×

A madarak ideje

Györgydeák György alkotásairól

Ladányi István

2003 // 09
„S mert jártunkban-keltünkben madarakról is szó esett, itt az ideje hallanunk a kanárikról, melyek szalagos, virágdíszes kalitkába zárva, szerelemtől őrülten énekelnek a templomokban, míg a szószéken szentbeszédet prédikál a barát, s a legszentebbnek vélt dolgokról beszél. Csütörtök van, a Mennybemenetel napja, a boltozatig száll a madarak éneke, vajon fölszállnak-e az égbe a könyörgések, ha nem segítenek a madarak, nincs remény, talán csak ha mindannyian elhallgatunk.”
Jose Saramago: A kolostor regénye

Györgydeák György sajátos, természetesen nem minden előzmény és párhuzam nélküli utat jár ebben a modernség utáni, sőt után utáni helyzetben. Ő lényegében visszafordul egy eredeti alkotásmód felé, jeleneteket fest, egy közösségi mitológia jeleneteit – közösségi mitológia nélkül. Szobrokat hoz létre, ennek a közösségi mitológiának a hőseit és lovait ábrázolja – de érvényes, egységes mitológia nélkül. Hiszen egységes közösségi mitológia régen nincsen. Voltak már példák ilyen képzelt világok jeleneteinek megfestésére bőségesen, elég, ha Gulácsy Lajos Nakonxipánjára utalok. Azzal, hogy Nakonxipán még próbált valami helyszín lenni, és ott mintha még lett volna valami világ, ami felé vágyni lehet esetleg. Györgydeáknál nemcsak hogy nincs teljes, összefüggő mitológia, de már nem is próbálja azt megteremteni. Jelenetek vannak csupán, amelyek nemigen ábrázolnak semmi fogalmilag leírhatót, pláne nem állnak össze több képből összefüggő, egymásra épülő vagy akár egymást erősítő narratív lánccá, csak állnak önmagukban, egyetlen akármit ábrázoló jelenetként, utalva egy – vagy több – sosemvolt, sosemlesz mitológiára.

A mitológia hiánya amennyire hiány, annyira a szabadság lehetősége is. És mi más lenne a művészet, mint a szabadság gyakorlása, a szabadság lehetőségeinek megmutatása? Többek közt azzal, hogy szobrot bármiből lehet készíteni, nem csak márványból és hősből és lóból, és a festmény sem feltétlenül az olajba áztatott vászon és a fényes keret, hogy bármiből lehet bármi, ha az alkotó fantázia úgy akarja. És ez a bármiből bármi elve Györgydeáknál nem kizsákmányoló jellegű, szinte fontosabb számára egy-egy szobor esetében az, hogy miből lett, szinte egy gyűjtő, egy muzeológus szenvedélyével menti át művészete világába a szemétdomb, a szétrothadás, a megsemmisülés elől magánélete, családja, környezete mindenféle apróságait. És ebben abszolúte hagyományőrző.

Az első látásra is nyilvánvaló tehát, hogy Györgydeák térbeli alkotásaihoz nem közelíthetünk úgy, mint a közterek hagyományos szobraihoz, mint, teszem azt, egy bronz lovas szoborhoz, és a nagyon sok szemléletbeli különbség mellett van egy nem mellőzhető különbség: az, hogy a lovas szobornál nemigen figyelünk a bronzra, míg Györgydeáknál hangsúlyosan az alkotás lényegéhez tartozik az anyag. Györgydeáknak ugyanis nem a témához, hanem az anyaghoz van megkülönböztetett viszonya. A képeiben, assemblage-aiban, installációiban sem valamiféle témát keresünk, szemlélünk, hanem az anyagot, a módszert, a művet létrehozó tevékenységet látjuk benne, végeredményben az időt, ami anyagban, munkában rárakódott a műre. A felhasznált, beépített anyagok mozdítanak meg bennünket, azok késztetnek reakcióra, nem pedig az, amit puszta látványnak nevezhetünk. Pontosabban a kettő együtt létezik.

A kollázs és az assemblage az a technika, ami leginkább magát a technikát és az anyagát állítja előtérbe. Az „ábrázolt valóság” és az anyag közelít egymáshoz. Györgydeák művészetében az a sajátos, hogy ő nem célszerűen gyűjtögető kollátor, legalábbis a művek nem ezt mondják, hanem várakozó. Mintha a részletek maguktól másznának bele valami rögzítőmaszszába, mintha egy folyamatos kavargás esetlegesen kimerevített figurái lennének. És óhatatlanul mindig ugyanoda jutunk Györgydeáknál az anyag és a technika kapcsán is: a Balatonhoz és hordalékához, ahhoz a hihetetlenül intenzív, teljes közeghez, ahol az alkotások létrejönnek. Györgydeák hordaléktechnikája (ott a vízparton) egy-egy pillanatra kimerevíti a hordalékképződést, de csak egy pillanatra, a málló-foszló anyagok nem kívánnak örök életűek lenni. Nem kérkednek bután, mint az üres bronzszobrok a tereken. Tudják, hogy létezésük esetleges. Vannak, mert vannak. Olyanok, mert olyanok. De lehetnének másmilyenek is. Nem tökéletesek és nem tökéletlenek. Ahogy a parton gyűlik, egymásra, egymásba rakódik, összetapad mindenféle, ami ezt megteheti, úgy gyűlik egy élet, pontosabban több élet hordaléka Györgydeák alkotásain, és lesznek ezek az alkotások a szó szoros értelmében vett emlék-művek. De a „kész” mű már nem egy-egy részletnek állít emléket, hanem a velük eltöltött, a bennük lévő időnek, az esetlegességnek, a véletlennek, a pillanatnak. A megszűnés határán lettek egybeapplikálva, egy pillanatra megállítva, kimerevítve rothadásukat, és ebben az alig-alig-levőségben intenzíven élve leginkább a megszűnésnek, vagyis az életnek állítanak emléket.

Valamiképpen erről a megszűnésről, vagyis az életről szól Györgydeák megkülönböztetett viszonya a madarakhoz. A motívum már régóta, talán kezdettől fogva jelen van nála, csak én nem figyeltem rá eléggé, mélysége, komolysága akkor tűnt fel, amikor egy civil szervezetekkel foglalkozó újság arculatát tervezve Györgydeák vezérmotívumnak a madarakat vette, sőt, hogy félreértés ne essék, rövid magyarázatban értekezik is a témáról. Ebből idézek: „A földünkön élő madarak egy része röpképtelen. Ennek különböző okai vannak, mindenképpen az élelemszerzés és a környezet hatására alakultak ilyenné évezredek során, és nyilván azért, mert nem volt rá szükségük, sőt, ezt az adottságukat, mármint a repüléshez szükséges szárnyat, máshol (máshogy) tudják használni. Vegyünk néhány példát. A kormorán (kárókatona) Magyarországon is élő, nagyon jól repülő halászmadár. Viszont a Galápagos-szigeteken élő kormoránok nem tudnak repülni, merthogy nincs rá szükségük. Tudniillik nincs olyan ragadozó, amely a szárazföldön veszélyeztetné őket. Így a szárnyuk úgynevezett úszószárnnyá alakult át. Eltotyognak a vízpartig, vízbe vetik magukat, majd a víz alatt az úszást segítő szárnyak segítségével, fantasztikus ügyességgel elkapják a halat.

Az új-zélandi bagolypapagáj (kakapó) hatalmas, röpképtelen papagájfajta. Friss hajtásokkal, levelekkel táplálkozik. Éjszakai állat. Hogy elkerülje a számára egyetlen veszélyt jelentő rétisasokat, héjákat, a kakapó mára a nyúl új-zélandi változatává vált. Nincs szüksége a repülésre.

A nagyméretű futómadarak is röpképtelenek, mint például Afrikában a strucc, Ausztráliában az emu, a kazuár, Dél-Amerikában a nandu. A repülés hiányát a lábuk erősségével, gyorsaságával tudják pótolni. (…)

Ha ezeket a madarakat áthelyeznénk más környezetbe, ott védekezésük, élelemszerzésük, fiókájuk felnevelése érdekében meg kellene tanulniuk újra repülni.”

A Györgydeák-féle világ egyre inkább a madarak köré rendeződik, és amikor az alkotó balatoni csatornájából meregeti az iszapot – ugyanis saját kis, külön bejáratú öble van a Balatonban –, maga is egyre inkább egy gázlómadárra emlékeztet, amely csapkod, de elnehezült testét már nem tudja fölemelni. Fölrepülni az ő madarai sem repülnek fel, a maguk sajátos életét mégis intenzíven élik, és valami lényegeset bizonygatnak, arról, hogy létezhet másik világ is, mint amit napra nap élünk. Ha Györgydeákról gondolkozom, bármelyik irányból is közelítem meg, akár a játékossága, műveinek és alkotásmódjának játékszerűsége felől, akár műveinek anyagát vizsgálom, akár az alkotások címeit nézem, vagy motívumain, témáin gondolkozom el, mindig ehhez a bizonyos másik világhoz jutok el, amelyet annyira állít, vagyis azt, hogy ez a miénk nem is annyira szükségszerű így, ahogy van. Vagy lehet, hogy nem is ő állítja ezt, hanem én? Ő a szobrokat, a bübüket állítja, én pedig ezt, hogy Györgydeák képzőművészeti világa felszabadító erejű, és egyre intenzívebben próbálja nekünk elmutogatni, amit tudnunk kellene ugyan, mindennél jobban, de hagyjuk, hogy elfeledtessék velünk, hogy elfeledtessük egymással, azt, hogy szabadok vagyunk.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben