×

A földrajzi nevekről még egyszer

Czigány Lóránt

2003 // 10
A földrajzi helynevek ragozásáról ír Fábián Pál a Magyar Nemzetben, illetve csupán arra a kérdésre szorítkozik, hogy mikor járul -ban/-ben (inessivus); -ba/-be; -ból/-ből, illetve -n/-on/-en/-ön (superessivus); -ra/-re; -ról/-ről helyhatározórag (toldalék) egy-egy földrajzi névhez. Tehát: Angliában, Angliába, Angliából, illetve Gyöngyösön, Gyöngyösre, Gyöngyösről. (Hétvégi magazin, 2003. június 14.)

Ezzel kapcsolatban lenne némi észrevételem, kiegészítendő Fábián Pál útbaigazító tanácsait. Először akkor kaptam fel a fejem, mikor az interjút készítő csinos rádióslány azt kérdezte tőlem valamelyik tokaji írótábor alkalmával, hogy mi is a programom itt, Tokajon [!]. Mivel azóta többször volt alkalmam felkapni a fejem, ebből azt a tanulságot szűrtem le, hogy a superessivus használata kezdi kiszorítani az inessivust. Idézhetném a saját példámat is: Sátorljaújhelyben születtem, Újhelyben jártam iskolába. A nem újhelyiek viszont tapintatosan kiigazítanak: Sátoraljaújhelyen születtem. A múlt század első felében Újhelyben még mindenki Újhelyben-t mondott. Ma viszont azonban már a helyi újságban is gyakran találkozunk egyazon oldalon mindkét alakkal, mert a természetes nyelvérzék elbizonytalanodott; a nyelvi diktatúra kezdi kiszorítani az Újhelyben alakot.

A nyelvi diktatúra magyarul a normatív szemlélet kizárólagosságában jelentkezik, a hatóság eldönti, sokszor vitaható okoskodással, melyik alak a helyes, és ezt az alakot a szerkesztők, lektorok és korrektorok rákényszerítik az írott nyelvre. Tehát az előírt alakhoz hozzászokik az olvasó szeme, a nagyközönség igényesebb része pedig elkezdi használni, nehogy a műveletlenség vádja érje. Nemrégiben egy esszékötetben háromsoros életrajzomat korrigáltam. Ott is azt állt, hogy Sátoraljaújhelyen születtem. Magyarázatomat elfogadta a szerkesztő, és azon nyomban, ott előttem, ki is javította Sátoraljaújhelyben-re a szövegszerkesztő képernyőjén. Amikor azonban megjelent a kötet, mégis Sátoraljaújhelyen-t találtam benne. Nyilván úgy gondolta a szerkesztő úr, hogy csak dohogjak, magyarázkodjam, nem vitatkozik ő velem, mert tudja a helyes formát, és passz. Ez a baj. Ő ugyanis azt nem tudja, hogy egy toleránsabb korban tudomásul vették, hogy egy helységben (bármennyire parányi is) az ott élők illetékesek annak eldöntésére, hogy ben vagy en akarnak-e élni. Ne Moszkvában, akarom mondani Pesten mondják meg nekik.

Az őshonosoknak ezt a prerogatíváját a Czuczor–Fogarasi Szótár (1862–1874) elismeri, ugyanis tartalmazza a helységneveket is, éppen azon egyszerű oknál fogva, hogy minden helység esetében megemlíthesse a helyhatározóragos alakokat. Nyilván nemcsak az újhelyiektől veszi el az inessivust az akarnokság, hanem általában irtja a couleur locale-t, a variánsokat. (Kivéve, ha csángó vitézkötés van rajta.) Illyés Gyula is erről panaszkodik, amikor egyik versében jogot követel az árnyalatnak. A modern kézikönyvek viszont már szűkkeblűbbek. Például a Tompa József által szerkesztett kézikönyv (A mai magyar nyelv rendszere. Leíró nyelvtan. 1–2. kötet, Bp., 1961) egyszerűen nem vesz tudomást az inessivus és a superessivus használatának bizonytalanságáról; a megfelelő helyen nem idéz eklatáns példákat. A Grétsy–Kovalovszky-féle Nyelvművelő Kézikönyv (1–2. kötet, Bp., 1980–85) viszont legalább tudomásul veszi a probléma meglétét, ha nem is szentel neki kellő mértékben figyelmet.

Ezt az ingadozást Fábián Pál tudomásul veszi, mikor arról beszél, hogy „A ragok nincsenek mindörökre egy-egy névhez kötve. Ma így mondjuk: Magyarországon, Budán lakunk. A XVI. században még Magyarországban és Budában volt az általános.” Ehhez hozzátenném, hogy nem szükséges a XVI. századig visszanyúlni, mert még a XX. század első felében is (tehát a diktatúra korszaka előtt) gyakran használták a Magyarországban, -ba, -ból alakot. Néhány éve a tudós anglicista, Fest Sándor tanulmányait (Skóciai Szent Margittól a walesi bárdokig. Universitas, 2000) rendeztem sajtó alá szerkesztőtársammal, aki textológiai kérdésekben a modernizálás híve volt. Fest számtalanszor írt Magyarországban alakot. Végül is a „hol?” kérdésre felelő alak a modern formában került a szövegbe (Magyaroszágon). Egy-két esetben viszont ajánlatos volt a „honnan?” kérdésre (elativus) válaszolva megtartani a régies alakot (Magyaroszágból). Olyan esetben ugyanis, amikor arról beszél valaki külhonban, hogy „hírt kaptam Magyarországból”, akkor biztosra vehetjük, hogy a hír forrása Magyarország. Ha viszont azt állítom, hogy „hírt kaptam Magyarországról”, akkor nem föltétlenül és egyértelműen Magyarország a hír forrása, ám a hír tárgya mindenképpen Magyarországgal kapcsolatos, a hír Magyarországról szól. S ez bizony szemantikai különbség, mely gyakorta fontos lehet.

Fábián Pál kijelenti érdeklődő olvasójának, akinek a kedvéért a margináliát írta a Magyar Nemzetben, hogy „nyelvtudományunk nem ad pontos szabályt a raghasználatra nézve”. Nem is adhat, hiszen sem a fonetikai közelítésmód (a név végződése), sem a földrajzi nevek kategorizálása (város, sziget, ország, tájegység) szerinti „szabály” nem teljesen kielégítő, ahogy ezt a szakirodalom többször is tudomásul vette, és Fábián Pál is idéz ellenpéldát (Dél-Európában, de az Antarktiszon).

A nyelvi egységesülés fontos és kívánatos dolog, de az autokrata nyelvszemlélet elkerülése még fontosabb. Egy olyan országban, ahol a totalitárius struktúrákat csak tegnap kezdték el ímmel-ámmal lebontani.


Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben