×

Bella Vista

Balogh Robert

2003 // 07



Valaki köhögött egyet az utcán, köpött is. Látom a kisablakból. Nézi a földet, babrál valamit a lábával, széttapossa. Lassan felemeli a tekintetét, addig nézeget, amíg észre nem vesz. Megörül, biccent, majd a homlokához emeli a kezét, mutatóujjával kocogtatja a homlokát. A Béla fia. Nekem aztán mutogathat, hogy én bolond vagyok. Mintha nem tudnám. Lekiabáljak neki, hogy megcsókolhatod a fenekem? Vagy csomóban hulljon ki a hajad! Potyogtassad el a fogaid! Csak nevetek, és hogy örüljön, bambán nézek. A Béla fia áll ott lenn, lábával rugdossa a földet. Megint köp egyet. Nem szól semmit. Régebben mondtak még ezt-azt. Kacsintottak, füttyögtek, egyik gyerek a farát csapkodta, hogy megcsókolhatom neki. Egy idő óta nem csinálnak ezek semmit. Már csak ritkán mutogatnak, beintenek egyet-egyet, vagy még azt sem. Azt hiszik, bolond vagyok. Teljesen bolond. Ki tudja. Lehet, hogy igazuk van.

Sokfelé ellátni innen fentről. Szeretek itt. Mindig történik valami. Hátul az udvarra látni, a körtefára, a trágyadombra, az ólakra, a ház mögé. Középen az udvarra lehet kilesni, itt elöl meg az utcára. Látom azt is, ha tojást lop a szomszéd fia, eladni viszi, bagót vesz rajta. Ha plakátot ragasztanak, azt is látom. Ha éjjel kioson a házból a szomszédasszony, azt is. Amikor hajnalban végigzörögnek a földúton szekérrel, ahogy kocognak a lovak, álmosan pislog az asszony, a lovak vonszolják a szekeret, a gazdát, a feleségét meg a fiukat, a kerekek meg csak körbe-körbe forognak, azt is látom. Ahogy lagzikor erre masírozik a fúvószenekar, húsvétkor a körmenet, temetéskor az egész falu, azt is. Mindenki felnéz, hogy nézem-e őket. És én nézem. Ők meg mutogatnak. Vagy csak néznek. Mutogatnak a homlokukra. Megbeszélik maguk között, hogy én selejt vagyok.

Mindig máshol vackolom be magam a dunyhámba. A padlás szaga minden zugban más, és egészen más, mint a szobákban. Ahogy fekszem, érzem a szagokat. Itt por, pókháló, toll, papír, ruha, zsákok, gyapjú, kukorica, ládák… Itt fenn minden szag összeolvad. Árad a pincéből a föld szaga. A hordóké. A bor és a krumpli meg a répa szaga. A szobában mész és a vályog hideg szaga, rozmaring a komódról, doh, dunyha és a párnaciha, a szekrényből tiszta levendula illata árad. A kamrából dől az alma friss, a befőtt édes és a kolbász nehéz, füstös illata, de egyszerűen minden ontja magából a szagot, és minden átveszi a másik szagát, aztán csak árad mindenből minden, és összekeveredik a házban, s újra magába szív mindent. Ez a szag. Még egy pohár tiszta vizet sem lehet inni ebben az öreg parasztházban. A víz is magába szívja ezt a szagot. A ruhámnak is ilyen a szaga, úgy magába szívja, még géppel sem lehet kimosni többet, azokkal a francos porokkal sem, öblögethet a menyem, nem használ semmi a szag ellen. Anyámnak illata volt, ez csak szag. Hamuval mosta a ruhát. Üstben áztatta, főzte. Nem ilyen se keserű, se savanyú szaga lett a ruhának, hanem tiszta. Talán nem is volt szaga. Csak akkor tudnám felidézni, ha érezném. Itt annyi a szag, megülte az orrom, nem tud emlékezni az orrom ennyi szag közepette.

Lassan majszolom a kenyerem. Mártom a vörösborba, pálinkába, amit adnak. A maradékot elszopogatom. Fűt belül. Összehúzza az ínyem, ha vérzik. Segít nézegetni. Ahogy a porszemek az egészen vékony fényben. Mit is csinálnak? Lebegnek. Vagy cicáznak. Nézem, ami körbevesz, megnézem, és megőrzöm belül. Úgy maradni örökre, amíg lehet, ahogy a vadszőlő nő, tekereg, a falra lapul és kapaszkodik, amíg bír. Részvéttelenül nézem, amint megtörténik előttem minden. Itt a padláson valami mindig akad. Tollpihe, szállongó por, ócska ruhából molylepke, zsákból kipergő kukoricaszem, pókháló a lécek között, és mindig ez a huzat. Tudom, hány szú perceg a gerendában. Három rozsdás patent van egy szakadt blúzon. Ülök vagy álldogálok – mindig kiszárad a szájpadlásom, ha nyitva felejtem a szám. A nyelvem alatt minden puha és nedves, de a szájpadláshoz ragad a nyelvem ilyenkor. Nem jó érzés.

Ha motyogok, nem zavar a csönd. Nőket nem szabad ide felereszteni. A kocsmába se mehetnek be. Ide sem nem szabad engedni őket, itt ne szimatoljanak, ne pakolgassanak, ne söpörjenek vizesnyolcasokat. Hagyjanak békén. Leskelődni szeretek. Hallgatózni. Jó nagy fülem nőtt. Mozgatni is tudom. Mindig nevettek, ha mozgattam. A bőröm kifehéredett, tisztára, mint a nőké. Félek a veréstől. Ha félek, kivörösödöm. Izzadok is. Miért nem megy ki a levegőre sohasem, Api? Ücsörög ott fenn naphosszat! Mi van ott fenn? Mit őriz? Itt ülök egy kis víz mellett, fiam. Feladjátok a vödröt. A padlásra. Bagót nem adtak. Fel ne gyújtsam a házat. A gyerek néha direkt elfelejti a másik vödröt. Hogy ne tudjam a dolgom végezni. Meg azt mondja a gyerek, csendben matatózzon ott fenn, öreg, nem tudok tanulni. Állandóan nem tudok egy helyben ülni. Néha azon kapom magam, kapargatom a gerendát. Csak úgy. Nem is akarom. Mégis kell. Aztán felüvölt a gyerek, ne játszódjon, öreg, menjen a fejem fölül, ne lessem engem. Akkor is lesem, amikor nem tudja, hogy lesem. Tudom, hogy ki-kivesz a konyhapénzből, magához nyúl esténként a sötétben, vécépapírt használ. Amúgy nem rossz gyerek. Kicsit otromba. A ház mögött ült a barátaival, literes üvegből ittak, pálinkáztak. Szalutáltak a szomszédnak, az csak morgott, nem rendőr ő, vasutas, ne szemtelenkedjenek, mert megmondja az apjának. Erre a gyerek átpisált a kerítésen, a szomszéd tényleg kieresztette a hangját. Erre kínálják az üvegből. – Nyugalom, nyugalom, Bakter úr, mit ordít, csak nem kisiklott a hat-húszas vicinális? – röhögtek a kölykök. A gazda elkapta az üveget, dühödten a gyerekre öntötte. A pálinka azért mégiscsak pálinka, marja a szemét a gyereknek, üvölt is fájdalmában. Inkább itta volna meg. Kár az ilyet kiönteni.

Néha szeretnék lemenni a gyerekekhez. Leülni közéjük, és mesélni. Lépdelni a bágyasztó levegőn. Szökdécselni kicsit, mint régen. De annyi mindent kérdeznének. A cúg már kifújt belőlem minden akaratot. Mit mondanék nekik? Nem akarok én már semmit. Semmi változást. Maradok itt fenn. Majd levisztek, ha eljön az ideje. Tudom, ez már akkor rossz ötlet volt, amikor kitaláltam. Amióta az asszony meghalt, nem mertem lejönni. Van ennek már legalább tíz éve. Ha nem több. Már azt sem tudom, miért jöttem fel. Mindegy. Itt se rosszabb, mint máshol.

A barátaim már görbe bottal járnak. Néha el-eljön egy. Bebotorkálnak a házba, eljönnek a padlásfeljáróig. Kocogtatják a lépcsőket, nem mernek feljönni. Kérdezgetnek. Hogy vagyunk, Tónikám, hogy vagyunk? Mi újság? Pletykázni próbálnak, ilyeneket, hogy van egy cigányasszony, aki ha füttyent, odaszaladnak a birkái, más hiába fütyülget nekik. Pusmognak mindenféléről. Egyre halkabban beszélnek, csak jöjjek közelebb, hajoljak le feléjük. Ha már lehajoltam, lejjebb is jöhetnék egy kicsikét, csak pár létrafokot. Milyen dolog így beszélgetni, mondják. Hogy te ott fenn kuksolsz. Kitörik az ember nyaka – így panaszkodnak. Én hallgatok. Milyen trükk ez. Mondjam azt nekik, milyen dolog lenézni a majdnem kopasz, májfoltos fejekre? Aszott nyakakra, horgas, csőrszerű orrokra? Nézni a mosástól bolyhosodott kockamintás ingnyakat? Csörgetitek az aprót, zsebre tett kézzel álltok a falnak támaszkodva, a templomba készítettétek elő a pénzt, nehogy sokat vagy keveset adjatok, tudom. Nyűgös öregemberek lettetek. Három-négy sárgult lófoggal röhögtök rajtam. Elmenet pusmogtok kicsit a fiammal. Felhajtotok egy pohár bort, lapogatjátok a fiam hátát. Biztatjátok, le fogok én még jönni. Csak türelem kell hozzám, mindig is makacs voltam. Ki kell várni. Tudjátok, hogy nem fogok lejönni. A bor miatt jártok hozzánk, vagy hogy legyen miről beszélni a padokon. Látom, ahogy kiültök a ház elé. Mutogattok felénk. A rézbotos ül a főhelyen. A Miska. Télen-nyáron fekete zakóban. Szürcsöli a nyálát, ha egyedül marad. A lányától kapta a fényes botot. Már alig tud járni, inkább csak csoszog. Keze mindig a botján. Odanőtt szinte. Tavaly még elcsoszogott a tejeskannával a ház előtt, néha még lóbálta is. Most már csak a botba kapaszkodik, meg nyálaz. Megáll a kapuban, belenyúl a zsebébe, komótosan kotorászik, a zsebkendőjét keresi, majd trombitázik-trombitázik, többször is nekiveselkedik, mire végez, aztán megnézi, mit sikerült. Eres kezével a kapuba kapaszkodik. Szusszan egyet, s elcsoszog a padig. Ha kicsit fúj a szél, kalapban ücsörög. Vigyáz magára. Zöld szvettert húz a zakó alá, így üldögél a padon. Ha éhes, csak kurjant az unokának, hozzon már zsíros kenyeret, de jól sózza meg, erőspaprikázza is, és ne sajnálja azt a pohár fröccsöt se. A kenyérhéjat a kutyának veti, ínnyel majszolja a kenyérbelet. Vasárnap beteszi a protézist is, de ha eszik, kiveszi. Nézeget egymagában, pislog, a fejét forgatja. Ha jön valaki, nézi. Bólint, morog valamit, csak úgy magában, talán köszön. Néha megemeli a kalapját. Le is veszi, hellyel kínálja a másikat a padon. Az öreg havert maga mellé ülteti. Lekezelnek egymással. Nem értem, mit beszélnek, de tudom, miről szoktak az ilyenek. A betegségről. Az orvosról. A temetésről. A hízóról. Az esőről. A szárazságról. A búzáról. A kukoricáról. Az új szomszédról. A gyerekekről. Mindig ugyanarról. Körbe-körbe jár a szó. Közben nagyokat hallgatnak. Van, amiről nem illik beszélni. Nem szokás. Kócosan merednek maguk elé, ahogy ujjaikkal a kalap zsíros bélését tapogatják. Fáradtan zakatolnak, míg a hó vékonyan potyogni nem kezd a fagyban. Mindennap kinn ülnek. Mindennap járnak, körbe-körbe.

Mi az, amitől elcsendesedett ez az istenverte kutya a szomszédban? Az a dagadt öregasszony mindig azzal fenyegeti, hogy megszorongatja a tökeit. A kölyökkutyák tányérjába gombostűt tett, hagyta szenvedni őket néhány napig, míg ki nem múlt az összes. A kutya meg csak vonyított. Volt egy fiú a háznál, csendes gyerek, az apja mégis a földre pofozta, ha úgy volt kedve. Előfordult, hogy a sárba rugdosta, el is törött a gyerek keze. A gyerek mégsem sírt soha, ez is zavarhatta az apját, azért rúgta olyan sokáig. Tényleg, miért nem sírt az a gyerek, ha fájt neki? Az apja, amikor a macska rántott húst lopott egy vasárnap, nem ordított senkivel. Másnap reggel feltűrte az ingujját, megfogta a kandúrt, és bárhogy karmolta is, el nem eresztette, fogta a kisbaltát, négyszer sújtott a tőkére, mind a négy mancsát lecsapta, aztán a szürke cirmost odahajította a szemétdombra, s bárhogy rimánkodott a gyerek, még három nap múlva sem csapta agyon, ott nyöszörgött a véres macskaroncs. Amikor elhallgatott, ráhányta a trágyát. A gyerek jó ideig éjjelente bevizelt, mosta az öregasszony a lepedőket, hiába a gumilepedő, mégiscsak elszivárgott valahol a vizelet. Istentől elrugaszkodott gonoszfajta ember ez. Ahogy öregedett, úgy sóhajtozott egyre többet, ilyeneket, hogy ha az isten így akarja… eljött az idő… Aztán már csak állt ott reggelente, a nyakát ropogtatta, óvatosan guggolt párszor, nehezen jártak a szelek, bántották nagyon, öregapám is így csinálta. Amióta kacska lett az egyik keze, valami megszakadt benne, volt úgy, hogy csak bámult maga elé, és egyre többet járt a szája neki, beszélt magában, a keze meg egyre csak görbült. De ő bízott. Meggyógyul, azt mondogatta, megsegíti a Jóisten, az Örökkévaló, a magasságos Úr. A kezével a kopasz fejét simogatta. Ronda, vörös fejű ember volt. Egyszer vasárnap reggel hosszan káromkodott, idehallatszott a miséről az ének. A kezét köpködte. Láttam meghalni. Bottal járt a szélütés óta, akkor is így lépegetett ki a ház elé, eső után rögtön, nézni, ahogy száll föl a pára a kövekről. Kicsúszott kezéből a bot, s nélküle egyenesen beledőlt az árokba, arccal előre a mocskos vízbe. Kapaszkodott kőbe, fűbe, evickélt, kapálódzott, ahogy egy ilyen félbéna, csúszni-mászni alig tudó embertől kitelik, ahogy bírta, próbált menekülni a haláltól. Meredek az árok fala, nem találhatott fogást a sáros árokparton. A lábai kicsúsztak alóla. Görcsösen csapkodott. Sehogy sem tudott felállni. Az arca süllyedt bele a mocsokba. Ha levegőhöz jutott, zihált hangosan. A torkából tört elő valami tompa, gurgulázó, panaszos búgás, kiáltani akart, de sehogy se ment neki. Nagy kövér test. Már harangoztak, jöttek hazafelé az emberek, ő meg csapkodott a sárban. Tehetetlen test. Negyedóra is eltelt, mikor a fia odaért a ház elé. Nem ment le az árokba, bevárta az anyját. Fárasztó volt látni, ahogy gyűlnek az öregasszonyok az árok köré, rögtön megindult a siránkozás. Elszalasztották a gyereket az orvosért. Hárman vonszolták ki az árokból, csak az udvarig értek vele, már odavolt. A fiatal orvos részvét nélkül nézte a sáros testet. A kacska kezet próbálta kiegyenesíteni. Az özvegy botot hozott, az orvos a halott kezéhez igazította, gézzel csavarta körbe, nehezen engedett a nagy test. A fiatal orvos csak szuszogott.

Aztán múlt télen meghalt az öregasszony is a szomszédban. Mehetett volna a fiához, de nem akarta az unokákat pesztrálni, meg főzni rájuk mindennap, inkább maradt egymaga, ebédet hozatott az iskolából, a felét megette ebédre, a másik felét odaadta a kutyának, mégis egyre inkább csak hízott. Amióta egyedül maradt a kutyával, beszélt hozzá, és hízott, mást nemigen csinált. Cudar tél volt, egész nap cidriztem a dunyha alatt, a kémény mellé vackolódtam be, onnan jön némi meleg, el lehetett viselni. Nagy hó esett, lelassult minden és mindenki. Az öregasszony levágta a tyúkjait, ne kelljen bajlódnia velük. Estelente rettenetes hidegek voltak. Két dunyhával takaróztam, sapkában aludtam. Az öregasszony lefekvés előtt meleg levest szokott vinni a kutyának, azt néztem mindig. Hogy ne fagyjon meg éjjel az állat. A kutya hálásan nyalta az öregasszony kezét, amikor kiöntötte a levest. Aztán lefetyelt. Az öregasszony végignézte, ahogy eszik, aztán visszament a házba, négy magas lépcső a gangig, és ott a zöld ajtó mögött már meleg van. Ez ismétlődött hetek óta, minden este végignéztem. A hó csonttá fagyott, az öregasszony jéggé tiporta. Egyik este, mikor indult vissza a kutyától a házba, elcsúszott. Nem is puffant a jégen, inkább nyekkent egyet, élesen. Percekig nem történt semmi. Nem mozdult más, csak a kutya. Nyalta az öregasszony arcát, meg csaholt. Csahol egy kutya? Ki törődik ilyesmivel? Senki. Aztán magához tért az öregasszony. Talán a hidegtől. Lecsúszott róla a nagykendő, a kabát se volt begombolva. Még felülni sem tudott. Csapkodott a karjaival. Mindhiába. Túl kövér volt. Hasra fordulni sem sikerült neki. De nem tudott felülni, nemhogy feltérdelni, felállni. Úgy feküdt ott, tehetetlenül. Nyögött negyedórán át, egyre gyengébben kiáltozott. Lassan beletörődött, hogy nem segít senki. Nyugodtan feküdt a hátán, már nem akart felállni. A kutya az arcát nyaldosta. Nem tudom, mikor halt meg pontosan. Nem lehet látni a halált. Lassan megfagyott, és kész. Reggelre odafagyott az udvarhoz az öregasszony. Úgy kellett lefeszegetni. Pedig a fia ott lakott három háznyira. Sírt, mikor a kutyát agyoncsapta. Fogta a lapát nyelét, lendítette, és úgy. A kutya nem próbált elugrani, csak ült ott, és kész. Odahajította a gyerek a trágyadombra. A házat eladta, a bútorokat kiárulta. Nem tartott meg semmit.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben