”10 A tanulságos – korrajz értékű – gyűjteményből néhány véleményrészletet idézünk.

Kiss Arnold vezető főrabbi szerint csak azért létezik zsidókérdés, mert azt mesterségesen állítják elő. „Minden más ember sorsa kérdés a gyűlölet, az önzés és az értelmetlenség számára.”11 A zsidókérdés – írja Bajcsy-Zsilinszky – „idehaza nálunk csak egy kicsi részlete, szeletkéje az egész nagy egyetemes magyar problémának. Ha vannak is erős faji vonatkozásai, végső fokon a magyar nemzet társadalmi és állami berendezkedésének alapvető kérdéseibe torkollik, s csak azokon keresztül oldható meg.” (Kiemelés az eredeti szövegben.) E megoldást Bajcsy-Zsilinszky a magyar középosztály „megújhodása, nagy tömeg friss magyar paraszti vér révén” képzeli el.12 Vámbéry Rusztem társadalompolitikai nézőpontból közelít a témához. Azt fejtegeti, hogy az antiszemitizmus a maga ürügyeit „a klerikalizmus, a nacionalizmus és kapitalizmus kinövéseiből meríti”, következésképpen ezen okok megszüntetése vezethet csak „a krisztusi emberszeretethez”.13 Ravasz László református püspök a misszióban látja a megoldást: a tömeges kikeresztelkedésben, a meggyőződés és a lelki átalakulás útján.14 Milotay István (országgyűlési képviselő, a radikálisan jobboldali Magyarság főszerkesztője) szerint a magyar zsidó irodalom zsidó tematikájának megjelenése (Bíró Lajos, Hatvany Lajos, Erdős Renée, Földi Mihály, Hatvany Lili műveiben) a zsidó nacionalizmus kialakulását tükrözi. S ez éppen nem az üldöztetések eredménye, hanem a hazai zsidóság mögött „felgyűlt gazdasági és társadalmi hatalom visszfénye, kisugárzása […]”.15 A magyar keresztény középosztály egy jelentős részének primitív szólamokban megnyilatkozó tájékozatlanságát tükrözi a fajvédő Nagykálnai Levatich László „közgazdasági író” álláspontja, amely szerint a zsidókérdés végleges megoldását az jelentené, ha az összes zsidót kitelepítenék Madagaszkár (!) szigetére, ahol szabadon kifejthetnék „államalkotó és szervező képességeiket”.16

A fent bemutatott Nagy per című kötet – benne a zsidókérdés legkülönbözőbb szemléletű megközelítései – nem keltett különösebb visszhangot a magyar szellemi életben. Nem úgy, mint Illyés Gyula Pusztulása és Németh László Ember és szerep című önéletrajzi írásának első megjelent részletei. Hiszen mindkét írásban sokkal több – és sokkal magasabb színvonalon kifejtett – feszültség halmozódott fel, mint amazokban. Az előzmények ismeretében aligha meglepő, hogy éppen e cikkek nyomán robbant ki a népi, illetőleg a zsidó származású szellemi csoportosulás első nagy és nyilvános összecsapása 1934-ben.

Nyílt konfrontáció 1934-ben


A népi mozgalom kristályosodási pontja egybeesik azokkal a hírlapi csatározásokkal, amelyeket Illyés Gyula Pusztulása és Németh László a Kalangyában folytatásokban megjelent Ember és szerepének 3. fejezete kiváltott.

A Magyar Hírlap 1934. május 13-i számában Illyés tesz közzé magyarázó cikket a Pusztulás körüli vita tanulságairól. Ebben (is) leszögezi, hogy az általa fölvetett problémák kizárólag a magyarság pusztulásával kapcsolatosan értelmezendők. Ugyanakkor vitába száll azzal a nézettel, amely szerint az egész jelenség csak „parciális tünet”. „Elismerem – írja ezzel kapcsolatban –, hogy abból a kicsit nyeglén, kicsit tájékozatlanul európai szempontból is az, mely Budapest szellemi életében mindannyiszor idegesen hunyorogni kezd, ha a parasztságról esik szó.”17

Illyés e cikkére – jóllehet csak áttételesen, viszont részletesen kibontva a népi–urbánus ellentét felszíni jelenségeit – Zsolt Béla válaszol Az Újságban. Zsolt szerint a magyar népiesek, akik „a parasztból” akarnak „megújhodni”, voltaképpen „a német kispolgári forradalom” sugallatából újhodnak, mely forradalom azt hirdette, hogy „»a paraszt az új német társadalom fundamentuma« […]”. Illyés azt írja – folytatta Zsolt Béla –, hogy bizalmatlan a városban született írók iránt, s e mögött a „fitymálkodó exkluzivitás” mögött „egy taktikából és intellektuális szeméremből elpalástolt halk antiszemitizmus is meghúzódik, hovatovább gettóba izolálja azokat, akik a magyar irodalom megújhodása és a magyar népi tömegek öntudatra ébresztése közben nemcsak örök érdemeket szereztek, de üldöztetést, mártiriumot is […]. Mert a parasztot nem az irodalmi népieskedés és a politikai faji romantika homeopatikus gyógymódja, hanem az európai urbánus civilizáció gyógyítja meg […].”18

Zsolt Béla idézett mondataiban jószerével mindazon lényeges kritikai szempontok, illetve vádak fölsorakoznak, amelyekkel az urbánus körök egy része a népi mozgalmat diszkreditálni igyekezett: antiszemitizmus, a faji eszme felszívódása, a fasiszta német parasztmitológia térhódítása. Cikke ugyanakkor a népi–urbánus ellentét valódi okára, politikai lényegére is rávilágít: a magyar sorskérdések megfogalmazásának, képviseletének, az azokban való „illetékességnek” és a kibontakozás útjának kétféle felfogására.

Németh László az említett Kalangya-beli cikkben a zsidókérdést elsősorban mint a „magyar zsidó szellemiség” kérdését veti fel. Az Ignotusról írt (de csak jóval később megjelent) cikkével kapcsolatban itt a következőket mondja: „Szülőföldjéhez mindenkinek joga van, s egy erős közösség nem tagadhatja ki, akit befogadott. De ha nem tagadhatja ki, helyére szoríthatja. A zsidókérdés elsősorban magyarok és magyarok s csak másodsorban magyarok és zsidók ügye. Meg kell tenni, ami a kötelességünk, s akkor a zsidóság számára nincs más választás, mint alkalmazkodni ehhez a nagy nemzeti kötelességhez. A szászok nem vesztették el az erdélyi fejedelemséget, sőt hasznára voltak a másik két nemzetnek is; nem lehetnének a zsidók a magyar irodalom szászai? Én úgy képzeltem, ha a két fél legjobbjai becsületesebben állnak szembe ezzel a sors föltette kérdéssel; együttélésünk is rendezettebbé, szebbé válik. Ignotus érdemei nyilvánvalók; de a helyén másnak kellett volna állni, s neki más helyen kellett volna állnia. »Megértette« hőseit, de más sorsban élt, mint ők; nem volt-e könnyelműség rábízni húsz éven át a magyar tehetségekbe szóló sors magyarázatát? A latin irodalomnak vannak nem latin írói; amíg a latin géniuszé a vezetés, az ilyen spektrum-megnyúlás: gazdagodás. Egy helyére szorított és képességei és problémái irányában bontakozó magyar zsidó irodalmi [sic!] szerencse; egy ránk burjánzó, bennünket is elhamisító zsidó magyar irodalom: csapás. Körülbelül ezt akartam éreztetni Ignotus egyéni hibáinak és erényeinek az elemzésén át, vigyázva, hogy a konkrét ember el ne vesszen abban, ami mögötte áll.”19

Az idézett gondolatmenet egyenes folytatása a korábbi Németh László-i álláspontnak: a magyar szellemi hegemónia tételének, gondolatának, meggyőződésének. (Az egészséges asszimiláció kritériumaként a Kisebbségben lapjain is az első helyen említődik majd az a hajlandóság, amely a magyar szellem „fennhatóságát kulturális és sorskérdésekben elismeri”. Minden más kérdésben viszont mellérendelőnek tekinti a magyarság és az asszimiláltak kapcsolatának rendszerét.) A „magyar zsidó”, illetőleg a „zsidó magyar” szellemiség közötti különbségtétel formulájában az asszimilációnak (a korabeli állapotok szerinti) teljességében reális alternatívát nem látó felfogás tükröződik.

Németh szerint – láttuk – a „magyar zsidó irodalom” gazdagodás, színeződés, „spektrum-megnyúlás”; a „zsidó magyar” irodalom viszont súlyos zavarok okozója. Ez a felfogás – azon túlmenően, hogy az erdélyi szászokkal való analógia és a „helyére szorított” kifejezés nyilvánvalóan rossz gondolat és szerencsétlen fogalmazás – azért is vitatható, mert önmagában ingatag. Hiszen semmiféle tudományos értékű információ nem szerezhető arról, hogy mi is voltaképpen a különbség a „magyar zsidó” és a „zsidó magyar” között; továbbá: miféle manifesztált jelenségekben nyilvánulnak meg ezek a különbségek? Babits Mihály a Múlt és Jövőnek még 1926-ban adott (már bemutatott) interjújában (jóllehet ő maga sajátos zsidó vonásnak tartotta például „a megértés különös könnyűségét, mely relativizmusra és arra vezet, amit destrukciónak is neveznek”) joggal utalt arra, hogy a zsidóság a magyarsággal való együttélése során nem rontotta meg a magyar szellemet: „legnagyobb alkotóinkban nyoma sincs zsidó hatásnak.”

Németh László szóban forgó Kalangya-beli passzusára Ignotus válaszol.20 Szász, német, cipszer analógiát felhozva a zsidóság asszimilációja mellett érvel. Másfelől – konkrét példákat említve – joggal teszi fel a kérdést: „Miben »hamisította el« a zsidó magyar irodalom Adyt, Móriczot, Kaffka Margitot? Miben »burjánzott rájuk« mondjuk: Szomory Dezső vagy Szép Ernő?”

Az Illyés, Németh kontra Ignotus, Zsolt vita Hatvany Lajos és Ignotus Pál bekapcsolódásával válik kiélezetté. Hatvany cikkének már a címe is élesen célzatos: A szellem különítményesei.21 Több jogos kritikai megjegyzése van a Kalangya-beli Németh László-cikkről (például: „sémita fajtájú, de magyarul írogató ember írása csupán az író fajtája folytán, még nem jelenti okvetlenül a magyar életnek hamis tükörben felfogott képét”), mondandója lényege azonban nem vitatkozó, hanem vádló és megbélyegző. Gettót, a „barbárságnak és műveltségnek különös keverékét”, „legközépkoribb faji harcot”, „faji vad ösztönt” emleget Németh Lászlóval kapcsolatban. Magyarázatként a kor szellemi zavarait említi: Németh és „egyívású társai” (azaz a bontakozó népi mozgalom, a Válasz köre) „hiába vergődnek elszánt akarással a világos eszme és tiszta kifejezés felé”. Szerinte az ő Nyugat melletti harcukat a történelem igazolta, tehát nem fog rajtuk „sem a ferdítők rágalma, sem a szellemet karámokba terelő irodalmi különítményeseknek brutális erőszaka”.

Zsolt Béla és Hatvany cikkeire Illyés Gyula válaszol.22 Ő soha nem írt le olyan „sületlenséget” – fejtegeti –, hogy bizalmatlan a városban született író iránt. Az alakuló népi mozgalomnak pedig nincs köze a nemzetiszocializmushoz, sem az antiszemitizmushoz. A népiesek nem valakik ellen, hanem valakikért szeretnének küzdeni.

Ignotus Pál viszonválasza23 az egyik fontos dokumentuma a népi, illetőleg urbánus tábor között támadt szakadéknak: Illyés gondolatait kiforgatja, félremagyarázza, és és az írót potenciális antiszemitizmussal vádolja meg. (Efféle kombinációval csavarja ki Illyés vélekedését: „»ne ugrassatok, mert istenigazában antisemita leszek; legyetek inkább elragadtatva tőlem, akkor megúszhatjátok…«”) Németh László e cikkben Illyés „megalomániás kar- és kortársaként” említődik, aki Ignotus Pál apját „pökhendi módon le-»impresszárió«-zta, maga sem tudva s nem is igyekezve ezt egyéb érvvel támogatni, mint azzal, hogy akármilyen költő s akármilyen szellem is az az Ignotus, de: zsidó, tehát vonuljon a társaival együtt olyan elszigetelt közösségbe, amilyent a szászok alkottak a régi Erdélyben…”. Ignotus Pál (miután önmagát és néhány társát a humanizmus egyedüli képviselőjének állítja be) cikkét a szakítás deklarálásával fejezi be. „Szeretném Illyés Gyulát magunk közt tudni, de pályánknak, elismerem, édes-kevés az appeal-je, s nagy szerénytelenség volna azt remélnem, hogy bárki, aki közülünk a Válasz útjára jutott, az én figyelmeztető szavamra az eshetőségek mérlegelése után visszatérjen.”

Illyés keserűen szatirikus epigrammában is regál a történtekre, egyszersmind a kirobbant ellentét hevességét is érzékelteti.24

A nagy kérdés

  • ·  ·  ·  ·  ·  – Pusztul a nép, – kezdtem. Hangom elakadt.
    – A magyarság…
    – Mit? magyarok? – hangzott. – Csönd,
    te zsidógyülölő!
    – Pusztul a nép… – Hallgass! Ne beszélj itt
    másrol. A kérdés
    egy volt és leszen is: antiszemíta vagy-é?


A nyár folyamán a vita kiszélesedik. Az urbánusok lapjai (Magyar Hírlap, Az Újság, Esti Kurir, Századunk, A Toll) mellett a félhivatalos kormánylap (Budapesti Hírlap) s a népiek folyóirata, a Válasz is bekapcsolódik a vitába. Hallatja hangját a hivatalos zsidóság lapja, az Egyenlőség, továbbá a Zsidó Élet és a Szombat is. Németh László a Tanúban is megjelentet a kirobbant vitához kapcsolódó írásokat.

Németh Imre a Budapesti Hírlap főszerkesztőjétől kap lehetőséget cikke megjelentetésére. Írása kísérlet a népi mozgalom kialakulási folyamatának vázolására. A kezdetek: néhány nagyon tehetséges, művelt baloldali író „furcsa és nyugtalanító írásokkal zavarta meg a századforduló magyar irodalmi forradalmának immár klasszicizmusba dermedő nyugalmát”. Illyés Gyula a Pusztulással, Németh László pedig – Illyés cikkével csaknem egy időben – a Debreceni Kátéval ad határozott célt, programot a népi szellemi elitnek. Az ellentámadás és a szakadás oka (vagy ürügye) Németh Imre szerint Németh László Kalangya-beli cikkének zsidó vonatkozásai. Ekkor hirtelen: „Átok és szitok zúdult az addig agyonhallgatott, »jelentéktelen« Németh Lászlóra. És valami csodálatos ösztönnel rögtön megtalálták Illyés Gyulának nyolc hónap előtti cikkét, amelynek egy mellékmondatában az »idegen város« ellen fordult.” (A Pusztulás szövegében az ominózus mondatok egyébként így hangzanak: „hány író van, aki a népből származik? S hány, aki a nép között él? Mert csak az ismerheti a magyarságot, tehát a filozófia szerint is, amely az ismeretet azonosulásnak tanítja, csak az lehet egészen magyar.”25) Németh Imre szerint a kialakulóban lévő mozgalom lényegét a „zsidó baloldal” nem érti, valódi céljukat eltorzítja, félremagyarázza, s mesterséges ütközőpontnak – az európaiságra és a humanizmusra hivatkozva – a zsidókérdést, pontosabban Illyés és Németh állítólagos antiszemitizmusát teszi meg. Az ellentét valódi oka Németh Imre szerint pozicionális eredetű: a zsidó szellemi fölény, az úgynevezett zsidó szellemi irányítás megrendülése és válsága.26

1934 nyarán Németh László helyesen látja a mozgalommá rendeződő népiek és a Válasz megindulásának jelentőségét, potenciális erejét, s azt is, hogy a magyar sorskérdések másképpen fogalmazódnak meg ezen az oldalon, mint ahogyan azokat a polgári radikális és liberális értelmiség már évtizedekkel korábban megfogalmazta. Érvelésének hitelét növeli, hogy most sem általánosít: Hatvanyék (tehát korántsem általában a zsidó vagy zsidó származású értelmiség) hecckampányáról beszél, miképpen nevezetes cikkében, az Egy különítményes vallomásában is pontos a distinkció: „Én elsősorban e csaták nem zsidó nézőit figyelmeztetem, hogy ne azonosítsák Hatvanyékat a zsidósággal.”27 (Miként először az éppen e cikkben megjelenő ominózus „Shylock”-metafora is a népi mozgalmat eleve reakciósnak minősítő zsidó származású publicistákra, s nem általában a zsidóságra vonatkozik.)

Fordulat a vitában


Hatvany Lajos viszonválasza Németh László cikkére a Századunkban jelenik meg.28 Azzal vádolja, hogy „mint Ludendorff és Hitler”, ő is „hisz a nagy zsidó összeesküvés dajkameséiben […]”, továbbá hogy „mindenben igaztalan”, „rémlátó ember”. Hatvany fölemlegeti a fajiság vádját, és tiltakozik a „zsidók számára kijelölt szellemi gettóba” szorítás ellen. E megbélyegzéseknél persze lényegesebbek azok a gondolatok, amelyeket a hagyományos (század eleji) polgári radikális és liberális eszmék, valamint az új népi nemzedék mozgalma közötti különbségekről fogalmaz meg. Illyés dunántúli cikkében részben folytatását látja a Társadalomtudományi Társaság és a Huszadik Század hagyatékának, részben észreveszi a szakadást is. Eszerint a polgári radikálisok törekvései a demokrácia általános szempontjait tekintették elsődlegesnek; Illyésék, Némethék viszont a parasztorientációt. (Mindazonáltal Hatvany ebben az orientációban is a fajiság megnyilvánulását látja.)

Fontos (habár nem nyilvános) dokumentum – mintegy az előbbiek folytatása és gondolati elmélyítése – Hatvany Lajosnak egy Földessy Gyulához írt levele, amelyben (expressis verbis) Németh Lászlónak is „üzen”.29 Az apropó ehhez a Válasz 1934. 2. száma (a lap egyik szerkesztője ekkor Németh László), benne A magyar élet antinómiái és Illyés Puszták népének egy fejezete (Hatvanynak éppen ez a részlet tetszik a legjobban). E levelében Németh Lászlónak azt „üzeni” Hatvany, hogy a nyilvánosság előtt nem fog neki többet válaszolni.30 „Pedig egy kérdésem volna hozzá és kortársaihoz – folytatja –: mi választja el őket az októbristáktól? Sőt mi több, a galileistáktól? Miért nem ismerik el igazi őseikül a Nyugat mellett a Társadalomtudományi Társaság körét is? Miért ignorálják annak kiadványait? Miért nem említik köteles szeretettel Jászit és Kunfit?” (Egyúttal fölajánlja, hogy Jászi és Kunfi írásait elküldi Németh Lászlónak.) Hatvany itteni kérdései tárgyszerűek, de egyben költőiek is. Miként levelének az a része, amelyben a népi mozgalomnak a polgári radikális hagyományokat csak részben vállaló ideológiai alapjait érinti. „Ignotus, Hatvany […] – szól a levélrészlet – meg a magyar életből kiesett Jászi is különb és hozzá illő szövetségesek volnának az ő reformmozgalma számára, mint a reform jelszavakkal játszó Budapesti Hírlap és a Magyar Figyelő [helyesen: Magyar Szemle, Szekfű Gyula folyóirata] szerkesztői.”

Hatvany Lajos indulatainak enyhülése (sőt: már-már a békekötés gondolata) talán nem független a Válasz 1934. 2. számában megjelent, Némethet a zsidóellenesség vádjával szemben erősen védő Kardos Pál példaszerűen toleráns cikkének szellemétől sem. Az írás címe: Zsidó válasz,31 s benne Kardos a zsidókérdés körüli polémia addigi állomásait veszi számba, s a polémia fejleményeit foglalja össze. Miközben ő maga is – joggal – helyteleníti Némethnek a „helyére szorított” s a „ránk burjánzó” kifejezéseit, teljes egészében visszautasítja Hatvany Lajos, Ignotus, Zsolt Béla és Ignotus Pál támadásait a születő népi mozgalom ellen. Megítélése szerint (hasonlóan a Németh Lászlóéhoz, holott az Egy különítményes vallomását cikke írásakor még nem ismerte) Hatvanyék azért fordultak Illyés, Németh és a Válasz ellen, „mert érzik bennük a demokráciát, az emberiességet, a szabadságot, amit ők mind a maguk privilégiumának szeretnének megtartani”. Ezért nem akarnak a népiek fegyvertársai lenni. Pedig a fiatal magyar zsidó nemzedék – fejtegeti Kardos Pál – nem azokat fogja követni, „akiknek humanizmusába oly mélyen belevegyül a zsidóságtól való menekülés vágya”, hanem szembe kíván nézni a maga külön zsidó problémáival is, „keresi a keresztyén és zsidó magyarság együttélésének sors föltette kérdésére a választ, és éppen Németh Lászlónak nyújt kezet”.32

Kardos László a Jegyzetek a Németh-ügyhöz című hozzászólásában33 vitathatatlan alapelvet hangoztat az Ignotus Nyugat-beli szerepét vitató Németh László-i véleménnyel szemben. Arra figyelmeztet, hogy Ignotus történelmi szerepére senki más nem vállalkozott, s a történelem – az új szellemű magyar irodalom győzelme – végül is őt igazolta. Németh László – állapítja meg Kardos László – a jelenből visszavetítve, tehát rossz szemszögből ítéli meg Ignotust, aki 1934-ben nyilván nem állhatna már a népi tábor élén, de akkor, a századelőn ő vállalta „az európai kultúra összekötő, közös elemeinek” a védelmét. „Amennyire együttérzek a »leimpresszáriózott« Ignotusszal Németh László ellenében – írja cikke befejező részében Kardos László –, annyira együttérzek Németh Lászlóval azok ellen, akik ezt a tüneményes írót, e rendkívüli embert, irodalmunknak és kultúránknak ez új ihletőjét oly méltatlan módon próbálják a kurzus dzsungelébe szorítani.” (Kiemelés az eredeti szövegben.)

A harmadik független szellemű zsidó író, aki az antiszemitizmus vádja ellen Németh László védelmére kel e vitában: Pap Károly.34 Szerinte Németh állásfoglalása a következőképpen foglalható össze: „tisztellek, becsüllek, te zsidó, aki odaadó munkában élsz itt, de egyek sohasem lehetünk, és te sehol sem állhatsz az élen, mert más sors van a te hátad mögött s más az enyém mögött.” Pap Károly szerint ez nem antiszemitizmus, hanem „minden nép sajátos szellemi kincseinek féltése”. (Kiemelés az eredeti szövegben.) Pap Károly a zsidóság magyarországi szerepének történeti eredetéről is szót ejt. Arról ír – nyilvánvaló evidenciaként –, hogy a zsidóság azokat a helyeket, szerepeket töltötte be, amelyeket a nem zsidó magyarok betöltetlenül hagytak. (Többek között az új magyar irodalom felkarolásának, megszervezésének a feladatát is ők vállalták és vitték véghez.) Elgondolkodtató Pap Károly vélekedése Németh Lászlónak az Ignotus és Hatvany (általában az asszimilánsok) szerepét bíráló felfogásáról is: „más sorsa miatt nem érti meg teljesen a zsidó sorsát: ugyanabban a hibában látom őt, mint amit a zsidóknak felró.”

Fontos adalék a korszak társadalom-lélektani viszonyai érzékeléséhez Pap Károly e cikkének az a néhány sora is, amely az asszimiláns zsidó értelmiségről szól. Szerinte ez a réteg (vagy csoport) a Németh László-i álláspontot különösen nehezen érti meg, mivel „nemcsak kézzel, lábbal, pénzzel, de szívével is kapaszkodni akar a magyarságba”. Ennélfogva túlérzékeny, csakis szeretetet, sőt több szeretetet vár el a magyartól, mint amennyit „magyar a magyarnak adni szokott”.

*

Ha a képlet a valóságban nem is ennyire egyszerű, az nyilvánvaló (érdemes többször is hangsúlyozni), hogy a népi mozgalom kibontakozásának idején, 1934 első felében nem a zsidóság általában, még csak nem is a zsidó értelmiség általában, még csak nem is az asszimilált zsidó értelmiség általában fordul szembe magával a népi mozgalommal, hanem egy ezeknél jóval szűkebb csoport: a Századunk és A Toll körének néhány neves publicistája. (Ennélfogva Németh László is hibásan általánosít, amikor az Egy különítményes vallomásában arról beszél, hogy: „A zsidó érzékenység mint végtelen háló futja be az országot, ha egy helyen megütik, az egész hálózat csörög, reszket, vonaglik.”) Az asszimilált – a korabeli terminológia szerint „kitért” – zsidóság másik része (Gellért Oszkár, Sárközi György stb.) Németh László szűkebb köréhez tartozott; sőt a népi tábor legfőbb orgánumának, a Válasznak rendszeresen szereplő szerzői között található a zsidó származású „urbánusok” közül például a szocialista Fejtő Ferenc mellett Szerb Antal és Vas István. (Publikált itt egyébként a zsidó sajtóban gyakran szereplő Keszi Imre is.) Fentebb azt is láthattuk, hogy a Németh László és Illyés Gyula ellen kirobbant hírlapi polémiában három kitűnő zsidó író, illetőleg kritikus szembeszállt Hatvany Lajosék vádjainak szélsőséges állításaival, s néhány év múlva a zsidó identitás hirdetőinek egyik legnevesebb személyisége, Komlós Aladár az, aki az addig legigazabb, leghitelesebb elemzést írja Németh László Tanú-füzeteiről. (Méghozzá A Tollban – igaz, három évvel a most tárgyalt események után.)35 A szocialista baloldal részéről pedig éppen Fejtő Ferenc ismeri föl elsőként a népi mozgalom jelentőségét, és ugyancsak ő értékeli először érvényesen Németh László addigi – főként esszéírói – pályafutását.36

A fentiek nyomán megerősíthető a következtetés: a „népi–urbánus” vita (ezen belül a Németh László és a magyar szellemi élet zsidó származású értelmiségének egy része közötti igen heves összecsapások) oka és magyarázata nem származásbeli, hanem a magyar sorskérdések különböző lehetséges útjainak intranzingens, kompromisszumra nem hajló képviseletében keresendő. Eszmei-ideológiai szembenállásról van tehát szó, nem pedig „faji” ellentétről. Ebben a felfogásban fogalmazza meg Németh László egy 1936-os írásában a magyarországi zsidó és nem zsidó értelmiség egymáshoz közeledésének alapkérdését, egyszersmind a körülmények és célok tisztázásának igényét is: „Szűznek tudom magam minden antiszemitizmustól” – írja. „Szívesen harcolok együtt zsidó bajtársakkal, de világosan kell látnom, hogy miért.”37

S hogy mi volt mégis, a hangoztatott elvi állásfoglalások ellenére is az antiszemitizmus (az asszimilált zsidó értelmiség egy csoportjától származó) vádjának érzelmi (tehát ténylegesen létező) oka, azt Bibó István később abban látta, hogy „a népi mozgalom vezető tagjainak, csaknem mind[nek] volt a zsidókérdésben olyan állásfoglalása, amely nagyon árnyalt, nagyon sajátos volt, egyik esetben sem volt antihumánus, de csaknem minden esetben eltért mind az életbevágóan érintett zsidóság, mind egy filoszemita humanizmus általános elvárásaitól”.38 Ekkor, a harmincas évek közepén persze a népi mozgalom szellemi vezetőitől aligha lehetett elvárni „egy filoszemita humanizmus” szerinti magatartást, hiszen a zsidó urbánus körökkel szembeni küzdelem, amely alapvetően politikai-ideológiai meghatározottságú volt, ezt eleve kizárta. (A harmincas évek végén viszont – az ismert okok miatt – már másképp tevődött fel a kérdés: a zsidósággal kapcsolatos állásfoglalások súlya és az ezzel együtt járó írástudói felelősség nagymértékben megnövekedett.)

*

A magyar élet antinómiái című (Szekfű már említett könyvére reagáló) Németh-esszé második „tétele”-fejezete – „Zsidóság és kapitalizmus” – Németh Lászlónak a zsidókérdés szövevényes témakörében kifejtett talán leginkább „befogadó” állásfoglalása.39 Mind az asszimiláció kérdésében, mind személyes elkötelezettség vonatkozásában lehetőnek tartja a zsidóság teljes beolvadását, amennyiben a zsidóság „teljes lojalitással közelít egy másik közösség hagyományaihoz”, s ezzel „gazdagabbá teszi a befogadót”. Ugyanebben az írásában szögezi le a következőket: „Mint szocialista küzdök a kapitalizmus ellen; mint nem zsidó békét akarok kötni a zsidósággal.”

Szekfű Gyula Három nemzedék és ami utána következik című könyvének a zsidósággal kapcsolatos megállapítására a politikára igen érzékeny hivatalos zsidó lap, az Egyenlőség is reflektál.40 Szerkesztőségi cikk utasítja el Szekfű „cionista” ízű javaslatát, leszögezve, hogy:
„A magyar zsidóság, különösen Trianon óta homogén egységet alkot magyar nemzeti szempontból […].” Hogy ez az álláspont aligha volt életszerű, azt mutatják azok a viták is, amelyek 1933-ban, 1934-ben a zsidóság útjáról, jövőjéről zajlottak – nyilvánosan – a magyar zsidóság különböző áramlatai (és csoportjai) között.41 Az is nyilvánvaló ezekből a vitákból, hogy a magyar zsidó értelmiség jelentős része (ideértve a felekezeti, „hithű” zsidóság különböző csoportjait, valamint a cionista meggyőződésű zsidók szóvivőit) nem látott „zsidóellenes” tendenciát a bontakozó népi mozgalomban. Más a helyzet az ún. „hivatalos” zsidóság (ahogyan ők nevezték magukat: „izraelita vallású magyarok”) exponenseivel, körével: az Egyenlőség által képviselt csoporttal, réteggel. Ez a kör mindig is érzékenyen reagált valamennyi, a zsidóságot érintő jelenségre, eseményre. Ballagi Ernő cikke42 például visszautasítja Némethnek az Egy különítményes vallomása című írásának „zsidóellenes” kitételeit. (Egyúttal Babits Mihályban is „enyhe antiszemitizmust” fedez föl.) A Zsidó Élet (szerkesztőségi cikkben) Németh értékelő mondatát Ignotus Nyugat-beli szerepéről „intellektuális tisztátalanságnak” minősíti. Tényszerűen állapítja meg, hogy „zsidó szellem is hozzájárult a magát kereső magyarság szellemi arculatának kialakításához, s a magyar szellem ettől nem lett szegényebb”.43 Néhány héttel később – ugyancsak szerkesztőségi cikkben – Kardos Lászlót támadja a Zsidó Élet, aki „teli tüdőből fújja az ifjú-romantika szólamait, és keményen odamondja a demokratikus meggyőződésű zsidó íróknak, hogy hovatovább senki sem fog hallgatni rájuk”.44 A Szombat méltányolja, hogy a „kikeresztelkedett és frakkot viselő” Hatvany Lajos védelmére kelt „zsidó és frakktalan íróknak”.45

Időközben napvilágot lát Komlós Aladár fontos esszéje, amely az első komoly gondolati kísérlet a népi–urbánus ellentét feloldására.46

Komlós abból indul ki, hogy az „új népiesség” lényege immár a nép politikai vágyának, törekvéseinek a megfogalmazása. Jóllehet utal a népi mozgalom „faji” orientáltságából adódó veszélyekre, s úgy véli, hogy a népi mozgalom „ellenséges szándék nélkül is, céljai természeténél fogva szükségszerűen kirekesztő jellegű”, mégis azt hangsúlyozza, hogy a nép benső vágyait és igényeit csak „a belőle származók” fejezhetik ki igazán, „az új népiesség tehát jogos és szükséges irány […]”. Mindehhez hozzáteszi, hogy éppily jogos „a városi proletariátus önálló kultúrára törekvése is, s jogos bármely kisebbség hűsége önmagához”. Azaz Komlós Aladár a szellemi és politikai élet egészséges tagoltsága, differenciáltsága, sokszínűsége elvét vallja, beleértve – természetesen – a sajátos zsidó identitás őrzését, megbecsülését és irodalmi kifejeződését. Írása végén arról a kívánalomról szól, amely szerint a nyugatiság és a hagyományhűség nem egymás ellentéte, hanem összekapcsolódva és egymást erősítve hat igazán: „egyik a polgári, másik a népi írók táborából.”

Babits Mihály ugyanakkor értetlenül áll – 1934 nyarán – a népi–urbánus szakadás ténye előtt. Pontosabban: nem vesz tudomást a szakadásról, nem érzékeli, hogy sokkal többről van már szó, mint arról, hogy Ignotus impresszárió volt-e vagy sem, hogy Németh László antiszemita-e, avagy sem. Szerinte az egész vita gyerekes dolog, a résztvevők ugyanazokat az érveket hajtogatják: „előre tudott s szerep szerint kiszámítható dolgokat.”47

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben