×

Nagy Ház-történetek

Yoko Ichihara

Egyed Péter

2003 // 07
Akkoriban nagyon korán kelt, kedves, ámde kissé zárkózott mosollyal köszöntött, intett a kávém felé: „Vigyázz magadra, éédi, hogy mit csinálsz…”, majd leszáguldott a lépcsőn, halkan beült a kocsiba – hiszen aludt még a kis nyugdíjas vidék –, halkan indított, majd elővette a rúzst meg a szemceruzát kissé rozzant táskájából, s a visszapillantó tükörben figyelmesen, de szinte személytelenül elrejtve megemelte a vonásait, és utána úgy bevágta a kocsiajtót, hogy mindig csodálkoztam, miképpen bírja el az a kis törékeny alkotmány – majd a párás, sárga őszben szinte lábujjhegyen elpöfögött. „De hova megy?” Azt tudtam, hogy a munkakeresés napirenden van, sokat sírt esténként emiatt, rendesen átölelt, és fejét a vállamra hajtotta, gurultak le a nagy könnyei a Caravaggio Bacchino malatójára emlékeztető barnás, gödröcskés arcán lilásba irizáló gyönyörű csikószeméből, gyermeki módon zokogott, ide-oda görbült az ajka. Engem pedig evett a… kitört a… ahogyan kell, kész voltam, mind a mai napig, amikor e sorokat írom meg olvasom. „Figyelmesen, ámde személytelenül, szinte elrejtve” – amikor erre a benyomásomra visszagondoltam, mindig mintha azt éreztem volna, hogy nem, nem lehetséges, nincs szeretője; ehhez meg odaképzelni azokat az irgalmatlanul vastag, szinte az umbriai parasztasszonyok viseletére emlékeztető harisnyákat, a kopott kis papucscipőt, megint csak arra kellett gondolnom, hogy valóban, neki én vagyok az egyetlen. „Ha vagyok, ha én, ha egyetlen, nem sok, nem sok, ijesztően kevés lehet ez. Van remény? Nincs remény? A jóég tudhatja. Ha nem tudod megérezni, végig nem szabad gondolni az ilyesmit. Nem érzem, légüres térben vagyok, lebegek a remény és a reménytelenség határán, de szép, pontos origó.”

Persze volna még egy lehetőség: az olasz lányok áttekinthetetlenül kusza barátnőségei, az intimitásai. No lássuk, nézzük csak: itt helyben most van egy, Antonella. Azaz még van egy másik is, egy iskolatársnő a piac mellett, az érzelmek térképén, jaj istenem, hát persze hogy erről van szó, mi másról lehetne szó, még ha valami ideig-óráig elő is jön, munka, tudomány, karrier, ez az, hát végig csak az érzelmek térképén haladunk? Én is? Jaj, Bianca. De nem, bizonyos, hogy most nem megy hozzá, hiszen ez a világcsúfja-férfinak született hölgy mindig hajnal felé fekszik le, miután átbeszélgette meg -utazta az éjszakát, és délig alszik, másnaponta, mert akkor meg dolgozik a piac melletti kis virágüzletében.

Egy reggelen hosszasan beszélt Antonellával, szép római reggel volt, jól el lehetett látni a Colli Albani felé, a hűvös, párás, kissé ködös kékből előnyomult a nap, majd a sugarai, aztán éles és tűhegyes fényével bevilágította a tájat, kirajzolva a síkság és a téglavörös épületek körvonalait, a kutyák még sütkéreztek, bolhászkodtak a ház körül, a macskák nyaldosták magukat, a többméteres nádcsomók meg-megrezzentek, elkezdtek száradni, a piaci árusok is kirakodtak, és az első vásárlók is elindultak, a jó középkorú asszonyok persze, a leányaikkal, hangosan csácsogván a tegnap és az éjjel híreit. Hogy mit beszélt, azt nem tudom, nem is
nagyon sejtem, ezek a hosszas szünetek, szinte mosoly nélkül, a figyelj ide végeérhetetlen szüneteivel, ez mintha nem illett volna bele a mindennapi beszélgetések hosszas regesztrumába. De valami határozottan volt ebben, valami döntésféle, ami esetleg rám vonatkozhatott. Ismétlem, elképesztően hosszas együttléteink ideje alatt, az irgalmatlan több ezer kilométerek alatt, a különböző városok különböző lakásaiban, pizzériákban, hosteriákban, szállodákban, konferenciákon, földön, vízben, szőnyegen, gumimatracon, ládákon, dikókon, kereveteken, sezlonokon, díványokon, fotelekben, baldachinos ágyban két szusz és két kiáltás közötti pihentető-visszatartó mesékben, melyekbe belefért a világ és a nevetései, melyekben kifejlődött a második természetem, amiről semmit sem tudtam, eleinte teljesen ráhangolódva, később a magányos megérzésekben, megértésekben, felismerésekben és végül szavakban – valami leopárdféle ez, mindig el kell mondanom – kivettem, hogy előgomolyog valami, ami engem érint. Még akkor is, ha nem hallottam volna egyetlen szavát sem a beszélgetésnek, lehet, hogy nem is hallottam, merthogy egymás utolsó körben levő intimitása végül is alighanem bennünket véd meg, azért is vagyunk reá ennyire kíváncsiak, amikor telefonálás közben halkan behajtjuk az ajtót. Nem, láttam, ahogyan beszél. Ahogyan áll, ahogyan megmozdul, mélyen elgondolkodott és belegondoló arccal, és valamit előredob, amikor az egyik lábára, majd a lábujjhegyeire helyezi a súlyt. Ahogyan valamiről van szó, amely valamiben esetleg rólam van szó, de nem úgy, ahogyan valakinek a személyes lényét érintik, nem, valami előgomolygott abból az erőtérből, ahogyan a két élet-halál barátnő beszélt, és ez a valami egy célirányos, eleinte szürke, majd a szélein bevörösödő köd formájában elért, és félig-meddig beburkolt engem.

– Menj el Antonellához – mondta kedvesen, majd beharapta az alsó ajkát –, hozz el valami gyógyszert meg valami könyveket nekem. Tsók.

Én meg beültem a kocsiba, és átgurultam a szépen beindult kis külvároson, fel a domboldalon, ahonnan látszott a Salaria hosszan kígyózó íve, rajta a bogárszerű autókkal, amint oly együgyű, kedves kis sorban igyekeznek ellentétes céljaik felé. Láttam a domb alatt a metropolitanót, majd még távolabb a síkságon száguldó pendolinót a szürke acélszalagján, ezt a hihetetlenül boldog és békés tájat simogathatta a szemem. Lassan megérkeztem a várfalak alá, s áthaladtam Garibaldi kapuján, lassan megérkeztem a napfényben sütkérező, emeletes, teraszokkal körbefuttatott házhoz. A gyepre lógó növényzet alatt hét macska hengerbucskázott, az egyik tüdőbeteg, a másik süketnéma, a harmadik girhes, a többi négy igen jól táplált. De hát ebben az életben ez ilyen. A távirányító már kitárta az ajtót, lassan behajtottam, kiszálltam, majd felballagtam az emeletre.

– Gyere be – hallatszott Antonella hangja valahonnan középtájról –, én még nem vagyok készen… illetve menj be a fürdőszobába, ott vannak a gyógyszerek előkészítve. – Ez a hang: kissé énekel, aztán mintha kérne valamit, meg mintha bocsánatot is kérne, de van benne valami érdesség meg rámenősség is. Avellino női hangja vagy egy szerencsétlen házassági történet, isten tudja. Ismertem a férjét is, akitől éppen nemrégiben vált el, és akinek ott hagyott egy gyönyörű, nagy lakást, a Tiburtina pályaudvarral szemközti dombon. Azt a hallgatást, hideg szenvedést és kétségbeesést, amikor ez az emberpár együtt volt, egy sikertelen történet hűlő párájával telt meg a levegő, és lecsapódott az ember bőrére. Azt.

Átballagtam az előszobán, majd bementem a fürdőbe. Makulátlanul tiszta volt, világított minden, és nem látszott rajta, hogy éppen használták, csak az a még el nem múlt pára meg a samponok, fürdősók és illatszerek megmaradt kis felhői surrantak az orromba; és az az elszánt tökély, ahogyan a mindennapos használati eszközök és gyógyszerek külön csoportosítva, majd a távlatosabbak egy más szekrénykében, és külön az intimitás. Lesújtva álltam az erkélyre nyíló üvegablak előtt, egy ideig nézegettem a virágokat, majd leültem a kád szélére. Beleolvadtam a fürdőszobába, helyesebben: elkezdett feloldani ez fürdőszoba a maga abszolút, magányos, vad, szervezett és végül is szomorú nőiességével.

Aztán csak magamhoz tértem, óvatosan megmostam a kezemet és az arcomat egy semlegesebb szappannal, kerestem egy kis fehér törülközőt, megtörülköztem, majd kiakasztottam az erkélyen tántorgó fregolira. Megkerestem a gyógyszert is,
azazhogy nem egy gyógyszer volt az, hanem egy egész doboz, tele gyógyszerekkel.

– Megtaláltad? – szólalt meg az a kis érdes, lassú, kérő és nevető hang.

– Meg.

– Akkor gyere ide!

Kiballagtam a fürdőszobából a nappaliba. Alig egy-két kép volt itt a falakon, azok is abban a sajátos nagyvárosi szürealista-neoavantgárd-fotokromatikus modorban, kissé időfúttan. Egyébként egy nagy fűzöld szőnyeg, világosszürke bőrfotelek, egy üvegasztal, azon meg a smink utolsó fuvalmaihoz szükséges szépítőszerek. Mellette pedig a nagy bőrheverőbe besüppedve Antonella, déliesen barna bőrére alig volt fölcsavarva a fehér frottírköpeny, persze azt én akkorára már megtanultam, hogy az intimitásnak, a magával-levésnek ezekben a pillanataiban itt semmit nem jelent egy férfival félmeztelenül vagy meztelenül lenni. (Egyébként nem mondtam: nem volt szép, amolyan keményen küzdő, szerény, céltudatos déli lány volt, mint akárhány e vidéken.) Amiért is szép csendesen, szótlanul leültem vele szembe, a másik fotelbe. Rám nézett, kedvesen, bizalommal, betöltötte a teret önmagával, és az a déli napfény hirtelen beszippantott engem.

– Gyere, ülj ide mellém – mondta, így, egyszerűen.

Oda is mentem, és leültem, lassan szembefordult velem. Kifeslett a bimbó. Lassan törölgette ujjait egy tamponnal. Hallgattunk, aztán végigpillantottam a frottírköpeny laza körvonalai mentén, amíg a szemébe nem értem. És tovább hallgattunk, én meg csak üldögéltem abban a déli térben és napfényben, mint egy nagy macska, és persze más sem akkor, sem máskor soha nem is jutott eszembe.

– A könyvek az ajtó mellett vannak – szólalt meg, nem tudom, mennyi időre rá –, majd mondd meg Sabrinának, hogy délután látogasson meg engem.

– Jól van, Antonella – mondám, felálltam, kiegyenesedtem és kiléptem teréből és az ajtón. Hazafelé kocsikázván, mint ahogy mind a mai napig is, azt éreztem és érzem: milyen közel voltam ahhoz a legrosszabbhoz, hogy beleegye magát a szívembe.

Azazhogy majdnem elfelejtettem:

– Hozok majd neked valamit – kiáltotta vissza, mielőtt elszáguldott volna azon a reggelen.

Valamit vagy valakit: ezt megint nem értettem. Ez ismét az a modus triumphans vagy modus instrumentalis volt (így neveztem magamban), amely szerint valami úgy történik, mintha megbeszéltük volna, holott nem beszéltük meg, mégis, később mintha mindig úgy tűnt volna, hogy akárha lehetett is volna szó erről, a kérdés mintegy ott lógott a levegőben. Azonban mégsem mindegy, hogy valamit megbeszélünk vagy nem, mert egy megbeszélésnek van tónusa, dinamikája, zenei struktúrája – úgy beleivódik az emberbe egy megbeszélés. De ez nem. Aztán mégis megtörténik, hogy hivatkoznak egy ilyen megbeszélésszerű dologra, amely akár meg is eshetett volna. A legnagyobb zavar, amit csak a legnagyobb szeretet – vigyázat, nem megbocsátás! – képes áthidalni. Pedig ezt az inkább valakit, mint valamit mégis jobb lett volna megbeszélni.

Egész nap otthon lebzseltem, én is éppen két szerződés között lévén, sütöttem egy kis halat meg articsókát olajban, aztán meg ténferegtem a Nagy Házban, amikor szólt a telefon.

– Szia, éédi, rend van? Kérlek, csinálj rendet, mert nemsokára érkezünk.

A kérdés számomra még most sem olyannyira nyugtalanító, ámbár megfontolandó, hogy kik érkeznek, honnan és hányan és miért. Aztán megszólalt az autóduda a ház előtt, hosszasan, vadul és türelmetlenül. „Ez már az igazi Sabrina.”
Leszaladtam a lépcsőkön. A ház előtt, az összegyűlt szomszédság közepette egy hatalmas terepjáró, tele különböző alakú és formájú bőröndökkel meg néhány hegedűtokkal. Először egy pirinyó kis lakkcipős láb jelent meg a földön, majd fölötte egy cseresznyevörös szoknya, majd egy fekete blúz is.

– Ez Yoko Ichihara, az albérlőnk – kiáltotta el magát diadalmasan Sabrina –, éédi! – majd berontott a lakásba, kikapott egy fürt szőlőt a hűtőből, levetette magát az ágyra, és szélsebesen forgatni kezdte a hóna alatti szalmatáskájából előrántott napilapok és női magazinok végtelen sorát.

Én meg szorgalmasan becipeltem Yoko Ichihara összes bőröndjeit, kalaposdobozait, kottatartóit és egyéb, számomra egyelőre ismeretlen rendeltetésű eszközeit egykori dolgozószobánkba, amelyben ezek után és természetszerűen én már nem lehettem benne.

– Hol főzhetek egy kis teát? – kérdezte csak alig sejthető olaszsággal parányi albérlőnk, Yoko Ichihara. Hát így kezdődött.

Yoko apja, Akira egy hatalmas kendőgyártó konzorcium gazdasági aligazgatója volt, úgyhogy gyermekei már a második egyetemet is nyugodtan elvégezhették – ez egyébként akkoriban már kezdett általánossá válni a szigetországban. (Ezt azonban nem kell egészen európai módon venni. Volt olyan, hogy Sabrina helyett beugróként tanítottam egy nyelviskolában, olasz nyelvet, művészettörténész hallgatóknak. Akkor fogtam gyanút, amikor a Giotto és a Botticelli szavakra gyorsan elkezdtek keresgélni a szótárban, és csak a Medicinél nem tették ezt. De máig sem vagyok meggyőződve arról, hogy nem több orvosokat értettek ezen.) Továbbmenően, elérkezett a kirajzás ideje is, amikor a gyerekek elindulhatnak Európa dekadenciája, hanyatló, ám így is színpompás művészete felé – és ebben ne csak azt lássuk, ahogyan a japán látogatók odatapadnak Velencéhez, de ez a dolog ikonja. Egy alkalommal valamilyen konferencián voltunk Velencében, Sabrina jött-ment a barátnőivel, én meg gyönyörtelien feloldódtam ebben a forgatagban, mert másképpen nem lehet, fel kell oldódni, hagyni kell, hogy hadd sodorjon, aztán lassan elkezd beléd hatolni, megmódolni, felveszel valamit a stílből és a vonalból. Nem is azzal kezdődik, hogy ott gyúródsz a nagy palotákban, belopódzkodsz-kéredzkedsz a Grittibe, a Cornerbe, settenkedsz a Rezzonico alatt, majd elveszel a Manufaktúrákban, a nagy raktárak környékén, az Arzenálban. Azzal kezdődik, hogy elkezded felismerni a velencei hölgyek szabásvonalát, azt a máshol nem látható kemény és mégis oly engedelmesen aláhulló köpenyt, amelynek a körvonala minden felölthető ruhadarabban benne van, a bordóval, bíborral áttört színösszetételeket, aztán a testtartást, a széles vállakat, azokat a kemény vonalú arcprofilokat, a határozott lépést – s lassan meglátod a velenceieket, amint csak maguk között vannak, büszkén járnak a maguk idejében. De mások is itt vannak már valahogyan: egyik este úgy magamba feledkezve üldögéltem a vaporettón, amikor előttem felállt valaki, leszálláshoz készülődött, és lassan lecsúszott róla vörös sálja. Felvettem, és utánanyújtottam, visszafordult, és megköszönte. Japán hölgy volt, valóban barackvirág-arccal.

Yokónak nem volt barackvirág-arca. Kis csúnyácska pofi volt, de hatalmas figyelemmel készítette ki magát minden reggel, toalettasztalkája előtt ülve elmélyülten tette fel a sminkjét, a fehértől a cseresznyevörösig ívelő különböző árnyalatú foltjait. Fekete haját olajainak egyikével hátrasimogatta, felvette hegedűjét és ernyőjét, majd hangos köszöntéssel elrobogott. Egy jó nevű iskolában tanították az alapfogásokra, intonációra, majd délutánonként Ayarhoz ment, aki akkoriban Róma egyik legismertebb kvartettjének volt a szólistája és zenemestere, és úgy sikerült hozzá becsempészni Yokót, hogy Ayarnak a lánya meg Sabrina egyik egykori osztálytársának és akkoriban lelki barátnőjének az atyja volt, hatalmas természetű, vérbő férfiú, aki ide-oda röpködött a világban, és néha megpihent az őt feltétel nélkül imádó ír felesége vezette pompás családi házban. Néha meghívott egy teniszpartira, és utána lehajtottunk egy-két Fundadort, a minden spanyol brandyk legtüzesebbikét. Persze Yokót ő azért a kimondhatatlan mennyiségű pénzért tanította, amit Akira mester számolatlanul ömlesztett át imádott lányának. Yoko aztán esténként hazavetődött, fáradtan és boldogan, tanult egy kis nyelvet, csevegett velünk, majd hatalmas előkészületekkel elvonult aludni. És így ment ez heteken-hónapokon át.

De nem volt mindig magánál. Néha egyszerűen elszállt belőle a lélek, ott kuporgott szürkén és összetörtén a pamlagon, kis rekedt sóhajok törtek fel belőle, néha a Sabrina nyakába borult, és kisírta magát, néha velem kezdett konverzálni, közeledett, csetlett-botlott az ismeretlen témában, aztán megtanult egy-két olasz konyhafortélyt, és már nem csak kis forró leveskéit iszogatta porceláncsészécskéiből. A kis összetört Yoko lassan felszabadult, lassan otthon kezdte érezni magát a Nagy Házban, mondatai végén kibomlott egy néhol önfeledt, néhol ravasz kis kacagás.

Aztán napokig csak otthon ült és gyakorolt, akkor már nem készítette ki magát. Felkelt, felkapta kimonóját, megitta a zöld teát, majd nekilátott az arpeggióknak. Nem volt ez valami nagy öröm a számunkra, egyáltalán nem. Nem az zavart elsősorban, ami minden gyakorló hegedűs környezetét, a vég nélküli skálák, hanem ahogyan az a kis anima ébredezett, azok a kis nyöszörgő, rezgő hangocskák, amelyek sehogyan sem illeszkedtek össze. Azok a reszelő kis eresztékek, az a vödör, amelyik megáll, miközben engedik le a kútba, és nekiütődik a köveknek. Az a csűrajtó, amelyik nyikorogva megindul, és nekicsapódik a falnak. Az a madár, amelyik lehull az ágról… Egy-két óra is eltelt, amíg valahogyan megszólalt a hangszer, s engem addig betöltött az egymást kereső lélekrészeknek ez a reménytelen kálváriája. Volt ebben persze valami testgyakorlat is, a megindulásnak és a megállásnak az aperiodikus káosza. Egyszer aztán arra kezdtem gyanakodni, hogy talán otthon maradtak a Yoko házi istenei. Persze mindig szívből és szertartásosan örvendett az otthoni telefonhívásoknak, leveleknek, de igazából csak a nagymamát emlegette, aki nehéz pillanatokban valamit mondhatott volna neki. Szobája persze azonos volt nem csupán az intimitásával, hanem egyenesen a szemérmével, persze néha belestem, és ámbár mintha láttam volna ott valami kis házioltárfélét, a szellem nem jelzett nekem semmit arról a helyről.

Persze én még valahogy elviseltem ezt a hegedűbe öltöztetett sírást-nyöszörgést, a szomszédság azonban nagyon nehezen, s amikor rosszabb hangulatában volt, anyósom is elordította magát. Így hát Yokót korlátozni kellett: az volt a megegyezésünk, hogy szigorúan csak a ház és a szomszédság felébredése után kezdhet munkához, reggel kilenckor, s dolgozhat egyig, a szent olasz pastaevés még szentebb pillanatáig. Ugyanígy be kellett tartania a siesta idejét is. Aztán négy órától nyúzhatta este nyolcig. Yokót körülvették a helyi idő ésszerű korlátai.

Kis házi japánunk azonban akkor kezdett ébredezni Rómában. Többnyire csillogó szemmel jött haza a Mestertől, és hosszasan ecsetelte, hogy a Mester aznap milyen kedves volt – egyébként mindig ilyen kedves volt, igazi férfi –, hogy menynyi új fogást tanult. Aztán arról is kezdett beszélni, hogy milyen excentrikus és semmittevő az imádott Ayar leánya, Laura (ami igaz, igaz, így is volt: Laura kéthetenként újból fülig szerelmes volt, ezúttal az igaziba; ez egyfajta rejtőszíne volt Laurának, másfelől pedig a munkája, de nehogy rosszra gondoljunk, nem, ez az a fajta munka volt, amellyel Laura a lelkét fenntartotta). A másik nagy semmittevő persze Laura bátyja, Steven volt, aki negyven gazdátlan macska eltartásából igazán jól megélt – akkoriban már megvoltak az olasz államnak az erre vonatkozó igen szigorú törvényei. Ha például a saját lakásodban megöltél egy macskát – azért volt elég Rómában –, és a szomszédod esetleg följelentett, már mehettél vagy fizethettél is. Amikor viszont erről a semmittevésről beszélek, igazából nem tudom, hogy mihez viszonyítsam: mert miért lenne például üdvözítő munka az, ha az ember télen-nyáron fát vág a druzsbával az erdőn, szalonnán és hagymán él. Azt hiszem, Temesvári Pelbártnak volt igaza, aki azt mondta volt, hogy csak a magányos tétlenség a veszélyes, mert akkor jő a kísértés. Ayar mester – és főleg a felesége – persze meg akarták valahogyan oldani ezt a helyzetet, igen gyakran fogadásokat adtak, amelyekre a Laurával egykorú dolgosabb ismerősöket, barátokat hívták meg. Laura azonban az istennek sem kapott kedvet, még akkor sem, amikor betávolították Róma belvárosába, egy kis apartmanba, s valami kis munkára fogta magát. Rövidesen újra feltűnt boldogan, újra szerelmesen, szülei sóhajtottak egyet, s ismét minden ment a régiben, kedvesen, milyen jókat lehetett tollászkodni. Laura végképp megmaradt a Mama meg a Papa kisleányának. Persze teniszezés és fundadorozás közben a Mester hol nevetve, hol meg kétségbeesve elmondta azért nekem, hogy mennyibe kerül a palotának is beillő ház meg kedves Családjának az eltartása, s ha egyszer ne adj’ isten meghalna, még a pokolból – mennyországot azért soha nem említett – is vissza kellene jönnie, hogy a dolgokat elrendezze. Amúgy Ayar valóban csúcsminőség volt: egy nagy karrier végén, kissé már unottan, de mindig elképesztő lelkiismeretességgel hegedült a kvartettel, repült, haknizott. Ő aztán valóban pedánsan gyakorolt, és néha elmélyedt gyönyörűséggel zenélt, csak úgy magának. Ha ott voltam, fel-felhívott a szobájába, hogy megmutasson valamit, amire csak ő jött rá. Volt egynéhány régebbi hegedűje, s azzal szórakozott meg szórakoztatott, hogy össze-összevetette a történeti előadásmódokat. Egyszer még azt is megmutatta, hogy mik a magyar cigányzenészek fortélyai – ezért ő is megforgatta magát Magyarországon, még a pusztán is.

– Látod, caro mio – tette a mutatvány végén a vállamra a kezét –, ezek a dolgok még érnek valamit. – Amúgy nem is spanyol volt, hanem baszk, a hallban ott volt az Euzkalleria nagy címere, szerette is őket a maga módján, de mindig hozzátette, hogy máskülönben a baszk autonomizmus és a politikusok az egy hülyeség. A spanyol pálinka, az orujo, az egy ihatatlan borzadály, de a vörösbor, az igen. Sangue del Toro!

Yoko meg lassan családtag lett, itt is.

Most már odahaza is kimerészkedett kis szobájából, és barátságosan elüldögélt a hallban, lassan kimondta az értő nyelvismeretről tanúskodó első kulcsmondatokat is. Csettintettünk, merthogy hangja lett. Hozzám főleg azért közeledett, hogy megértse a Mestert meg a feleségét – Laurát nem akarta megérteni, mert ő helyből világos volt a számára. De a Mester nagyságát valahogyan fel kellett bontani, meg – akkor már azt kezdtem sejteni – ennek a nagyságnak a megfejtésétől teszi függővé azt, hogy ő egyszer egyedül lehessen a pódiumon. Azt én soha nem meséltem el neki, amit más vonalon, Mishikótól tudtam (egy kaliforniai hegedűslány volt, aki akkor már végigzenélte időszakos szerződésekkel a fél világ zenekarait; egy egész szilveszteri mulatságot végigbeszéltem Mishikóval, aki magas volt, kígyószerű és barna, végtelen hullámokban itta a whiskyt, mivelhogy ez volt neki az éves szabadság). Mishiko szerint határozottan a gályapadra emlékeztető egy, akár az átlagosnál is sokkal jobb képességekkel rendelkező ilyen ázsiai hegedűslány élete. Hogy az élete nagyjából egy félálomban telt el, és sokszor gondolt arra, hogy el sem kellett volna indulnia Japánból. De egy másik barátnőm viszont, aki Rómában telepedett le, és zenetanárként meg rajzolóként kereste meg azt a kis pénzt, ami parányi lakásának a fenntartásához kellett, azt mondta, hogy még ha Olaszországból el is kellene mennie, egyetlen hely van, ahova a világ minden kincséért vissza nem térne, az pedig Japán, oda soha. Pontosan megfelel neki az európai szabadság. „Te aztán tudod” – tette mindig hozzá. Tudtam.

Yoko néha már az én vállamon is elsírta magát, néha azonban határozottan felfedező útra indult, azazhogy este váratlanul bekopogott a szobámba. Akkoriban az ebédlőben ütöttem fel a tanyámat, leültem a család gyönyörűséges, kétszáz éves, világosbarna, nagy gesztenyeasztalához (közepén zöld tükörbársony csík volt, ami miatt az egésznek volt egy kis biliárdasztal-jellege), az asztal mellett felállított tizenkét szék egyikére. Egyébként még egy kerevet és egy ugyanilyen fából készült lakkozott vitrinszekrény volt a szobában, amelyben a papirosaimat tartottam, egy-két muranói tálat meg Szókratész halálát. (Ez utóbbit Pino Cossuto, cassinói kis barátom készítette el nekem, miután megtudta, hogy filozófiával is foglalkozom. Ezen a diorámán – egyébként Pino odahaza a Monte Cassinó-i csatát is elkészítette, és az édesapja szobájában állította fel. Ez a szoba azért volt üres, mert az édesapja a bombázáskor halt meg. Amikor náluk voltam, nagy szeretettel fogadtak, idős édesanyja pedig, a város köztiszteletben álló zöldségese, egyszer csak bevonszolt kis szobájába, a rejtett fiókból elővette kincseit, s megmutatta nekem azt az aranyórát, amit balilla korában magától Mussolinitől kapott, s amit azóta is szent ereklyeként őriz. De hát idegeneknek mégsem szokás első alkalommal így megmutatni ezeket a nem éppen semleges kincseket. Azóta is azon töprengek: netán a rokon lelket érezte meg bennem Concetta néni?! Egyébként Pino minden szempontból frenetikus volt: amikor megtudta, hogy egy alkalommal egy mátraalmási fordítótáborban együtt voltam a Magyar Köztársaság akkori, köztiszteletben álló elnökével, akit akkor mindenki Árpi bácsinak szólított, egyszer én is, Pino elrohant, és cassinói társaival tért vissza lelkesültségében. Mindig a lehető legbizarrabb illetőket tudta összeszedni. Hamar elmagyarázta nekik, hogy itt egy olyan ember van, aki egy Árpi nevű elnököt is ismer, amit nem lehet csak úgy annyiban hagyni, emléket kell ennek a dolognak állítani. Hamar elő is kerítettek valami gitárokat meg egyéb, számomra ismeretlen hangszereket, és nemsokára létre is hoztak valami dalt, amelynek két elő sora valahogy így hangzott: Presidente Árpi, / ciao la malattia. Ami hevenyészett magyar fordításban annyit tesz: Árpi Elnök, / szervusz [a] betegség[nek].)

– Bejöhetek? – kérdezte Yoko, annak jelzésével, hogy most bizony volna kedve bejönni.

– Gyere be, kedves Yoko – válaszoltam kissé meglepődve, hiszen ebben a szobában anyakirálynői anyósomat leszámítva soha nem zavart senki, így este különösen nem.

– Mit csinálsz? – kérdezte.

– Írok, Yoko – válaszoltam.

(Legyünk tisztában azzal, hogy egy ilyen ritka közeledésnek meg kapcsolatfelvételnek a konkrétság meg a pontosság az egyetlen esélye. Én persze nemcsak egy jószomszédi viszonyt akartam, hanem akár egy szövetségesit is, Sabrina akkoriban ugyanis nagyon csatangolt valahol, s csak késő este vetődött haza.)

– Mit írsz? – tette fel Yoko a rémületes kérdést.

Tudtam, hogy ha erre a kérdésre nem tudok meggyőzően válaszolni, akkor minden elveszett.

– A manókról írok, Yoko, a manókról – válaszoltam kisvártatva, ámde iszonyatos koncentrálás és belátás után.

– A manókról?

– Azokról bizony.

– Hát azok meg mik?

– Nézd, Yoko, a manók az én hazámban… hát ott azok valami rettenetesen fontos lények… hogy is mondjam, olyan kis emberek, akik a föld alatt élnek, de főleg a mély barlangokban, ember nem járta nagy hegyek alatt, bányákban, igen, tudod, főleg a bányászok szoktak velük találkozni. Az én hazám tele van mindenféle ilyen manókkal, egyesek nagyon gonoszak tudnak lenni…Az olaszoknak már nincsenek manóik. Folletto, gnomo – ez nekik nem jelent semmit.

Egyszeriben elnevette magát, magas, csengő, jóleső hangon, valósággal kinevetett.

– Nincsenek is ilyen manók… hihihihi. (Most pontosan olyan volt, mint egy nagyobbfajta női manó az asztali lámpa szórt fényében.) Te csak bolondozol velem!

Éreztem, hogy ha most nem vagyok résen, akkor nagyon eltolhatok valamit.

– Yoko, hidd el, hogy vannak. Egyébként én találkoztam is velük, meg is segítettek néhányszor, mert vannak olyanok, akik mindig követik a föld alatt, és megsegítik az ember fiát, ha bajban van.

De éreztem, hogy ez így most nem elég, valamit gyorsan rögtönöznöm kell: – Figyelj ide, ilyenek:

– Ó, hát ezek nálunk is vannak. Ko-bi-to – kiáltotta, és összecsapta a kezét –, ko-bi-to.

– Jól van, Yoko – mondtam –, hát ezekről a kobitókról van szó, ezekről írok.

Elmosolyodott, kérdő mosoly, kissé hitetlen, már-már fölényes.

„Most nem kellene abbahagyni, most nem” – gondoltam.

– Figyelj ide, Yoko.

Van ott valahol, ahonnan én jövök, egy nagy hegy, a neve olyan, hogy kimondani sem merem, alatta meg egy ház, oda szoktam menni, ha örömem vagy bánatom van. Az a hegy valamikor egy vulkán volt, és a kidobált óriási kövek ott lógnak a hegy oldalában a fák között, gyanítom, hogy annak a hegynek lyukacsos a belseje, egyetlen nagy kőrakás. Ezek között laknak a kobitók, hajnalonta, mikor még minden olyan vizes, ködös párában úszik, akkor ki szoktam menni a háznak az erkélyére, a hegyre néző oldalára, és várok, várok szüntelen, arra gondolok, hogy most talán elő fognak jönni ezek. Én nagyon hiszek bennük. Aztán van olyan, hogy hirtelen megmozdul a föld, először egy nagyobb ilyen kis fej bukkan ki, aztán mögötte két kisebb, többnyire három. De sejteni, érezni lehet, hogy többen vannak ott a környéken. Ilyenkor elnémulnak a kismadarak, egy ökörszem-, egy vörösbegy- meg egy cinkecsalád lakja velem azt a házat, ők repdesgetnek a környéken. De a hegyoldalban, a kilencágú bükkfán is megszűnik az uhucsalád örökös fészkelődése, szuszogása, matatása. A tehenek odalent megállnak, és alig csörren egy-egy kolomp. Kobitóék figyelmes, barna szemeikkel néznek engem, és beszélgetünk, de nem szavakkal. Azt kérdezik tőlem, hogy van-e valami baj, meg hogy segíthetnek-e valamiben. Nagyon erősen ott vannak, úgy, mint amikor lázas vagy, és a kistestvéred megfogja a kezedet. Általában azt mondod nekik, hogy csak látni akarod őket, mert az neked jó, akkor meg egymásra néznek, és elégedett ciccenéssel eltűnnek. Még mozdul egyet-kettőt a föld, majd kisimul a pázsit. Ennek a háznak a környéke mindig tiszta, az elhullott fűszálak is össze vannak fésülve kis csomócskákba. Itt nincs sem egér, sem pocok, ennek a háznak a pázsitja olyan, mint egy felszállópálya. Ha pedig baj van – az a gyanúm, hogy a szem sugaraiból veszik ki ezt –, hangos nyögéssel meg nyikkanással vonulnak vissza. És olyankor elő- meg előjönnek, még akkor is, ha nem várom őket. De ugyanezt én is meg tudom ragadni velük kapcsolatban, néha valami folyik ott lenn a mélyben, néha különböző morgások meg verekedés zaja hallatszik, ilyenkor megállok az erdőben, és minden erőmmel azt jelzem nekik, hogy ott vagyok. És némelykor ők is felbukkannak a nyomomban, mindig a kövek közelében – gondolom, hogy az agyag- meg márgarétegeken, teléreken nem tudják átvágni magukat. De a nagy erdei szurdokok oldalában meg a patakok medrében elő- meg előbukkannak, amikor arra haladok. És akkor is gyakran ott vannak, amikor medve mellett megyek el, vagy medve keresztezi az utamat. Farkasra nem reagálnak. Érzem, hogy nem szeretik a medvéket. Egyszer nagyon egyedül voltam abban a házban, és az egész éjjelt az erkélyen töltöttem el, akkor közvetítették át a történetüket. Kezdetben egy volt ez az egész fajta, mi is benne. Akkoriban még zúgott-fortyogott itt minden, és nagyon sokat kellett a föld alatt élni. De azért néha fel lehetett jönni a felszínre a szép kék oxigént megszívni. Akkoriban valami testvérgyilkosság robbant ki a népben, ami megosztotta őket, s a nép egyik fele megkevesbedett. Akkor döntötte el a kisebb nép, hogy tovább oszlik, és az egyik fele megpróbál a földfelszín felett élni. Ezekből lettek az emberek. A kisebb nép másik fele meg odalent maradt, lassan-lassan elfeledkeztek egymásról, de olykor mégis összetalálkoznak, és van, aki emlékszik a testvérségre. A nagyobb nép egyik fele szintén elindult a földfelszínre, de azok elkéstek, nekik már csak az erdő jutott, ők lettek a szőrös medvék. A lent maradt két nép – a dicső vikminczek (ezek a mieink) meg a vad, álnok mekvenczek (ezek állanak közelebb a medvékhez) – vívják tovább egymással rettenetes harcukat. Csak akkor csitulnak el, amikor mi arra járunk, s ezért szeretik meg választják néha a vikminczek a mi közelségünket.

– Nagyon jó nekem a vikminczeim közelében lenni; Yoko, képzeld el, amikor egyedül haladok egy, csak általam ismert csapáson ott fent a vad hegyekben, s megérzem, hogy nem vagyok magam, mert néhány kis vikmincz ott nyomul körülöttem a föld alatt, képzeld el, milyen jó az, lehet beszélgetni meg velük lenni. Elmesélem – mint soha másnak –, hogy mennyire eszi a fene ezt az egész emberiséget, egyszóval nagyon jól elvagyunk. Néha leülök, nézegetem az erdő miriád finom kis gyönyörűséges mozgását, azokat az aprócska hajladozásokat, azt a folyamatos láthatatlan kavargást, amiből összeáll az a kis nyugalom. A Manó Nép pedig ott üldögél körülöttem a föld alatt, aztán egyszer már csak azt érzem, hogy nincsenek ott. Elmentek, egyedül vagyok. Felállok, és lépegetek tovább.

– Ó, Peder – szólalt meg Yoko, és a karomra csúsztatta parányi kezét, olyan kedvesen, ellágyultan mosolygott rám, mint azután soha –, ezek a te kobitóid milyen kemények, milyen hatalmasak. Milyen sokat kell hogy menjenek a föld alatt!

– A mieink olyan kicsik, tudod – tette hozzá –, bent laknak velünk a házban, vörös kis irgumburgumok, eldugják a fésűt, meg összebogozzák a hajunkat, leborítják a csészéket. Aztán ha már tűrhetetlenné válnak, akkor elmegyünk otthonról, a nagymama meg imádkozik, meg füstölőket éget a házban, akkor megcsendesednek, s a helyükre teszik az eldugott kulcsokat, a gyűrűket, láncokat. Nincs baj velük.

Szinte hajnal volt már.

– Hát itt sem a tiedből, sem az enyémből nincs egy darab sem, Yoko – mondtam –, menjünk aludni.

Az asztalon ott maradt a füstölgő gyertya meg a félig üres üveg Brunello du Montalcino. Azután, ha csak velem akart valamit közölni, vagy el akarta nekem sírni a bánatát, Yoko azt indítványozta, hogy kobitózzunk egyet. Néha meg rám mosolygott, amikor hazaért, s nekiállt kis ételét elkészíteni, s csak annyit mondott, felcsippentve a szemöldökét: Kobito. Tudtam, hogy minden rendben van. Talán egy év is eltelt ebben az időben. Idillben? Drillben? Hirtelen kitört a tavasz: mindenki szórakozottan, ugyanakkor automatikusan dolga után látott, úgy hirtelen elcsendesedett minden a nagy verőfényben.

Házaséletünk viszont – be kellett vallanunk egy-egy éjszakai suttogásban – szakadozni meg foszladozni látszott. Az egyre ritkább nagy sóhaj közben mindketten arra gondoltunk, hogy a másik szobában Yoko alussza mély – és számunkra pénzügyileg is jól megérdemelt – álmát. Lassan megint át kellett hogy térjek a katonai időszámításra.

Alig láttuk egymást azokban a napokban-hetekben. Ha valaki hazatért, vásárolt valamit, esetleg főzött is egy kis rizst, pastát, ezt-azt, s ott hagyta a kályha szélén, de leginkább összedobáltuk a zöldségeket a konzervekből, főztünk mellé egy kis répát-brokkolit, összeraktuk kefírrel, ezt mindenki ette. Egyik nap aztán – mert mindig van egy ilyen aztán, ami felszabdalja az egynemű történetet, s kijelöli a végirányt, az emberek között a szétfejlődést –, egyik nap aztán arra lettünk figyelmesek, hogy elnémult a hegedűszó, fojtott zokogás hallatszott a Yoko szobájából, majd kis kétségbeesett gyermeki sírás. Tanakodtunk Sabrinával, hogy mit tudnánk tenni, hiszen abba a szobába soha be nem kopogtattunk, soha be nem léptünk. De nem zárkózott be, néha kiszaladt a szobából, hallottuk, amint mosakodik a fürdőszobában, majd feldúlt arccal, borzasan, kikészítetlenül visszaszaladt a szobájába. Ez így ment két napig, aztán a harmadikon – délután volt már – kávét szürcsölgetve ott ültünk a nappaliban, amikor megint kijött, belevetette magát az egyik fotelbe, összekuporodott, és eltakarta az arcát, és hangosan sírt, tovább. Tudtuk, hogy ez már nekünk szól. Sabrina odament, és simogatni meg vigasztalni kezdte. Halkan visszavonultam. Egyszer csak meghallottam, hogy lassú, töredezett mondatokban elmesél valamit. Éjszakába tartóan. Lefeküdtem, és beledermedtem abba az éber félálomba, ami előhozza a démonokat, kísérteteket, az emberiség őskorát – bár szerintem nem volt ilyen –, majd meg végül, egy kis szerencsével – saját magadat. Egyszer csak bejött Sabrina, lefeküdt, forgolódott, sehogy sem tudott elaludni.

– Mondd el – szóltam rá –, úgysem fogsz tudni elaludni.

– De megkért arra, hogy ne mondjam el senkinek.

– Persze hogy megkért arra, te meg megígérted, hogy nem mondod el senkinek, aztán meg azt is tudtad, hogy nekem el kell mondanod, mint ahogy ő is tudta azt, hogy nekem el fogod mondani. Hogy miért van így, azon most ne is spekuláljunk, úgysem fogunk tudni elaludni.

Hát megtörtént, aminek előre láthatóan meg kellett történnie. Egyik délután Yoko, szokása szerint, elindult a Mesterhez, repesve az örömtől, hogy láthatja. Csodálta, és persze volt is mit. Én is alig láttam ennél megnyerőbb embert, figyelmes és érzékeny jóbarátot és persze vad férfit. De csak sejtettem ez utóbbi dimenzióit. Annak rendje és módja szerint megtartotta az órát – egyébként hihetetlen pénzeket vasalhatott be Akirától –, majd az óra végén egy kicsit ott marasztotta Yokót beszélgetni, kortyolgatott kedvenc Fundadorából, aztán lassan ölébe vonta Yokót, és beléhatolt. De a dolog – Sabrina aztán igazolta sejtésemet – csak alig sikerült, mert Yoko szűz is volt, meg olyan szűk is, amilyen csak egy ilyen szupervézna kis testtől kitellett. Néha néztem, néztem, amint kis teáját főzögette, meg kaliforniai szilvácskáját eszegette, és elfogott a szánalom. Persze amikor szegény kiszabadult, és összenyalábolta magát, piros felöltőjét meg a hegedűjét, a Mester rájött arra, hogy valamit nagyon megtiport, vigasztalta is, ahogyan férfitól telik, egyszóval mindent elkövetett azért, hogy a dolgot meg nem történtté tegye. Persze szó sem lehet itt a Mester és tanítvány misztikus összeolvadásáról, nem, egyáltalán nem erről volt szó. Ayar ehhez egyenesebb és becsületesebb ember volt, ámde úgy jött neki. Jól érezte magát. Játszott. Be is pakolta a kis se holt, se eleven japán lányt, és a házunk elé hozta. Hát ez az egész a lehető legrosszabbul történt, de a baj többszörös volt, hiszen a Mesternek mindenképpen tetszett Yoko, valamiért tetszett. S azt is érdekes lenne tudni, hogy miért. Egy gyöngy az idősödő férfi trófeájába? Egzotikum? Yoko nem volt sem gyöngy, sem egzotikum, Yokónak szerintem nem volt a fejében semmi, az élethez szükséges keménységen és ravaszságon meg indító kultúrájának a sugalmazásain és tabuin kívül. Az is baj volt, hogy Yokónak aztán össze kellett egyeztetnie új érzelmi helyzetét – ha vállalja persze – azzal, hogy mi lesz a tanulással, a karrierrel. Belátta, természetesen, hogy ennél jobb tanárt a földkerekségen nem talál. Valahogyan napirendre tért a dolgokon, döntött, talán még akkor éjszaka, amikor Sabrinával a hálószobában elsuttogtuk ezt az egész történetet. Másnap délután megtörtént aztán az, ami egyéként sem akkor, sem máskor, soha. Üldögéltem a nappali pamlagán, kora délután volt, amikor kijött, és leült mellém, lassan hozzám dőlt, majd meg valósággal odabújt, mint egy kis állat. Én is elkezdtem simogatni, de csak módjával, olyan simogatás volt ez, ami minden embertársunknak kijár.

– Milyenek az emberek, Peder – kérdezte –, milyenek?

– Itt, Európában, Yoko? Általában itt is gonoszak, Yoko, az én vallásom úgy tartja, hogy simul iustus et peccator, igaz és bűnös egyszerre, mégis, az én véleményem szerint sárkányfog-vetemény az egész.

– Mi a sárkányfog-vetemény?

Megint törököt fogtam az explikátum vonatkozásában. De elkezdtem.

– Értettél valamit ebből az egészből?

– Nem értettem semmit, Peder.

Kisvártatva felcsattant harci kiáltásra emlékeztető hihihije. Yoko a gyógyulás útjára lépett. Amíg ott szuszogott csendesen mellettem, még megkérdeztem:

– És tinálatok, Japánban, milyenek az emberek?

– Jaj, azt ne kérdezd meg, Peder. – Hirtelen elkezdett vacogni. (Még ha egyre jobb olaszt is beszélt, megmaradt a kifejezésében egy sereg indulathang, melynek a skálájával tűrhetően meg is ismerkedtem, jelentésével azonban nem. Persze rám is ragadt belőle, évek múltán is azon kaptam magam, hogy van egy mély hang, ami valahol csodálkozást, meglepődést és egy akarati indulást fejez ki. Valami olyan, mint amikor egy nagy egyenáramú motor beindul és felpörög.)

A dolgok azonban lassan megváltoztak, valóban kibontakozott a vég és az elfejlődés iránya. Yoko alig mutatkozott, teljesen visszavonult – részben szobájába, részben önmagába. Egyre többet gyakorolt, felgyorsult, már nem egy kis kihűlt, elhagyatott manó indult be a reggeli skálázáskor, hanem egy egyre hajtósabb európai gép. Amelyik azonban váratlanul és nem európai módon terjeszkedni kezdett. Mindig hamarabb kezdte, és később fejezte be. Egyre több mindent halmozott fel a hűtőben, egyre több edénye került a tárlókba, egyre inkább elharapózott, elhatalmasodott a házban. Én – mi – meg összehúztuk magunkat, mert igencsak kellett a pénz, meg hát vendégnek, barátnak is számított. De hát Sabrina sem az a kis félős házigazda volt, és amikor – a szülők után – már egy szomszéd is megszólalt, akkor bekopogott Yokóhoz, és határozott kedvességgel, illetve kedves határozottsággal újra kijelölte Yoko térbeli-időbeli határait, a félreértések elkerülése végett le is írta neki egy ki papírszeletre a parancsokat. Kicsiny vendégünk és barátunk meg azt jelezte vissza, hogy semmit nem vett észre az egészből, mindent vissza, és ezer bocsánat. A dolgok mintha a helyükre kerültek volna, ment minden a régiben? Aligha. (Ennek jeleként egyik éjjel alaposan megdézsmáltam Yoko kaliforniaiszilva-készletét, és leöblítettem egy kis eredeti borókaszörppel.)

Egyszer meg csak azt vettük észre, hogy valamire módfelett készülődik, néha előjött a szobájából, hogy tanácsot kérjen valamilyen ruhájával kapcsolatban. Ez nem volt nehéz, mert kizárólag feketébe meg vörösbe vagy a kettő kombinációjába öltözött, néha meg zöld selyembe, alkalomra. Otthon tobzódott a megszámlálhatatlan kimonójában.

Szóval nemcsak hosszasan, hanem alaposan is készülődött, ez pedig azt jelenti, hogy készen állt valamire. Egyszer Sabrina rákérdezett, s akkor kissé zavartan, de boldogan rávágta, hogy spanyolországi körútra mennek a Mesterrel, persze koncertkörútra. (A kvartett ugyanis a télutón mindig felkerekedett, hogy pénzben-kapcsolatban megalapozza az évet, s a spanyolországi koncertkörút látszott az évben a legjobb lehetőségnek. Ayar ugyanis a tél folyamán mindig kiszámította, hogy az év kezdetén hol koncentrálódnak az impresszáriók, s persze arra utazott, ami mindig be is jött neki. Egyrészt mert látták, hogy milyen jó formában vannak, noha azért lassan-lassan kopott a stíl, másrészt meg ilyenkor az impresszáriók a lehetséges beugrókat is lekötötték.) Amúgy nem nagyon érintkezünk a családdal, Laurát ismét nevelték, azaz szelíden eltávolították, a Mester pedig éjjel-nappal gyakorolt meg utazott, ilyenkor gyakorlatilag azért utazott haza, hogy rendezze a számlát, és megnyugtassa feleségét, aki természetesen imádta őt. Sabrina akkoriban nagyon rajta volt a dolgokon, mindent szabályszerűen csináltunk, semmi kilengés, nehogy meglepetés érjen. Így hát Yoko is megkapta a megjegyzést, miszerint: „Nem tudjuk, hogy mióta utaznak a fiatal lánytanítványok házas mestereikkel!” Erre persze Yoko úgy halkan és önvédőleg makogott valamit, mi pedig nem tilthattuk meg neki az utazást. Úgyhogy egy fényes reggelen taxiba vágta magát, és két degesz csomagjával elrobogott.

Úgy két hét múlva jött haza, nagyon megváltozva. Kérdéseinkre alig válaszolt, amúgy formálisan udvariasabb meg távolságtartóbb volt, mint amaddig. Egyik délben sírva állított haza, letépték a válltáskáját, mindenét ellopták. A pénzzel nem is lett volna baj, de az iratok! Elmentünk a követségre – közben megint szorongatta a karomat, kis, hideg, nyirkos tenyerével fogta a kezemet –, ahol azonnal megkapta az új útlevelét. Innen a bankba, ahol nekem mint házigazdájának kellett kitöltenem valami papírokat. Estelig – ismét ugyanaz, akkor már ismerősei hozták, remegett, le kellett fektetni. Reggel megint elmentünk a követségre, ott már határozottan rossz néven vették a dolgot, hosszasan beszéltek a lelkére, hogy menjen haza. Csak Ichihara apó közbelépése mentette meg a helyzetet. Yoko – a szó bizonyos értelmében – elveszett.

De aztán ismét magához tért. Ekkor már minden más volt, Sabrinával alig láttuk egymást, száguldozott kis kocsijával a három munkahelye között, már a barátnőinél aludt. Yoko azonban megint elkezdett terjeszkedni. Percről percre nyújtotta a gyakorlásainak idejét. Hogy ellenőrizzem, nem hallucinálok-e, avagy esetleg nem vett-e elő a paranoiám, mértem: valóban minden reggel egy perccel hamarabb kezdte, és délben egy perccel később fejezte be. A mi dolgaink kupacai valahogy összébb szorultak, meg egyre rejtettebb helyekre tűntek. Nem is beszélve a fürdőszobáról, ahol teljesen eluralkodott, nyomorult kis borotválkozóholmijaimat egyre fennebb dugdosta a polcsoron. Nem volt kedvem szóba állani vele, néha azért még eddegéltem a kaliforniai szilvájából.

Egyik reggel azzal lépett be a szobámba, hogy miért hagytam a pizsamakabátomat a kád szélén.

– Tudod, mit, Yoko – mondtam –, vége. Huszonnégy órán belül elköltözöl innen, csomagolj. Annyit segítek neked, hogy keresek egy új lakást. (Egyébként ez nem volt nehéz, egyik belvárosi barátnőnk jelezte, hogy szívesen kiadná lakását a trasteverei piac mellett. Ami igaz, az igaz, össze sem lehetett hasonlítani a mienkkel.)

Nem voltam én igazából dühös, valóban azt éreztem, hogy ennek vége – ha jót akarok, egy kis nyugodt fényt, hevergetést ebben a lakásban. Meg hogy újrakezdjük Sabrinával.

Akit azonmódulag fel is hívtam, s elmondtam neki a dolgot. Teljesen egyetértett.

– Éppen ideje volt, cuore mio – mondotta régi kedves hangján. Aznap délután el is szállítottuk Yokót. Végül persze annak rendje és módja szerint el is búcsúztunk, tudván, hogy – kölcsönös ígéreteink ellenére: még látjuk egymást – soha az életben nem fogunk találkozni.

Ez azonban nem egészen így van. Néha – az évek teltével ez a dolog nem változik – megpillantom Yokót, amint kis szobácskájában, fekete mintás vörös kimonójában tesz-vesz, egyre testesebben. Olykor kifejezéstelen arcát is megpillantom. Hegedűt nem látok a szobában. Akármennyire is próbálok az álom erőivel utánaszegődni, egyetlen parányi hegedűhangot sem hallok.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben