×

Kilencvenkilenc

Prágai Tamás

2003 // 07



Sajnos, a nők nem érdemlik meg a szabadidőmet. Pedig elmúltam ötven, és rengeteg a szabadidőm. Hiszen hivatalnok vagyok, afféle aktamoly; és az akta, tudjuk, ráér; és a munkaidőm is négy óra harminc perckor befejeződik (mivel az utóbbi években a fél óra ebédszünetet sem adják ki) – úgyhogy fél ötkor, de inkább valamivel fél öt előtt kilépek a Járulékbiztosító koszlott, harminc-egynehány évvel ezelőtt renovált épületéből, elkerülöm az újságpapírral félig beragasztott üvegablak mögött sunyító portás tekintetét, végigmegyek a régi temető (hasonló módon törmelékes és málladozó) téglakerítése mellett, esetleg beugrom az Ordasba egy fröccsre… De ebben az esetben is otthon vagyok hat óra előtt, mivel nem is szeretem, és a gyomrom se bírja a bort.

Hat és este tíz között négy óra áll rendelkezésemre. Ez a szabadidő. Az, aki hasonló agglegényéletet él, mint én (több mint tizenhat éve egyedül élek), pontosan tudja, hogy napi négy egyedül töltött óra sok. Különösen, ha valaki annyira utálja a tévét, mint én – annyira utálom a tévét, hogy már nemcsak hogy be nem kapcsolom, hanem asztalterítővel is letakartam, és egy jó közepes színvonalú porcelánfigurát tettem a tetejére. Régen sem voltam tévérajongó, igaz. De akkor legalább lehetett bírálni, ami megy, és úgy tetszett, hogy érdemes is bírálni: a szocialista tévénél, gondoltuk, lehet jobb. Sajnos, kiderült, hogy ez a jobb. Amióta ezt a számtalan csatornát bevezették, nem kapcsolom be. Minek? Inkább jegyzetelgetek, írogatok; mert idegesítenek ezek a zenék is, és hogy állandóan ugrál a kép. Azt mondják, hogy ez soksnittes technika. Nekem ez a technika nem kell, mert fölmegy a vérnyomásom, úgyhogy a szobámat a vigyorgó porcelánsárkány uralja.

Így aztán van szabadidőm bőven, mégis azt gondolom, hogy a nők nem érdemelnék meg, hogy rájuk költsem. Régebben vonzódtam a nőkhöz, igaz; kerestem a társaságukat, mint mindenki; és azt hiszem, másnál többször voltam életemben komolyan szerelmes. Mert ez a legfőbb élmény, a szerelem. Megszerezni a nőt! Várni a nőre, aki végül nem jön el; amikor még nem szolgáltatta ki, adta oda, kötötte magát hozzám! De ha már hozzám kötötte magát valaki, vagy akár csak akarta kötni, meguntam. Nincs igaza Freudnak (régebben, amikor fiatalabb voltam, olvastam Freudot), hogy összekapcsolja a vágyat és a szexuális ösztönt. Igaz, hogy az efféle vágyban, amiről beszélek, munkálkodik a szexuális ösztön is. De nem csak az. Sőt. Mit csináljak, ha engem a szex inkább nyomaszt? Én az ágyban legtöbbször a teljesítés kényszerét éreztem – muszáj, hogy jól menjen, nehogy ezen múljon a szerelem. Van, aki azt mondja erre, hogy ez beteges. De mit csináljak, ha nekem nem a szeretkezés a legfontosabb?

Persze az Ordasban is vannak nők, és nem is kategórián aluliak – mert az Ordasnak csak a neve ostoba, viszonylag színvonalas hely, nem piásokkal van megtömve (ezeket ki nem állhatom, a züllötteket) –, olyan nők is, akik az én társadalmi osztályomhoz tartoznak, és sok köztük az egyedülálló. Ott van például Irén. A Számtech Szoftvernél dolgozik, és nálam majdnem tíz évvel fiatalabb; istenem; tíz év a mi korunkban! Vagy Judit a virágboltból – jó alakú, temperamentumos nő. Sőt, egy időben hirdetést is adtam fel tartós kapcsolat céljából – de ez aztán végképp nem éri meg az időt. Végül már el sem mentem a randevúkra!

Ugyanis a szerelemben a bizonytalanság a legkívánatosabb. A bizonytalan puhatolózás időszaka nem lehet egyhangú, mert ködös fejjel félszeg jeleket küld és fogad az ember. Ez még nem unalmas, mert lehet találgatni, mi mit jelent. Az a véleményem, hogy akár nyújtani, elhúzni is érdemes ezt az időszakot. Még mindig ez a legmaradandóbb; az én emlékezetem legtovább a tapintatos puhatolódzás időszakát őrzi. Ámbár, hogy egyre többet tapasztalok ezen a téren, ki merem jelenteni, hogy ez sem éri meg a fáradságot.

Meg aztán nem csak fáradságról van szó. Hogy más példát mondjak: Angéla. Azt gondolja, levesz a lábamról azzal, hogy száznégy kiló. Miért, kérdem. A tömege miatt? – Az a típus, akire buknak bizonyos férfiak (mert az alakját arányosan megtartotta, és az izmai kemények). Csakhogy én nem a nagy testű nőkre hajtok. Koktélospohárral a kezében jön oda az asztalomhoz:

– Hallom, hogy maga agglegénytípus, Ferenc. Micsoda a horoszkópja?

Csakhogy én nem vagyok agglegénytípus; pusztán azért, mert egy idő óta magam vagyok; és egyébként sem hiányzik ez a hang.

– Miért, maga aggszűz? – szólok be neki, mire azt mondja (elég éles nyelvű):

– Úgy nézek ki, mint egy szűz?

Na, ebbe végképp nem akarok belemenni. Érdekel engem a nemi élete? Még az hiányzik, hogy feltárja nekem (még innen a klimaxon, lehet, hajlamos erre). De máskor is megjelenik az Ordasban, és az első incidens ellenére sem kerül; aztán egy alkalommal négyszemközt azt mondja:

– Nézze, Ferenc, ne nézzünk át egymáson. Miért ne értenénk meg egymást, két egyedülálló ember…

Nem akarom mondani, hogy ennél rosszabb nem is jöhetne nekem. Már így is megjegyezték a bejelentési osztályon, hogy az utóbbi időben nagy testű nőkre hajtok. Az ilyen beszólásokra gondolok… Amikor azt mondom, nem hiányzik… De azért érdekel is kicsit. Nem maga a nő, az nekem mindegy – hanem az egész. Pedig, hangsúlyozom, annak ellenére, hogy testes, vagy ahogy divatosan mondják, teltkarcsú, meglehetősen jó alakja van; a csapos Laci is hajt rá, pedig az hét évvel fiatalabb nálam; egy időben meg valami elvált mérnök kísérgette. De nem foglalkoztat komolyan az ügy. Úgyhogy inkább sóhajtok egy mélyet, és azt mondom:

– Az én magányomon áthatolni, Angéla…

Ez a mondat, el kell ismerni, ül. Kellőképpen talányos, és részvétet kelt. Az ilyen anyányi, telt mellű nők szeretik a megértésre, a testi érintések különböző formáira, gondoskodásra szoruló férfiakat (más kérdés, hogy én viszont utálom, ha gondoskodnak rólam). Bátorítom a közeledését. Azt a tartományt veszem célba, amely a legvédtelenebb, mert ez a technikám. Lehet, hogy ez szörnyen hangzik, de mindenkinek van technikája – csak én éppen felismerem, és be is vallom, hogy ez az enyém. Na és? Mert Angéla ott a legvédtelenebb, ahol a természetes ösztönök uralják, és nála az anyaösztön működik legtermészetesebben.

Meg aztán ezzel nem is állítottam semmit. Talán a hiányt érzi legerőteljesebben, a vallomás hiányát; és ez a hiányérzet nem hagyja majd nyugodni. Leül, maga elé teszi a széles talpú poharat (megfigyeltem, hogy mindig martinit iszik citromkarikákkal), és megnyílik nekem: próbálja kipuhatolni a talányos mondat értelmét, én persze most már vigyázok, nehogy tovább bátorítsam, de ne is szegjem végérvényesen a kedvét.

*

Az ilyen típusú embernek egyébként hiába magyarázok. A kollégámról van szó, a Béláról. Most valljam meg, hogy rendkívül utálom a nagy testű nőket, a közelségüktől is irtózom? Ha tömegközlekedési eszközön mellém telepszik egy ilyen, inkább fölállok és arrébb megyek! És akkor még ez mondja nekem, hogy „látom, bálnatestű nőkre hajtasz, Feri”?! Mondjam azt, hogy egyenesen menekülök a bálnatestű nők elől?!! Na… akiben nincs kifejlődve a szépérzék! Hiszen ezt még dicséretnek szánja… hogy látja ám, hogy milyen sikereim vannak… hogy még egy ilyen remek, bálnatestű nő is bejön nekem… És ezt kell hallgatom egész nap – mert egy szobában dolgozunk ketten a Járuléknál! Nem mintha érdekelne, hogy mit gondol Angéláról… Sőt, egyáltalán nem érdekel. De hogy bálnatestű –

ilyet még nem hallottam. Mindössze kétszer látta, mindkét alkalommal futólag. Amikor tegnap este benézett az Ordasba Béla (ritkán teszi), Angéla fölállt az asztalunktól, és bejelentette, hogy ő megy… még csodálkoztam is, hogy miért ugrik olyan hirtelen… én pedig nem kísérhettem el, mert hogy festett volna, hogy Béla éppen megérkezik, és én már megyek is! Még azt mondták volna, hogy nő után futok. Angéla egyébként ideges volt. Fölkapta a vizet valamitől, egy ártatlan kis megjegyzéstől (a volt férjével kapcsolatban). A legrosszabbkor állított be Béla, és most még ezzel a bálnatesttel bosszant.

Kiderült viszont, hogy érzékeny típus. Istenem. Ez jó. Most már ismerem a gyengéjét. Erre is gondolni kell, bár egyelőre kézben tartom a kapcsolatot, és nem hagyom, hogy a nyakamra másszon. Megint megjegyezte, hogy tetszem neki; de már nem úgy, cukrosan, ahogy a legutóbb („tudod, hogy tetszel nekem, Feri”); a szemembe nézett ugyan, de eljátszotta, hogy viccelődik; hogy játszik csak a „tetszel” szóval! Pedig tudom, hogy éppen ez esik nehezére: megjátszani az érzelmeit! És most mégis belement a játékba a drágaságom – éppen azzal, hogy a játékot színleli (mikor egyáltalán nem is tud játszani az érzelmeivel), éppen azzal ment bele… csak azért, hogy legyen visszaútja… De hova? Angéla, Angéla! Hogy elkedvetlenedett, amikor lebiggyesztettem az ajkam, mintha magam is belemennék; amikor úgy tettem, mintha kijelentésének semmi súlya sem lenne a kettőnk szempontjából! És tényleg nincsen – csak ezt nem meri látni, vállalni; attól irtózik leginkább, hogy ezt fel kelljen ismernie. Megemlíti, hogy mennyire különbözöm a volt férjétől, s én tudom, nyeregben vagyok… és még küzdenem sem kell ezért. Véletlen szerencse, hogy temperamentumos ember volt szegény, nem úgy, mint én; hogy mindegyre kimutatta az érzelmeit, ezért úgy tetszett, hogy állandóan hullámzanak… hogy megbízhatatlan… Én pedig azzal férkőzhetem Angéla közelébe, hogy nem teszek semmit, nem mutatok semmit, és nem szólok semmit. Úgy látja, ez a megbízhatóság jele, kedvem szerint dimenzionálja a kérdést (és erre éppen neki van szüksége). A lényeg elkerüli a figyelmét, hogy valóban semmi sincs a hallgatásom mögött.

Több mint különös. Még azt sem kell éreznem, hogy becsaptam – hiszen saját magát csapta be, én éppen csak a figyelmét nem hívom fel erre; bár ha jobban belegondolok, hiába is hívnám. Hiszen nem hinné, hogy őszinte vagyok; mert éppen ezt nem akarná hinni; hogy érzéketlenségem valóban érzelemmentességet jelez. A félénkség jelének tekintené (mert félénknek tart, pedig csak azt látja belőlem, hogy tartózkodom a megnyilatkozásoktól). Fura, hogy ennyire ne vegye észre, hogy nem szabad bíznia bennem, hiszen amúgy meglehetősen éles eszű, és átható a tekintete. (Különösen, ha a volt férjéről beszél – amikor azt mondja, hogy „egy vámpír volt, és a véremet szívta, csaknem megölt”. Mert igaz ugyan, hogy ez közhely; rossz szöveg egy kommersz filmben; de ahogyan mondja!)

Az is különös, hogy tegnap vele álmodtam. Nem szoktam álmodni egyébként, ez az, ami zavar. Mintha a saját álmát tolmácsolta volna Angéla az én álmomban, hogy a volt férjével színházba mennek; de mint a saját álmomra emlékszem most vissza mégis az egészre. (Ezt persze végképp nem mondom el ennek a savanyú Bélának – rágja csak a töpörtyűt! Pedig ő is és a menyasszonya is szerepel Angéla álmában, és ezt már végképp nem értem:)

– Azt álmodtam, hogy színházban ülök a férjemmel, a földszint egyik fele egészen üres – magyarázta álmomban Angéla. – A férjem elmondja, hogy B. szintén ide akart jönni a menyasszonyával, de csak rossz helyeket kaptak volna, hármat százötven forintért, és ezeket persze nem vehették meg. Azt gondolom, hogy ez sem lett volna éppenséggel szerencsétlenség.

B., vagyis Béla. Érthető, hogy az álomról faggatom Angélát, mielőtt Béla betoppan: kíváncsi vagyok, van-e valós háttere… történt-e velük hasonló… Angéla viszont gyanúsan hallgat. Megkérdeztem, mit gondol minderről – kiderül, ismeri Béla menyasszonyát, és állítja, hogy az egy szörnyű nő; de ez minden. Elismeri, hogy hasonló akár történhetett is velük – vagy történhetett volna –: utazik vagy utazni készül valahová, jó előre megveszi a jegyet, mert fél, hogy elkésik, vagy lemarad valamiről, pedig sokszor felesleges sietnie – de nem emlékszik pontosan. – Mi az, hogy nem pontosan? – kérdem. Azt viszont tudja, hogy Béla menyasszonyát Ráhelnek hívják, pedig ez nem valami gyakori név; lehet, hogy éppen ezért jegyezte meg. Azt mondja, szokatlan. Micsoda, a név? A név is, meg ez az egész. Nem szereti ezt az egész álomügyet. Miért álmodom én az ő álmát?

– Miért százötven – morfondírozik Béla az akták fölött (mert persze nem állom meg végül, hogy el ne meséljem neki is) –, és vajon miért kellett kettejüknek három jegy? Nem kérdezted?

Miért kérdeztem volna? Talán azért, mert a százötven osztható hárommal: akkor egy jegy ötvenbe kerülne… Igaz, hogy ez sem jelent semmit (leszámítva, hogy három hete töltöttem be az ötvenet). Még mindig ezen tűnődöm, pedig már tizenegy elmúlt, kaparászás hallatszik a szomszéd lakásból, és szinte félek elaludni (pedig nem szoktam fenn maradni tizenegyig), egyre-másra idézem fel a délután eseményeit, attól fogva, hogy az Ordasban ülök Angélával… mert még valamit el kell mondanom. Bélával, szokásos módon, az Orczy tér felé indultunk, öt után, mert el kellett rendezni valami sürgős ügyet… mert ő a menyasszonyához sietett az Üllői útra, és én is kiléptem, hogy hazaérjek hat előtt (valami miatt ragaszkodom a hat órához), de vásárolni azért megálltam az éjszakaiban, hogy zsömlét és tejet vegyek a reggelihez… Hazaérve az ajtó kilincsére akasztottam a szatyrot, hogy amíg leveszem a cipőmet, ne legyen útban. Aztán… ahogy megfordulok… százötven forint van a hűtő tetejére téve, három darab fém ötvenforintos.

A pénzt én nem tehettem oda, egyrészt mert sosem tartom szanaszét, az aprót mindig azonnal a pénztárcámba teszem; másrészt mert nem is emlékszem rá, hogy a három ötvenes a kezemben lett volna, pedig tegnap délután takarítottam. A hűtő tetejét is letöröltem a portól, mint mindig – nem volt rajta semmi. És éppen most… Hogy Bélával erről beszéltünk…

A lakásomhoz rajtam kívül nincs kulcsa senkinek. A lépcsőház felé keresztpánttal is megerősített ajtó nyílik (két biztonsági zár, mert volt már betörés a környéken), hosszú, félhomályos előszoba a nappaliig, jobbra konyha, balra fürdőszoba; a nappaliból meg egy kis ablaktalan „háló”. (Elég szerencsétlen elrendezés, a szükségszerű lefalazásokkal és átalakításokkal egy nagypolgári lakás lett így háromfelé osztva.) Ablakon keresztül sem lehet megközelíteni. Harmadik emelet, se erkély, se párkány, se folyosó. Bejutni tehát nem lehet; de még ha szórakozni akarna is velem valaki, honnan tudott volna az álomról, melyről csak Bélának és Angélának beszéltem?

Valahogy az a sejtésem, hogy Bélát nem látom holnap (vagyis ma, hiszen jóval elmúlt éjfél). Telefonon beteget jelent, vagy a menyasszonya rosszullétére hivatkozik: őt kell orvoshoz kísérnie. Ez lesz az első eset, mióta együtt dolgozunk, hogy Béla hiányzik a munkából.

*

– Ma mit álmodott, Ferenc? – kérdezi délután évődve Angéla. A vállamra teszi a karját, és mindenki előtt az orromhoz dörgöli a pisze orrát. Megőrülök ettől a nőtől, az illatától is megőrülök – pedig jól tudom, hogy az illat manapság már a szerencsésen megválasztott kozmetikumok következménye, illúzió. Talán azt gondolja, hogy levesz a lábamról? Különös hiszen, hogy az álommal jön nekem… tegnap meg kinevetett, amikor az álmait kérdeztem… Csak jó nyomon vagyok akkor. Micsoda véletlen lesz, ha ezzel a különcséggel sikerül meghódítanom! Sokszor a véletlenek lendítenek az események menetén, igaz… és ez természetes is, hiszen nem az agy a minden. Igaz, hogy érzékeny típus Angéla; az érzékelése pedig kiváltképpen kifinomult, már a munkája miatt is. (Nem tudom pontosan, mit csinál, titkolja. Miért? De valamiféle kísérletben vesz részt, az a gyanúm, hogy valami genetikai kísérletben, ami államtitoknak minősül. De mindig van pénze, az tény – az ilyesmit jól megfizetik). Nem jártam még a lakásán (pedig tőlem nem messze lakik), de egyszer már csókolóztunk (amikor legutóbb hazakísértem: vaskosak, érzékenyek az ajkai). S az illata! Lehet, hogy a képzelet az oka – mert elég fejlett a képzelőerőm –, de vad képzeteket vetít elém ez az illat.

Tökéletesen megértem azokat, akik beérik a nőkről való fantáziákkal. A valóság ritkán tud a képzelettel vetekedni. – De mégsem engedi, hogy az álmomat végigmondjam… Ámbár talán nem is ez lenne a legszerencsétlenebb… hiszen nem az álmok, hanem az álmok elhallgatása által válok rejtélyessé. A hódítás során nincs fontosabb, mint a titokzatosság, a célozgatás. A titokzatosságot szítani kell. Aki mindent végigmesél, fajsúlytalan ember. Hiszen Angélát, tudom, a rejtély ragadja meg; azért tartja jobb karját a bal alkaromon, mert várja a rejtély feloldását; és én erős, de arányos kezét kissé felemelem, és ujjaimon tartva tenyerét megcsókolom a gyűrűsujját.

– Ön különösen vonzó ma – suttogom, mire nevetgélni kezd (ó, tudtam, hogy ez fog következni: mennyire nem enyém még, mennyire nem kész még arra, hogy magát egészen feladja – mert akkor nem játszódna velem, nem nevetgélne, hanem elomlana, és szinte megnémulna… ha az enyém lenne, akkor nem szólna, nem is tudna szólni).

– Maga szenvedélyes ember, Ferenc – mondja nekem kacarászva. – Tudja, milyen maga? Megrögzött ember… maga egy Ahab kapitány, tudja?

Ahab kapitány! Ezt mondja nekem! Visszahallotta a „bálnatestet” valakitől (de kitől?!), és most visszavág, ismerem az észjárását… Ó, kis fehér bálnám (valóban habfehér a teste, mintha sohasem érte volna a nap), velem hiába kezdesz, kifárasztalak. Mert irodalmi műveltsége, az van neki, az tény… hiszen a volt férje könyvtáros volt, az hordta haza az olvasnivalót, a vézna szentem… De miért ma hozza ezt szóba? Éppen ma?

Előző este ugyan azt álmodtam, hogy vendéglőben ülök, és halat eszem, de nem tudhat erről… Egészben sült hal volt, talán fogas, ahogy vendéglőben szokás, a tátott szájú fej rajta maradt a testen. Aztán…Ahogy eszem… az ajtón egyszerre bejön a víz. A vendéglőben mindenki rémült, és eszeveszett kapkodás kezdődik; mondják, hogy a víz el fogja árasztani Budapestet; ez lesz tán az évezred árvize. Máris milyen magasan áll a Duna.

Mert magasan áll, az tény, az alsó rakpartokat elöntötte a víz, reggel bemondja a rádió. De már nem is csodálkozom: annyi mindent hall az ember… hogy az ezredforduló… bár, mint említettem, nem vagyok misztikumra fogékony alkat, a jóslatokban pedig végképp nem hiszek… De azért elbuszozok reggel a Kossuth térig, munkaidő előtt, s hát az Országház alatt, a rakparton, fél méter mély a víz.

– Most mondd meg – mondom Bélának, mihelyt beérek az irodába, és ledobom a táskát –, milyen ostobaságok történnek velem – és elmesélem neki is a történetet a hallal, mire morogni kezd, fejét vakargatja nekem, látom, nem tetszik neki valami.

– Különös – jegyzi meg kisvártatva –, hiszen a vízszint csak éjjel emelkedett meg, tegnap még nem volt semmi, a rádió is bemondta, hogy milyen váratlanul ért ide az árhullám; éppen az a különös, hogy nem is sejtették előre. – Felhördülök. Hiszen az árhullám nem érhet ide váratlanul! Vagy talán láthatatlanul csorog le Bécstől? De Béla köti az ebet a karóhoz, hogy hiszen éppen ez a fenyegető. Aztán mondja még azt is, hogy a színházas álmomat megtalálta.

– Mi az, hogy megtaláltad? – kérdezem.

– Freudnál – feleli csillogó szemmel (mert igazi hivatalnok, afféle rendszerező típus). – Először az Álomfejtésben kerestem, de nem, ez zavart meg… A Bevezetés a pszichoanalízisbe kötetben viszont…

– Nem is tudtam, hogy ilyesmit olvasol…!

Az a helyzet ugyanis, hogy tényleg ott van az álmom (vagyis Angéla álma), a színházas, a …-ik oldalon, mutatja. Ezt most végképp nem értem… hogyan emlékezhettem ilyen világosan csaknem minden szóra? Béla persze megmagyarázza (mert ő mindig mindent megmagyaráz): álmomban is emlékeztem rá, mondja, hogy ez nem az én álmom, és ezért adtam Angéla szájába az egészet. És most, hogy az álmot leírva látom, ráismerek. – De vigyázz ezzel a nővel – teszi hozzá –, mert itt valami bűzlik. Nem kóser, érted… – és ingatja a fejét.

És erre Angéla épp ma szegezi nekem ezt, hogy mit álmodott ma, Ferenc, holott máskor meg sosem kérdez ilyet. De nem is engedi, hogy elmondjam, másra tereli a szót: miért kérek én az Ordasban mindig gombát? Amikor azt elkészíthetném otthon is; a gombapaprikásnál egyszerűbb étel nincsen!

Elmagyarázom neki, hogy az alakja miatt szeretem itt a gombát. Hosszában vágják fel, és nem választják le róla a tönköt, a metszete így egészben marad. Kis, lapos gombaalakzatok. Apróság, tudom, mégis hozzátartozik az étel esztétikai élvezetéhez. – Dupla adagot kérek, pedig ez egyébként nem szokásom: nem vagyok nagyétkű, sem ínyenc. Most mégis úgy döntök, kirúgok a hámból, és Angélát is megvendégelem. Marhapörköltet rendel a szentem ecetes uborkával. Vastag szelet puha kenyeret adnak az ételhez az Ordasban, és Angéla tempósan törölgeti a tányér aljáról a szaftot, nem retteg a szénhidráttól, sőt, egy-egy falatot az én tányéromról is csippent, majd megjegyzi:

– Jobbat készítek én magának ennél, Feri!

Bár látnám. Mert igaz, hogy annak is megvan az előnye, ha nő van a háznál, kiváltképp, ha olyan jól evő nő, mint Angéla. Mert Béla is, mióta Ráhel van, teljesen kigömbölyödött. De nem is csoda. Ráhel csomagol neki, és Béla már délelőtt megkezdi a csipegetést. Kimegyek a szobából fél tíz körül, mire visszaérek, már Béla előtt egy kicsi tál, rajta töpörtyű, apróra vágott zöldpaprika, kenyér. Jól van. Fél kézzel csipeget, hogy a bevallások olvasását ne kelljen megszakítania (megint a bevallásokkal bajlódunk, mert idén harmadszor cserélték a vezetőséget; ahány vezető, annyiféle besorolási osztály: mind újítani akar, de legalább csinál valamit azért a rengeteg pénzért – plusz még a lízingelt autó). Mikor ismét bejövök, valami fehér szószt mártogat; aztán legközelebb a tányéron nagy fürt szőlő. Ebédelni nem jön le (régebben a büfében ettünk), de mikor fölérek, már újabb tányér van előtte, valami sárgás péppel. Ezt már megkérdezem, hogy mi.

– Tök – feleli áhítattal. – Egyszerű sült tök. Mikróban sütve. Lehet sütőben is, de így jobb – suttogja, csócsál, és folyik le az állán a pép.

És most Angéla állán is csorog. Nem zavar egyébként, ahogy eszik, bár utálom a gusztustalan nőket. A kézfejével törli le a szaftot, nem szalvétával:

– Angéla, komolyan kell beszélnünk – mondom neki. – Én mostanában olyan megfoghatatlan erők jelenlétét érzem… – hallom a saját hangom, de még magam sem tudom, hogy mit beszélek. Talán még mindig a délelőtti jelenet van előttem, ahogy Béla eszik, ezért nem tudok arra figyelni, amit mondok. (Angéla látványa hívta elő a képzetet: nagyon tud enni.) Béla éppen egy körözöttes kiflit gyűr le, de látom, hogy nem az evésre figyel (nagyon jól ismerem, hiszen kilenc év alatt… nagyon is jól!), és valóban: egyszerre megáll… rám néz:

– Nem lehet gyerekünk, Feri. Megmondta az orvos. Ráhel sirathatja a fiait… – és elhallgat, rág tovább, de látom, hogy az arcán végiggurul két könnycsepp (nem tudom, de én mindig megrendülök, ha férfit látok sírni).

Ámbár: nem is rossz taktika éppen ilyesmiről beszélni Angélával. Úgy látom, tetszik neki, hogy én olyan fogékony vagyok a misztikumra (persze nem vagyok fogékony, de előtte úgy teszek). Egyre biztosabb vagyok benne, hogy e tulajdonságom miatt kezd majd csodálni; az álmok és a misztikum miatt; a csodálat pedig hozzátartozik a szerelemhez.

– Béla megtalálta az álmoskönyvben azt a színházi álmot – jegyzem meg, mintegy mellékesen, hogy ezt a gondolatmenetet is folytassam. – Pontosabban nem is Béla, hanem Ráhel. És tudod, mit mondott? Hogy egy elégedetlen nő vagy… mert elsietted a házasságodat…

Mellékesen, mondom. A hatás viszont leírhatatlan. A pörköltjébe ejti a villát, rám mered, és a szája remegni kezd. A szája széle. És a szeme! Istenem, a szeme! Én még ilyet nem láttam… mint az az olasz színésznő Az ördög szeretője című filmben… Hihetetlen! Egyszerűen hihetetlen! Egy pillanatra megrémülök… talán most túllőttem a célon… De aztán látom, hogy mégsem lőhettem túl… Elvégre semmi olyat nem mondtam, ami ne lenne utóbb menthető.

– Ezt mondta? – kérdezi vészjóslón, aztán ordítani kezd, torkaszakadtából üvölt, hogy mindenki az asztalunk felé fordul az Ordasban, de nem lehet érteni, hogy mit… Hogy valami megbosszulja magát… Hogy vele senki se szórakozzék… Aztán magába roskad, és zokogni kezd, és én azon veszem észre magam, hogy vigasztalom.

Aztán fölébredek, és látom, hogy álmodtam ezt is.

*

Aztán azt álmodom, hogy hazamegyek. Félve nyitok be a lakásba, de nem tapasztalok semmit. Már-már megnyugszom. A tévé tetejéről figyel a sárkány. A hűtő teteje üres, az egész lakás üres. Minden üres egyébként. Nyugodt vagyok, leülök a sárkánnyal szemben, és mélyen a dülledt szemébe nézek: félig van nyitva csak, de így is az örvény mélyére látni. (Mert ilyen üvegszeme van neki, csiszolt üvegszeme.) Az örvény mélyén is van egy szoba – egyszerű kis szoba, csaknem olyan, mint az enyém –, talán annyi a különbség, hogy a falon szőnyeg van, és nem poszter. Az ágyon a szerelem örvényébe hullott szeretkező pár.

Megismerem őket: Béla és Ráhel. Béla végigsimítja Ráhel meztelen mellét (gyönyörű, feszes, hegyes mellei vannak – sejtettem, hogy ilyenek a mellei, de nem tudtam, mégis, most már pontosan látom). Túl vannak már az előjátékon. Ráhel lihegi, gyere, gyere, és Béla az ágyékára nehezedik, izgő-mozgó csomóban válnak eggyé. Béla lassan mozog, teljes hosszában használja a szerszámát, Ráhel arca elváltozik a gyönyörtől, még, még.

– Most kell – szólal meg mellettem hidegen Angéla.

Csodálkozva fordulok felé, mert nem vettem észre, hogy bent van az álmomban megint. Megismétli: most kell, mert most nem látnak. A kezében rövid pengéjű, páncélszúró tőr, olyan, amilyet a husziták alkalmaznak a zsoldosok ellen: a páncél nyaki illesztékén keresztül egyetlen szúrás elegendő.

– Mit most? – értetlenkedem, de Angéla türelmetlen: vedd és tedd!

Persze jól tudom, hogy mire gondol, hogy miről van szó. Ez már egy ilyen nő, mit csináljak. Tudtam, hogy ez a típus – azt mondják, hogy akinek zöld a szeme, az mind ilyen. De velem ugyan melléfogott, mert én sem vagyok ebihal:

– Nem! – vágom a szemébe neki. – Én nem, nincsen az a pénz! – Erre Angéla dühösen hátrafordul:

– Ugye, megmondtam, hogy nincsen előkészítve a tag?

– Istenem. Akkor ez az egy negatív.

Angéla mellett lefüggönyözött arcú férfiak állnak, három zöld köpenyes, lefüggönyözött arcú férfi. Lehorgasztott fej, görbe tartás. Bólintanak. – Angéla arca elváltozik, és sikoltva a szeretkező párba vágja a kést, keze görcsösen a markolatra tapad, kirántja, és ismét szúr, még egyszer, sokszor, százszor. Béla vonaglik még, Ráhel hörög – az ágyra lassan folyik a vér, mozdulatlan csend van.

Izzadság csurog a hátamon, felébredek. Bealkonyodott. Jó órát aludhattam. Most mit csináljak? Megígértem Angélának, hogy lenézek még az Ordasba… de lehet, hogy már késő. Talán várt egy ideig… aztán dühösen szedelődzködni kezdett (előttem van az arca, amikor dühös), talán beszól valamit mérgében Lacinak. Nincs kedvem találkozni vele. De hát ez hihetetlen! Mégiscsak beszélnem kell valakivel, mert megőrülök… Lehet, hogy már meg is őrültem… Lehet, hogy a magány teszi… Elvégre tizenhat éve élek egyedül… több is, mint tizenhat éve. Mégis leugrom az Ordasba.

Az első, akit a szokott helyünkön meglátok, az ő. Még nem látott meg (nekem háttal ül), úgyhogy először Lacihoz megyek. A hangom túlságosan izgatott, nem lenne szabad… nehogy a gyanút magamra tereljem… De mégis…:

– Ha túl sokat innék – mondom Lacinak, magam sem tudom, miért, hiszen sosem szoktam sokat inni, de most valahogy aggódom, rossz előérzetem van –, ha ma este túl sokat innék, Lacikám, ne engedd.

Laci bólint, hogy jól van, és elém teszi a szokásos fröccsöt (én rendszerint vörösbor-fröccsöt iszom, nem úgy, mint a piások, mert azok fehéret isznak), és akkor meglátom, hogy a belépésemtől fogva figyel: a kirakat sötét üvegén tükröződik az alakom.

Odamegyek hozzá, kezemben a vörösbor. De ahogy megyek, ahogy közeledem, már látom, hogy baj van. Én már messziről megérzem, amikor nagy a baj.

– Azt hittem, hozzám már ide se jössz – jegyzi meg hidegen. – Jól láttam akkor. Jól láttam, hogy szórakozol velem.

– Én? Angéla, én?

Ezt máskor nem hagynám szó nélkül, de most nincs kedvem vitatkozni. Túlságosan benne vagyok a dologban. Egészen mélyen benne vagyok. A szerelmet, régóta tudom, a borzalomtól egyetlen lépés választja el, és az a gyanúm, hogy ezt most megtettem… Vigyáznom kellett volna… Ettől a tekintettől… Most nyakig benne vagyok… ez most már nagyon sötét… az a hideg, parttalan érzés…

– Nincs kedvem hallgatni a magyarázataidat – jegyzi meg (de hát magyarázkodtam? uramisten, még én magyarázkodtam?). Most már egyáltalán nem értem, mi van. Rideg vagyok, úgy nézek rá, mintha föl akarnám nyársalni a szememmel… Aztán megjátszom, hogy magam is bizonytalan vagyok… Ezt észreveszi, és ahogy visszanéz… Rendkívül kellemetlen… Laci úszik be a látóterembe, még egy pohár bort hoz, leteszi elém:

– Ezt most az én kontómra… Tudom, hogy ilyenkor… Elvégre mégis a legjobb barátod…

Angéla viszont élesen felcsattan erre:

– Ne bántsátok még ti is ezzel!

Mi az, hogy a „legjobb barátod”?! Úgy teszek, mintha nem figyelnék… figyelek pedig, sosem voltam józanabb ennél… csak most okosan viselkedni… Elvégre… ki hiszi el nekem mindazt, hogy… Újabb poharat tesznek elém, pedig, ahogy a piások mondják, már nagyon emelkedik a nyomás.

– A legjobb lesz, ha én most lelépek – mondom. – Kilépek az egészből.

Mire zöld sportzakós alak jelenik meg Angéla jobbján:

– Még hogy lelép! Vagy talán sértegeti a kisasszonyt?

Csodálkozva nézek rá: ugyan mivel sértegettem? Lám, többen vannak. Elhessentik a csapos Lacit („nincs semmi baj, Lacikám…”), jóformán üres az ivó. Hát ezt profin csinálták. Ezt éppen így kell elintézni. El kell először távolítani a tanúkat, az a legfontosabb. Nem vagyok én sem mai gyerek. Pontosan tudom, mibe sodródtam itten.

Mintha rönköt úsztatnának a megáradt folyón lefelé. Egy aszott, repedezett rönköt.

Az asztal peremében kapaszkodok meg, és próbálom összeszámolni őket. Hárman vannak, az az egy biztos. Az az egy azért biztos, hogy hárman vannak –

de legalább harminchárom fejük van! Uramisten! Vagy tévedek? Nem tévedhetek, nagyságrendileg nem! De hogy éppen harminchárom?!

Mert mintha megtántorodtam volna – igen, egy kicsit alighanem meg is tántorodtam: – mert nem is emberek ezek, hanem olyanok, mint a gomba –

Mint a tőkegomba –

Hajlonganak, bólintanak, nem lehet a szemükbe nézni –

Aha: erre ment ki az egész. Hogy ne lehessen a szemükbe nézni.

Rólam beszélnek, de mintha itt se lennék! Milyen eljárás ez? Már kutyába se vesznek?! Ez így mégsem dívik … ez nem jogszerű… és mi az, hogy „még maga alá is vizel”? (Tényleg csorog valami a lábszáramon.)

– Nem elég, hogy a Duna emelkedik? – kérdezik röhögve (nem tudom, melyikük). – Hogy mindjárt bejön az ajtón?

Ezt mégse kellett volna! Hogy az álmaimmal szórakozzanak! Nem tűröm, hogy az álmaimmal szórakozzanak! Ez sehol nincs előírva… Hogy nekem tűrnöm kelljen… Most mondjam meg ezeknek?

– Sok a szöveg, tata – jegyzi meg komoran valamelyikük. – Sok a szöveg, de azért te csak igyál.

– Iszik a nagy hal – röhög a másik, a legrosszabb arcú. – Iszik a nagy hal, benyeli még ezt a két felest.

Nehéz, lapos arca van, mint egy nagy kő.

– Igyál csak, tata. Igyál, aztán nyugi: mi majd elkísérünk.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben