×

Idegpályáim emlékezete

A cuki

Podmaniczky Szilárd

2003 // 08
A cukrászdát a legritkább esetben mondtuk cukrászdának, legfeljebb akkor, ha nagyon el akartuk magyarázni, hol lehet fagyit (fagylaltot) és friss sütit (süteményt) kapni. Egymás között csakis cukinak hívtuk: „Megyek a cukiba.” A cukrászda szóban volt valami hivatalosan fenyegető, mintha az onnan kihozott fagyit csak helybenjárás közben lehetne elnyalni.

*

A cuki épülete sarokház volt, egy olyan sarokház, amelyiknek hiányzott a sarka. Ez építészetileg megmagyarázhatatlan, mert lett volna bőven helye a saroknak, de az alapterületből lenyesett közel másfél négyzetmétert sehogyan nem lehetett másként érteni, mint hogy a tervező- és építőmester ekképp akarta kifejezni cukrászatbeli jártasságát. Azzal persze már nem számolhatott, hogy lesz valaki, akinek élete végéig olyan sarokházat ültet az agyába, ami egyszerre készült téglából-malterből és piskótából-csokiból.

Ezek után miért is tartottam volna a képzelet szüleményének a mézeskalács házikót?

*

A cukiban hűvösen édes és meleg levegő keveredett egymással. Amíg a bal orrlikam hideg, addig a jobb meleg levegőt szippantott magába. És ezt csakis a cukiban tehette. A meleg a fagyigépből, a hideg a fagyiból áradt. A fagyigép állt elsők között azon a helyen, ahol a gondolataimra csomót kötő dolgokat tartottam. Mert a fagyigép akkor egy olyan gép, ami melegít, és eközben fagyaszt; képes magában különválasztani a hideget és a meleget. Elég jó eszű gyereknek tudtam magam, de hogy még én se bírtam magamon belül különválasztani a hideget és a meleget, a fagyigép tiszteletre méltó intelligenciájára utalt.

Ha beléptem a cukiba, a fagyipult szellőzőrésein át megvillant a fagyigép fémesen ragyogó teste. Megborzongtam: ott van ő, aki szétválasztja a hideget és meleget. Kempelen Farkas sakkozógépe elbújhatott mögötte. A sakkozás csak logika, de a hideg és meleg szétválasztása már valami. Sakkozni akárki tud, de hogy a benne lévő hőmezőt kettéossza, erre csak a fagyigép képes.

Ott csillogott a rács mögött bezárva, néha lendületes falatokban köpte meztelen combomra a meleget, mint egy ember, aki direkt rám lehel.

*

A fagylaltos nagydarab férfi volt, vagy magas pódiumon állott. Mégis inkább nagydarab volt, mert kezében apró babszemnek tűnt a filléres tölcsér, úgy fogta azt a tölcsért a két ujjával, mint valami kis pöcsöt.

*

Gombócból két méretet adott, a forintosat, és a felét, a filléreset. Kicsiből mindig csak egyet kértek, soha nem két kicsit, akkor már inkább egy nagyot. Aki kicsit kért, szótlanul ette. Aki nagyot, közben be nem állt a szája. Mindig mindenki mindenkiről tudni akarta, hogy hányasat evett. A csúcstartók kísérletileg kontyként fölrakott fagylaltrúddal jöttek ki a cukiból, ők voltak azok, akik előtte hónapokig csak filléres fagyit ettek.

*

A cukiban sötét volt, ami érthető, mert odakint a világoson gyorsan elolvadt a fagyi. A cuki pontosan beleilleszkedett a tanulmányaimba, hisz a világegyetemben is hideg és sötét van. Tehát, gondoltam, a világegyetemben máshol is kell fagylaltnak lennie.

*

A cukiban ugyan sötét honolt, de ez a sötétség folyton vibrált a mennyezetről lelógó, széles lapátokkal kavaró ventilátor miatt. A ventilátor lapátjai soha nem gyorsultak föl, lassan, méltósággal követték egymást a körpályán. Nem hallottam róla, hogy valaha elromlott volna. Nyilván. Lassan járt, tovább élt.

De azért most már ez is csak múlt idő.

*

A cuki sötétjében lapos, bojtos sapkaként fénylett nyolc alumíniumfedő, amelyek patentül illeszkedtek a fagylalttároló urnákra. Soha, egy másodpercre sem kerültek le a sapkák az urnákról a szükségesnél hosszabb időre, hiába is akartam volna egy tömbben nagy mennyiségű fagyit látni, az a fagylaltos titka maradt.

*

Vagyis csak akkor láttam viszonylag többet, ha a fagylalturnák mellett működött a kétszer akkora sapkával takart keverőgép. A hangja teljesen megegyezett a mosógépünk hangjával, nemegyszer megfordult a fejemben, hogy nekünk is kéne otthon fagyit gyártani.

A keverőgép mélyéről valami furcsa alakú lapáttal nyestek ki hosszú darabokat a forgó fagyiból. Ilyen lapátot máshol nem láttam, azt mondták, az a neve, hogy lapocka. Eltartott egy darabig megszokni, hogy a sertés lapockájával kavarják a fagyit.

*

A fagyipult két oldalán álltak a süteményesszekrények. A jobb oldaliban marcipánfigurák, a bal oldali, nagyobb szekrényben végig sütemények sorakoztak. De sütemény az volt otthon is.

*

Néha azért, amikor már nem lehetett tovább bírni a csábító illatot, meg kellett enni pár krémest. Olyan friss volt, hogy mikor letették az asztalra, még fél percig bólogatva rezgett a krém, ami kívül hideg, belül meg még meleg volt; a tésztája úgy roppant ketté a villa alatt, mintha előre be lenne jelölve a villapálya. Na, egy ilyen krémesre már a méltóság csorbulása nélkül meg lehetett enni egy kis filléres fagyit.

*

A cukiban két kis kerek asztal állt a bejárat két oldalán, két vagy három tonettszékkel. Egyszerre legfeljebb csak az egyik asztalnál ültek, inkább szabad levegőn nyalt mindenki ostyatölcsérből. Én se szerettem a nagy és súlyos pikszisben tocsogva olvadó fagylaltgömböket, amikor a csoki sárgadinnye ízű, a vanília puncs, az eper meg savanyú citromos. De alapvetően arról volt szó, hogy kanállal annyi mindent lehet enni, de nyalni csak a fagyit lehet. Legfeljebb még a fagyos pörköltszaftot.

*

A cuki legrejtélyesebb bútora a pult mögött húzódott. Egy hatalmas, az egész háttérfalat beborító vitrin, amelynek rengeteg polca közül csak kettőn állt néhány pohár, a többin alibitárgyak: gyertatartó, söralátét feltámasztva, ibolyának való parányi virágváza, kekszes papírdoboz, kulcscsomó. A többi pedig üres. A cuki minden berendezése réginek tűnt, a vitrin is, s üressége azt súgta, hogy annak idején bizton megvolt minden szeglet funkciója. Azt gondoltam, hogy a háború előtt. Ezzel a vitrinnel tudtam elválasztani a két korszakot.

*

A kedvenc fagyim mindenen túl a csoki volt. Se a gyümölcsös, se a vanília, se a puncs, csak a csoki. Amit pedig kifejezetten utáltam, az a pisztácia. Úgy tudták mondani, mint a pénztárcát, a píztárcát. Ha éppen elfogyott a csoki, csalódottan kifordultam, és valahogy kiürült körülöttem a világ. Álltam az utcán, és fogalmam sem volt, mi jöhet ezután.

*

A cukrászda előtti sivár placcon egyetlen fa magasodott, talán lila- vagy selyemakác, mellette lovak kikötésére is alkalmas biciklitartó, majd a cukitól távolodva az út felé nagy, szabad terület következett. Itt álltak meg a Tiszáról érkező nyaralók az autókkal, itt dünnyögtek alapjáraton a motorok. És egyszer itt állt egy 350-es Jáva motor is, amit kikapcsolt a hosszú útról érkező gazdája, de valahogy addig forgolódtam körülötte, mígnem csupasz lábszáramat a forró kipufogónak préseltem. Sistergett, füstölt a bőr, én meg szótlanul néztem, kicsit csípett, de mintha nem is az én lábammal történnék. Nagy riadalom támadt, s mint égési sérültet a cukiban láttak el, mélyhűtött cukrászati edényeket szorítva a vádlimhoz. Úgy éreztem, haladok, fél lábbal már bent vagyok a fagyigépben.

*

A cuki helyisége alapvetően nem akkora volt, mint a cuki, ugyanabban a légtérben, paravánszerűen leválasztva működött az úgynevezett cukrászati üzem. De hogy ott mi lehetett, fogalmam sincs. Egy keskeny, házilag fabrikált lengőajtón járt oda be a fagylaltos, a kis küszöböt rövidnadrágban lépte át, fönt a paraván pedig messze nem érte el a mennyezetet. Beláttam a műhely mennyezetére. De hogy alatta mi van?

Egy dolog biztosan volt: a cukrász felesége. Mert néha kijött valamiért, vagy ha a férje bement a lengőajtón, kijött helyettesíteni, ám hiába árulta volna több időn át a fagyit, ő akkor is csak helyettesített. Cukrász csak férfi lehet, nő legfeljebb fodrász vagy anya.

*

A cuki berendezése hosszú éveken keresztül változatlan maradt, kivéve azt a plexilapot, amit időközben egészségügyi okokból szereltek a pult elé, nehogy valakiről belepattanjon a szalmonella a fagyiba. Középen kis fagyiátadó lyuk nyílt a plexin; beletelt egy évbe, mire megszoktuk. Addig meg ki-kinyestük vele a fagyit a tölcsérből.

*

A fagyi szigorú magánügy volt, elképzelhetetlennek tartottam, hogy valakinek azt mondjam, vagy nekem valaki azt mondja: „Gyere, meghívlak egy fagyira!” Ez a mondat nem létezett. Nagyon sokáig. Amikor először hallottam, megborzongtam; mintha egy jeges kéz nyúlna a gatyámba.

*

Soha, egyetlen esetben sem történt szalmonellás megbetegedés. Pedig járták a különféle hírek, hogy szombattól kacsatojásból készül a fagyi, vagy: szerdától strucctojásból, vagy: hétfőtől bíbictojásból. De olyan hírek voltak ezek, mint amikor egy férfiról éveken át azt állították, hogy valójában nő. Bizonyítani senki sem tudta, aki pedig közös vécében vizelt vele a kátrányos falra, az mind azt állította, hogy valamit fogott a kezében.

*

A fél kézzel vezetett biciklin elegánsan nyalhatott fagylaltot bárki. A fagylaltos biciklizésnek megvolt a maga önállóan, mintegy a természetben kialakult sebessége, amely lassúsága okán komótos, úrias poroszkálásnak hatott. Ami nem csoda, hiszen ez esetben a fagylalt élvezete előbbre való volt, mint a kerékpározás gyönyörűsége. Ha valaki gyorsan hajtott fagyival a kezében, arról tudni vélte mindenki, hogy elkésett.

*

A biciklizve való nyalás azonban sűrűbben szedte áldozatait, mint az ülve vagy sétálva való nyalás. Az úttest egyenetlenségei, illetve a nem az egyensúlyozásra irányított figyelem legnagyobb közös többszöröseként a fagylaltozó a kibicsakló kerék miatt fagyis kezével ijedten kapott a szabad kormányvég után. A lendület és a gravitáció egy szempillantás alatt a porba vagy a forró aszfaltra szottyantotta a tölcsérből a fagyit. Nemegyszer ettem én is az éppen csak átnedvesedett üres tölcsért abban a tudatban, hogy a fagyievés természetesen ritmikus, anyagilag józanul finanszírozható rákövetkezését betartva most pár napig még nem ehetek fagyit.

*

A fagyit mindig is mohón tömtem magamba, amit többnyire azzal magyaráztam, hogy nem szeretném, ha a szép fehér ingemre olvadna. Ezért minden nyalást kisebb harapással zártam, s amennyivel a fagyigömb kerülete csökkent, annyit a magassága is csappant. Akik viszont csak nyalták a fagyit, érdekes képződményük született a tölcsérben. Egy hosszú, vékony jéghegy. Aki pedig nem nyalt, csak harapott, annak lapos ufó bukott a tölcsérébe, s általában a nemnyalók ették le magukat legtöbbször, lévén az oldalt megolvadt fagyit nem nyalták le időben. Én úgy éreztem, természetemnél fogva a legjobb technikát választottam, nyaltam és haraptam egyszerre. Egy idő után elég volt ránéznem a tölcsérből kimagasló fagylaltformára, tudtam, ki milyen technikával dolgozik.

*

A friss tölcsérnek megvolt az a jó tulajdonsága, hogy bár szárazabb volt azoknál, amik a raktárban meghókadtak, és magukba szívták a levegő páráját, mégis később áztak át a bambán fagylaltozók kezében. Az ízkülönbségről nem is beszélve. A puha tölcséreket általában azok ették meg, akik nem bírták kivárni az igazi fagyiszezon kezdetét, és már a március 15-i ünnepség után a cukiban kötöttek ki. S hogy a cukrász némiképp mentse a helyzetet, bogarat ültetett a fülükbe, mikor minden harmadik vendégtől megkérdezte, hogy mit gondol, vajon Petőfi szerette-e a fagyit, és ha igen, mi volt a kedvence. A kérdés persze csak egy szezonkezdetet bírt ki, a következő évre már megszületett a magyarázat, hogy pediglen Petőfi Sándor nem evett fagyit, lévén hős volt, s milyen hős az, aki csak úgy fagyizgat.

*

Télen hó esett, és a cuki sötétbarna ajtaja többnyire zárva volt. Bizonyos időközönként sütöttek pár sütit, de a hó és a fagylalt nem szívelték egymást, s a cukrász, belátva a természet fölényét, nem kereste magának a bajt. Télen elment inkább egy gyógyfürdőbe, és kiáztatta magát, fölszedett pár kilót, de biztos lehetett benne, ha a tél végéig nem viszi el valami nyavalya, nyáron úgyis leadhatja.

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs decemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben