×

Forgószínpad

Mészöly Dezső

2003 // 08



Megtisztel, de zavarba is ej a Kortárs ajánlata, hogy e patinás című rovatban magam is szerelmes indulatú geográfusként mutatkozzam be.

Első gondolatom: a fenti címet csak idézőjelbe téve illenék használnunk. Néhai Szabó Zoltán írótársunk leleménye ez a műfajteremtő szókapcsolat. Gyönyörű alkalmat nyújt e cím életünk színtereinek lírai bemutatására.

Zavarom fő oka az, hogy jó néhány olyan verset írtam már, amely „szerelmes földrajz” cikluscím alá volna gyűjthető. Így hát – e témakörben mozogva – nem lehet nem idéznem lépten-nyomon saját verseimből. Talán nem ildomos ez, de szükségszerű. Miért ismételjem prózává lazítva azt, amit egyszer már sikerült versbe sűrítenem?

Legszívesebben persze szülőföldjéről ír az ember. De hol az én „pátriám”? Tájak és tájnyelvek kavarognak lelkemben, mikor erre a kérdésre választ keresek… Hadd folytassam disztichonokban!

Nékem akárki, mihelyt egyszer megereszti beszédét,
rögtön elárulja, hol honos és gyökeres.
Hogyha
dunántuliak szaporánn rövidittik a hangzót,
s
pattintják ügyesenn, ritmikusann a szavuk,
ráfülelek: ni, akár a bogárdi, csobánci rokonság!
És ha a Kiskunság Pestre szakadt fiait
hallom a villamoson dörmögve, hibátlanul
őzni:
szentmiklósi tanyánk s nagypapa árnya kisért.
Majd, ha a
rengeteg E seregelve, pezsegve repes fel
két utitársam közt, s ellepi árva fejem –
lelkesedőn ütöm azt fel, nem mosolyogva
felettek:
mintha diák volnék, átölel újra Patak!
Hol vagyok én gyökeres? Buda, Kiskunság, a Dunántúl,
sőt Szeged is, Patak is „pátria” egy kicsikét.
Mint Szemirámisz függőkertjei, zöld zuhatagként
terjedek és lebegek: szélbe suhog gyökerem.


Egy budai klinikán születtem, de eszmélésem első emlékei a Kiskunsághoz tapadnak, édesanyám szülőföldjéhez. A délibábbal én nem Petőfi verseiben találkoztam először, hanem a nagypapa szikes legelőjén, Szentmiklóson. Tizenkét vagy tizenhárom éves lehettem, mikor így kezdtem egy versemet:

Ha megkérdezitek, hol a világ vége:
Ott, hol ez a róna benyúlik az égbe.
Végtelen pusztaság, szentmiklósi róna!
Ó, ha nekem annyi édes szavam vóna,
mivel elmondhatnám, amit akkor érzek,
ha a nyugvó nappal farkasszemet nézek!


Utánzat ez? Minden bizonnyal. Mintha Petőfi szólna az én gyermekkori hangszálaimon. De mégsem utánérzés fűti a sorokat. Az élmény sajátom. Emlékszem, mint bóklásztam a szérűn, lesve, várva, mikor száll már a nap olyan alacsonyra, hogy puszta szemmel is belé lehessen nézni.

Nem csak gyermekségem: kora ifjúságom, első szerelmeim színpada is ez a táj; valahányszor arra visz a vonat, világító emlékek szikraesője táncol szemem előtt:

Kiskunság, széljárta hazám, ákácosok anyja!
Hallod-e már, hogy’ döngeti szívem a bordáim?…
Bár zengnek a sínek s csattog a mozdony:
túldübörög csahos ércen a buzdult emberi szív.
Kikönyöklök az ablakon…
Egy-kettő szétdobja a szél a hajam –
s jaj, mint
kun esőben a port,
úgy vágja szemembe s szúrja szívembe
ezer pici körmét ködbe veszett első szeretőm…
Itthon vagyok újra.


Meg kell itt állnom az idézésben… Hátha nem érti olvasóm, mi az a kun eső.

Száraz viharban hirtelen támadt fuvallat kapja föl a port, szemetet, s úgy csapja ránk, mint szél az esőt. Erre mondják kesernyés gúnnyal: kun eső.

Emlékek fátyolán át nézve még az ilyen aszaló idő is megszépül:

Fekszem hanyatt a rét kisült gyepén,
valami tompán, távolról dörög;
emlékek villódznak fejem fölött…
Lesem, hogy melyik csap belém.

Lehunyt szemhéjaim megett
piros homályból integet
s mint messzi villám, úgy remeg…
Katinka, Tinka, Tinka – jaj de fáj! –
Olyan közel vagy, majd elér az ujjam – állj meg!
Mért táncol úgy az arcod, mint a ringatag
tócsák vizébe táncolt
a ráncolt víztükörbe?
Körbe
ismét
a zsennyegő pihés libák
zsinatja zseng-zsong zsibbadó fülembe…
Már zsenge-gyenge válladon az ujjam,
ahol hasadt a kék ruhád…
Hasad tovább, tovább, tovább
a válladon…


Belém hasít, hogy nem szabad!

És zsong, zsong, zsong
a fájdalom.


Nincs itt vége a kiskunsági versemnek. Visszaúton még ezt vetettem papírra, a térdemre tett füzetbe:

Akár a fájdalom, cikázott rajtam át a boldogság, ha láttalak.
Akár a boldogság, úgy részegít a kín, ha most idézlek, árnyalak!
Hiába kívánnám, hogy elfelejtselek, míg bolygok itt az ég alatt,
s még föld alatt is régkihűlt szivembe mar
harminckét fényes gyöngyfogad.


*

Édesanyámnak (Magay Bertának) a Kiskunságban letelepedett rokonságában akadt egy körorvos is: Helle Károly doktor. Valamikor a XIX. század első felében működött ő Kunszentmiklóson, még a meg nem fékezett betyárvilág idején. Hadd jegyezzek ide róla egy jellemző történetet.

Egy éjszaka zörgettek lakása ajtaján, s a ház előtt valahonnan „elgurított” kétkerekű homokfutó állt. Abból két igen sötét ábrázatú alak került elő. A legények, úgy látszik, bíztak az orvosi titoktartásban, mert arra kérték a doktor urat, menjen sürgősen velük a kocsi valahová, ahol valakiből egy puskagolyót kellenék kiszedni. Csak egy kérésük volt még hozzá: hadd kössék be szemét, míg oda nem érnek.

Helle doktor jó orvos volt s derék férfi: engedett a kérésnek, s azon a bizonyos helyen (egy alacsony, gerendás szobában) kiszedte a golyót a titokzatos páciens combjából.

A sikeres műtét után ama sötét alakok ismét bekötötték Helle Károly szemét, s még napkelte előtt hazafuvarozták a homokfutón. Felesége persze virrasztva és szívdobogva várta. Miközben ő orvosi táskájából kicsomagolta kötszereit és szerszámait, csak ennyit mondott az aszszonynak: „Hiába kötötték be a szömöm, tudom én, hogy Bábonyba vittek, a Nyakvágó csárdába.”

*

Új szakasz kezdődött életemben, mikor szüleim Szegedre költöztek. Nyaraim még a Kiskunságban teltek, de az iskolaidő már Szegeden talált. Tíz évig tartott ez a korszak. Kisfiúcskaként kerültem Szegedre, s tizenöt éves suttyó voltam már, mikor (Patakra menve diáknak) búcsút mondtam Tisza-parti otthonunknak.

Megjegyzem itt, hogy én Szegeden ültem először iskolapadba, s akkor már túl voltam tizedik évemen.

Hogy történhetett ez? Szüleink nem írattak be minket, gyerekeket annak idején az elemi iskolába, hogy tavasztól őszig kint élhessünk a tanyán, Szentmiklóson. Jót tett ez egészségünknek, de azzal járt, hogy nem tanultunk meg beilleszkedni a nyilvános oktatás kereteibe.

Az alsóbb gimnáziumi osztályokban, a szegedi piaristáknál sikertelen voltam. Az a tanári mondat volt a rémem, hogy „folytassa, Mészöly”. Mert többnyire ábrándoztam, s gondolataim messze jártak.

Negyedikes korunkban stilisztikát, poétikát is tanultunk, s a tanév végén, utolsó házi dolgozatként verset kellett írnunk, szabadon választott formában. Ki akartam vágni a rezet. Valami tavaszi „leíró költeményt” sikerítettem, tele ilyen hatásos alliterációkkal:

Fürge fürj futkároz fiatal búzába,
S muzsikál a messzi harangok zúgása.


Magyartanárunk, Kovács Alajos, aki nem sokra tartott, somolyogva megjegyezte: „No, ebbe nyilván apuka is belesegített.” Elvörösödtem, kalapált a szívem, s elakadt a szavam a visszafojtott fölháborodástól. Hiszen apámnak meg sem mutattam ezt az iskolának írt versemet!

Akkor határoztam el végképp, hogy költő leszek, s megmutatom Kovács Alajosnak és az egész világnak, mire vagyok képes egy szál tollal a kezemben.

*

Mi volt ismerős, mi volt újdonság nekem a szegedi életben?

Ismerős volt a nyelv, iskolatársaim jó részének természetesen görgő őzése. Lehet, hogy tudós nyelvészek fölfedeznek bizonyos eltéréseket a kiskunsági s a Szeged vidéki őzés között, de én nem vettem észre ilyesmit.

Újdonság volt azonban egy-két jelenség annak folytán, hogy kálvinista környezetből katolikus vidékre kerültem.

Emlékszem, egyszer valami kis bogár csapódott szemembe, s öreg cselédünkhöz, Mariska nénihez szaladtam: próbálja kiszedni. Ő ehelyett keresztet vetett arcomra, s azt susogta: „Boldogasszony Szűz Mária, söpörd ki!” Én erre csudálkozva pislogtam – s egyszer csak azt éreztem, hogy a könnyel együtt a kis muslinca is kifolyik szememből. Nem könyvből tanultam én meg, mi az a „Mária-kultusz”!

Szólnom kell a szegedi téli örömökről is. A terek kocsiállásain ilyenkor nem konflisok várakoztak, kínálkoztak, hanem szánok. Gyönyörűség volt az alacsony gyermekülésről bámészkodni, míg a szán a kétoldalt emelkedő hóbuckák közt suhan… Nem sok ilyen havas tél volt Szegeden, de a ritka alkalmak emléke épp ezért maradt meg bennem elevenen. Rémlik egy rég elkallódott gyermekkori versem, melyből csak foszlányok lebegnek már lelkem zugaiban:

Siklik a szán csak előre
fehér hóba, fehér ködbe…
Zsibbadozva nézem, nézem –
lehanyatlok az ülésen…
Csöng a csöngő deszkaszánon –
szemem elnyomja az álom.


De legfőbb téli öröm és újdonság a betlehemesek járása volt. (Kálvinista vidékeken nincs ilyesmi.) Engem mindenféle színház vonzott gyermekkoromban is. Házról házra jártak, papírból eszkábált istállócskát hordva, a kis subás-gubás csordapásztorok s a csillagos homlokú, fehér inges angyalkák. (A patyolat ingecske alatt persze kopottas kabátka lapult.) Ájtatos kántálás zengett, föl-fölváltva tréfás közjátékokkal. Legvidámabb epizód az volt, mikor a hétalvó és süket öreg gulyást egy angyalkának csizmaheggyel kellett ébresztgetnie: keljen már, mert megszületett a kis Jézus!

„Jó kedvvel, bőséggel” adakoztak tehetős házaknál a betlehemeseknek. Sok szegény család gyermekeinek az ilyen „betlehemezés” biztosította a boldog ünnepeket.

*

Eszembe jut most egy megmosolyogtató emlék arról, hogy mit is hívtak még Szegeden betlehemnek. Magyarázatomhoz egy kis kitérőt kell tennem.

Móra Ferenc, mint tudjuk, nemcsak nagy író volt, hanem kiváló régész is. Mikor ásatásokat végzett Szeged környékén, munkásai mindig magukkal vittek egy nádfonatos, embermagasságú, négyfalú alkotmányt, melynek sem födele, sem padlata nem volt. Fontos kelléke ez az ásatást végzőknek a fátlan, bokortalan, sík vidéken, hol semmi búvóhely nem kínálkozik az ember számára, ha oda indulna, „ahová a király is gyalog jár”. Tökéletesen takar, s könnyen hordozható ez a… micsoda is?… Móra Ferenc Ferenc munkásai találtak rá szót. Mikor egyik helyről a másikra vándorolt a régészcsapat, a munkások azt mondták: „No, vigyük odább ezt a betlehemöt!”

*

Kisdiák kori emlékem az is, hogy a szegedi trafikokban árult ponyvaregények nemcsak Nick Carter detektív zseniális nyomozásairól szóltak, hanem Rózsa Sándornak és bandájának érdekfeszítő kalandjairól is. Ezekben a füzetekben a jeles betyárvezér éppúgy a nagyurak ráncbaszedője s a szegény nép védelmezője volt, mint később Móricz Zsigmond regényeiben. Érthető, hogy kamaszfantáziámat erősen megragadta, mikor Brauswetter híres órásboltjának kirakatában – föltűnő helyen – megpillantottam egy réges-régi, vaskos, félgömb formájú zsebórát, rajta a felirattal: „Rózsa Sándor hajdani betyárvezér órája”. Arra gondoltam, milyen jó volna, ha Édesapám megvenné ezt a ritkaságot, s lelkesen hívtam föl rá figyelmét. Ám ő csak ennyit mondott: „Azt kéne kideríteni, kié volt az az óra, mielőtt Rózsa Sándor zsebre vágta.”

Ezzel szétpattant a színes szappanbuborék.

Szegedről szólva e „szerelmes földrajzban” nem maradhatnak említetlenül a „szabadtéri játékok” sem.

Úgy tudom, Hont Ferenc ötlete volt hajdan, hogy a Fogadalmi templom előtt (a „Dóm téren”) elő lehetne adni Az ember tragédiáját mint valami misztériumjátékot.

Felejthetetlen emlékem egy ilyen előadás, melyen Lehotay Árpád volt Ádám, Tőkés Anna Éva, Csortos Gyula Lucifer. Csortos akkor már vénült, s magához alakította a szerepet. Mindenből kiábrándult aggastyán volt az ő Lucifere, mélyről jövő megvetéssel beszélt a céltalan, értelmetlen világegyetemről. Az Úr provokáló kérdésére („…Vagy nem tetszik tán, amit alkoték?”) keserűen vetette oda:

S mi tessék rajta? Hogy nehány anyag…
Nehány golyóba összevissza gyúrva,
Most vonzza, űzi és taszítja egymást…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


Méltó-e illyen aggastyánhoz e
Játék, melyen csak gyermekszív hevűlhet?


Két aggastyán haragos ütközése vetett ott szikrát ebben a jelenetben.

*

A Dóm téren folyó játékok sikerén fölbuzdulva elhatározták Szeged vezetői, hogy a SZUE (Szegedi Úszó Egylet) medencéjében is lesz szabadtéri játék. Műsorra tűzték ott Kleist Glaukos című mesedrámáját, melyben félmeztelen statisztahölgyeknek módjuk volt sellőjelmezben tündökölve úszkálniok a tengeri tájjá varázsolt uszodában.

Bökkenő volt, hogy a hosszúkás medence két végében lévő vízipólókapukat nem lehetett leszerelni. Nappal az uszoda szokás szerint üzemelt, nyitva volt a fürdőközönség számára is.
A leleményes díszlettervező megoldotta a problémát: valami vízhatlan anyagból készült burokkal parti sziklákká formálta a kapukat – s ezek a vadregényes műsziklák nappal is ott ékeskedtek az uszodában.

Egy játszótársam, Katz Anni, kalandvágyó kislány, fürdőzés közben elmagyarázta, hogy ezek a mesés kulisszák belül üresek; ha alájuk merülve fölbukkanunk a vízből, ott vagyunk a szikla belsejében. Lelkesen javasolta, hogy ússzunk be oda, ő már megpróbálta. Ennek nem lehetett ellenállni. Mondhatom, különös élmény várt rám. Szűk volt a hely bent, s misztikus félhomály vett körül. Anni vizes arca, két fekete szeme egészen közelről ragyogott rám, míg egy helyben, taposó úszással tartottuk fönn magunkat. Nem volt ez valami ideális találkahely, csak egy tekintetben: itt igazán nem láthatott senki! Nekibátorodtam! Bal kézzel megkapaszkodtam a kulisszakapu belső peremében, s jobb karommal átöleltem Annit… A víz alatt is éreztem kis teste melegét. Boldog percek következtek… De igazán csak percek, hiszen közben folytatnunk kellett a taposó úszást is… Meddig tarthatott e földi (vagy inkább vízi) paradicsom lopott gyönyörűsége?… Nem tudom már. Csak arra emlékszem, hogy mikor előbújtunk, s a medence szélére ültünk, Anni suttogva kérdezte: „Most énvelem már megtörtént az?”

Válaszul némán ráztam fejemet.

Azt kellett volna mondanom: veled most az történt, hogy beléd szerettem.

*

A mélyen fekvő Szeged levegője nem tett jót egészségemnek. Lecsapott rám egy gyötrelmes betegség, az allergiás asztma. Ezzel az orvosok akkor nehezen boldogultak, a gyógyszeripar sem ismerte még e baj ma használatos ellenszereit.

Ennek a betegségemnek köszönhetem első olyan kamaszkori versemet, melyet talán ma sem kell szégyellnem.

A szemem könnyes,
a mellem feszűl…
Belűl…
dagad, dagad tüdőmben száz vitorla…
Hajóm eloldva,
indulok!

Zúg-búg a vész,
fúj, fúj a szél.
A túlsó partot vélem látni már,
fütyül mellemben száz sirálymadár.

Zúg-búg a vész,
fúj, fúj a szél,
fölkapja a port, fújja körbe-körbe,
lecsapja rám…
Jaj, megyek innen,
mielőtt a kín kerékbetörne.


Komoly sikerem volt ezzel háziorvosunknál, akinek persze nem én mutattam meg. Azt mondta anyámnak: egy szakkönyv sem tudja ilyen híven leírni azt, amit asztmaroham alkalmával érez a beteg.

Akadtak művelt felnőttek, akik azt mondogatták, bizonyosan olvastam Csokonai versét, a Tüdőgyulladásomról-t. Nem volt igazuk! Csokonait még alig ismertem. A „modern” költők bűvöletében éltem akkoriban, amint ezt szabálytalanul váltakozó hosszúságú és szeszélyes rímelésű soraim is mutatják.

*

Tizenöt évesen Sárospatakra kerültem diáknak, a református kollégiumba. Patakra kerülve megragadott az én alföldi szememnek újszerű Hegyalja vidéke, kivált a Bodog-part fűzekkel, ciglebokrokkal sűrűn benőtt tája, hátterében az ódon vár tetőtlen, romos tornyaival.

A parton a sok görbe fa
megadta mind magát az ősznek.
Hullatják sárga kincsüket,
s kopárabb egyre fönn az ág,
puhább itt lenn az őszi szőnyeg.

Hajnalban már köd áll a tájon,
s a ködben minden mélyen alszik.
Olyan nagy csönd van, szinte hallszik,
amint a víz a partra loccsan.

Csönd, őszi béke, ólmos álom.
A ködben alszik fönn a várrom
az álmos, ólmos altatóra…
S tán fönn a várban, egy mohos toronyban,
alszik, száz évig alszik Csipkerózsa.


Akadtak olvasóim, akik e vers utolsó sorában szimbólumot sejtettek, úgy gondolván, hogy a Szabadság alussza Csipkerózsa-álmát abban a toronyban. Mert a pataki Rákóczi-vár akkor egy Windischgrätz herceg birtoka volt, aki évente csak egyszer tűnt föl a pataki társaságban, a legitimista hírű Stefánia Nőegylet farsangi bálján… (Magamnak mindez eszembe se jutott, mikor a verset írtam.)

De persze nem csak az őszi táj inspirált, írtam én kamaszkoromban ujjongó tavaszi verseket is. Egy ilyen költeményemet az a megtiszteltetés érte, hogy a megyei lap, a Zemplén kiollózta a mi diákújságunkból, a Sárospataki Ifjúsági Közlönyből. Ez tanáraim figyelmét sem kerülte el, s örömmel tapasztaltam, hogy kezdik elnézni, ha a reáliákban gyöngébben szerepelek. Becsülete volt a költészetnek Patakon!

Emlékszem egy hangulatos sorpárjára ennek a kiollózott Tavasznak:

Világoszöld, apró szelek
fésűlik a vetéseket…


Ezt akármelyik akkori „modern” költő is vállalhatta volna.

Az, hogy otthonról elkerültem, azt az érzelmi fordulatot is hozta, hogy megszűnt kamaszlelkemben mindenféle apaellenes mocorgás; Patakról visszanézve apámat egyre nagyobbnak láttam.

Nagyobb volt egy fejjel mindenkinél
imádkozó, bámész gyermekszememben.
Mikor hajnalban kelt, s vonathoz indult,
borostás arca szent volt és komoly.
Anyuska is fönt volt, a lámpa égett.
Lábujjhegyen jártak, s halkan beszéltek.
Épp csak komoly tekintetével intett,
mikor anyám suttogva kérdte tőle:
– Betetted a csomagba már az inget?
Vagy búcsuzásnál a fülébe súgta:
– Szívem, gombold be jól fönt, fúj a szél!
S amint anyámhoz némán lehajolt,
hogy megcsókolja fáradt homlokát,
nagyobb volt egy fejjel mindenkinél.

És este későn érkezett haza.
Az asztalnál ült ingben és beszélt.
(Az állólámpa gyér fényén olyan volt
sötét kabátja mögötte a széken,
mint egy széles vállú, fejetlen ember,
ijesztő, furcsa rém, a rossz mesében…)
Beszélt… Halkan, hogy szava föl ne verjen.
Nem tudta, hogy látom, s hallom szavát,
és érzem arcán és szaván a gondot,
s fejem ölébe rejtem képzeletben,
hogy megvédjen a rémtől, mely mögűle
fejetlenűl is egyre néz reám…
s érzem, hogy meg nem védhet senki más,
csak ő, a jó, a hős, ki sose fél,
mert nagy –
fejjel nagyobb mindenkinél.


Azt hiszem, ennek a versemnek köszönhettem, hogy megválasztottak önképzőköri elnöknek, pedig nem voltam jeles tanuló.

Patakon kezdtem kísérletezni versfordítással is. Biztatott erre Képes Géza, aki tanárunk volt az Angol Internátusban. Legjobban talán egy svájci költő hangját sikerült eltalálnom. Conrad Ferdinand Meyer tájfestése azért ragadott meg, mert Patakon a környékbeli hegyekbe tett téli kirándulások után fantáziám már a svájci havasok világáig csapongott.

Ma újra a régi suhanc vagyok én!
Zuhogó vizeken bukfencez a fény,
Szikrát vet a hó a hegyek tetején.

Mint bűvös italt, szédülten iszom
Rohanó szelek árját itt a fokon,
És föllobog újra vad ifjukorom.

Ó, boldogitó szelek isteni sodra!
Ó, vérszinü rózsa tömött, üde bokra!
Ó, messzi tetők kékes, pici fodra!

Már oszlik-foszlik a köd puha fátyla,
Mély kékjit az ég pompázva kitárja,
Fönn sas lebeg ott, kifeszülve, megállva.

S odafönn a madár kebelébe dörömböl
Az én szivem is ma a részeg örömtől,
Habzsolva a mennyei fényes özönből.

Ni, ott a vadász megy a sziklasoron!
A szürke falon lelapulva oson…
Most csillan a puska a kék azuron…

Ó, isteni perc! Szivem ég fele száll!
„Csak a völgybe ne, vissza ne!” – így kalapál.
Most lőj, te vadász: a szivembe találj!


*

Mit jelent nekem őseim földje, Bogárd? (Hivatalos nevén: Sárbogárd.) Bizony, jobbára csak szomorúságot, temetések, exhumálások emlékét idézi nekem ez a helynév.

Hagyományőrző atyafiságomban kialakult az a szokás, hogy a nemzetség fészkétől rég távolra kerültek is a bogárdi Mészöly-temetőbe tétették le hamvaikat. Édesapám, édesanyám, fiatalon elhunyt testvérbátyám, ifj. Mészöly Gedeon, jogszigorló, tartalékos tüzér zászlós porai is ott nyugodtak.

Az 1956-os forradalom legázolását követő újabb megszállás után a mi családi temetőnk a szovjet hadsereg laktanyakörletébe esett, s oda magyar ember nem tehette be lábát.

Amit az oroszok kivonulása ott hagyott, az már nem temető volt, hanem szemétdomb.

Megtudtuk, hogy élelmes szovjet tisztek a szebb márvány sírköveket eladogatták magyar kőfaragóknak, s azok – lecsiszolva a neveket – újra fölhasználták a jó matériát.

Ma sem tudom bizonyosan, enyéim csontjai kerültek-e koporsóba, mikor ama gyászos exhumálás történt.

Bogárdról szólva hadd forduljak inkább a múltba.

A hitújítás korában eleim, parasztjaik élén, csatlakoztak a református táborhoz, s új hitük mellett az ellenreformáció ostorzó idején is kitartottak – hátat fordítva az Udvarnak s az érvényesülésnek. Mármint a hivatalinak. Mert a hadi érvényesülést el nem kerülhették, lévén nemesek egy török nyomorgatta országban.

Családi címerünkben egy oroszlán egyenes kardot tart, a hegyén török fejjel.

Különös elgondolnom, hogy fejvadászok leszármazottja vagyok én, aki az ablaküvegen zsörtölődő méhet sem ütöm le, inkább rést nyitva menekítem ki a szabadba.

A családi iratok közt fönnmaradt szépapámnak, Mészöly Gergelynek egy jegyzőfüzete. Az első beírások még a XVIII. századból valók, az utolsók már a napóleoni időkből. Gazdasági följegyzések ezek. Megtudhatom belőlük, mi mindent vásárolt szépapám a nemesi insurrectio idején, ama szerencsétlen győri csata előtt.

Kortörténeti dokumentum a vitézi holmik listája: egy lovas katona teljes fölszerelésének kellékei. Hadtörténészek is érdeklődéssel olvashatják ezt. De én nem győzöm sajnálni, hogy csupa ilyen jegyzetet találok abban a füzetben: szépapám lelki életére vonatkozólag semmit…

Egyvalamit mégis!

Az egyik lap szélén, függőleges sorokban (ahogy a hely megengedte) egy kétsoros vers olvasható. Talán valaki sírverset kért szépapámtól, aki „poétás ember” hírében állhatott. Költői tehetséget nem árulhat el e pár sor, de azt igen, hogy Gergely úr törekedett a tiszta rímre:

Nincs itt maradandó város, nincs itt Haza.
Most van az ő lelke otthon, most ment haza.


Vajon ezt vésték-e az ő sírkövére is? Sosem fogom megtudni.

Hol volt, hol nem volt egyszer az a bogárdi Mészöly-temető…

*

Családunknak egy rátarti ága szerette odatenni a bogárdi előnév mellé a csobánczit is. Erre az adott jogcímet, hogy valamikor a XVII. században egy bizonyos Mészöly András feleségül vette Csopaky Juditot, s az ő hozományához tartozott Csobáncz vára is… (Hadd írjam így, régimódin, cz-vel.)

Volt bennem annyi romantika, hogy a szigligeti alkotóházból kiránduljak egyszer Csobánczra, megnézni eleim „sasfészkét”. De Mészöly András és Csopaky Judit lábnyomait hiába kerestem volna ott. Rákóczi kurucainak leverése után a császáriak minden balatoni várat fölrobbantottak. „Vár állott, most kőhalom” – boronghattam, Kölcseyt idézve.

*

Szigliget!…

Ha már leírtam ezt a szót, hálátlanság volna hozzá nem tennem: Szigligetet díszhely illeti meg „szerelmes földrajzomban”. Ha van emlékezés földi életünkre a túlvilágon, legtöbb felhőtlen emlékem énnekem Szigligetről lesz. Nem csak Shakespeare, Hugo, Musset „játszótársa” voltam itt.

Az alkotóháznak köszönhetem, hogy összejöttem sok hazai kollégámmal, s köztük néhány olyannal is, aki barátommá lett.

Itt írtam, s részben itt is forgattuk írói életem egyetlen megvalósult filmjét, a Liliomfit. Makk Károly rendezői érdeme, hogy ebből a bohóságból maradandó mű lett.

Hogy az egész Balaton-felvidéken otthon érzem magam, azt is szigligeti emlékek rajának köszönöm. Nehéz erről prózában szólanom…

Oly otthonos e dombvidék,
Hol ősz teríti bíborát,
És mámoros fejünk felett
Lugassá nő a dús borág!

Királyasszony Szoknyája ott
Muszlin ködökbül felmerül,
Kacéran int, csigáz, igéz,
És krinolinként elterül.

S a
Nagy Koporsó, túlfelől,
Csak andalít, de nem riaszt,
Hisz ágy az is, és lágy az is,
És egyszer majd kívánjuk azt.

Itt nyugszunk majd el, kedvesem,
A fű nyomunkat ellepi,
Csak kettős sírunk domborul,
Mint zsenge nympha mellei.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben