×

Ki a Nagy Házból

Carla, 2. rész

Egyed Péter

2003 // 08
Egyik este aztán megcsillant a tükör a kastély tornyában.

Előkészítettem az egyetlen valamirevaló gúnyámat, elkezdtem vasalgatni egy kis turistavasalóval, amikor kopogott Roberta a seprűjével. Belépett, s amikor az előkészületeket meglátta – mert némi útravalót meg egy réges-régi kést is bepakoltam kopott spanyol bőrtáskámba (mellesleg ezt a kést az intéző házának az egyik szekrényéből bányásztam elő, s hosszasan restauráltam, iszonyú egy szerszám volt) –, lebiggyesztette az ajkát.

– Maga vasal?

– Hát hiszen ki vasalna, Roberta?

– Biztosan találkozni fog valakivel…

– Az már így van, Roberta.

– De visszajön?!

– Hogyne jönnék vissza, Roberta.

Erre felkapta a gúnyáimat, elszaladt, s perceken belül visszahozta valamenynyit, selyempapírba csomagolva. Az akkurátusan öszeállított kis csomag tetején egy szépséges, mulatságosan bőrbe kötözött kis kőkulacs volt, isten tudja, ennek a vidéknek és a lakóinak melyik korszakából.

– Tudja, mi van benne?

– Nem tudom, Roberta.

– Kóstolja meg.

Megkóstoltam. A legfinomabb konyak volt benne, ami életemben a szájamban járt.

– Hát ez honnan származik, Roberta?

– Ezt zio Antonucci csinálja odafent a pincéjében.

(Na hiszen, hányszor mentem én el a háza mellett, meg hányszor hívott be, de ennek a konyaknak még a nyomát sem éreztem, igaz, hogy az a kis könnyű vörösbora, az viszont nagyszerű volt. De istenem, mivel fogom én ezt viszonozni? )

Mondom neki: – Na jól van, kedves Roberta – ámbár sohasem mertem megkockáztatni még véletlenül sem egyetlen ilyen kis köznapi szót sem, nem bírtam annyi év után sem átlátni, hogy (részemről) milyen hordereje lehet a dolognak –, csak akkor tudom elfogadni, ha maga is elfogad tőlem egy kis ajándékot. Gondoltam én már valamire: évek óta magammal cipeltem egy aranyszálakkal átszőtt, leheletfinom fehér gyapjúkendőt, Leonban, Spanyolországban vásároltam valamilyen kirakóvásáron, s nem mertem senkinek sem odaajándékozni.

– Meg ne próbálja – szólt vissza szinte megrettenve –, én ezt nem azért adtam, hanem hogy legyen magának is valami szép dolga, ilyen, hogy lássák, hogy van magának is valami szép dolga. De ne itassa meg mind a többiekkel, hogy maradjon magának is, amikor éppen kell (később bebizonyosodott, hogy ebben aztán messzemenően igaza volt). Ha vadászni mennek…

– De miért vadászni mennénk?

– Hát tudom én, amit tudok – vágta el gyorsan a dolgot, mint akinek valóban nem lehet semmi köze az egészhez –, hova máshova menne itt, így felöltözve?!

– Jól van, Roberta, tudni fogja, hogy mikor megyek el a vidékről.

Már alaposan égetett a nap, amikor kis spanyol tengerésztáskámmal leballagtam az intéző házához.

Amikor a kerítésen átléptem, már láttam, hogy nem vagyok egyedül, a térdig érő, makrancos fűben keréknyom kanyarodott a ház elé, a kőbékás medencék mellett egy kis terepjáró állt, az olasz katonaságnak gyártott ilyet a Fiat a hatvanas években, a Willysnek volt a koppintása, keskenyebb, alacsonyabb, mulatságosabb, de azért lóerő volt benne. Odamentem, körüljártam, nem volt gazdája, így hát leültem a lépcsőre, és békésen elszunyókáltam.

Egyszer csak arra rezzentem fel, hogy valaki megrántja a kezemet. Carla volt, az elmaradhatatlan zöld selyemruhájában.

Mio caro, hoztam neked valamit.

Egy szépen becsomagolt dobozt nyomott a kezembe. Elkezdtem bontogatni, két rend csíkos zöld ing (ír márkajelzéssel) és egy vadonatúj katonanadrág volt benne, meg egy emblémás zöld nyakkendő. Megnéztem, az arany skófiummal kivarrt körben egy hiúz nyújtózkodott.

Kérdően néztem rá.

– Ez a Cittŕ di Castelló-i híres Accademia de Lincei emblémája. Egyébként légy nyugodt, nem bitorolod, már régen felvettek oda, Rogerio bácsi ajánlására, értesíteni is készültek, csak éppen a bürokrácia, tudod…

Olyan kedvesen mondta ezt az egészet, hogy nem volt kedvem felhorkanni, hogy a szabadságom meg az egyéniségem lábbal tiprása, ismét eszközként használnak, meg az ilyenkor szokásos egész mondanivaló. Hát hiszen ha már elkezdett beőrölni a vidék, miért ne. Elfogott az a jótékony lazaság. Ez az Accademia dei Lincei amúgy egy híres intézmény volt, valamikor a XVI. században alapította a vidék arisztokráciája. Volt, amikor nem csinált semmit, de ha a városka ismét megtelt unatkozó és tettre kész hölgyekkel, kineveztek egy tanulmányi igazgatót (persze hatalmas apanázsért, a nagyok közül), csináltak egy előadás-sorozatra szóló tervezetet élvonalbeli politikusokkal és professzorokkal, és beindultak. Olyankor dőlt oda mindenki, kapott a végén egy díszes diplomát – közben fizetett persze, keményen –, és a csoda az volt, hogy ezt az oklevelet kemény pontszámmal ismerte el és iktatta – valami nagyon régi megállapodás alapján – a Nemzeti Kutatási Alap, gyakorlatilag az Oktatásügyi Minisztérium. Volt egy barátom, aki mindig azt mondogatta, hogy a dolgok egy bizonyos szint felett leegyszerűsödnek, és én most boldogan adtam át magam a leegyszerűsödésnek.

– Hát akkor próbáld fel – mondta Carla kedvesen.

Tudtam én ezt, ez az ajándékozóknak itt abszolút joga, nem is nagyon haboztam hát, széttéptem mindent, úgy, amint illik, felrángattam a nadrágot, majd az inget, majd egy csavarintással felkötöttem a nyakkendőt. Mire mindezzel végeztem, ő viszont kibújt a ruhájából – nehogy rosszra gondoljunk: ami a ruha alatt volt, arról nem tudtam eldönteni, hogy fürdőruha vagy fehérnemű, voltaképpen oda sem mertem nézni. Leheveredett egy fürdőlepedőre, onnan szemlélgetett mosolyogva, kedvtelve. Aztán felállt, és itt-ott meghúzogatta az ingemet. És nem tudtam, egészen pontosan hol húzódik a simogatás határvonala.

– Jó kis egyenruha.

– Köszönöm.

A köszönet persze – mi más is lehetne – egy kis csók volt a forró arcon. Aztán persze ismét levetettem az egészet, és hosszasan elheverésztünk a fűben, ott üdültem édes zölddió-illatában.

Dél lehetett, amikor hirtelen felugrott, és visszabújt a ruhájába, felszíjazta az elmaradhatatlan bőrszandált.

– Hát akkor, mio caro, este találkozunk.

A táskájába nyúlt, akkurátusan kivett egy kocsikulcsot, majd a tenyerembe rakta és összezárta. – Vedd kezelésbe ezt kocsit, az apámé volt, mi nem nagyon járunk vele, de te jól jársz vele, szereti ezeket a dombokat, magától is elmegy, mint a szamár. Nem nagyon ismerik itt már a vidéken.

Odapillantottam, bresciai rendszáma volt, valóban.

– Estefelé, hét körül, odalent az útkereszteződésnél egy utánfutóval fog várni valaki, rákapcsoljátok, és már jöhettek is, az utat ismered.

Kezet nyújtott, hosszasan, kitartóan. És én is hosszasan, kitartóan engedtem csak el.

– Viszontlátásra – mondta félfordulattal, kedvesen és huncut kis mosollyal. – Viszontlátásra.

A vállára kapta táskáját, és lesietett a komor kastély felé vezető kis ösvényen.

Én meg méláztam, merengtem, nyalogattam a szájam szélét. Kifeküdtem, mint egy elégedett vadállat. Lehet, hogy el is szunyókáltam a fene nagy jóérzésemben.

Errefelé kettő körül már elkezdődnek a délutánok. Odaballagtam a kis terepjáróhoz, elkezdtem vele barátkozni. Olyan egyszerű konstrukció volt, mint a hiszekegy. Felnyitottam a motorháztetőt: azok a szépséges rézvezetékek… Sehol semmi gumi meg műanyag. Bent meg semmi szag, látszott, hogy műhelyből meg tisztítóból jött ki a jószág. „Hát akkor isten neki” – gondoltam, s beindultunk, majd lefele a domboldalon. Ami igaz, igaz, hangja volt neki, nem mérges, de alapos. Egy-két órán át próbálgattam a kis hegyi utakon, az éles kanyarokban bizony erőből kellett tekerni régivágású kormányát, meg – amikor meghúzattam – csattantak is rendesen a laprugók – de hát ennyi. Valóban magától ment, mint a kemény szamár.

Hét előtt már ott voltam a keresztútnál, ott is egy régi dohányfüstölő állott, alsó részét néha a pásztorok használták, az eső elől oda terelték be a juhaikat. Ott volt partnerem is, mosolygós, kissé ferde arcú legény, valami születési rendellenessége lehetett. Hosszú pányván tartotta a lovat az utánfutó mellett. Odatolattam én is, akkurátusan rákapcsolta a vonóhorogra a kétkerekűt, majd intett, hogy álljak be az útra. Amikor elült a por, lassan utánam jött a lóval – közepes marmagasságú, de igen jól kötött, élénk mozgású jószág volt –, aztán felszállt az utánfutóra, s kemény kézzel elkezdte feltekerni a szárat. A lovacska kétszer megrázta a fejét, de aztán lassan közeledni kezdett, s fellépett, majd dobbantott néhányszor a platón. Kérdő gesztusaimra a legény intett, hogy ülnék be és induljak el. Ugyan életemben nem csináltam ilyet – ilyet sem –, de elkezdtem vontatni, elhaladtunk a kolumbárium mellett, igen lassan, aztán a tükörben láttam, hogy a legény jelez, hogy hajtsak gyorsabban. Fél óra sem telt el, a pataknál voltunk, de amikor lassítani kezdtem, láttam, megint intett, hogy húzassam tovább. Úgyhogy adtam a Fiatnak egy kis gázt egyesben, de a paripácska nem ijedezett, egyet-kettőt horkantott csupán. Úgyhogy simán elértünk a sorompóig, az is félre volt már állítva, a bernáthegyi meg sehol. Így hát továbbra is egyesben pöfögtem kifele a Cortona felé vezető szűkecske hegyi úton. Nehezebb volt gázt adni, nehogy az egészet megrántsam, de láttam, hogy a legény keményen tartja a lovacskát, az meg inkább csodálkozott, mint ijedezett. Egyszer meg csak én is felhorkantottam: egyetlenegy dologra nem volt kimenendő gondolatom a reggelben – erre. Persze megint csak arról van szó, hogy milyen szánalmasan parányi a képzelet az emberben. De hagyjuk csak a dolgokat menni maguktól.

Emígy morfondírozgatva és tekergetve az óvilágbeli hatalmas bakelitkormányt, hirtelen eszembe jutott az a bizonyos letérő, ami egy kis bukfenccel járhat. Vagy megállunk a tisztás fölött az úton, s előbb lemegyünk a lóval, utána meg az utánfutóval, vagy – s itt kell egy kis ihlet – lemegyünk az egésszel, mivelhogy így egyszerűbb és elegánsabb. Még az is eszembe jutott, hogy mielőtt a tisztás útjára érnénk, van ott egy platóféleség, „tehát azt ki kellene kerülni, mert az nagy csattanás”, de „akkor viszont az erdő alatt a mogyoróbokrokat stíröljük meg, amit viszont a lovacska vehet rossz néven”. Summa summarum, az áldóját neki, „alighanem a második megoldásra teszünk, abban az esetben viszont gázban kell tartani a terepjárócskát, s a tisztás felé keményen húzatni meg manövrírozni”. „Legfeljebb elgázolunk egy-két csellengő lényt, ha meg nem hallják a motor hangját.” Ki is tartottam a bal kezemet, s úgy láttam, hogy a legény értette a dolgot, mert pislogott, meg keményebbre vette a szárat.

Így cselekedvén az alkonyatban a tőlem telhető legszélesebb kanyarvétellel leirányultam a negyvenöt fokos szögben, s el is kaptam a platóféleségnek a szélét. Verték is a bokrok a kocsi elejét meg a szélvédőt rendesen, azért csak volt egy kis hopp meg nyekkenés, de már látszik a tó, „na most kihúzatni belevalóan és lehetőleg csendesen”. Rendesen gurultunk, a lovacska azért felkapta a száját, meg elkezdett dobogni – hallottam. Aztán még egy kis gáz, lassan befékeztem a stég felé közeledve. „Nem rossz, nem rossz, még ha nem is a legjobb, a nemjóját neki.” Kivettem és zsebre vágtam kulcsot. „Na lássuk csak, hogy megvan-e az a kis korsó a spanyol táskában?! La Roberta, avagy Antonucci bácsi üzenete.” Megvolt.

Kilépvén a gépkocsiból, intettem a legénynek, hogy kászálódna le. Kieresztette a szárat, majd megnyalintotta a szája szélét. Lelépett az utánfutóról. Nyújtottam neki a kőkorsócskát. Amit ő meg is húzott, szerényen. Majd én is szerényen. Mondom is neki:

– A dolog jól ment.

– A dolog nagyon jól ment.

A kőkorsócskát visszatettem a táskába, a táskát meg az ülésre.

A házikó előtti térségen, egy asztalnál falatoztak valami emberek. Aztán kivált közülük valami kis zöld folt, egyre közeledett. Egyszer csak a Carla arcát láttam.

– Ó, hát csak így megérkeztetek?

– Hát… amint látni tetszik – mondom neki –, kocsistul, lovastul, legényestül.

– Hozd le a lovat, Giuseppe – mondta a legénynek ellentmondást nem tűrő hangon –, hozd le, mielőtt azok ideérnek.

– Jól van, asszonyság – mondta a legény –, álljon félre onnan.

Kieresztette a szárat, horkantott egyet, majd intett, hogy húzódjunk félre onnan.

(Amit készséggel meg is tettünk.)

Carla kézen fogott, lassan távolodtunk. Giuseppe meg elment a patakpartra, kisvártatva visszatért egy maroknyi friss fűvel, visszalépett az utánfutóra, s odatartotta a lovacska pofája elé. Az meg szimmantott, aztán visszahajolt, s megkóstolta. Dobbantott egyet. A legény megsimogatta a sörényét, mintha fésülné, aztán lassan-lassan lehúzta-vonta az utánfutóról. Leemelte a fejéről a kantárt, megsimogatta a ló pofáját, majd a következő halhatatlan szavakat intézte hozzánk:

– A ló nem szamár! – és a vállára vetette a szerelést.

A kis paripa felvágta a fejét, és boldogan elporoszkált a patak felé.

– Gyere ide, caro mio, itt fogsz aludni ebben a kis házikóban. Megvárlak, amíg odajössz.

Letettem a spanyol tengerésztáskát a kis kőkorsóval az ágy szélére. „Vajon, tudják-e, hogy miként álmodnak a spanyolok, az unokatestvéreik?” Felvettem a zöld zubbonyomat, s bekapcsoltam a Harold Brown katonai bakancsot – ez azért megvolt nekem. „Milyen jó körülnézni a tájon.”

Elindultam a tűz felé, ami ott égett a ház előtt.

Szembenézések, bemutatkozások. „Hát igen, igen… már az apám is, már az unokabátyám is.”

A tűztől távolabb voltam már, a kis patak mellett üldögéltem, amikor utánam jött.

– Gyere vissza, táncolunk.

– Visszamegyek, cara mia.

All round táncoltunk úgy két órán át. Aztán: egyszer csak leült a tűztől nem messze levő egyik rönkre.

– Ölelj át!

Hallgattam. Nagyon ellentmondásos érzéseim voltak, mint mindig, ha förgetegesen összecsapott a valaki iránt érzett tiszteletem, a mély belső megbecsülés és a szeretet, a gyöngédség – persze, sajnos, vagy még inkább – a vad kívánással. Már azt is tudtam, hogy ez az én protestáns örökségem, amit ebben az életben nem tudtam és már nem tudok soha megoldani. Ami marad, amivel a dolgokat mégis át lehetett hidalni valahogyan, az mindig a vadság, az iszonyú, embertelen, tomboló vadság volt. Aztán ennek meg minden esetben meg is lettek a következményei, a vadság visszacsap a vadra, és leteríti. A kapott sebeket meg nem lehet nyalogatni, a kapott sebek legjobb esetben kopott sebek lehetnek. Foltok, belül.

– Mindenképpen meg kell tennem? Jó lesz ez neked, Carla?

– Ó, istenem, hát kit érdekel ez itt… De ha mégsem akarsz úgy ölelni, mint egy nőt, akkor hát ölelj úgy, mint egy embertársadat.

Átöleltem. És ott üldögéltünk. Egyet-kettőt kortyoltam a vörösboromból, persze nem ez a tűz áradt belém lassan.

A többiek nem vörösbort ittak, hanem annál sokkal keményebb dolgokat, valami erdei gyümölcsöket teremtettek össze egy nagy metszett üvegben, s arra töltötték a friuli grappát. Ott állt egy asztalon, s ha valaki megszomjazott, odament, merített a csuprocskájával, majd meg kortyolgatta. Közben persze sütötték a húsokat is, valamilyen vadhús volt biztosan, nem nagyon figyeltem. De egy tálban kisütve ott volt egy kis hideg fogolypecsenye is, én arra járogattam. Táncoltak meg beszélgettek. Néha tőlem is kérdeztek ezt-azt, amire okos válaszokat kellett hogy adjak. Szemlátomást be voltam jelentve. Valakinek voltam bejelentve. De azért egyre jobban esett visszakuporodni Carla mellé, és egyre inkább magamtól átölelni.

Aztán egyszer csak – még messze volt a hajnal hasadta – megjelent vagy két-három ember azzal, hogy el kell most menni vadászni. (Megjelent? Felpattant.) Előkaptak néhány fegyvert meg kis zacskókból lőszereket, összevissza, s tömték a zsebükbe marokszámra, számolatlanul. Mondom úgy ösztönből, nem minden rettenet nélkül:

– Semmi gond nincs ezekkel, ámde, ámbátor legalább mindenki karcoljon a golyóra egy keresztet.

Csak úgy néztek rám.

– Hát azért, hogy ha benne maradna valakiben, tudni lehessen, hogy kitől van. Jó, ha tudja azt a bíróság, meg főleg az örökösök.

Néztek rám rendesen. (Később, évek múlva találkoztam az egyik kedves fiúval, aki – a történetre visszatérve – félig nevetve, de inkább komolyan, szinte a mesét megelőzve mondta, hogy azért az egészért egy év és három hónap járt volna nekünk, egy év és három hónap, nem több és nem kevesebb. Kérdem, hogy „mármint nekem is?”. Erre elnevette magát, úgy, ahogyan a toszkán legények teszik, amikor nagy néha őszinték. „Nem, neked – mondjuk – hét hónap.” „De hát miért, de hát miért?” „Hát azért, mert valahogyan te is benne voltál…” Ezen később is sokat gondolkoztam. Benne voltam, benne voltam, persze, ott voltam a kocsiban és azon a területen, vendégként. Bűnpártoló voltam, avagy bűnrészes, ha már fel nem jelentettem őket?! De mégiscsak egészségesebb, hogy nem kellett az olasz bíróságok észjárásával találkoznom. Azok aztán – ámbár nincs akkora hírük, mint a törököknek – nem nagyon ismerik a teketóriát.)

Az emberek egyszeriben ott voltak két nyitott – látnivalóan átszerelt dzsippel. Meg voltak szélesítve a platóik, meg egy sereg merevítőrúd volt itt-ott rájuk szerelve. Belém is villant, hogy vajon miért láttam én itt annyi összetört-zúzott alkart, felkart meg vállat?!

– Akkor hát elindulunk?

Mondom:

– Részemről a szerencse.

Felpattantak a két kocsiba mind – vagy tizenketten voltak –, s elkezdték húzatni a domboldalon kifele. Én is ott ültem a második hátsó terepjáró platóján, inogtak-binogtak a fegyverek a fickók kezében, ahogyan a reflektort meg a puskákat – ezek aztán nem azok a kis kedves moschettók voltak, ezek aztán nem – a domboldalon álldogáló pici, vacak kis őzekre irányozták. Mondom az egyiknek, hogy talán jobb lenne a fegyvert célra tartani, mert egyébként átlövi az állkapcsomat. És lőttek, összevissza. Megragadtam az egyik merevítőt, mert erősen kezdett dobálni a kocsi. Kiáltottam volna, de már nem nagyon volt mit, mert abban a pillanatban Carla majdnem levált mellőlem, amint a terepjáró nagyot zökkent egy átmosás fölött. Rendesen kipörgött a jobb hátsó kerék. Ez egy háromliteres kocsinál – hogy úgy mondjuk – nem a legjobb dolog, csak úgy vonaglott meg billegett a hegyoldalban. Mégis valahogyan elkaptam a bokáját, aztán valahogyan csak kihullottunk, de mégsem arra a bokára esett. Valamennyit gurultunk a hegyoldalon, amíg aztán felnyaláboltam. Mint a medve.

Hurcolás-tangó.

Visszalépvén a dzsipre, odamenvén a vezérhez csak annyit suttogtam a fülébe:

– Lefele melletted ülök majd. Mindenki tegye le a fegyvert, de most, s feküdjön le hátul, a puskákat pedig markolják meg erősen. Tulajdonképpen hányan vagytok itt?

– Veled együtt, azt hiszem, hogy négyen, de az is lehet, hogy hatan.

– Mi ez a láda itt?

– Hát az üvegek…

– Azokat most jó lesz elfelejteni. Vagy kidobni. Vagy megmarkolni.

– Ugyan menj már…

– Nézd, majd holnap találkozunk, de vigyázz, mert amikor én elindulok, meg a mi katonai szokásaink szerint elkezdek kiáltozni, hogy bal-jobb, jobb-bal, akkor mindenki dől, mint az evezős sportokban, mert ha nem, vagy mind borulunk, vagy én lökök ki valakit. Meg van értve? – Szemmel láthatóan megértette, mert átült a másik ülésre. Felébredt a párducom, s mint egykoron a honi erdők tetején, azok alatt a híres napok alatt, amikor minden szabad volt nekünk, s tele a terepjáró egy láda rummal meg annyi lőszerrel, hogy nem bírtuk szétlövöldözni – az volt a parancs, hogy három napig menjünk az úttalan utakon, s csak lőjünk, mint a megfontolt vadállatok, de ha beborulunk, vagy valami baja lesz a kocsiknak, akkor elvisz az ördög –, nos hát nem vitt el, használható evezős szokásokat alakítottunk ki. Íme, ezeknek most is – mint annyi más túlélőtrükknek – milyen jó hasznát lehet venni.

Nem volt ez sem rossz kocsi, az áldóját. A szerelékét. Ámbár amikor 62 fokos lejtőn vezet lefele az ember, megint csak úgy kiáltozik az erdőben: jobb-bal, jobb-bal. Dőltek a fiúk szépen. Azután már csak úgy legurultunk a tisztásra. Mind a két gépi kocsi rendben. Az emberek is rendben. „A nemjóját.” „Hát akkor csak úgy lehet majd a patakparton… húzatni egyet, mint a lóbőr.”

Oda is mentem, a patakpart mellé, két pokróccal, leheveredtem. Mily jó az embernek a feje alatt a zubbonyát ott érezni. „És milyen jó dúdolni, énekelni.” Még hallgattam a patak gyönyörűséges csobogását abban az onirikus áhítatban.

Lassan elindultam az álmomba. Szépen járták a kezem fejét a hangyák, előcsüngetett tábori pillantásommal láttam a kis világoskék trágyalepkéket.

„Amore mio”, Carla volt ott mellettem.

– Carla… hogy van a gyönyörűséges bokád? – kérdeztem csak úgy félálomban, mert egyáltalán nem volt kedvem kinyitni a szememet.

– Ó, nem tört el, semmi baja nem lett neki.

– Igaz ez?

– Igaz, csak éppen a vállam meg a hátam csupa vörös meg kék. De nézd meg.

A kezemben éreztem. Azt a bokát. Valóban megvolt.

Reám borult, és összefont, mint a szíj. Olyan erővel markolta a kezemet és húzta szét a karjaimat, hogy nagyon mély lélegzetet kellett vennem. De aztán már szuszogni sem tudtam, mert belém fojtotta a következő lélegzetet az irgalmatlan csókjával. Övvé változtatott, az övévé. Már nem hallottam a patak csobogását.
A szemeimet nyalogatta, aztán felállt.

– Mindjárt visszajövök a kocsival – suttogta –, légy készen.

Csak akkor tudtam végre egy mélyet lélegezni. Kinyitottam a szememet, láttam a vakító napfényben, de csak úgy irizálva, a nyugodt és boldog arcát. Majd eltűnt. Nézegettem a jobb kézfejemet, frissen borotválhatta magát, ott voltak rajta – mint később is, mindig – a parányi, szőkés szeméremszőrök.

Nemsokára hallottam, amint túráztatja a motort, és elindul, lassan végigjön a tisztáson, majd gázt ad, és átvág a patakon.

– Ülj fel.

Feltápászkodtam és felültem. Nyújtotta is felém a kőkorsót. Most aztán igazán jólesett az Antonucci meg a Roberta üzenete. Egész fordulattal megint átmentünk a patakon, végig a tisztáson, aztán neki a hegyoldalnak.

– Megint oda megyünk, Carla?

– Nem, nem – intett sietősen –, egyáltalán nem, szeretnék neked valamit mutatni. Hogy érts meg valamit, ez az egyik, meg rád is szorul az éjszaka után. „Mit éjszaka után – gondoltam –, itt egészen más szorult rám, ha nem egyéb, a szeretője lettem valakinek.”

De valóban, mégsem felfelé, a hegyek felé kanyarodtunk, hanem – alig észrevehető kis ösvényen át – egy csupa gyönyör erdei útra. Azért lehetett annyira zöld itt minden, mert a sziklaoldalakból csordogáló források eséséből szitált a pára, itt-ott szivárványocskák is imbolyogtak. Persze volt egy-két átfolyás ezen az úton is, de azért igen jó karban volt az tartva, látszott, hogy állandóan kavicsozták. Aztán szűkült a völgy, s megint egy patak mellett haladtunk. S egyre sötétebb zöldbe játszott minden. Néha már át kellett vágnunk a patakon.

– Tetszik?

Megszorította a kezemet, aztán végigsimogatta a karomat. Fél kézzel vezetett tovább, a jobbat – ősi szokás szerint – a combomra ejtette, majd ott nyugtatta tovább. Néha rám is pillantott, hol komolyan, hol egy apró kis elrejtett mosollyal.

– Ha arra vagy kíváncsi…

Csípősen, játékosan ráütött a combomra.

– Ne légy kamasz… De te már nem vagy, még csak az hiányozna nekem.

Aztán megint rám pillantott. Annyit és annyian írtak már arcról, arcokról, de ezen az arcon a beszéd, a sejtetés, a komolyság, az öröm olyan gyors futamai és unisonói váltakoztak, hogy órákon át tudtam volna figyelni. Megérte volna, hogy még legyen valami igazán izgalmas ebben az életemben.

– Szeretnék neked valamit elmondani, Carla… – kezdtem.

– Ne mondj el semmit… úgyis kiszedem belőled azt, amit el sem mondanál, én meg arra vagyok kíváncsi. Azt hiszed, hogy én nem vagyok valamire kíváncsi veled kapcsolatban? Dehogynem vagyok én is kíváncsi, szeretnék megtudni valamit, ami lehet, hogy összefüggésben van veled, lehet, hogy nem, de mindenképpen benne vagy.

– Azért?

Hirtelen nagyot fékezett, és szembefordult velem.

– Ha nem lennél annyira maleducato, mint amilyen vagy, akkor most kilöknélek ebből a kocsiból, és akár még meg is halhatnál itt, de nem teszem, mert tudod is te, hogy miről van szó…

Azért valami komor sejtelem bennem is felcsendült ezen a gyönyörűséges folyóparton. Megfogtam a kezét, és elkezdtem simogatni.

– Carla – mondom –, valóban neveletlen vagyok, meg idióta is, és ez még mind kevés ahhoz, amit el kell mondanom magamról. De nem akartalak megbántani, nekem vannak sejtéseim arról, hogy miért vagyok itt, Umbriában, arról nincsenek sejtéseim, hogy miért vagyok éppen itt veled. De azért azt el kell mondanom, hogy egy százkarátos hangszer vagy, és gyakorolsz, és erről majd azt fogsz nekem egyszer elmondani, amit akarsz, ha akarsz, és ha kell neked. Nagyon szomorú lennék, ha nem tennéd meg, mert végül is…

– Tudom, tudom… ne folytasd, azt mondanád, hogy…

– Igen – mondom –, azt…

– …hogy ölelj meg, mint…

– … Nem erről van szó, Carla, és nem is ezt a beszélgetést kezdted, nem is ebbe a beszélgetésbe vágtál bele, jól tudod…

– Százszor okosabb vagy nálam.

Különös módon valamilyen hála, és nem magát és engem is megtévesztő hála csillogott a szemében, erre nagyon érzékeny vagyok. Hála.

– Carla, nagyon is jól tudod, hogy százezerte okosabb vagy nálam, és lehet, hogy mi ketten fogunk kideríteni valamit. De lehet, hogy ez nem tartozik rád.

Amore mio…

Hirtelen hozzám fordult, teljes erővel átölelte a nyakamat, és már megint elment a lélegzetem. Meg kellett kapaszkodnom a szélvédő merevítőjében. Aztán meg ellágyult, simult, simogatta az arcomat. S aztán csak elsóhajtotta magát.

– Mondom, hogy sejtek valamit – mondta aztán nagy hirtelen –, szeretnék segíteni neked abban, hogy összeállítod a kockákat, aztán lehet, hogy együtt is rájövünk valamire… Biztos, hogy engem is érdekel.

„Mintha valamilyen sírós felhangot hallottam volna?! Ó, Istenem.”

– Nem biztos, Carla, hogy téged éppen ez érdekel, amiről nekem megalapozott sejtelmeim vannak. De lehet, hogy ebből, avagy ennek mentén kihámozol valamit, fényre hozol… csak a jóisten szerelmére, nehogy azt mondd, hogy a titok meg így tovább. A titok a halálunkban tárul fel, vagy akkor sem, a nemjóját.

– Te biztosan katona voltál valamelyik előző életedben…

– Hát az lehet – nevettem el magam.

– De hogy én mi voltam?

Ekkor meg ő nevetett olyan jókedvűen, hogy rezegtek tőle a levelek.

De most rajtam volt a sor, a katonai ölelésen.

– Ezt ti így csináljátok? – Csak úgy kapkodta a lélegzetet, végigsimított a mellein.

Nem ti, hanem én. Egyébként te csinálod így. És most nem az előző életedben, hanem pontosan ebben vagy, ha akarod tudni.

Hirtelen akkora gázt adott, hogy majdnem kiestem a kocsiból.

Va bene, menjünk tovább.

– Carla, szeretnék megkérdezni valamit.

– Nem, most pontosan oda megyünk.

– Menjünk, Carla. Valami fegyver van?

– Nincsen semmi fegyver, amore mio, te vagy a fegyver.

– Jól van, Carla, menjünk.

Nemsokára kikanyarodtunk egy eléggé furcsa helyre, egy kis plató volt, fölötte szikla magasodott, abban egy szűk alagút, keskeny vágányú sínek kanyarodtak ki belőle. Kiléptem a kocsiból. A vörös agyagos földön félredobva egy nagy teljesítményű, gyönyörű sárgaréz manométer. Az alagút mellett a földön szétdobált, rozsdás detonátorok.

– Hova hoztál engem, Carla?

– Hát nem te vagy kíváncsi ezekre a dolgokra? Hát nem téged érdekel? Aztán majd elmondom azt, amit tudok, de előbb nézz jól szét.

Könnyű kis nyersdió-csók.

Az alagút bejárata mellett alighanem a szellőztetőmű gépháza volt, jól ki lehetett venni az egykori páncélzatot hordozó – nyilván mozdíthatatlan – traverzeket. Amint közeledtem, a mellette levő bódéból mulatságos figura bontakozott ki, panamakalapban, valami nyűtt trópusi öltözetben. Már elég részegecske lehetett.

– Mit parancsol nagyméltóságod?

– Hej, barátom, ha én nagyméltóság lennék, meg parancsolhatnék! De nem vagyok az.

Ekkor a kocsira pillantott.

– Hát a marchesával jött?

– Vele bizony. Miért, ha nem vele jöttem volna, akkor nem lenne szabad…

– Hát akkor nem. Hát nem látja?

Bizony ott lógott egy nagy pannó: Strettamente vietato di sostare. Zona militare. Erre odalépett Carla is.

Pippo, hagyd az urat, mert nagyon kíváncsi. – És a bácsi nagyot húzott drága kőkorsómból.

Előhozott valami rögtönzött fáklyát, s elkezdte magyarázni, hogy ne nagyon siessek, mert egyszer csak elfogy az oxigén. Úgy is lett, alig mentem ötven métert, s már nem kaptam levegőt. Nem is nagyon visszhangzottak a lépéseim, sejtettem, hogy valahol le is van zárva. A falak oldalában az egykori őrfülkék, vastag kábelek, szellőzőrendszer. Visszatértem. Az öreg békésen beszélgetett Carlával, s közben egy messzelátót nyomott a kezembe azzal, hogy csak nézzek körül a hegyeken, mert az igazán érdekes látnivaló ott van. És valóban, ámulva fedeztem fel a sziklák oldalában a hatalmas páncélajtókat, aztán meg egy óriási betonköröndöt. „Nagy teljesítményű hegyi ágyú platformja.” Úristen, mennyi disznóságot rejteget ez gyönyörű táj. És soha senki sem beszél róla. Elkértem a manométert, emlékbe.

– Vigye – mondta az öreg örömmel –, bár ne maradna már itt semmi. A többit elvitték a németek.

– Milyen németek?

Hát az olyanok, mint maga. Voltak itt egypáran.

Összerezzentem. Carla megszorította a kezemet. Elbúcsúztunk az öregtől. Visszaültünk a kocsiba. Lassan elkezdtünk visszafele gurulni a völgyön a gyönyörűséges délutáni verőfényben.

– Hallgass rám, amore mio, te is azok közül való vagy, akik állandóan idelátogatnak?

– Nem, hiszen tudod jól, hogy ha Sabrina nem lett volna, az életben ide nem kerülök.

– Tudom – mondta –, róla majd máskor beszélünk… Nem is arról van szó, hogy németek látogatnak ide, hanem hogy bizonyos németek – figyelmesen rám nézett –, és nemcsak idelátogatnak, hanem idenősülnek, keresgélnek, nyugtalankodnak itt, meg mindenféle. Nem nosztalgiáznak… A te apád is? – elkezdte simogatni a kezemet. – De hát mi történt velük tulajdonképpen?

– Ez egy nagyon hosszú történet, Carla, és apám is csak a felében van benne – ha ugyan jól sejtem, ha arról van szó. De most nem tudom elmesélni…

– Nem is arra gondoltam, hogy most, tudod te jól, hogy hol és hogyan szokták az ilyen történeteket elmesélni. – És úgy visszapillantott hosszú, kedves mosolyával.

– Tudom, Carla, de most alighanem haza szeretnék menni, nem nagyon van kedvem a barátaid társaságában tölteni ezt az estét.

– A fene egye meg, nekem sem… de nem tehetek másként.

– Tudom, marchese.

– Figyelj akkor ide: én leszállok a tisztásnál, te pedig elmész Zenóba, és szépen alukálsz egyet, holnap estére pedig menj át Gubbióba, ott van egy kis panzió, a La Balestra – majd megmondják neked, hogy hol –, ott találkozunk.

Persze nem a kocsival mentem vissza a borghettóba, az azért sok lett volna kicsiny közösségemnek. Szépen ott hagytam, ahonnan elindultam vele, az intéző háza mögött. Kedves kis lakásunk persze teljesen kietlennek és elhagyatottnak tűnt. Ki tudja megmagyarázni ezt az érzést, soha nem volt itt a másik, és mégis mintha itt lett volna. Vagy itt kellene lennie. Az a furcsa, gyönyörűséges emberi tér, az egyetlen valóságos dolog, amiben és amiért élünk. Legtöbbször persze egy szerelembe tud bebújni, de akár egy szerelem illúziójába is. Az a tér, amit reménytelenül keres az emberek többsége. Amiért aztán öl is, ha kell. Végül is nem veszélytelen tér ez. Hagytam hát, hogy menjenek a dolgok a maguk ereszkedése szerint, azaz hanyatt vetettem magam az ágyon, és néztem, amint a pára leereszkedik a völgyre, a varjak is leírtak egy utolsó kört, majd a kastély tetőpárkányaira visszatértek a galambok. Sötétek voltak az ablakok, mint a szívbe száradt vér. Tudtam, hogy nem bírnék tovább most itt maradni, úgyhogy elkezdtem összeszedni a kis motyómat, egy rendes katonai zsákba. A sok-sok babérlevelet, azt a régi kést. A manométert itt hagyom. Olyan furcsa az éjszaka, ébren ezen a vidéken, másmilyen a sötét – olyan tömött, szinte olajos a tapintása –, a völgyből felemelkedik a dohány meg a napraforgó párája. Aztán semmi sem moccan. És ez az egész szinte a házba is bejön. Carla is, mint egy álom is. A hűvös dióillat, meg hogy akartam vagy nem akartam, amivel jobb szembenézni, mert egy olyan mámorító nyugalom meg perspektíva jár vele. Kellett nekem ez a perspektíva? Alighanem igen. Pontosan most kellett, soha jobbkor.

Másnap délután aztán elmentem Gubbióba a kis terepjáróval, bejelentkeztem a La Balestrába, ami egy igen furcsa panzió volt. Olyan értelemben, hogy csengetésemre egy úr kinyitotta az ajtót, a kezembe nyomta a kulcsot és a házirendet, majd levezetett az alagsorba, ahol egy étkezőféle volt, azaz egy szoba, körös-körül fedett svédasztalokkal, meg egy bárszekrény vagy százféle itallal, aztán csak annyit mondott, hogy minden ki van fizetve, meg érezzem magam otthon. Azzal eltűnt. A kulcs egy kisebb lakrészt nyitott, volt benne egy – nyilván – harmatos világoszöldbe húzott szalon meg egy hálószoba. Olyan hagyományos olasz hálószoba, fémkeretes, magasan felvetett családi ággyal. Egyszerű, célszerű, a házastársak egymásra vannak utalva. Ez a szoba nem engedi meg, hogy a házastársak mással foglalkozzanak – ha éppen nem alusznak. Visszamentem az alagsorba, és hoztam valami konyakot, sajtot meg sonkát, de nem nagyon volt kedvem eszegetni. Inkább átadtam magam a várakozásnak, hadd lássam, úgy működik-e, mint régen. Mert valamikor ez volt a tiszta gyönyörűség, aztán a tiszta kín – a kikerülhetetlen időpontok s a közéjük felfeszített felesleges szakaszok. Hát ez most jó volt. Nem kínzott, s mégis töltött, lassan, nemesen felfűtött.

Gyors kopogtatásra rezzentem fel, az órámra néztem, úgy kilenc óra lehetett. Persze Carla volt az ajtóban, ezúttal valami sötét tüdővérszínű ruhakölteményben. Megfogta a kezemet, s már húzott is ki a szobából. Következett egy ilyen rendes éjszakai tekergés, először megnéztük az íjászversenyt az Este hercegek konzuli palotája előtt, aztán valami szabadtéri előadást meg koncertet – ilyenkor van szezonja ezeknek az olasz kisvárosokban. Utána persze fogolypecsenyét ettünk, jó sok malváziaival meg pezsgővel leöblítve. Majdnem hajnal felé járt, mire visszaértünk a La Balestrába. Leültünk egymással szembe a szalonban, lassan az ölembe tette a lábát, s én – persze – szépen kézbe vettem a bokáit. Aztán igen hamar megértettem: nem valószínű, hogy ezen az éjszakán elmesélem az apám – és társai – hosszú történetét, nem. Ő aztán nem hunyta be a szemét, ő aztán nem, végig láttam figyelmes pillantását és csillogó szembogarait, amint követte a simogatás, az ölelés meg a sóhajtás ívét. Szépséges iskola volt.

– Mondd – kezdte aztán a hajnalban –, ugye azért nem gondolod, hogy annyira ignorante vagyok, hogy nem is érdekel az apád története?! Hiszen azért vagyunk itt…

– Nem egészen így van, Carla, inkább attól vagyunk itt. Arról van szó, tudod, hogy 1943 őszén apámék ezen a vidéken vonultak vissza egy ilyen különleges alakulattal, s egy másikkal kellett találkozniuk, amelyiknek egy híres parancsnoka volt, akit itt megöltek. Aztán azok, a Monte Cassinó-i ejtőernyősök meg elraboltak valami menyasszonyt, hogy vissza tudjanak vonulni.

– Oddiomio – kiáltott fel –, hát ez egy híres történet! – Aztán elnevette magát: – Bizony, az örömapa egyik rokonom volt! De a menyasszonynak nem történt aztán semmi baja… – nézett rám csodálkozva.

– Persze hogy nem történt semmi baja – mondom.

– De hát a kommandósoknak sem…

– Azoknak sem.

– De hát akkor hol itt a baj, hol itt a történet?! – legyintett, meg rácsapott a meztelen combomra. – Ti vagytok mindig ilyen titokzatosak, meg túlbonyolítjátok a dolgokat. Hát tulajdonképpen nem történt semmi.

– Igazad van – azért én sem tudtam megállani, hogy ne simogassam tovább –, ha az számít neked, hogy a dolog végül is megoldódott, azazhogy senki nem halt meg, a menyasszony is épen és sértetlenül visszakerült a családhoz, akkor igazad van, nem történt semmi. De mégis történt valami mindegyikükkel, ha arra gondolok, hogy visszajöttek erre a vidékre, visszapenderedtek-teremtődtek erre a vidékre – én meg most itt vagyok az ágyadban.

– Hát ha úgy vesszük, ebben már kétségtelenül van valami. Van valami nagyon jó. De ez egy másik történet.

– Azt akarod, hogy ez egy másik történet legyen?

– Azt hát – mondta hűvösen és gyönyörűséges józansággal –, kellesz nekem, és pontosan most és még nagyon sokáig. Amikor meg majd el akar nyelni az az átkozott kastély, akkor majd meg már úgysem látsz.

Most meg gyöngéd volt, mint a hűvös, hajnali permet.

– Jól van – mondtam aztán –, most kell elmennem. Gondolom, te is utálod a nyúlós reggeleket, meg aztán az egészet. A megbeszélést.

Intett, hogy igen.

– Majd telefonálok, s visszahozom neked ezt a kocsit, amikor úgy gondolod.

Belecsókolt a levegőbe.

– Ciao, marchesa.

– Ciao, caro.

Szépen sütött a késő nyári napocska, amikor visszaindultam Róma felé. Eszembe jutott az út kezdete, azok a vérmassza vérszívók, aztán meg megéreztem, hogy mennyire átpácolt ez az Umbria engem. Szükségem volt még egy kis lelkigyakorlatra, így hát bekanyarodtam Perugia kapuján, leparkoltam az Egyetem előtt. Végigsétáltam a Via Francesco Innamoratin a San Francesco delle Donne templomáig. Méláztam egyet – azt nem mondom, hogy éppen imádkoztam volna – a Sant’ Agatában, majd a Szent Bernát Oratóriumában. Perugia a Hölgyek, Szent Ferenc és Szent Bernát városa, szépen szitált a szentek és a hölgyek aranypora. Visszaültem a kocsiba, és a kezem fejéről lassan lefújtam a marchesa szőke szeméremszőrzetének – a borotválkozás után visszamaradt – milliméternyi, kedves darabjait. Az út Rómán át többet tartott, mint odáig. A Nomentanón aztán végképp belefulladtam a kocsisorba. Lassan kiaraszoltam egy téridőből és egy történetből, amelyben örvendetesen és kellőképpen a másé lettem, vissza abba a téridőbe és történetbe, amelyben már alig voltam magam.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben