×

Huszonnégy sor a testi szenvedésről

József Attila: [Szól a szája szólitatlan…]

Tverdota György

2003 // 07



József Attila: [Szól a szája szólitatlan…]

Szól a szája szólitatlan,
gondja kél a gondolatban
erőlködik ám az erkölcs
zsigereim zsugorgatja
ne bolondozz a belemben
ne kopogj a kebelemben
babos vesémet ne vesd ki
ne lankaszd a lábaimat
ne szakaszd a száraimat
ne kanyarogj a karomban
ráncom-redőmben ne rejtezz
ne lúgositsd a savamat
ne szorongasd a szavamat
*
ráncom ne rángasd, redőmben ne rejtezz
ne torlaszd el a torkomat
ne lapulj meg a lépemen
ne kiáltozz a képemen
csigolyáim ne csikorgasd
fürtöm tövét ki ne forgasd
*
Mintha égnék, láng jár végig,
lábujjamról lobog égig
ne nyisd meg az oldalamat
kicsurran a forralt kőnek
vasból való váladéka



József Attila töredékei között számos szöveg található, amely felhívta magára a szakemberek figyelmét. Közéjük sorolható az a darab, amely kezdősora alapján [Szól a szája szólitatlan…] címmel található meg a Stoll Béla által szerkesztett kritikai kiadásban. A kiadás tájékoztat arról, hogy ceruzával írt kéziratról van szó. „Három noteszlapon, sorrendjük bizonytalan.” A keltezésről a jegyzetekben ezt olvashatjuk: „Ezeket a töredékeket [az említett szövegen kívül Stoll Béla még öt más töredéket is idesorol] kézirataik külsőségei alapján kelteztük a költő Siesta-beli tartózkodásának idejére [1937 második felére]. Az a–c alatti töredékek [a mi töredékünk a c jelzés alatt olvasható] ugyanolyan elbarnult, blokkfüzetből kitépett lapokra vannak írva, mint a »Költőnk és Kora« és a Miben hisztek… című versek. Valamennyi itt közölt töredék kézírására jellemző a »táncoló« sorok és a reszketeg vonalvezetés, amely talán a költő gyógyszerezett állapotának következménye.” Ezekhez a filológiai-textológiai megállapításokhoz nincs mit hozzáfűzni. A [Szól a szája szólitatlan…] a költő utolsó versfogalmazványai közé tartozik, amelyek befejezetlenül, töredékes állapotban maradtak fönn, és amelyek a költő halála után láttak napvilágot. A [Szól a szája…] a Szép Szó 1938. január–februári, „József Attila emlékének” szentelt számában, a Töredékek sorozatban jelent meg (14–15.).

A kritika nagyon hamar felfigyelt rá, miután Németh Andor a József Attila összes versei és műfordításai című, Cserépfalvi kiadásában 1938 könyvnapján napvilágot látott kötetben az Utolsó töredékek élén közzétette. Az alfejezethez fűzött „Végzetes betegsége utolsó fázisából” szövegű lábjegyzet eleve kondicionálta a szöveg értelmezési körét. Füsi József A Tollban közölt méltatásában József Attila hagyománykövető poétikájának jellemzése során tér ki a versre: „ha van bennük újdonság, ez is csak a magyar költői hagyomány legmélyebb rétegeinek élesztgetése volt; hogy csak egyet említsünk: a finn és vogul népköltészet alapos ismeretét és hatását, mely ugyancsak filológus voltára jellemző. »Utolsó töredékei«-ben is visszatér ez a hang, »végzetes betegsége utolsó fázisából« – mint a jegyzet mondja, jelezvén, mennyire öntudata mélyéről szállt fel, ahogy ősi varázsszavakkal űzi betegségét: ne lankaszd a lábaimat, / ne szakaszd a száraimat, / ne kanyarogj a karomba, / ráncom-redőmbe ne rejtezz…

Halász Gábor Nyugat-beli kritikájában még inkább aláveti magát a „végső stádiumot kifejező versek” előföltevésének: „A végső bomlásban pedig, mikor a gondolat már szertehullik, az idegek boszorkánytáncukat járják, ez a szót szó mellé faragó, rokonító, hasonlító ösztön még munkál ájult automatizmussal, független játékával még jobban érzékeltetve a kínlódást, akár a bénult ember táncpróbája: »ne lankaszd a lábaimat – ne szakaszd a száraimat – ne kanyarogj a karomban – ráncom-redőmben ne rejtezz… – ne torlaszd el a torkomat – ne lapulj meg a lépemen – ne kiáltozz a képemen – csigolyáim ne csikorgasd – fürtöm tövét ki ne forgasd«. Soha tragikusabb alliterációt!”

A töredék korai recepciójának egyik legjelentékenyebb megnyilvánulása, amely a Füsiéhez és a Halász Gáboréhoz hasonló olvasói megrendülésről tanúskodik, Ignotus Pál Csipkerózsa című emlékiratában olvasható: „Jónak szintén nem jó, tökéletesnek pedig kiválóan tökéletlen, de eléggé lúdbőröztető ahhoz, hogy a maradandó lírai adalékok között tartassék számon: az ősi nyolcasokban doromboló kórlelete, amely így kezdődik: »Szól a szája szólitatlan, / gondja kél a gondolatban / erőlködik ám az erkölcs / zsigereim zsugorgatja / ne bolondozz a belemben / ne kopogj a kebelemben / babos vesémet ne vesd ki«… Meglátszik rajta, hogy betegségének tombolása közben fogant. De a tisztánlátásban fogant költői indulatokat őrzi még ez is, formában és tartalomban egyaránt. Formában: a tíz esztendővel azelőtti József Attilát idézi fel, a Kalevala-emlékek és regösénekek játékos stilizációját, ki még így dudorászott: »Láng legyen kecskéjük szarva, / rege, róka, ejtem, / böködjön a paplanukba! / Rege, róka, ejtem.« Tartalomban: annak a költőnek tanúságtétele, aki úgy érezte, hogy a »Mondj igazat!« prózai
parancsa a költői képzelet csapongása közben még kötelezőbb, mint magában a prózában. Semmi alliterációs kísértés rá nem vette volna, hogy az er-kölcs er-őlködéséről és zs-igerei
zs-
ugorodásáról szóljon, ha ez nem lett volna neki érzéki valóság; akik akkoriban érintkeztek vele, felismerhetik nyomasztó kényszerképzeteit, melyeket dehogyis költői túlzással írt le így, hogy »Mintha égnék, láng jár végig / lábujjamról lobog égig / ne nyisd meg az oldalamat / Kicsurran a forralt kőnek / vasból való váladéka – – – «. Itt félbeszakad; befejeződnie stílustörés volna. Ami megmarad belőle, az a vérre menő játék megszállottjának tanúsága. Azé, aki rázza a csörgőt, csörgeti a szavakat, rakosgatja a hangzókat, s nem tehet róla – azaz dehogynem: mert ha tehetne, akkor sem akarna tenni arról, hogy mindig olyan mintázatba állnak, amely ha gyönyörűen, ha gyatrán, de az igazat ábrázolja, csakis az igazat.”

A korai recepció dokumentumait azért idéztem ilyen bőségesen, mert a töredéket érdemes ezeknek az értelmezéseknek és méltatásoknak a kontextusában szemügyre venni. Mindhárom idézett szerzőt megragadja és lenyűgözi a szöveg, mindhárman megsejtik, hogy nem szokványos teljesítménnyel állnak szemben, hanem töredékes és félkész állapotában is rendkívüli erejű művel. Megdöbbenve megtorpannak előtte, kicsit eltöprengenek rajta, s ennek során mindhárman eljutnak figyelemre méltó felismerésekhez. Majd szinte erőszakkal kiszakítják magukat az írásmű szuggesztiója alól, amely státusát tekintve „csak” töredék, „csak” fogalmazvány, így a bevett felfogás szerint nem ér fel a kész mű presztízsével, és továbbsietnek. Mi nem futunk utánuk, hanem hosszabban megállunk a töredéknél, mert úgy ítéljük meg, hogy ez az egyik legfontosabb, a maga nemében páratlan József Attila-költemény előmunkálata, s nagy vesztesége költészetünknek, hogy a költőnek nem maradt ideje és ereje a szöveg tisztázására, befejezésére. A veszteség egy számottevő része mindazonáltal visszaszerezhető, ha a töredéket abban az elemző figyelemben részesítjük, amelyre a költői remekművek igényt tarthatnak.

A [Szól a szája szólitatlan…] páratlanságát az okozza, hogy sehol ilyen teljes körűen és ilyen mélyrehatóan nem vall a költő, mint ebben a művében, a lelki betegsége következtében őt legyűrő elviselhetetlen testi szenvedésről. A mai olvasó szent borzalommal tekint azokra a szakemberekre, akik az életrajzot vagy a magánemberi tapasztalatot nem választják el kínai fallal a szöveg poétikailag szervezett immanens világától. Sietek megnyugtatni elbátortalanított olvasómat, hogy végső soron én is úgy gondolom, hogy a töredékes vers jelentőségét az emberi szenvedés poklának a feltárása adja, függetlenül attól, hogy szerzője csakugyan átélt-e ilyen fájdalmakat, vagy hogy éppen ilyen fájdalmakat élt-e át. Sőt, azt is megengedem, hogy a felsorolt fájdalmak egyikét-másikát bizonyosan nem szenvedte el. Azt azonban megengedhetőnek, sőt a szövegértést segítő előmunkálatnak tartom, ha a szenvedés versbe foglalt enciklopédiájának tanulmányozása során kiaknázzuk a József Attila betegségére vonatkozó információinkat. „Ím itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat” – olvassuk az Eszméletben. Vajon hogyan szenvedett József Attila? Milyen tapasztalata volt a fájdalomról? Milyen testi tüneteket, kínokat produkált a betegsége? A szemérmetlen kíváncsiskodásnak ezeket a kérdéseit föl kell tennünk, ha közelebb akarunk kerülni a [Szól a szája szólitatlan…] titkához.

A látlelet vagylagosan súlyos neurózis, tudathasadás, (határeseti) pszichózis, és ennek mibenlétére vonatkozólag rendelkezésünkre állnak kortársi tanúságtételek. Kényszerképzetek, zavaros fantaziálás, szorongásos álmok, excentrikus magatartás, a mánia és a súlyos depresszió váltóláza, megannyi riasztó tudósítás a költő állapotáról. De a [Szól a szája szólitatlan…] szenvedéstérképének áttekintéséhez ezek a súlyos betegséget kissé egyoldalúan spiritualizáló adalékok nem segítenek hozzá. A költőt sújtó kór lelki eredete köztudott, s ez máig elfedi azt a tényt, hogy a baj nagymértékben testi, szervi dimenzióban nyilvánult meg. A betegség elsősorban a költő emésztőrendszerében okozott súlyos zavarokat.

Az emésztőszervi panaszokat a korábbi vizsgálatok a hiányos és rendszertelen táplálkozásra vezették vissza. Az ilyen természetű megfigyelések közül a legrészletesebbek és legpontosabbak Bányai Lászlónak, a költő egyik sógorának a feljegyzései: „Attila az utóbbi években nála fellépett kellemetlen és állandóan fokozódó gyomorpanaszokról beszélt. Nem egyszer ételundor formájában fellépett étvágytalanság, étkezés után pedig tompa gyomorfájás voltak ennek leggyakoribb tünetei. De ezeken felül is elég gyakori ideges rosszullétei voltak, amely rosszulléteket gyomrának a »bizsergése« vagy »lebegése« kísért. Mint említette, e panaszok eredendő okát az elsődleges vizsgálat nagyrészben a hiányos és rendszertelen táplálkozásban, valamint az ezek által előidézett zavarokat hatékonyan támogató mértéktelen dohányzásban és feketekávé fogyasztásban vélte felfedezni. Mindezeknek romboló hatását természetesen csak fokozta a legyöngült szervezet és az eredendően is érzékeny idegrendszer.”

Az általános tüneti leírás mellett érdemes kiemelni Bányainak az ún. „globus-jelenséggel” kapcsolatos megállapítását: „egyetlen egészen különös és csak nehezen, talán csak alapos lélekelemző kutatással megmagyarázható szokása volt: a legutolsó falatot negyedórán át is majszolta, forgatta a szájában. Már a kínos lassúsággal megsodort cigaretta is ott volt a kezében, már rá is gyújtott, de állkapcsa még egyre mozgott, mint a kérődző állaté. Mikor egyszer megkérdeztem őt erre vonatkozólag, középső és mutatóujjával megkopogtatva az arcát, ezt a megdöbbentő feleletet adta: – Nem tudom lenyelni…”

Az emésztőszervi panaszokkal és tünetekkel kapcsolatban még számos példát hozhatnánk, a szervi panaszok azonban nem korlátozódtak a tápcsatornában lezajlott rendellenességekre, hanem egyéb szervekre is kiterjedtek, főként a betegség súlyosabb periódusaiban. József Jolán felülmúlhatatlan drámaisággal írja le a költő megérkezését Balatonszárszóra 1937 novemberében, amikor a beteget egy potenciális veszélyhelyzetben cserbenhagyja ereje. A vonatról való leszállás közben úgy érzi, fél oldalára megbénult: „Alig értünk ki vele a peronra, Attila összeroskadt. – Jaj nekem, megbénult a jobb oldalam… Jaj nekem… Arca hamuszürke lett, és olyan rimánkodó, kétségbeesett arccal nézett rám, hogy azt hittem, menten megbolondulok kínomban… – Állj fel, Attila. Le kell szállnunk. Arca rimánkodva grimaszba torzult. Nyöszörgött: – Nem tudok. Megbénult az egész oldalam… Jaj nekem… Kidobtam a kabátokat a sötétségbe, és legurítottam a bőröndöket a lépcsőn. Attila elnyúlva feküdt a peronon és nyöszörgött. A kalauz már sípolt, a mozdony nagyot szuszogott, és megrándította a vagont. Átnyaláboltam a hóna alatt Attilát, és háttal a lépcső felé húztam magammal. Az alsó lépcsőt elvétette a lábam és leestem. Még volt annyi lélekjelenlét és erő bennem, hogy hatalmas ívben rántottam magam után Attila elnehezült, tehetetlen testét, nehogy a kerekek alá kerüljünk.”

A másik nővér, aki az érkező testvéreire várakozott, a költővel való találkozást hasonlóképpen eleveníti föl, a beteg azonban neki már nem a fél oldali bénulásra, hanem a lábaira és a tüdejére panaszkodott: „Ott ült a földön törökülésben, a sárban. Kitört belőlem a sírás. »Várunk, itt vannak a gyerekek.« »Jaj, úgy fáj a lábam. Ha erre állok, ez fáj, ha a másikra állok, az fáj. Segíts felállni. Nem akarom, hogy a gyerekek így lássanak. A tüdőm is fáj.« Csupa panasz volt. Ez fáj, az fáj.” Végül József Jolán leírását idézzük, aki elbeszéli, hogy a sírástól begyulladt szemű testvére azt hitte, hogy megvakult: „Pár nap múlva Attila szemhéjai ujjnyi vastagságúra dagadtak. Kínzó fájdalom gyötörte. Megcsináltattuk Bak dr. receptjét és belecsepegtettem Attila szemébe az orvosságot, aztán bekentem szemeit a kenőccsel és ráhelyeztem két vattacsomót. Végül egy kendővel átkötöttem a fejét… – Hogyan fogok válaszolni Flórának, ha ír! – meredt eléje az érthetetlen kérdés. – Miért, Attila? – faggattam. – Hát nem látod, hogy vak vagyok! – kiáltotta kétségbeesett hangon. – Óh, Attila! Hogy találsz ki ilyeneket? – Vak vagyok! Vak vagyok! – kiáltozta egyre rémültebben. – Csak a hangodat hallom! És nem látlak!”

A gyomorfekély tényleges kóros szervi elváltozás, a további tünetek (bénulás, lábfájás, tüdőfájás, megvakulás) gyökerénél azonban egyértelműen kényszerképzetek lapulnak, azaz pszichés okok idéztek elő szervi panaszokat, amelyekkel kapcsolatban éppen a vizsgált töredékre vonatkozóan érdemes Ignotus Pál fentebb idézett emlékiratából külön is kiemelnünk az alábbi megállapítást: „akik akkoriban érintkeztek vele, felismerhetik nyomasztó kényszerképzeteit, melyeket dehogyis költői túlzással írt le így.” A beteg lélek és a szenvedő test közötti okozati összefüggés keresése nem új keletű József Attila pályáján.

Legalábbis Rapaport Samu Ideges gyomor- és bélbajok keletkezése és gyógyítása című könyvének stilizálásáig, azaz 1931-ig, az első pszichoanalitikus kezelésének kezdetéig visszavezethető. A könyv számos helyén találkozunk ezzel az egyenlettel: „a betegség közvetlenül támadja meg az egyén életét és… betegsége… szervi működések zavaraiban fog… megnyilatkozni. Az egyén élete ellen közvetlenül intézett támadás »helye« a lélek, eredménye a lelki megbetegedés, amely testi tüneteket okozhat.” „A beteges szervi tünet, mint Freud mondja, a lelki betegség façon de parlerja, beszédmódja.” A gyomorfájdalmakkal kapcsolatban jegyzi meg Rapaport: „A szaggató fájdalmak a lélek morse jelei. Az analitikus orvos feladata annak a megfejtése, hogy mit akar a beteg az egyéni chiffre-nyelvvel kifejezni.” „A gyomor-, a bélmegbetegedések meg a velük járó karaktertünetek együttesen a lélek zavarainak panorámáját tárják elénk.”

Rapaport könyvének elolvasása után, mint ismeretes, József Attila nem elégedett meg többé a gyomrával és általában emésztőrendszerével kapcsolatos panaszainak szervi kórélettani értelmezésével, hanem neurotikus, Rapaport kifejezésével élve: parapatiás okokra vezette viszsza tüneteit. Lelki betegségének meggyógyítása révén kívánt megszabadulni gyomorpanaszaitól, obstipációs problémáitól, nyelési nehézségeitől. A [Szól a szája szólitatlan…] című töredék mögött tehát a (lelki eredetű) testi szenvedésről szerzett bőséges és változatos tapasztalat rejlik. Erről a tudásról számos más versében, írásában beszámol a költő, vagy utal rá. A kiinduló tapasztalat az éhezés: „Ó, barátaim, hét napja nem ettem” – kiált fel Hét napja című versének zárlatában. „Harmadnapja nem eszek, / se sokat, se keveset” – hangzik föl a Tiszta szívvel nevezetes sorpárja. „Sovány vagyok, csak kenyeret / eszem néha” – kezdődik az Eszmélet III. verse. Végül című versében rendszertelen és hiányos étkezéséből vezeti le kínzó gyomorbaját: „Két naponként csak egyszer ettem / és gyomorbajos lett belőlem. / Éreztem, forgó, gyulladásos / gyomor a világ is és nyálkás, / gyomorbeteg szerelmünk, elménk / s a háboru csak véres hányás. / S mert savanykás csönd tölti szánkat, / szivembe rugtam, orditson már!”

A testi rosszérzés megfogalmazásának jellegzetes módja József Attilánál a belső vagy belülről származó égés visszatérő képzete: az Eszmélet ciklus VI. darabjában: „Sebed a világ – ég, hevül / s te lelkedet érzed, a lázat”; a Kései siratóban: „Harminchat fokos lázban égek mindig… / de nem futja, már látom, az időből, / a tömény tűz eléget”; a Bukj föl az árból című versben: „Gyulékony vagyok, s mint a nap, / oly lángot lobbantottam – vedd el!” A belső izzás képzete az elemzett töredékhez legközelebbi módon a Külvárosi éj záró részletében bontakozik ki: „Szegények éje! Légy szenem, / füstölögj itt a szívemen, / olvaszd ki bennem a vasat, / álló üllőt, mely nem hasad, / kalapácsot, mely cikkan pengve, / – sikló pengét a győzelemre.”

A töredék szövegének elemzése azonban még egy előzetes értelmezési műveletet tesz szükségessé. A sorok döntő többsége kényszerképzetszerű testi gyötrelmeket sorol föl. Első pillantásra ez a felsorolás a szervezetnek a kórokozó hatalomtól való megtisztítását célozza, ahogy Füsi József megfogalmazta: a költő „ősi varázsszavakkal űzi betegségét”. Ez a magyarázat végső soron elfogadható, de az ártó hatalom, amely a felsorolt tüneteket előidézi, a versben szövegszerűen nem betegségként, hanem „erkölcs”-ként van megnevezve: „erőlködik ám az erkölcs / zsigereim zsugorgatja”. A lírai én a mágikus formulákat ehhez az etikai instanciához intézi. Neki mondja, hogy „ne bolondozz a belemben / ne kopogj a kebelemben” stb. Azaz a Füsi József javasolta értelmezés csak akkor érvényes, ha egyenlőségjelet teszünk, vagy közvetlen okozati viszonyt feltételezünk az erkölcs és a (lelki eredetű) betegség között.

Ilyen reláció felállítására József Attila életművében lehet példát találni, talán csak az a meglepő, hogy ezzel az amoralizmussal inkább a harmincas évek első felének verseiben és prózai írásaiban találkozhatunk, ilyen tiszta képlet formájában a kései korszakban nemigen bukkan föl másutt. A problémával egyik tanulmányomban részletesen foglalkoztam, itt csak azokat a mozzanatokat idézem föl, amelyek hozzásegítenek az elemzendő töredék megértéséhez. Arra kell összpontosítanunk figyelmünket, milyen volt a viszony etika és pszichoanalízis között József Attila gondolkodásában, hogyan alakultak az összefüggések a psziché és a morál, a betegség és a bűn, az erkölcsi normák és a lélektani felismerések között.

Az erkölcstani kérdésekben alighanem sokszor és sokféleképpen alakuló József Attila-i állásponttal kapcsolatban az az alapvető előfeltevésem, hogy a költőnek a kései korszaka előtt nagy hajlama és eltökéltsége volt arra, hogy világértelmezésében háttérbe szorítsa az erkölcsi értékorientációs kategóriákat. Németh Andor kifejezésével élve: erkölcsi indifferentizmus jellemezte őt. Meglehetősen korai időszaktól vállalt és újra meg újra fölerősödő anarchizmusa, majd a forradalmi munkásmozgalom melletti erős elköteleződése egyaránt ebbe az irányba hatott. Elegendő, ha a költőnek Totis Bélával a Korunk hasábjain 1932 májusában folytatott vitájára utalunk, amelyben Totis azt állítja, hogy „a természettudományokból s a természettudományos világnézetből hiányzik az érzelmi, az etikus elem és ezért ellentétben állanak a marxizmussal”. József Attila szerint ellenben „A marxista… tudományosan, a proletárság felszabadításának tárgyi tudománya, a marxizmus szempontjából osztályoz, tehát megítélésének etikai formája és tartalma elvész… Nem nevetséges-e elgondolni, hogy olyképpen ítéljük meg a kapitalisták cselekedeteit, hogy azok akár a forradalmi, akár az ellenforradalmi mozgalom, akár valamely általánosság szempontjából erkölcsösek-e vagy sem? Nem, a marxista nem ítéli meg semmiféle etika szempontjából a kapitalisták cselekedeteit.” Érjük be most további vizsgálódás és árnyalás nélkül azzal, hogy forradalmi marxizmusa delelőjén József Attila az etikai kérdésföltevést nem tartotta relevánsnak az élet nagy társadalmi problémáinak közösségi megoldása terén.

Vajon a költő gondolkodásában egyre nagyobb szerepet betöltő pszichoanalízis erősítette vagy gátolta-e az erkölcstani orientáció térnyerését? Milyen befolyással volt a freudi inspiráció etikai felfogásának alakulására? Úgy gondolom, hogy a mélylélektan az általunk vizsgált vonatkozásban a marxi világképnek szövetségese volt. Amíg mindkettő egyforma erővel befolyásolta a költő gondolkodását, addig egymás hatását támogatták. Mi sem bizonyítja ezt ékesszólóbban, mint a költőnek Totis Béla Az ifjúság nemi problémái című könyvéről írott, kéziratban maradt bírálata. A kritikus a marxizmust és a freudizmust itt szoros szövetségben ábrázolja:
„A marxizmus az elnyomott proletariátus fölszabadításának, a pszichoanalízis az elfojtásokkal teli lélek gyógyításának a tudománya.” E két szellemi őrangyal védelmében veti szemére Totisnak, hogy „Állandóan felelősségről, erkölcsről, lelkiismeretről, a lélek szigorú bírájáról beszél, holott minden parapatiás, neurotikus, ideges ember a felelősségnek, az erkölcsnek, a lelkiismeretnek, a lélek szigorú bírájának a betege ma… tőkés, azaz megoldhatatlan ellentmondásokkal teljes társadalomban élünk, tehát megoldhatatlan ellentmondásokkal, konfliktusokkal teljes az egyén erkölcse, lelkiismerete is… Forradalmárt nem is köt a polgári társadalom erkölcse, felelősségérzete.”

Egy másik fontos hely, ahol az erkölcs és a betegség összefüggését vizsgálja a költő kifejezetten személyes aspektusból, az ún. Rapaport-levelek egyike. Ez a dokumentum 1934 tavaszán keletkezett, amikor a költő több hónapra, eredetileg talán a végleges letelepedés szándékával, Hódmezővásárhelyre, fiatalabbik nővére családjához utazott le, s innen írta folytatásos levelét első pszichoanalitikusának, Rapaport Samunak. A május 11-én kelt levélben ezt olvassuk: „az emberben van egy erkölcsi mechanizmus – nem erkölcs, hanem olyan mechanizmus, amely szükségessé teszi a tudatos erkölcsöt. Azt mondhatnám, hogy én minden erkölcstől föloldott elveim ellenére nagyon erkölcsös voltam mindig, noha nem a köznapi értelemben, hanem azon jóval túlmenően. Szinte infantilisan erkölcsös voltam. Rank írta, hogy a gyermek sokkal erkölcsösebb, mint a felnőtt. Szemet szemért, fogat fogért – vagyis aki ad nekünk, annak mi is adunk, mert a szemet szemért nemcsak a bosszú törvénye, hanem az erkölcsé is.”

Az idézetteket röviden úgy foglalhatjuk össze, hogy a költő önmagában is fölfedezi annak a mechanizmusnak a működését, amely szükségessé teszi a tudatos erkölcsöt, de ezt valamiféle önkéntelen, akaratlan, sőt szinte akarata ellenére érvényesülő erkölcsösségnek tekinti. Nem azonosul, hanem inkább konfliktusban van vele. Az elvei, amelyek szerint életét berendezni igyekszik, minden erkölcstől föloldottak. Betegségét, szerencsétlen tudatát, szorongásait ennek a társadalom által beléje ültetett erkölcsösségnek tudja be. Ez, az erkölcs dominanciáját, az életgyakorlatot szabályozó érvényét elutasító magatartás fogalmazódik meg az 1933 őszén írt versében, a Számvetésben: „Engem sunyiságra oktat / az erkölcs. (Rólad is ezt hiszem.) / Huszonnyolc éve éhezem. / Rajtam már csak a fegyver foghat”, majd a vers zárlatában: „Mindentől fölmentem magamat, / mert nem lesz utolsó ítélet.” Ez, az erkölcs hatalma alól önmagát emancipáló felfogás a középső József Attilára jellemző. Arra a költőre, aki többé nem talál támaszt a közösségben, a forradalmi cselekvés önmagát és a közösséget felszabadító perspektívája immár bezárul előtte, de még megpróbál illúziótlanul, keményen, csak önmagára támaszkodva megállni a helyén.

A kései József Attila egyfajta öngyötrő, önvádló, saját korábbi bűneivel szembesülő, az általa elkövetett sérelmeket a múltból kiásó moralizálás irányába lép tovább. Ezért mondtam az imént, hogy abban a korszakban, amikor a [Szól a szája szólitatlan…] keletkezett, immár nemigen jellemzi őt a korábbi évek végletes, eltökélt, elszánt amoralizmusa, az erkölcs totális kritikája. A szó szoros értelmében belebonyolódott, sőt belegabalyodott az erkölcsi vádak, önvádak, felelősségkeresés, lelkifurdalás hálójába. Elég, ha olyan verseire emlékeztetek, mint a Mama, a Kései sirató, A bűn, a Mint gyermek… és még számos rokon szellemű alkotás. A töredék mindazonáltal kivételt jelent. A kényszerképzetszerű tünetek felsorolásában megtaláljuk benne a kései korszak önmarcangoló hangvételét, ugyanakkor ezeknek a kínoknak a keletkezéséért – mint korábban, a Számvetésben, a Vigaszban – az erkölcsöt teszi felelőssé. A vers lírai énje úgy akar megszabadulni fájdalmaitól, hogy ezek okát, a kórokozót, a „zsigereit zsugorgató erkölcsöt” kívánja kiűzni magából. Ha megszabadulok a bűntudattól, a lelkiismerettől, a jó és a rossz tudásától, megszűnnek a betegség testi tünetei is – ez a logika munkál a töredékben. Füsi Józsefnek tehát igaza van, a betegségét űzi ki a vers alanya ősi varázsszavakkal, de ez a betegség egybeesik az ember erkölcsi lényével. Az alternatíva így hangzik: vagy erkölcsös leszel, és beteg maradsz, nem szabadulsz meg a kínjaidtól; vagy meggyógyulsz, de ehhez túl kell lépned az erkölcsi orientációs kategóriákon.

Az eddig elmondottakkal még csak annak a problematikának a fogalmi rekonstrukcióját végeztük el, amelynek kifejtése érdekében a vers íródott. A költői teljesítmény voltaképpeni mérlegre tétele csak ezen az alapon kezdődhet el. Annyit máris leszögezhetünk, hogy a Németh Andor-i sugallat, „végzetes betegsége utolsó fázisából”, egyszerre hiteles és megtévesztő. A vers valóban súlyos állapotról számol be, valóban a költő végzetes betegsége utolsó fázisában keletkezett, s ez kétségkívül rajta hagyja a nyomát a szövegen. Semmiképpen sem úgy azonban, ahogyan Halász Gábor véli, hogy „mikor a gondolat már szertehullik”, „ájult automatizmussal” következtek volna egymásra a sorok, sem pedig úgy, ahogy Füsi József feltételezi, hogy „öntudata mélyéről szállt fel” ez az asszociációsor. A vállalkozás sokkal nagyobb ívű, több tudatosságot, átgondoltabb koncepciót feltételez, mint a leépülő személyiségben valamilyen csoda folytán a betegség megkímélte elementáris zsenialitás spontán működését. A költő a testi szenvedés és az erkölcs, a fiziológiai torzulás és a társadalmilag tudatos magatartás között feszíti ki verse gondolatmenetét. A töredék poétikai elemzése megerősíti ezt a feltevésünket.

A testi szenvedésről nyújtott megrendítő vallomás paradox módon költői játékként, pastiche-ként, stílusutánzatként is olvasható. A [Szól a szája szólitatlan…] nem született volna meg a Vikár Béla-féle Kalevala-fordítás nélkül. És korántsem arról van szó, hogy valamiféle ifjúkori Kalevala-emlék rémlett volna föl a beteg költő emlékezetében, hanem a finn eposz alkotásmódjának szinte tudós, aggályos követése történt. A zseni spontán alkotóereje kétségkívül soronként felvillan a töredékben, egyben azonban a gondos és aprólékos szövegszervezés, szerkezetépítés jelenléte is tagadhatatlan. Ignotus Pál megfogalmazását, amely szerint a költemény „ősi nyolcasokban doromboló kórlelet”-nek lenne minősíthető, legföljebb nagyon metaforikus értelemben fogadhatjuk el. A vers kóros állapotot mutat be, de írója fölényesen uralja a témát.

Ahogy tehát áttekintettük a betegséggel, Freuddal, Stekellel, Rapaporttal kapcsolatos tudnivalókat, nem kisebb figyelemmel kell lennünk az iránt sem, hogyan befolyásolta József Attila alkotásmódját a Kalevala élménye. Ismerünk olyan életrajzi legendát, amely József Attila finn nyelvtudásáról szól. „Finnül tanult – írja József Jolán öccséről –, most, eredetiben szerette volna olvasni a Kalevalát.” Horváth Béla ugyanezt állítja a költőről: „Képes Géza barátunkon kívül ő volt az egyedüli a magyar költők közül, aki megtanult finnül.” Azért minősítem ezeket az állításokat legendának, mert tárgyi bizonyíték nincs rája. Annyi azonban bizonyos a két idézetből, hogy a költő tanult finnül, s hogy a Kalevala komolyan foglalkoztatta őt.

Erre – immár a Vikár-féle fordítás vonatkozásában – más bizonyítékaink is vannak. Bokor Imre így emlékezik József Attila és Vikár Béla megismerkedésére: „Boldog vagyok, hogy megismerkedhettem a »Szépség szálait szövő«-vel – mondta a költő – a finn nemzeti éposz átültetőjével, mert esténként, ha korán hazatérek, Juditnak részleteket olvasok fel belőle, sőt több versét meg is tanultam, íme: Ámde mégis, mindhiába, / Csapát törtem új danákra…” A Külvárosi éj Vikár Bélának ajándékozott példányába írt ajánló sorok megerősítik az emlékezés hitelét: „Vikár Bélának, aki életem legnagyobb szellemi örömét szerezte a csodálatos magyar Kalevalával, fiúi szeretettel.” Vikár a Magyarázatok a Kalevalához című könyvét dedikálta József Attilának „József Attila kedves öcsémnek” szöveggel. Vikár 1938-ban egy Németh Andorral készített interjúban, az újságíró kérdésére válaszolva így nyilatkozott a költő Kalevala-értéséről: „Igen, ő értette a Kalevalát. Ami nem kis dolog, mert útvesztő mitológiájával, csalafinta szójátékaival ugyancsak próbára teszi az értelmet.”

A Kalevala beható tanulmányozásának azonban van egy olyan dokumentuma, amely talán a finn eposz fordítójával való kapcsolatnál is különösebb. Manapság nagy divat József Attilát Kosztolányi Dezső kései költészetével, a Semmivel szembenéző, számadó versek írójával rokonítani. Nos, a két költő, Kosztolányi Dezsőné emlékezése szerint, legnagyobb meglepetésünkre, nem Heideggerről beszélgetett, hanem a Kalevalát mondogatta együtt, úgy, ahogy a karjalai parasztokról beszélik, akik leültek egy lócára egymással szemben, és egymástól átvéve a szót kántálták az éposz történeteit: „Attila elkezdte mondani a Kalevala sorait… Kezdetben felváltva mondogatták férjemmel, de Attila annyira belemelegedett, hogy minduntalan férjem szavába vágott, ő akarta mondani. Férjem mosolyogva hagyta vendégét, hadd mondja kedvére. Az sehogyse tudta abbahagyni. Fel-felugrált a vacsora mellől, a székek mögött, az asztal mentén föl s alá járkált, lelkesülten. Mintha vizsgázni akarna, jól vizsgázni – Kosztolányi »tanár« jelenlétében.”

A [Szól a szája szólítatlan…] azonban nem általában a Kalevala hangját hasonítja át,
hanem a finn eposz egyik pontosan megjelölhető részletére játszik rá, és ezzel hozzásegít a
töredékes vers szerkezeti felépítésének felderítéséhez. Az eposz XVII. énekéről, az ún. Vipunen-epizódról van szó. Az összefüggés felismerése Varga Domokos érdeme. Vipunen híres varázstudó, táltos, akinek zsigereiben Vejnemöjnen kovácsműhelyt rendez be, s ott vasat izzít és kovácsol. Vipunen megdöbbenve állapítja meg, hogy

Szén jődögél ím a számba,
Nyelvemre üszök ütődik,
Torkomba vas alja tódul.

Hogy kellemetlen vendégétől megszabaduljon, a jeles javas bűvigéket mond, Füsi József kifejezésével élve: „ősi varázsszavakkal űzi betegségét”:

Te is nemde onnan tértél,
Bűbáj úgy-e onnan értél
Szívembe, az ártatlanba,
Én hibátalan hasamba,
Harapdálni, rágicsálni,
Húsom falni, fölszabdalni?
Kotródj már, kopója Hísznek,
Alvilág csahossa vessz meg,
Pusztulj belsőmbül pimassza,
Májamból, te föld gonossza,
Ne fald föl szívem közepét,
Lépemet ne túrd szanaszét,
Ne hasogasd már hasamat,
Ne tapodd tovább tüdőmet,
Köldököm ne rágd, ne lyuggasd,
Lágyékim ne tépd, ne szaggasd,
Ne sarabold hátam csontját,
Oldalam ne bántsad folyvást!

Füsi József és Ignotus Pál tehát helyesen mutattak rá, hogy a [Szól a szája szólitatlan…] esetében „a finn és vogul népköltészet alapos ismeretét és hatását” kell feltételeznünk, hogy „formában: a tíz esztendővel azelőtti József Attilát idézi fel, a Kalevala-emlékek és regösénekek játékos stilizációját”. E felismerések birtokában azonban nem szabad az ellenkező végletbe esnünk, puszta stílusimitációnak minősítenünk a töredéket. Effajta „ingyenes” játékokra 1937 nyarán aligha futotta volna József Attila erejéből. Vizsgáljuk meg, milyen vonatkozásban követi a költő a Kalevalát, és hol lép túl rajta! A töredék szerkezete a megszólalás módja szerint három egységre tagolható. Az első két sort mintha narrátor mondaná egy történet hőséről: „Szól a szája szólitatlan, / gondja kél a gondolatban”. A második két sort már a hős jelenti ki, mintegy konstatálva, hogy testének belsejébe valamilyen ellenség költözött, s ezt az ellenséget néven is nevezi: „erőlködik ám az erkölcs / zsigereim zsugorgatja”. Az alany ezután mint második személyhez fordul a kórokozó hatalomhoz, tiltó parancsokat osztogatván neki: „ne bolondozz a belemben / ne kopogj a kebelemben” stb., egészen a vers végéig.

Ugyanezt a hármasságot megtaláljuk a „bűvigés Vipunen” történetében is. A narrátor szólama: „Ott a bűvigés Vipunen / Maga szóval ígyen szólal”. Vipunen konstatáló mondatai: „Szén jődögél, ím, a számba, / Nyelvemre üszök ütődik.” A táltos odafordulása fájdalmai okához: „Igyekezz, undok, már utadra, / Futamodjál, földnek rossza…/ Kór, ha vagy teremtőm műve, / Halál, Istenemtől küldve, / Hát teremtőmhöz menekszem.” Mivel azonban a Kalevala idézett részlete kerek történet, Vipunen és Vejnemöjnen viadalának elmesélése, az eposz fejezete kiegészül még két mozzanattal, amelyek József Attila töredékéből hiányoznak. Egyrészt a narrátor Vejnemöjnen ténykedését is elmeséli: „Kalapálja nagy kopogva, / Veri, vágja sebbel-lobbal, / Veri éjjel ernyedetlen, / Nappal szünös-szűnhetetlen / a jeles javas johában, / Nagy hatalmúnak hasában.” Másrészt Vejnemöjnen szólamát is hallhatjuk: „Jól el vagyok én idelenn, / Elidőzöm kellemesen. / Üllőmet teszem alábbra, / Mélyebben szíved húsába, / Erősben a pörölyt szegve / a legfájósabb helyekre” stb. A versfogalmazványban tehát József Attila a Vipunen-epizód szerkezetét redukáltan, lírai céljainak megfelelő ökonomikussággal használja föl.

Nem ez az első eset, hogy a költő kölcsönveszi a Kalevala idézett részletét mondandójának megfogalmazására. Megtörténik ez a művelet a Külvárosi éj zárlatában is:

Szegények éje! Légy szenem,
füstölögj itt a szívemen,
olvaszd ki bennem a vasat,
álló üllőt, mely nem hasad,
kalapácsot, mely cikkan pengve,
– sikló pengét a győzelemre…

Ebben a korábbi változatban József Attila jelentősebb mértékben eltávolodik az eredeti modelltől. Itt mintegy ellen-Vipunenként szólal meg, aki heroikusan és aszketikusan vállalja, hogy a szegények éje mint izzó szénparázs füstölögjön szívében, s hevével vasat olvasszon ki zsigereiből, amelyből a győzelemre vivő fegyver kovácsolódhat ki. Itt tehát a közösség ügyéért önmagát feláldozni kész, a fájdalmat férfiasan tűrő harcos hangját halljuk. A [Szól a szája szólitatlan…] értelmetlen szenvedését panaszló alany ugyanezt a folyamatot éli meg. A belső hév őbenne is ércet olvaszt ki: „Mintha égnék, láng jár végig… / kicsurran a forralt kőnek / vasból való váladéka”, ennek a borzalmas belső szenvedésnek azonban nincs többé értelme, a lírai én szabadulni szeretne tőle. Ez az érzés sokkal inkább a pokoltűz égetésével rokon, azzal, amelyet végső pillanataiban Don Juan él át: „Mily hihetetlen borzalom markolja össze lelkemet / És milyen tűznek perzselő rémes lángja vár!”, majd pedig: „A lelkem retteg lázasan / És méreg marja mindenem, / A keblem lángok tépik! / Ó, poklok átka vár!”

Miután a szerkezet és a gondolatmenet tagolódását rekonstruáltuk, a szöveg mélyebb, nyelvi szerkezeti rétegeibe merülhetünk, s ott is mérlegre tehetjük, milyen mértékben távolodik el a töredék a modelltől, s miben múlja fölül József Attila eredeti verse a finn eposz fordítását. Mindenekelőtt a töredéknek arra a sajátosságára kell rámutatnunk, amely nyilvánvalóan cáfolja a betegség által épen hagyott puszta zsenialitás érvényesülésének – főként Halász Gábor által hangoztatott – tételét, amely szerint „a végső bomlásban pedig, mikor a gondolat már szertehullik, az idegek boszorkánytáncukat járják, ez a szót szó mellé faragó, rokonító, hasonlító ösztön még munkál ájult automatizmussal, független játékával még jobban érzékeltetve a kínlódást, akár a bénult ember táncpróbája”. Ez a sajátosság a sorok szentenciaszerűsége. A kezdő sorok után következő, a testi szenvedést részletező hosszú rész, egészen a „Mintha égnék…” kifejezéssel kezdődő, folyamatos belső összefüggést mutató s az eddigi részektől elkülönülő ízületig, soronként külön-külön van megfogalmazva. Egy-egy sor egy-egy briliáns kép egy-egy gyötrődő testrészről, mondattanilag is lezárva, legkisebb részletéig kidolgozva. Ilyen verset nem lehetett „ájult automatizmussal” megírni. A sorok nem szabadon asszociálódnak egymás mellé. Csak hosszas esztergályosmunkával lehet ilyen szöveget produkálni. Hasztalan szimatolni benne az őrültség közvetlen nyomait.

A hihetetlenül sűrített, tömörített nyelviségű tiltó mondatsor megalkotásában a Kalevala példájának tagadhatatlanul fontos szerep jutott. A „Ne hasogasd már hasamat, / Ne tapodd tovább tüdőmet” sorpár változatlanul beleilleszthető lett volna a töredékbe, éppúgy, ahogy a modernebb fiziológiai szemléletet igénylő részek (például a „ne lúgosítsd a savamat”) kivételével a versfogalmazvány bármely része átplántálható lenne a finn eposzba. Olykor a költő ugyanarra a jelenségre talál más, a modellel egyenértékű megoldást. A „Ne hasogasd már hasamat” sorral a „ne bolondozz a belemben” sor nevezhetne be nemes versenybe, emulációba (hogy a klaszszicizáló poétika egyik jellegzetes terminusával éljek).

Az itt alkalmazott technika mégsem tekinthető a Kalevala szabadalmának. A mellérendelő, szentenciákat soroló, a sorhosszúságot a mondathosszúsággal összeegyeztető mondatszerkesztés József Attila egyik kedvenc eljárása és sok sikeres művének módszere volt, nyilvánvalóan függetlenül a Kalevala hatásától. Ilyen darabok Az oroszlán idézése, az Ülni, állni, ölni, halni, a Mondd, mit érlel… vagy A hetedik. Az utóbbi nyilvánvalóan rokonságot tart François Villon Apró képek balladájával vagy a Kifordított igazságok balladájával. A vers tehát a „ne bolondozz a belemben” sortól kezdve a „fürtöm tövét ki ne forgasd” sorral bezárólag egyetlen tiltó modalitású, többszörösen összetett, mozaikos szerkezetű mellérendelt, kapcsolatos mondatnak tekinthető, amelynek tagmondatai egy-egy sort képeznek. A tagmondatokat tematikai egység fűzi össze: egytől egyig mindegyikük valamely testrész fájó, görcsös, rendellenes működését mondja ki.

A tagmondatokat, a sorokat – s ezt a megállapítást immár a töredék egészére kiterjeszthetjük – külön nyelvi leleménnyel kellett megformálni. Ebben a tekintetben már erőteljesebben kellett a költőnek a Kalevala poétikájára támaszkodnia. A legfelületibb, legkönnyebben észrevehető párhuzam a két szöveg között a betűrím szisztematikus, jellegadó alkalmazása. Az alliteráció a költők által széltében használt formaképző eljárás, de dominánssá, a szöveg egészén következetesen végigvonulóvá csak bizonyos költészettípusokban válik. Ilyen a Kalevala, és ilyen a [Szól a szája szólitatlan…]. Tiszta betűrím a Vipunen-epizódból: „Ne tapodd tovább tüdőmet”, s a töredékből: „vasból való váladéka”. Még számos alliterációt idézhetnénk, ezek azonban többnyire egy másik formaképző elem, a figura etymologica részét képezik.

Mielőtt ez utóbbira rátérnénk, említést érdemel, hogy Vikár nemcsak betűrímmel, hanem rendszeresen alkalmazott sorvégi rímekkel is él, s ebben a tekintetben elhajlik a finn Kalevala prozódiájától. Nem mintha az eredetiből teljességgel hiányozna a sorvégi összecsengés, de semmiképpen nem olyan rendszeresen és kimunkáltan, ahogyan azt a Vikár-féle fordításban látjuk. Nagy Kálmán fordításában például a XVII. ének megfelelő részlete így hangzik: „hitvány, menj ki a hasamból, / menj májamból, föld gonosza, / a szívemet szét ne szaggasd, /
lépemet nehogy lerágjad, / a gyomromat ne gyötörjed, / ne tekergesd a tüdőmet” stb. Vikár
tehát úgyszólván magyarítja a Kalevalát. A magyar ún. ősi nyolcast alkalmazza, sorvégi páros rímeket esztergályozva. A szakirodalom – minden bizonnyal nem alaptalanul – úgy ítéli meg eljárását, mint a Kalevalának az Arany János-i nyelvi hagyományhoz való hajlítását. József
Attila gyanútlanul követi őt ezen az úton, annál is inkább, mert Arany János poétikája hozzá mindig is nagyon közel állt. Alighanem ez is közrejátszott abban, hogy Vikár Kalevaláját olyan otthonosan ismerősnek érezte.

A figura etymologicák alkalmazásában is jó példával járt elöl Vikár Béla, s erre újból idézhetjük a korábban már többször idézett sort: „Ne hasogasd már hasamat”. Csakhogy elég egy felületes pillantást vetnünk a két részletre, hogy konstatálhassuk: a Kalevala fordítása sokkal kevesebb figura etymologicával él, mint József Attila töredéke, azaz a költő tudatosan tovább fokozza a nyelvi megformáltságot, töményen poétikus szöveg létrehozására törekszik. A figura etymologica közkeletű meghatározása szerint a szóismétlések közé sorolható, s ezen belül a „tőismétlés” nevet viseli, szó szerinti fordításban: „etimológiai – azaz származás szerinti – alakzat.” „A tőismétlés eredetileg olyan ismétlést jelentett – írja egy stilisztikai kézikönyv –, amelyben valamely ige az ugyanabból a tőből származó főnév tárgyesetét veszi maga mellé. Ma azonban már ideszámítunk minden olyan ismétlést, amelyben a két szó ugyanannak a tőnek képzett vagy ragos származéka.”

Kérdés azonban, vajon figura etymologicának tekinthető-e a „Ne hasogasd már hasamat” sor „hasat hasogatni” szerkezete. Ugyanezt a kétkedő kérdést a [Szól a szája szólitatlan…] szinte mindegyik figura etymologica-szerű alakzatára vonatkozólag feltehetnénk, talán az első, címadó sor kivételével: „Szól a szája szólitatlan”, amely az olyan szerkezetekkel tart rokonságot, mint a „példás életet él” vagy a „Hírrel hirdessétek”. A »has« és a hasogatni szógyöke, a »has-« között nincs etimológiai rokonság, csak puszta hangalaki hasonlóság, azaz csak látszólagos tőismétléssel, ál figura etymologicával állunk szemben. Ugyanezt mondhatjuk el a „babos vesémet ne vesd ki” sor magvát alkotó „vesét kivetni” szerkezettel vagy a „csigolyáim ne csikorgasd” sor „csigolyát csikorgatni” kifejezésével kapcsolatban.

Csakhogy a válasz nem olyan egyszerű, mint egy stilisztikatankönyv osztályozásának elsajátítása és helybenhagyása. Mindenekelőtt a legkevésbé sem bizonyos, hogy az utóbbi sorok esetleges szabálytalansága csökkenti a költői hatást. Sokkal inkább az elkoptatott igazi figura etymologicák, mint például a „réges-régen” veszítettek jelentősen poétikai erejükből, míg a „ráncom ne rángasd”, „ne torlaszd el a torkomat” a meglepetés erejével hatnak, gondolkodásra késztetnek. Akkor is létrehoznak két szó között valamiféle irracionális, de erős érzelmi töltésű kapcsolatot, ha végül nem találjuk igazolva az etimológiai összefüggést. A sorvégi rím ugyanilyen hangalaki párhuzam, amely mégis összeránt két, jelentéstanilag teljesen idegen szót.

De ez még nem minden. Számolnunk kell a figura etymologicák hipotetikus változatával. Az olvasónak nincs mindig a keze ügyében egy etimológiai szótár, hogy ellenőrizni tudja, egy-egy tőismétlésesnek látszó alakzat bizonyosan figura etymologica-e, avagy megfordítva, hogy bizonyosan nem tőismétléses szerkezetről van-e szó. Valamilyen szűk határok között meg kell engednünk szubjektív figura etymologicák létét, vagyis azt, hogy egy adott alkotó valaminő okból (akár műkedvelő nyelvészkedés „eredményeként”) komoly meggyőződéssel állítson föl tőismétléses szerkezetet, amelyet a nyelvész később nem tart autentikusnak. A modern magyar költők közül talán Erdélyi József volt a legismertebb dilettáns nyelvész, de a nyelvvel való tudós játék Kosztolányi Dezsőtől és József Attilától sem volt idegen. Nem lehet kizárni, hogy a költő nyelvészeti töprengései során eljátszott azzal a gondolattal, hogy az »erkölcs« és az »erő«, »erőlködik« szavak között lehettek jelentéstani összefüggések. A kérdésre más összefüggésben valamivel később még kitérek.

Az elmondottakhoz itt még annyit érdemes hozzáfűzni, hogy az elemzett jelenségnek a stilisztikában megvan a szabatos neve: paronomáziaként szokás emlegetni, ami annyit tesz, mint »nem pontosan úgy nevezés«. „Tulajdonképpen a szójátéknak egyik gyakori megjelenési formája: hasonló hangzású, de különböző jelentésű szavak egybefűzése” – írja róla A magyar stilisztika útja, s egyebek között egy olyan példát hoz rá Arany János Both bajnok özvegye című balladájából, amely érdekes módon más változatban a [Szól a szája szólitatlan…] kezdetű töredékben is felbukkan: „Hunyad alatt egy kis házban, / Ült az özvegy, talpig gyászban; / Mint gyümölcs a fát, lehajtja / Nehéz gondja, gondolatja: Neveletlen négy magzatja”. A töredék „gondja kél a gondolatban” sora tudatosan vagy öntudatlanul ezt az Arany János-i paronomáziát ismétli meg. Vagy esetleg Vörösmarty A vén cigányában ugyancsak olvasható szójátékot: „Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!” Csak éppen abban nem lehetünk bizonyosak, hogy költőnk számára nem több volt-e ez, mint puszta paronomázia. József Attila szubjektíve nem feltételezett-e szószármaztatási összefüggést a »gond« és a »gondolat« között? Az ilyenfajta spekulációk a legnagyobb gondolkodóktól sem voltak merőben idegenek, elég, ha Hegelre vagy Heideggerre utalunk, akik nem riadtak vissza attól, hogy bölcseleti terminológiájuk kialakítása során messzemenően kiaknázzák a nyelv öntudatlan zsenialitását. Legalább az Eisenhover elnökválasztási kampánya során sikeresen alkalmazott paronomázikus szlogent – I like Ike – elemző Jakobson óta tudjuk, hogy a paronomázia a modern költészetnek és a modern életnek sokkal fontosabb eszköze, mint azt a kutatás korábban feltételezte.

Bármint ítéljük is meg a töredékben megismert etimologizálást, az nyilvánvaló, hogy szó sem lehet itt a gondolat szertehullásáról, az idegek boszorkánytáncáról, ellenkezőleg, nélkülözhetetlen volt a szókincs fölötti hosszas töprengés, az összeilleszthető(nek vélt) szavak összekeresése, a nyelv lehetőségein való elmélyült meditáció ahhoz, hogy a töredék összetevő elemei megfogalmazódjanak. Az alkotómunka során József Attila a Kalevalára sem hagyatkozhatott rá. Ellenkezőleg: a finn eposz magyar fordításából megismert költészetteremtő erőket szinte felszabadította, felfokozta, klasszicizáló költőként versenyre kelt Vikár megoldásaival, s úgy hozta létre a maga versét. A hátborzongató hatást, amire Ignotus Pál is utal, éppen azáltal nyeri el a vers, hogy a költő az elviselhetetlen testi szenvedést, a kényszerképzetek sorát tudatos és fölényes költői játékkal érzékelteti.

Ennek a tudós játéknak van még egy fontos aspektusa, amelyről nem esett szó: a magas és mély hangrendű szópárok közötti különböző fokú egybeesésről és rokonságról beszélek.
A nyitó sorpár után következő ötsoros egység számos tanulságos példát nyújt erre az összefüggésre. A „zsigereim zsugorgatja” sorban, a »zsiger« és a »zsugor« szavak mássalhangzó-állománya között teljes az illeszkedés, magánhangzói között pedig teljes az ellentét. A „ne bolondozz a belemben”, illetőleg a „ne kopogj a kebelemben” sorok »bolond« – »belem« és »kopog« – »kebel« szópárjai a skála távolabbi pontjain helyezkednek el. Ugyanezen skála köztes fokaira állíthatjuk a „ne lapulj meg a lépemen”, a „ne kiáltozz a képemen” és a „fürtöm tövét ki ne forgasd” sorokat. A palatoveláris illeszkedésben rejlő lehetőségek költői kiaknázásáról József
Attila egész életművében Török Gábornak vannak alapvető fontosságú megfigyelései.

Ezekkel a példákkal kapcsolatban érdemes visszatérni arra, amiről József Attila szubjektív, hipotetikus etimologizálása kapcsán már volt szó. A palatoveláris szópárok létéről és jelentőségéről két nagyon érdekes egykorú tanúságtétellel rendelkezünk. Az egyiket Füsi Józsefnek köszönhetjük: „elkezdett általános nyelvészeti kutatásairól is beszélni – írja emlékezésében a költőről. – Itt volt aztán csak ámulni valóm, noha most már a »képzett nyelvész« ugyancsak ágaskodott bennem, amikor efféle szópárok, hogy »vár és vér«, »vád és véd« logikai kapcsolatát bizonygatta, és legalább negyven ilyen egyezést sorolt fel, amire én csak annyit dadoghattam, kész tudományos meghatározásaimból, hogy ezek véletlen »egymás felé tartó convergens alakfejlődések«, és ebből nem is engedtem, mert akkor egy egész világ romjai alá kellett volna temetkeznem… Attila csak nevetett, és most már csak bosszantásomra is kavarta-keverte az egész magyar szókészletet, ahogy látta elképedésemet.” A másik becses tanúságtétel, közvetlenül a szanatóriumba vonulása előttről, Galamb Ödöntől, a költő ifjúkori atyai barátjától, gimnáziumi tanárától származik: „Útközben nyelvlélektani fejtegetésekbe mélyedt, szópárokra hivatkozott, melyeknek mélyhangú alakja komor, sötét, gyászos tartalmat ölel magába, magashangú alakja pedig könnyedet, derűset, felemelőt. Meglepő példákat tudott mondani az azonos értelmi gyökerű szavak hangulati különbségeire.”

Ezen a ponton József Attila magyar nyelvtörténeti és finnugor összehasonlító nyelvészeti tájékozódása a műkedvelő nyelvészkedés egy másik övezetével került összefüggésbe: azzal, amely Sigmund Freud nevéhez fűződik. Ez az összefüggés szerves ugyan, de nem közvetlen. Ismeretes, hogy Freud tanulmányt jelentetett meg 1910-ben Über den Gegensinn der Urworte, azaz szabad magyar fordításban: Az ősi szavak ellentétes jelentéseiről címmel. A tanulmányban kifejtett gondolatok megtalálhatók két olyan könyvben is, amelyekről biztosan tudható, hogy József Attila ismerte őket. Az egyik az Álomfejtés, a másik a Totem és tabu. Freud az álom nyelvének egy nagyon fontos sajátosságát, azt, hogy a tagadás mint önálló művelet nem jelenik meg az álomban, hanem ugyanazon dolog az álomfejtők számára évezredek óta ugyanazt és az azzal ellentétes értelmet is jelenti, megtalálni véli a nyelv legrégibb állapotában. Ezt a legrégibb állapotot őrizte meg hosszú ideig az egyiptomi nyelv. Freud ezt az analógiát egy Carl Abel nevű német nyelvész 1884-ben megjelent, a nyelv eredetével foglalkozó munkájából emelte ki, aki az egyiptomi nyelv idézett sajátosságát aztán más sémi és indoeurópai nyelvekre is kiterjesztette. Tehát az egyszerűség kedvéért egy példával illusztrálom az abeli, freudi tételt. Ugyanaz az egyiptomi szó jelölhette az erőset és a gyengét, a homályt és a fényt. Ennek a teóriának az igazságértékével itt nem szükséges túlságosan sokat törődnünk. A nagy francia nyelvész, Émile Benveniste Remarques sur la fonction du langage dans la découverte freudienne, azaz Megjegyzések a nyelv funkciójáról Freud felfedezései alapján című tanulmányában súlyos, nyelvészek szerint megsemmisítő érvekkel cáfolja Abel hipotézisének létjogosultságát.

Számunkra tehát itt nem a dióhéjban összefoglalt teória tudományos hitele a kérdés, hanem az, hogy a freudi mélylélektant kritikailag megvizsgáló, de alapjában elfogadó József
Attila osztotta-e, és mennyiben, a szavak ősi ellentétes jelentésére vonatkozó elgondolásokat. A Füsitől és a Galamb Ödöntől idézett passzusok arra engednek következtetni, hogy közel állt hozzá ez a hipotézis. Abel fölveti a kérdést: vajon más nyelvcsaládokra is jellemző lehetett-e a szavaknak ez az ambivalens jelentése? József Attila alighanem igennel válaszolt erre a kérdésre. A finnugor nyelvekben, vagy legalábbis a magyar nyelv legrégibb rétegeiben, talán nem fedezett föl olyan szót, mint amilyen a latin »altus«, ami egyszerre jelent mélyet és magasat, vagy a »sacer«, ami egyszerre szent és átkozott. Fölfedezhetett ellenben sok olyan szót, amelyek valamiféle hangtani modifikáció révén elindultak az egyjelentésűvé válás útján. „Azok a szavak – írja Abel –, amelyek eredetileg kettős értelműek voltak, egy későbbi nyelvállapotban mindannyiszor két szóra válnak szét, amelyek mindegyike csak egyetlen jelentéssel bír, oly módon, hogy hangtani módosulást szenved, és az eredetileg kettős jelentés egyikét megszerzi magának. Így például a ken hieroglifa (»erős-gyönge«), szétválik ken-re (»erős«) és kan-ra (»gyönge«).” Emlékezzünk Füsi József szavaira arról, hogy József Attila a „»vár és vér«, »vád és véd« logikai kapcsolatát bizonygatta, és legalább negyven ilyen egyezést sorolt fel”, valamint arra, amit Galamb Ödön írt: „szópárokra hivatkozott, melyeknek mélyhangú alakja komor, sötét, gyászos tartalmat ölel magába, magashangú alakja pedig könnyedet, derűset, felemelőt. Meglepő példákat tudott mondani az azonos értelmi gyökerű szavak hangulati különbségeire.”
A „zsigereim zsugorgatja” és a többi ehhez hasonló szerkezet mögé bízvást vetíthetjük a költő mélylélektani ihletésű összehasonlító nyelvészeti spekulációit.

A versben tehát egymást fedi és harmonikus együttműködésben van az egyik korabeli legkorszerűbb személyiségelmélet, a pszichoanalitikus tan és az emberiség archaikus tudásának egyik fennmaradt tapasztalata, amelyet a Kalevala őrzött meg. Ennek talán legfrappánsabb bizonyítéka, hogy a Vipunen-epizód alapképzete, miszerint egy élőlény gyomrában kohót és kovácsműhelyt lehet berendezni, fogalmi nyelven ölt formát Rapaport Samunak József Attila által stilizált, a gondolatmenet elején idézett Ideges gyomor- és bélbajok keletkezése és gyógyítása című könyvében: „A gyomor az ember istene és az ember maga a gyomra. A gyomor az élet kohója, amelynek tüze részben hasznos és célszerű: azért ég, hogy kiolvassza az eledelből a tápanyagot, és részben »áldozati láng, amellyel bűneit vezeklőn emészti az ember magát«. Így az embert a gyomra fejezi ki a legjobban – az ideges gyomor csak »kísérlet vad ösztöneinknek rövidebb és soványabb kosztra való fogására, hogy így az erkölcsi törekvések győzedelmeskedjenek« (Stekel).”

De nemcsak a töredék központi témájához, a gyomor panaszaihoz találunk párhuzamokat egyaránt a Kalevala XVII. fejezetében és Rapaport könyvében, hanem megtaláljuk a Vipunen-epizód számos részletének párhuzamát József Attila pszichoanalitikusának – vagy ahogy magát nevezni szerette: „a gyomor Freudjának” – munkájában. „Ne torlaszd el a torkomat” – olvassuk a versben, s ehhez adódik az analógia az értekezésben: „Figyelni kezdi a beteg pl. azt, hogyan megy le a falat a torkán, nem akad-e meg valahol. Félelemérzés nélkül egy falatot sem tudnak lenyelni.” Megtaláljuk a „ne kiáltozz a képemen”, illetve a „ráncom-redőmben ne rejtezz” (illetve más változatban: „ráncom ne rángasd, redőmben ne rejtezz”) sorok egyik lehetséges megfejtését is: „A legfontosabb panasz mégis az arcukra van írva, amint nyelvünk mondja: savanyú, keserű az ábrázatuk. Mintha savanyú almába haraptak volna, vagy mintha minden, amibe beleharaptak, az egész világ, savanyú alma volna számukra, annak képzelnék el.” Az erős szívdobogás, a végtagok fájása, amely formát ölt a töredékben: „ne kopogj a kebelemben… / ne lankaszd a lábaimat / ne szakaszd a száraimat / ne kanyarogj a karomban” – egyaránt szóba kerülnek Rapaport könyvében is: „a gyomortünetek mellett mindig találunk egyéb szervi tüneteket is. Ilyenek a fejfájás, a rendkívül gyakran társuló szívdobogás, amelyek különösen éjszaka nyugtalan álmokkal kapcsolatban jelentkeznek, továbbá a legkülönbözőbb reumatikusnak látszó fájdalmak, a fogaknak különleges megbetegedése.” A sort folytathatnánk. Látható, hogy a töredék szövege egyformán levezethető az Ideges gyomor- és bélbajok… tünetsorából éppúgy, mint a Kalevala Vipunen-epizódjának megfelelő részleteiből.

A versnek van azonban még egy összetevője, amelyről eddig nem esett szó: a krisztusi szenvedéstörténet egyik mozzanata világosan felismerhető az utalások között. János evangéliumában olvasható (19. rész 31–35. vers) az a jelenet, amelyben az ítélet végrehajtói megbizonyosodnak arról, hogy az áldozat halála csakugyan bekövetkezett: „A zsidók annak okáért, hogy a testek szombaton, mivel hogy innep esti vala… kérék Pilátust, hogy azoknak a szárok megtöretnék és levétetnének. Eljövének azért a vitézek, és az első latornak megtörék az szárait és a másiknak is, mely megfeszíttetett vala Jézussal. Az Jézusra pedig mikor jutottak volna, mikor látták volna, hogy megholt immár, nem törék meg az ő szárait, hanem egy az vitézek közül lándzsával megöklelé az ő oldalát, és mindgyárást jöve ki belőle vér és víz.” A szöveg egyik utalását a „lábszárak” archaikus „száraimat” változata fedi föl: „ne szakaszd a száraimat”. A másik utalás a keresztfán meghalt Krisztus oldalának megnyitása, s az abból kifolyó vér és víz: „ne nyisd meg az oldalamat / kicsurran a forralt kőnek / vasból való váladéka”.

A [Szól a szája szólitatlan…] rendkívül gazdag, sűrű, bonyolult, töményen poétikus szöveg, huszonnégy borzongató és feledhetetlen sor a testi szenvedésről. Felépítésének, egységes gondolatmenetté szövődésének tanulmányozása nem kevésbé tanulságos, mint kisebb-nagyobb összetevőinek kiformálódása.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben