×

Az ébredés csápjai

Papp Tibor

2003 // 07
A virágoskert méretű, vékonyra esztergált falábakon nyugvó belga ágyban – mely olyan süppedős, mintha Olivér teste alatt lenne a jól tömött puha dunyha, nem felette, mely minden, álmában elkövetett ösztönös mozdulat után újabb és újabb öntőformaként veszi fel teste alakját, s amely mintha táncoló nagyúri hintó lenne, rugós tengelyeken nagy kerekekkel, álltában is ütemesen ringatja utazóját, faluvégi tájat kínálva behunyt szemei elé, szagokat, illatokat – azt álmodta Olivér, hogy magasan kihúzott szögesdrótról csöpögő, nyálkás őszi hideg van, amely akárcsak egy alattomos besúgó, a ruha alá beférkőzve gyötri testét, s bentről terjed szét, mint talajvíz a falban, s ettől úgy fázik a háta, mint ama késő esti kiránduláson, midőn a bájosan mosolygó szőke fonónőt, Lujzát villamoson és buszon hazakísérte Budakeszire, ahonnan egy semmitmondó kézfogás után (nem engedte magát megcsókolni, de legalább a kézfogásával adott volna valami kis örömet, vagy legalább köszönetet mondott volna azzal, hogy hosszan hagyja sugározni aprócska tenyerének melegét) visszafelé gyalog kellett megtennie az utat, mert nem érte el a város felé közlekedő utolsó járatot. A szivacspuha ágyban, mely mint egy aranyozásra váró tróntalapzat áll a szoba közepén, kétujjnyi vastag, habszerű belga takaróval betakarva is fázik, különösen a háta, mintha közvetlen közelből érezné a Moszkva tér felé vivő úton tébláboló fák téli leheletét, az alacsonyra ereszkedett felhők szorítását, s hallaná a távoli kutyaugatást, mely nem neki, a magános gyalogosnak szól, aki zarándokként vezekel az éjszakába belevesző bokrok nyitott szárnyával sötétített visszaúton, de hangosan emlékezteti az alattomos hidegre. Kétségtelen, hogy az álmában felidézett emlék a búzakalász-szemöldökű Lujza hajdani csábos mosolyának a következménye, de csak a visszaút férkőzött be pizsamája alá, jeges páraként vékony ezüstös csíkban kígyózva Budakeszitől a ličge-i téglacsipkés ház harmadik emeletének kellemesen süppedő ágyáig.

Annak idején, amikor Olivér megmártózott a budai fonodában (néhány hétre vitte oda a sorsa), mintha egy termálfürdő medencéjének selyemsimogatású meleg vízébe ereszkedett volna, lányok-asszonyok mozgása táncoltatta feléje a hullámokat, andalította megpuhult lényét mindenféle révedezésbe, a hullámok fölött megjelenő kis ködökből pedig a csalfa remény szoknyájának cafatai integettek feléje.

A fonodában átlényegülnek a nők évszaktól független nyári hölgyekké, mozgó meleg gyertyákká, munkaköpenyben is takaratlan testekké. A bájaikat fedő ujjatlan, nyakatlan fehér köpenyek olyan összetartozást sugallva mozognak a gépsorok között, mintha egyéltűek lennének azzal, aki hordja őket, olyanok, mint egy erősen kivilágított teremben előtűnő, ide-oda sasszézó, félig levetkőzött skót szellem, melynek fején csábosra kötött kendő virít. Az alig térdig érő munkaköpeny – a fonodában dolgozó nőkön többnyire ez az egyetlen ruhadarab, alatta nincsen csak kisnadrág és esetleg melltartó – fehér anyagból készül, majdnem áttetszőből, mely ha bizonyos szögben éri a fény, egészen beszédes lesz, homályos ablaküveggé változik, amin keresztül az árnyékból mintázott asszonyi testrész láthatóvá válik. A fénnyel átvilágított köpeny fogódzkodót nyújt ahhoz, ami az ablak mögött van, amiből már elképzelhető az árnyékolt formához rendelhető gyönyörűség. A köpeny sehol sem feszül a testhez, éppen csak annyira bő, hogy kényelmes legyen a mozgás, a hajlongás, a kéjes derékcsavargatás benne, s a levegőnek is legyen helye jönni-menni a test és a külső hártya között. A köpeny alatt a test mozgásával együtt hajlongó, alacsony plafonú alagutak labirintusa bordázza a teret, kitérőkkel a keblek mellett, átjárókkal a combok között. Az alagutakban kígyózó levegő szállítja a nyakkivágáshoz a test felületén felszedett illatokat, melyek apró felhőcskékben indulnak hódító útjukra, s lévén a nő csáberejének fontos kellékei, mint minden csábkellék, mindig ugyanazok, és mindig változók. A köpeny ujjkivágása és nyaköble között ívelő két széles pánt szomszédos boltívként veszi közre a fejet. Alulnézetből a pántok a díszkerti rózsalugasok félköríves, drótból font boltozatát utánozzák, melyek alatt a váll légiessé válik, mintha csak arra szolgálna, hogy a pántok ívét magasztosra kerekítse, felülnézetből viszont a pántok a köpeny felelős tartói, a lecsúszás, a lefelé vetkőzés ellenszerszámai.

A csinos fehér lények a gépsorok között különleges táncot lejtenek, melynek visszatérő eleme a pici léptű előre-hátra sasszézás, ugyanakkor a gyakori hajlongás, a hátsófelek kecses kidomborítása réges-régi társastáncokra emlékeztet. Olivér nap mint nap elbűvölve nézte a gépterem egyik sarkából az orsókat huzigáló táncolókat, a szakadt cérnaszálat összesodró fürge kezeket s a mozdulatokat megszépítő rafinériákat, a női találékonyság fűszereit: a homlok fölött nyuszifüles masnira kötött virágos fejkendőket, az úszósapkaszerű, bolyhos hajvédőt, a hátul kötött fejkendő lelógó stóláját, a horgolt, virágoskosárkára emlékeztető, fejre borított hajfogót.

A búzakalász-szemöldökű szőke Lujzával nem a gépteremben, hanem egy klubdélutánon hozta össze a sors három héttel a végzetes expedíció előtt. A terem nehezen nyíló hátsó ajtajával viaskodva véletlenül rálépett Lujza lábára, hegyesen, keményen, mintha kalapáccsal ütött volna oda neki. Az áldozat felsikított, utólag úgy maradt meg a fülében, hogy élesen és egyszerűen, mint egy üveghangon csattanó villám, mely egyszer szúr, de akkor nagyon. Éppen zenekari szünet volt, de nem állt meg az élet, mert ilyenkor minden lány arra összpontosítja gondolatait, rövid távú óhajait, hogy melyik fiút hívja táncba, melyiket tudja magának megkaparintani legalább egy összeborulós tangó idejére. A fonoda klubdélutánjain, a kevés férfira való tekintettel, mindig hölgyválasz volt, amit nem lehet egyszerűen a férfifelkérés fonákjának tekinteni, ugyanis más a filozófiája és más a koreográfiája.

A felkérő hölgyet a szíve viszi a fiú felé, a gesztus akár egy vallomással is felér, melynek mélyén nem az alkalmi ismeretség, hanem mindig a hosszabb kapcsolat ábrándja munkálkodik. A fonodai lányok egyetlen célja táncban, sétálásban, csókolózásban, ölelkezésben a férjhez menés, amire a társadalmi norma, a végig nem gondolt házasélet rózsaszínű felhőcskéi, az anyává válás ösztöne, a családból (néha egyenesen a pokolból) való szabadulás, az önállóság reménye serkenti őket. A lány felkérését a fiú nem utasíthatja vissza, némely legény ezt úgy éli meg, mintha egyenesen vágóhídra vinné őt a melegszívű hölgy kérő. Első alkalommal, miután rátaposott Lujza lábára (aminek egy kicsit sajgott még a helye, de hála a vastag bőrű téli cipőnek, nem történt nagyobb baj), hölgyválasz ellenére ő kérte fel a fehér köpeny nélkül falusi kislány kinézetű, sötétkék rakott szoknyás, búzakalász-szemöldökű, csinos sebesültet, engesztelésül. Nem volt beszédes, de annyit kihúzott belőle, hogy a szüleivel él, összes szórakozása: a fonodai klubdélutánok meg néha egy-egy mozi. Ezután, ha munka közben egymás közelébe kerültek a gépteremben, köszöntek egymásnak, váltottak egy-két szót, majd ismét klubdélutánon találkoztak, ahonnan Lujza a barátnőjével ment haza, nem volt szüksége gavallérra, mígnem a harmadik klubdélutánról hiányzott a barátnő, és Olivérnek alkalma adódott a hazakísérésre.

Ébredésekor az enyhén ringatózó repülőgép-anyahajóra emlékeztető belga ágyban a felderengő halvány fény porában lelki szemeivel Olivér nem a vágy szemcséinek csillogását vélte felfedezni, holott ez lett volna a természetes, a gyaloglás poklával büntető, szívtelen teremtés lebegett előtte, az elérhetetlen fonónő, aki legalább az álomból való kilépés kapuja mellett állva fölkínálhatná magát, fölkínálhatná a szemcsék csillogásában kirajzolódó szellemképét, vékony vonalakkal megrajzolt, szemüveggel ékített aktját, mely – mint szemléltető ábra egy régi lexikonban – valamilyen különleges vonzóerőt képviselő veszélyes virág példájaként a minimumot megmutatja, a képzeletre bízva a többit, mindazt, ami a vonalak szikár vázára ráaggatható: a húst, az arcpirító vért, a has domborulatát, a mellek arroganciáját, a szemek mélyén lobogó vitorlát, a női testet pongyolaként takaró illatot, az ajkak nedves folyópartját stb.

A nagy belga ágyban, mintha helyben járó hullámokban úszna, nem tudja, merre fordítsa ébredő tekintetét; ha nagyon messzire néz visszafelé, akkor Lujzát látja, és öreg atyai barátját, sokat próbált kollégáját, aki megdorgálta, nem azért, mert a lányt hazakísérte, hanem mert nem tudta felmérni, hogy ilyen óriási expedíció végén a lánnyal maradhat-e. Olivér, a város határán túl mások az erkölcsök, mások a szokások – okította ősz bajusza alól Károly –, ott mi teljesen idegen közegben mozgunk, főleg ilyen fonák időben, mint a mienk. Vannak, különösen vidéken, akik azt, hogy szülői beleegyezés és falusi egyetértés nélkül, azaz idegenként, aki kolerát, bűnt, romlást hoz a falura, jársz egy lánnyal, párthoz elkötelezett cselekedetnek tekintik, melynek célja, szerintük, a züllesztés, a falu hagyományos erkölcsének a fellazítása. Ezt tudomásul kell vennünk. Tény és való, hogy az erkölcs megbontása hagyományainkat is kikezdi, a falusiak a maguk zárt világában ezt mindenkinél hamarabb megérzik, s ezt a hagyományporlasztást szívesen támogatja gyarmatosítónk (Károly úgy használta meghitt társaságban ezt a szót, mintha saját találmánya lenne, érződött a hangján, hogy büszke rá), akinek persze ugyanúgy vannak hagyományai, mint nekünk, melyeket ha megpiszkálnánk, akkor halálnak halálával fizettetné meg cselekedetünket. Tudomásul kell vennünk, még akkor is, ha tudjuk, hogy ez így nem igaz, ilyen régen is volt, sőt, még ilyenebb. Gondolj dédnagyapádra, aki egy alsószoknyából kilógó cérnaszál miatt azon morfondírozott az indóház előtt, hogy fölszálljon-e a vonatra, a cérnaszál hívogató szép üzenetének engedve, mely neki, csakis neki szólhat, vagy ne szálljon föl a fátyolos szemű falusi szépség után, akivel még szót sem váltott. Ha nem szállt volna föl, egy életre szóló bizonytalanság vette volna kezdetét, melynek rugója újra és újra odáig tágul, hogy mi lett volna, ha integetés helyett mégis fölszáll. Rágta volna a lelkét minden elképzelhető lehetőség, a legegyszerűbbtől, ami nem több annál, hogy végigbeszélgeti vele az utat, mely némi reménnyel, egy későbbi randevú lehetőségével záródik, egészen a legrafináltabbig, az alkonyi félsötét ablakhályog melletti meleg csókokig. Te most itt tartasz a fonónővel, fölszálltál vele az autóbuszra, hazakísérted, és gyalog jöttél vissza, s ez olyan, mintha föl se szálltál volna. Neked a rosszul sikerült kifejlet a bizonytalanság magja, az a ha, ami mögött olyan gondolatok burjánzanak, mint: ha mégis átöleltem volna, ha megszorítottam volna a derekát, ha váratlanul megcsókoltam volna. Dédnagyapád fölszállt, majd az első kisvárosban leszállt a lány is vele, de ettől nem rövidült meg a hagyomány, ez nem a hazai erkölcs fellazítása volt, mint ahogy a fonónővel óhajtott idill sem lett volna az, vagy ha igen, akkor politikai háttér nélkül, a mindennapi hazai szokások enyhe kopásával összhangban.

Ha ébredő tekintetét nem az évekkel ezelőtti hazai jegelt világ, hanem a közelmúlt mágnese húzná maga felé, akkor a ličge-i szépség mosolyától, Laura hamiskás arcától, melyen, mint alkonyi tenger színeváltó felszínén, fényfoltocskák csúszkálnak, melyeket a belső forrongás keltette hullámok taraja bomlaszt szét, velencei oszlopocskákat utánzó kecses lábaitól, apró galambszárny kezeitől és nagyon tudatos szemeitől bizonyára minden gyorsan fölmelegedne körülötte, olyannyira, hogy a szenvedély okozta lángok harapása és a meghátrálás acélos szúrása okozna végül fájdalmat. A jól menő „Resurrexit” temetkezési vállalat tulajdonosának feleségével, Laurával egy fél éve ismerkedett meg. Hónapos szobát keresett az egyetemi hirdetőtábla szél borzolta fecni-mezején, a kínálat nagynak tűnt, de jobban odafigyelve rájött, hogy vagy messze van az egyetemtől, vagy kicsi lyuk a piacra bocsátott szobák zöme, amikor megakadt a szeme egy sárga lapocskán, ezen a Labbé család kínált egy „megfizethető” (ami összeg nélkül jelzi, hogy drága) „kényelmes, nagy szobát, zuhanyozóval, WC-vel”, azzal a feltétellel, hogy a jelentkezőnek előzetes beszélgetésen kell átesnie. Kíváncsi lett, milyen egy nagyon gazdag diák hónapos szobája, elhatározta, hogy megnézi, végigjátssza a beszélgetést, és a végén az árat sokallva elvonul. A hirdetőtábla melletti nyilvános fülkéből telefonált, Labbé úr vette fel a kagylót, és pillanatok alatt megegyeztek, hogy kedden öt órára megy ismerkedési vizitre hozzájuk.

Kedden délután felvette új fehér nejloningét, ami mosás után vállfán szárítva nem igényel vasalást, pirossal erezett lila nyakkendőt kötött a nyakába, és felöltötte egyetlen elegáns sötétkék ünneplőjét, mely bár ličge-i szerzemény, a hazai jampi ízlés (ami hétköznapi nyelvre lefordítva a legrafináltabb eleganciát jelentette az érőfélben lévő ifjaknak, akik fillérjeiket összekuporgatva izzadták ki a gojzervarrásos félcipő, a slicc fölött spanyol övvel összefogott hosszúnadrág, a skót mintás ing, a fehér csíkkal díszített piros kardigán árát) bizonyos jegyeit is magán viseli: a nadrág szára lefelé erősen keskenyedik, a zakó széles vállú, egygombos, és a mély kivágást övező gallér olyan hatalmas rajta, hogy majdnem elfedi a szivarzsebet.

Súlytalan helyzetet beharangozó érzés fogta el: olyan, mintha gondjai, tervei, feladatai ellenére üres lenne az agya, gondolatai valamilyen automatikus szerkezetnek engedelmeskednének, ami az adott helyzetre levezetve azt eredményezi, hogy a Labbééknál teendő viziten nem akar semmit elérni, mégis meg akar felelni a várakozásnak. Azaz van feladvány, de tudja, hogy a sikeres megoldás nem jár semmi következménnyel. A Saint Gilles utca dombokon ondoláló szalagjának központ közeli alján, majdnem a város szívében, impozáns, háromemeletes ház jelezte jól karbantartott homlokzatával, frissen festett ablakkereteivel, a bejárati ajtón csillogó rézkilinccsel, hogy jómódú a tulajdonos. Amikor becsöngetett, kedves kis játékos harang szólalt meg (akkor még nem tudta, hogy a ház urának temetkezési vállalata van), majd röviddel utána Labbé úr kinyitotta az ajtót, és a katonás bemutatkozást követően meglehetős szigorú arccal betessékelte Olivért a nagy előszobából jobbra nyíló nappaliba, ahol a ház úrnője a sarokkanapén ülve „Jó napot, uram”-mal fogadta köszönését, amit hegyesre csucsorított ajkai közül kipattanó „Laurá”-val fejezett be. Első felvonásként Labbé úr azt javasolta, nézzék meg a kiadandó szobát. Az előszobából induló lépcsőn a második emeletig mentek föl. Elöl Labbé úr, és Olivér mögött Laura, a háziasszony. A szoba tágas volt és elég puritán. Nagy ágy, kertre néző magas ablak, ruhásszekrény, íróasztal, uzsonnaasztal, egy bársonnyal behúzott fotel, három szék és egy piciny fürdőszoba zuhanyozóval. Olivér, akinek saját fürdőszobája sose volt, nem tudta eltitkolni örömbe torkolló csodálkozását (s azt is rögtön érezte, hogy a feladvány sikeres megoldásának egyik kelléke ez a pironkodó magatartás, még akkor is, ha nem lesz következménye). Első ránézésre a szoba hidegnek tetszett, a színek, melyek a teret betöltötték, a fal fekete-zöld indái, a függöny sötétpiros, földig érő ráncai, a bútorok elöregedett barnája összességükben, bár egyenként mindre elmondható, hogy jólét szülte kellék, sötét benyomást keltettek. Laurát követve visszatértek a nappaliba. Olivért leültették az egyik bőrfotelbe, Cinzanóval kínálták meg, és kezdődött a beszélgetés. Közben a bútorokon szaladt végig a szemével; itt is a jólét sugárzott mindenből, és az idegenség, sehogy sem tudta ezt a dekórumot egy pesti nagypolgári lakásban elképzelni – a darabokat külön-külön: foteleket, kis asztalkákat, tálalószekrényt, szőnyegeket, székeket igen, de együtt nem. Mióta megérkezett Belgiumba, mindenre, amit idegennek érez, úgy reflektál, hogy összehasonlítja valami hozzárendelhető hazai tárggyal, hellyel, helyzettel…

A beszélgetés összevissza kanyargott, mint dombok között a falusi kerékvágás, látszólag cél nélkül, az egyetemi tanulmányokról a sportra, a sportról az ösztöndíjra, pontosabban arra az összegre, ami felett havonta rendelkezik (azt hitte, hogy itt be is fejeződik a beszélgetés, hiszen nyilvánvaló volt, hogy havi pénzéből nem telik ilyen drága szobára, de nem), a pénzről a szórakozásra terelődött a szó. Szeret-e táncolni? Igen. A ház úrnője, Laura élénk figyelemmel kísérte a beszélgetést, és nagy ritkán beleszólt, ő az érzékiség mentén tapogatódzott: milyen könyveket szeret? használ-e parfümöt? vallásos-e? jár-e templomba? milyen ingek kísértik meg a fantáziáját? van-e lemezjátszója? kik a kedvenc zenészei? Aztán megint Labbé úr vette át az irányítást, Olivér társasági életéről érdeklődött. Kik a barátai, kikkel jár össze, egymáshoz is feljárnak-e? Igen, néha együtt tanulnak. Aztán egy nyers kérdés következett: van-e barátnője, akivel együtt jár, s ha igen, mióta, és milyen a viszonyuk? Nincs barátnője. Egyelőre nincs. Ez a válasz látszólag megnyugtatta őket, különösen Laurát, akinek a kérdés feltevésekor, mint víz felszínén egy pici kő okozta karikák, valami gonddal kevert félelem hullámzott végig az arcán, de a válasz után a felszín újra boldoggá simult.

Ez volt az a pillanat, amikortól kezdve Olivér, mint egy háborús légvédelmi reflektor, amelyik a sötét égen, a nagy semmiben megtalálja, majd konokul követi az ellenséges repülőgépet, szemével, eszével, férfikíváncsiságával ráakaszkodott Laurára, aki csipkével díszített, kisestélyinek nevezhető, mustársárga selyemruhában ült vele szemben, melynek hullámosra bodorított alja nem fedte el sötét árnyékú nejlonharisnyában gömbölyödő térdeit.

Megállapította, hogy ő a legszebb nő a városban, hogy ilyen szép nővel itt még nem találkozott, hogy fejétől a talpáig szép, nem azért, mert az arca az, nem azért, mert a szeme gyönyörű, mert a kisestélyibe csomagolt alakja csodálatos,

hanem azért, mert egészében, testének minden részét összegezve, minden rajta láthatót összefogva szép. Nőként szép. Egy szemöldökszálat, egy gombot, egy harisnyát, egy fintort, egy karmozdulatot akár el is lehet venni belőle, az egész harmóniája akkor sem omlik össze. Más öltözetben is biztosan nagyon szép. Olivér kapkodva csodálkozott. Hetyke lófarokba fogott sötétbarna haja alatt szabálytalanságában is harmonikus ovális vonal keretezte Laura arcát, mely, lévén ellenfényben (az ablaknak háttal ülve), a legválasztékosabban színezett terepváltozatokat kínálja az érdeklődőnek. Ebben a homályosan fényes és alig szürke vagy az alignál egy kicsit szürkébb érzéki felületek vibráló rendetlenségében két tűzhányó, két kráter égő lávája ontja magából a szemek kacérkodó üzenetét – ami lehet csak annyi, hogy ez mind én vagyok, de lehet az is, hogy aki megközelít, azt elégetem. Olivér nem ijedt meg a vulkánok kohójától, hiszen olyan messzire volt Laura gyönyörű szemeinek kráterétől, mint Ličge a Strombolitól. Megbűvölte a szikrázás, a kráterek tűzijátéka, a kékes fényű gömbvirágok, a robbanó csillagszemcsék havazása, de észnél volt, tudta, hogy a távolság kettőjük között áthidalhatatlan.

Még hajdanában, Pesten, az Éjjel-nappaliban Évikével, a kis diáklánnyal kialakult szerelmes barátság révén jött rá, hogy ő távolról, érintkezés nélkül is – s ebben (ha szerencséje van) a Laurával alakuló jövőbeli viszony is benne foglaltatik – tud boldog lenni. Évikével szalámis zsemléért álltak sorban, amikor először szóba elegyedtek. Aztán minden reggel együtt álltak, várakoztak, és Olivér itatósként szívta be Évike minden szavát. Az okos, gyerekes vonásait nehezen levetkőző diáklány ragaszkodott hozzá, látszott rajta, hogy örül, ha hosszú a sor, amikor együtt várakoznak, szívesen téblábol vele a boltban, s boldog, amikor vásárlás után elkíséri a villamosig. Abban az időben Budapesten fogalom volt az éjjel-nappali közért, nemcsak azért, mert utcai frontja a környezet ráncos vakolatú, sebzett, háború tépte épületei között olyan elegánsnak látszott, mint egy operába igyekvő fiatal dáma – aki nem zenét hallgatni, hanem hódítani megy a dalszínházba, áttetsző, légies ruhában, csipkegalléros hosszú nyakát, selyemkesztyűs finom kezeit közszemlére téve, finoman válogatott külső díszeivel hangsúlyozva a belső csillogást –, hanem modernsége miatt is, az üzlet belső vonalvezetésének egyszerű síkjai és óvatosan hajló görbéi között kétszer annyinak tűnt a szabad tér, ahol vásárlók és apró falatokat fogyasztó emberek mozogtak, szálldogáltak, csusszantak ajtótól pénztárig, pénztártól kávéspultig, kávéspulttól az oszlopokat gallérként körbefutó evőpárkányig, mint amennyit az épületből kihasított volumen kintről feltételezni engedett volna. Olyan volt, mint búvároknak a kivilágított tengerfenék, ahol az oxigénbugyborékokat kávéscsészékből felszálló gőzöcskék helyettesítik, a tengeri növényzetet falidíszek, a csíkos, apró halcsapatokat a pult mögött sürgölődő egyenkötényes

kiszolgálóhölgyek. Bent, a kivételesen jól ellátott, a város szegényes, mindenféle hiányt és kevéske árut kínáló koszos közértjeit meghazudtoló üzletben az ömlesztett és füstölt sajtok mellett a friss felvágottak, disznósültek, májas és véres hurkák, császárszalonnák, vegyes kolbászok (bácskai, gyulai vagy lengyelkolbász, ami mindig aznapinak, szinte érintetlennek tűnt, és vastagabb volt társainál, s kihívóan azzal kötötte le a vásárló tekintetét, hogy oválisra vágott keresztmetszetét a töltelék színes márványába süllyesztett fehérszalonna-foltok tarkították), virslik, tepertők, abált szalonnák kellemes szaga együtt lengedezett a cukrászsütemények édességet sugalló illatával, melyben külön csermely vitte a krémes, külön a dobostorta vagy a kakaótorta speciális párlatát, s ehhez társult a pult egyik végéből indulva, mint stadionba igyekvő szurkolók fürtjéhez, egy feltűnően öltözött sovány legényke, a reggeli italnak becézett kávészerűség keserédes illata. A félbevágott fehér veknik, a pufók arcú zsömlék, kiflik azonnali falatozásra buzdították a közönséget, melynek zöme az esti és a reggeli órákban, amikor Olivér odajárt, főleg pufajkás és lódenkabátos vacsorázó vagy reggeliző munkásokból tevődött össze, néhány – ruházatukból ítélve – szellemi foglalkozású emberből és a férfiak között sürgő-forgó nőszemélyekből, sminkeltekből, friss arcúakból, csizmásokból és lógó mellűekből, akik éjszakai műszak előtt, netán után rohantak ide, avagy a füstös tűzgyújtást elkerülendő, csak egy meleg italra tértek be, valamint egy-két, nemcsak a mennyországból, de a meglehetősen szegény földi magyar paradicsomból is kiűzött, szárnyatlan, elöregedett, összeaszott, éhségtől sápadt, rendőrségtől, feljelentőktől, párttitkároktól rettegő, de rongyosan is klasszikus eleganciára törekvő, református pap kinézetű, csontváz arkangyalból, kiknek nem a tolluk, hanem az ingük volt fehér, s rojtosodó gallérjuk pihéi adták az angyalillúzióhoz a valóságkeretet. Öltönyük hajdanában fekete lehetett, de a sok tisztítás, kefélés, napsütés átfordította színüket sötétszürkébe, úgy néztek ki, mint egy száraz napraforgókóró, amelyik állva maradt a határban karácsonyig, kabátzsebük párkánya is rojtosodott, és bolyhos aszalt szilvaként feküdtek egymás alatt zakójukon a gomblyukak. A nyári erdőtüzet átélt fatörzsek kérge a kéreg-kabát gyengébb pontjain megrongyolódik, aki meglátja a foltokat, az tudja, vagy megérzi, hogy iszonyatos hosszú szenvedés, égés, sercegés, nedvek elfövése, illatok elpárolgása előzte meg a látható állapotot, az Éjjel-nappali élettől, betegségtől, kivetettségtől, meghurcoltatástól, politikától megpörkölt öreg arkangyalai is egy hajdani erdő maradványai; kiállásukból, arckifejezésükből, mozgásukból, szemük világvégét jelző ijedtségéből látszik, hogy az ő lombjaik is erős ágakon nagy leveleket hajtottak, és egészségesen zöldek voltak egykor, hogy jobb napokat éltek meg, a rájuk zúduló tűzvészt pedig úgy-ahogy – szerencsétlenségükre – átvészelték. Ráncok barázdálják az arcukat, a nyakukat, a bőrük olyan száraz, hogy reszelővel lehetne elsimítani rajta az árkokat. A debreceni öreg tiszteletes úr is egyik lehetne közülük, aki közvetlenül a háború után a hittan mellett éneket is tanított az általános iskolában, aki édesanyám helyett édsanyámat mondott, aki inkább gyalog járt, mint villamossal, bár nem volt annyira szegény, hogy egy szakaszjegyet meg ne engedhetett volna magának. Futballistává avanzsált régi diákjai juttattak neki egy-egy jegyet a DVSC meccseire. Énekórán néha arról mesélt, hogy régen az úgy volt egy tizenegyesnél, hogy a pálya széléről bekiáltott valamelyik cipőkereskedő, Miska (Nagy Miskának hívták a kapust), ha megfogod, kapsz egy pár síbakancsot. Miska kivédte, és a kereskedő, anélkül, hogy ismerték volna egymást, hozta neki a lábbelit.

Reggel hattól általában nyolcig, fél kilencig van a reggeli ideje. A két-három töpörödött arkangyalt kivéve előbb-utóbb mindenki a kasszához járul, majd onnan a felvágottak pultjához megy, vagy a kávésgéphez, esetleg többször is. Ebből a jövés-menésből jön létre a lassított, a szereplőket összeterelő, pörgető, szétröppentő balettszerű mozgás, mely hol felhőszerű lebegést, hol hullámokat, hol örvényeket idéz elő, melyekben a fejek, a vállak, a karok, a hajlongó derekak szinte a testtől függetlenedve vesznek részt. Ebben a koreográfiában az aszott kisöregek szabadon csoszogó szereplők, akik – mintha valamilyen térerő irányítaná őket – általában ott mozognak, ahol a boltban ácsorgók sűrűsége fogyó tendenciát mutat. Mozgásuk tele van feszültséggel, az éhség szorításával, félelemmel, hogy valaki rájuk mordul, megüti vagy kiparancsolja őket az üzletből; ők ugyanis kezdetben a fal mellől fürkészik a falatozókat, a kávézókat, akik távozáskor kiüresedett csészéjüket az evőpulton hagyják; leshelyükről szinte észrevétlenül odaúsznak az elhagyott csészéhez, és tartalmát, ami majdnem a semmivel egyenlő, átöntik a kezükben lévőbe, ugyanis néhány csepp mindig marad a csésze alján. Kevéske zsákmányukkal visszatérnek a fal mellé, és csendesen meghúzódva – legszívesebben láthatatlanná tennék magukat – várják a következő, szinte anyagtalan maradéknak nevezhető adagot. Cseppről cseppre gyűjtik a mások szájából visszamaradt reggeli italt, s amikor összegyűlik egy kortyra való, akkor megisszák, kitapogatva nyelvükkel, szájpadlásukkal, ínyeikkel az ital minden finomságát, maradék melegét, ízét, lassan, komótosan forgatják szájüregükben, hogy az ivás élvezete minél tovább tartson, s ha az evőpulton egy kis zsemle- vagy kiflidarabka, netán egy kolbászvég vagy egy kis tepertőmorzsa is fekszik, papírtányérkájukra azt is összeszedik, s kés-villa nélkül elegánsan elfogyasztják. Ha nagyon-nagyon éhesek, ha egymással is versengeni kényszerülnek (már régen nem az a tét, hogy szeretik-e egymás asszonyát), olyankor stratégiájuk csak annyiban változik, hogy nem a fal mellett húzódnak meg, hanem a kávézó vendégtől egy-két lépésnyire cövekelnek le, igazából rá se nézve, nehogy a megközelítő hadműveletet rossz néven vegye, de mikor az távozása jeléül félrefordítja a fejét, kopott varjúként hangtalanul rácsapnak a zsákmányra. Megesik, hogy valamelyik kis öreg a kelleténél hamarabb nyúl oda a csészéhez, amikor két cseppnél még több van benne, amit az elforduló, félrenéző, másfelé kíváncsiskodó vendég még meg akar inni. Olyankor leszidják, vagy mérgelődve ráhagyják a többletcseppeket. A szomorú öregemberarc ilyenkor még jobban beárnyékolódik, a teljes kiszolgáltatottság leprafoltjai veszik birtokukba látható felületeit.

A fogyasztók között a fiatalabbak viselik el a legnehezebben a testi-lelki nyomornak ezt a látványát. Nekik a tevőleges erő a törvény, amin belül bűn a gyengeség, aki ennyire lecsúszott, az ne jöjjön ide, ne zavarja őket, ne zavarja meg lelki nyugalmukat, ne akarja felébreszteni lelkiismeretüket, a spirálvonalon elinduló gondolatok a csúcshoz közelítve egyre nagyobb energiát sugároznak magukból, aminek durva kirohanás a vége. Menjen innen! Takarodjon! Ha még egy percig itt ácsorog, feljelentem! Mit akar? Micsoda dolog ez, rögtön rendőrt hívok! Olivér ismerte a deklasszált réteg baját, nyomorát, de ekkora elesettséget el nem tudott képzelni. Nem volt kirívóan jótékony lélek, az átlagtól bizonyára nem ütött el, de a fiatalok hangvétele nagyon bántotta, ennyi megalázás láttán többször megesett a szíve a kávégyűjtő aggastyánokon, néha otthagyott nekik egy fél csésze reggeli italt az evőpulton, hozzá fél zsemlét vagy kiflit és egy-két szelet szalámit. Az óvatos maradékvadászokról többször eszébe jutott dédnagyapjának híres téli találkozása a kifosztott lengyel fuvarosokkal, akik fagyott orral, a Poprád völgyében több napon át hadakozva a hóval, éhségtől gyötörve, kicserepesedett ajakkal léptek be a város széli meleg fogadóba ingujjra vetkőzött urak és ledér ruhában lebegő hölgyek közé. Nagy volt az ijedelem, dédnagyapa szerint mintha valamilyen megállíthatatlan erő húzta volna őket, nem tudtak egy helyben maradni, pici csusszanásokkal elindultak a poharak és az asztalon maradt ételek felé, olyan erővel haladtak, amit érezhetően semmi sem tudott volna megállítani; ha valamit elértek, annak egy szempillantás alatt nyoma veszett, megették, megitták. Ha elfogy előlük az étel, akkor a hölgyek következnek, gondolták (dédnagyapa szerint) a félénk uraságok, de erre nem került sor, a rettenet csak néhány percig tartott, addig, amíg a fuvarosok feje elmondta, hogy mi történt velük – nem akarnak ők garázdálkodni, csak éhesek. Az Éjjel-nappaliban, melynek csillogó tisztasága csodaszámba ment: tükörként ragyogott a pult, mint egy keskeny jeges csúszda, fehéren szikrázott a mögötte feszítő fal, fekete frakkban cövekelt a kassza emelvénye, nikkelezett csillagszóróként fénylett a kasszagép, és szerényen fehérlett a földet borító kövezet, szikrázott minden, mint a frissen polírozott márvány, s úgy csorgott a polcokról, könyöklőkről, bolti bútorokról a neonfény, mint nyári esőlé az udvaron felejtett kerti székről. Az Éjjel-nappaliban a kis öregek csoszogásának, a reggeli balettnak soha nem volt vége, a kávégyűjtögetés, a harc az éhség ellen, a reménytelen kiszolgáltatottság mindennap újra kezdődött, legalábbis Olivér akkor így érzékelte, s ebben szerepet játszott Évike is, aki reggel pontosan megérkezett, de mielőtt belépett volna, az ajtónál megigazította vörösesszőke, hosszú haját, és visszatarthatatlan mosolyba fordult az arca. Előbb csak köszönésként fogtak kezet, aztán kézen fogva álltak sorban nap mint nap, egészen addig, amíg Olivérnek hosszabb időre el nem kellett utaznia a fővárosból. Az utolsó napokban Évike már két kézzel fogta Olivér kezét, és egész lelkével is ráakaszkodott, majd a legutolsó napon egy borítékot adott át neki. Természetesen szerelmes levél volt benne, de nem akármilyen. Évike már nem volt ott, amikor kinyitotta. Félkemény papírlapon üzent neki, kézzel írt, gyönyörű betűkkel:

Első ránézésre a szavakkal megrajzolt hétágú csillagot csodálta. Ilyet még nem látott, csak Tóth Lajától hallott valami hasonlóról, aki a debreceni Református Kollégium könyvtárában régi könyveket bújt, azt remélve, hogy valamilyen keleti titkot talál bennük, mert meg volt győződve, hogy a keleti titkok fogják megnyitni előtte az élet kapuját. Keleti titkok helyett egy tulipános-rajzos versféleséget talált, melynek soraiban úgy voltak kivastagítva bizonyos betűk, hogy együttesen kiadták a virág rajzát. A titok bizonyára valamilyen kabalisztikus megfogalmazásban bújt meg a szöveg ráncaiban, de ennek megfejtéséhez kettejük tudománya is kevés volt. Évike levelének üzenete ott kezdődött, hogy nem öt-, hanem hétágú csillagba foglalta bele mondanivalóját, és nem pirossal, hanem kék tintával írta. Az olvasást a legfelső csúcson kezdte el: neki egy inget, puhát, mintásat, aranysújtásos mellényt… de úgy érezte, hogy valami nem stimmel, egy csúccsal visszakattintott, és a nagy A betűtől indult el: A kedvesem göndör hajú, vinnéK neki egy inget puhát mintásat Aranysújtásos mellényt hogy úgy Ragyogjon rajta mint a tavaszi széL látod azt akarom hogy te is árAszd azt a meleget ami most kéKen ég bennem és jussak eszedbe én. Ez az. Valósággal elkábult Évike szavaitól, úgy érezte, hogy ebben a néhány szóban minden közös tíz-húsz percük benne van, a kézen fogva eltöltöttek ugyanúgy, mint a szemezve kívánkozó ácsorgások, holott úgy istenigazából még nem is csókolóztak, legfeljebb annyi jutott nekik osztályrészül, hogy a nagy fényben, mindenki előtt, összeérintették ajkukat. A megfejtés egyszerű volt: az almafa virágait röptető tavaszi szél ragyogása napsütést jelent, az első bimbókat szárító napsugarakat, az égbolt kibontott kék lepedőjének a melegét, amilyet egy puha ing ad annak, aki hordja, s most jelképesen ezt ajándékozza neki Évike, hogy Olivér őt soha el ne felejtse. A meglepetés akkor jött, amikor már tízszer megnézte, elolvasta a levélkét, amikor már belefáradt a képzeletbeli papírforgatásba: a visszafele és fejen állva olvasásba, akkor, amikor váratlanul felszikráztak szemei előtt a csillagszárak csúcsait jelentő betűk, mint körtefa zöld levelei között a sárga gyümölcs, láthatóvá vált számára az, amit rögtön észre kellett volna vennie. A kis versben, ami lehet, hogy Évike szerzeménye, lehet, hogy lemásolta valahonnan, a hét csúcs betűje úgy úszik a szövegben és fölötte, mint a gerincüket levegőztető, a víz felszínén surranó halak. A csillagszárak hegyén lévőket összeolvasva egy nagyon egyszerű, de dinamiterejű szó formálódik: AKARLAK. Ez volt Évike csillagos vallomása, egekben és földön egyszerre járó természetének ablaknyitása a szerelmesen szeretett férfi felé. Olivér akkor még nem tudta, hogy ezentúl talán soha az életben nem találkoznak egymással, ettől a pillanattól kezdve úgy gondolt Évikére, mint a mesebeli királykisasszonyra, akinek a kezét az Éjjel-nappali közértben tett gyakori látogatása révén nyerte el. Közérti viszonyukban, amit valójában ismeretségnek illik nevezni, mert viszonyuk, legalábbis abban az értelemben, ahogy ezt a fogalmat a szerelmesek szintjén értelmezni szokták, nem volt, a közértnek mindössze annyi szerep jutott, hogy keretet adott a kassza előtti sorban állás közbeni kézfogásnak, keretet adott az egymás mellett levésnek, az egymásról való ábrándozásnak, ez utóbbi volt szerelmük lényege, Olivér ebben találta meg lelkének emelkedett nyugalmát, a világból való menekülés mindentől elzárt szigetét, a hétköznapokból való apró kikapcsolódások célját. Ebben a szerelemben a kedvesnek a keze és a feje volt az ábrándozás kiváltó oka: az arc tökéletes élővé képzelése, a fülek és a haj egymásra csúszása, a szempillák zongorabillentyűzetének mozgása, a szemöldök homlok alatti gátja. Ennek a szerelemnek a fűtőanyaga az a néhány hét volt, amíg együtt éjjel-nappaliztak, együtt várták a kasszánál a visszajáró aprópénzt, amíg együtt húzták-halasztották azt a tíz percet, ami reggelente kijárt nekik. Ez olyan szerelem volt, amit barátsággal is lehetett volna jellemezni, azaz majdnem jellemezni, mert minden tökéletes volt benne, amit szerelmesek között barátságként szokás számon tartani, de ami a szerelemben több a barátságnál: a test minden pontján támadó elfojthatatlan kis tüzek, a másik testi-lelki birtoklásának a vágya, a féltékenység indulatot szikrázó gyufamérge – annak csak csírákban volt nyoma egymás iránti vonzódásukban.

Attól a pillanattól kezdve, hogy a kiadó szobával kapcsolatos beszélgetésre Olivér belépett Labbéék házába, a város legszebb asszonya, a tűzhányó-szemű Laura nemcsak a fényes emlékű ličge-i hercegségnek, de Olivérnek, a menekült magyarnak is koronás úrnője lett, akinek, ha kell, életével is adózik, gondolta első felindultságában. Az ismerkedési vizit kellős közepén, átfutó felhőként, eszébe jutott a csendes kis teremtés, aki szó nélkül, egyetlen arcmozdulattal el tudta mondani, hogy jól érzi magát, s ebből kiindulva azon mélázott, milyen boldog lenne, ha valamelyik önkiszolgáló kávézóban vagy egy külvárosi postahivatalban most Laura mellett állhatna, foghatná a kezét, amíg el nem érnek a pulthoz. Ahogy telt az idő, Laura arca élénkülni kezdett, mintha friss szirmai nyíltak volna ki, majd nem titkolt kíváncsisággal kezdte fürkészni Olivér rezdüléseit, keze mozgását, tekintetének irányát, mintha mikroszkóp alatt vizsgálná, hogyan mozognak benne az érzelem mindenféle sejtjei, az indulatok kromoszómái. Látszott a tekintetén, hogy nem vesz tudomást a korlátokról, nem méri be a távolságot, ami közte és Olivér között tátong, bizonyára azért, mert igazából nem is érdekli sem a távolság, sem Olivér.

Egy jó órányi beszélgetés és néhány pohárka Cinzano után Labbé úr kihirdette az eredményt: szívesen látják Olivért albérlőként a házukban, s ezt megerősítette azzal a ki nem mondott nagylelkűséggel, hogy a normális bér egynegyedét kérte a szobáért, amit Olivér is könnyen ki tud fizetni. Nem akart hinni a fülének. Vannak pillanatok, amikor minden megfogható felborul, amikor valami nagyon jó, valami nagyon üdvös árasztja magából a bizonytalanságot, amikor a kelő nap sugarai, mintha északról indulnának világboldogító útjukra, nem találják helyüket, ide-oda imbolyognak. Mintha könnyű alkoholmámor idézné elő, Olivér fejében, lábában, mellkasában érezte a súlytalanságot. Ez nem lehet igaz! Máshol egy koszos lyukért többet kell fizetni. A legszebb ličge-i asszony közelsége pedig olyan eszelős állapotba hozta, mintha megnyerte volna a totó főnyereményét.

Másnap beköltözött.

Szinte nem múlt el nap, hogy a háziak meg ne hívták volna egy pohárka italra. Labbé úrból néhány nap után Dávid lett, és Laurával is, aki csak három-négy évvel volt idősebb nála, tegezőbe fordult a viszony. Mindennap láthatta Laurát, hallhatta a hangját, érezhette napszakokhoz igazodó illatát, olyan álomszerű volt az élete, mintha a mennyországban bérelt volna magának szobát. A bordák közé befészkelő pocsék belga idő ellenére a mennyországban, azaz házon belül, mindig sütött a nap. Laura mindig fényárban úszott, mint a ciszterek öreg templomának mennyezeti freskóján az enciánkék ég alatt hárfázó, aranygalléros Szent Borbála. Mindennap ott volt, és mindennap mosolygott, bár Olivér nem tudta teljes biztonsággal megállapítani, hogy Laura mosolya mély érzésből fakadt-e, rokonszenvből, vagy csak úgy köszönésképpen. A köztük lévő szakadék tudalmában rajongott, lángolt érte, s ekkor úgy tűnt neki, hogy az a tény, hogy a közelében lehet, kielégíti szerelmes vágyakozását.

A nagy előtér volt a ház központi helyisége, a szíve, mely minden mozgást áteresztett magán. Az előtér falát földtől a plafonig vajszínű, nyers kőlapok fedték, melyek közé beékelve a márványburkolatú sötét padlón nehéz, barna faajtók álltak, és mint egy nyitott hengert utánzó barlangban a barlangászok körbeékelt kampói, a fából faragott lépcső csigavonalban kapaszkodott föl a fal mellett a harmadik emeletig.

A nappali kétszárnyas ajtaja mindig nyitva állt, valahányszor Olivér elhaladt előtte, szemeivel Laurát kereste, aki szívesen időzött a sarokkanapén. A téglacsipkés ház terebélyes ágyában, egy fázós álom után visszaidézve a közelmúlt eseményeit, visszaidézve Laurát, visszaidézve a gazdag polgárházban eltöltött első napok kielégítetlen izgalmát, a még be nem hegedt sebek fájdalmába valami édesség, valami jóleső érzés keveredik. Milyen idili volt a megérkezése, milyen kellemes meleget és lelki nyugalmat kínált neki az életében először megérintett, felsőfokú jólét!

Az első hét végén a Labbé házaspár meghívta vacsorára. Nagyon kellemes borozásba torkollott az est, és egymást nyitogató beszélgetésbe. Dávid egy jól menő temetkezési vállalatnak a tulajdonosa és igazgatója; csinálja, mert ebből élnek, mondja, majdnem közömbösen, de amit szeret benne, az a márványok sokfélesége, erezete, tapintása, csillogása, tisztasága. A különböző márványok egy nagy család tagjai, melyből egy kis sógorság-komaság mindenhová jut: Franciaországba, Olaszországba, Görögországba. Laura érettségi után beiratkozott az egyetemre, de az első év végén összeházasodott Dáviddal, s ez az egyetemi tanulmányok végét jelentette. Szeretik a zenét, koncertekre járnak. Nemrég hallották zongorázni Rubinsteint, aki – Laura szerint – szárnyait csapdosó fecskévé változott át, amikor a Polonaise-t játszotta, ugyanis olyan gyorsan repdestek ujjai a billentyűkön, hogy nem látszottak a kezei.

Laura gazdag polgárasszonyként választékosan öltözött, bármelyik napjának ruhacsokrai még csak nem is emlékeztettek az előzőekre; ha kedden a győztes szín a kék volt, mert minden egyéb szín belecsúszott a kék valamelyik árnyalatába, akkor szerdán a sárga vagy a zöld következett. Nagyon ügyesen gazdálkodott a színeket hordozó felületekkel, nem feltétlenül a legnagyobb darab volt sárga a sárga napon, hanem egy kirívó övszelet vagy egy tojásnyi brosstű, mely bevilágította az omló ruharáncok hegyeit-völgyeit, mellek fölötti szirtjeit, deréktáji szakadékait. Selyem- és nejlonharisnyái is hol világosabb, hol sötétebb árnyalatúak voltak ruházata egyéb darabjainak függvényeként, de még arra is vigyázott, hogy a harisnya hátsó csíkja, mely tökéletes függőlegesként a bokától kúszva fölfelé a rejtett ajzószerhez, a térdhajlat alatti fehér sátorhoz s onnan a combok feszes mezejéhez vezet, nyílegyenes legyen, és pattanásig feszülő, mint hegedűn a húr.

Már javában ősz volt Ličge-ben, amikor megismerkedtek. A Citadella dombján falevelek sárga szőnyege helyettesítette a virágokat, a várost átszelő folyó felett öreg munkások őszülő hajára emlékeztető köd lebegett, mely paróka is lehetett volna, jobbra-balra csúszkáló vendéghaj, amit kopasz ágaik fésűjével fognak meg a parti fák. Ilyenkor az erős fény egy kicsit megtompul, a belga ég kékségére, melyben a tojás szétfolyó sárgája valahogy mindig jelen van, áttetsző-fehér bélés kerül, mely megpuhítja a körvonalakat, lekerekíti a házak éles sarkait, gyapjassá teszi a hegygerinceket. Ha kisüt a nap, a katedrális mellett, az elegáns sétányon a nők még nyáriasan kínálják magukat, könnyű öltözék lebeg rajtuk, nyomtatott kartonanyagból szabott virágkelyhek, haranggá keményített világos vászonszoknyák, hullámzó selyemblúzok, könnyen lobogó, bő ruhácskák. Olivér ezeket szerette igazán.

Harmadik hete lakott már Labbééknál, amikor Dávid egyik este bejelentette, hogy csütörtökön elutazik Olaszországba, márványügyben. Pénteken reggel Laura bekopogott a szobájába, s meghívta vacsorára. A vacsorához a ház asszonya könnyű fekete selyemruhába öltözött, mely olyan rövid volt, mint egy balerina tütüje. Amikor Olivér megérkezett az ebédlőbe, gyertyát gyújtott, és nagyon finom borokat tett az asztalra. Vaddisznósültet ettek, amit a csinos szakácsné szavakkal is fűszerezett: elmesélte, hogy hála az Ardennek erdeiben feltúrt tápláléknak, a vaddisznó húsa, mintha mogyoróval vagy dióliszttel lenne meghintve, különlegesen finom ízű, sülve, füstölve, sonkaként, kolbászként kerül az ínyencek elé. Amikor a sültre koccintottak, Laura mintha kacsintott volna, mintha mondani akart volna valamit a szemével. Amikor újra bort töltött, akkor is, mintha véletlen lenne, hozzáért Olivér poharat fogó kezéhez. Hosszan hozzáért. Aztán cipőtlen lába az asztal alatt megkereste Olivér bokáját. Ez egyenes beszéd, szögezte le magának Olivér, és belerémült a gyönyörűségbe: Laura kikezdett vele. Laura Olivér szemébe nézett, és töltött, és ittak, és ittak, és egyszer csak már csókolóztak. Az asztal mellett állva Olivér úgy dugta Laura szájába a nyelvét, hogy a lelkéig leérjen, válaszul Laura a hasát, a combját, a melleit nyomta Olivérhez. A kanapén már vetkőzni kezdtek, amikor Laura felállt, megfogta a kezét, és fölvezette szobájába, a második emeletre, ahol hagyta magáról lehámozni a ruhát. A város legszebb asszonya hagyta magát! Laura minden lefejtett darab után egyre szebb lett, s amikor már semmi sem volt rajta, befeküdt Olivér ágyába.

Hajnal közeledtén aludtak el, és reggel együtt ébredtek.

Olivér fütyörészett, trillázott, bár az ébredés megrázkódtatásából fakadó kételyek, mint a meleg pincében tárolt krumpliból a kis fehér szálacskák, melyekben Dávidra vonatkozó kérdőjelek helyettesítették a növényi nedvet, csíráztak a koponyájában, amit tudomásul vett, de gondolatai közé nem engedte be őket. Annyira jól érezte magát, annyira tele volt boldogsággal a mellkasa, hogy a belülről jövő feszítés már-már fájdalomba fordult át bordái között. Laura mosolygott. Folyt belőle a mosoly. Mosolyának újabb és újabb hulláma ömlött Olivér arcába, s csorgott le egészen a lába ujjáig, mint a meleg gyógyvíz. Agyát annyira megülte a pillanatnyi testi-lelki jólét, a boldogság, az elégedettség, hogy gondolkodóképessége, mintha megbénult volna, nem tudott kimozdulni az öröm meleg kátyújából. A következő két napot, mint a nászutasok, szinte reggeltől estig ágyban töltötték.

Csak akkor állt helyre Olivér szellemi egyensúlya, amikor Laura kiment a szobájából, le az első emeletre, öltözködni. Tulajdonképpen Olivér akkor sem azzal foglalkozott, hogyan fog majd Dávid szemébe nézni, ezt a minél később eljövendő pillanatra kell hagyni, gondolta magában, hanem azzal, hogy lesz-e ennek a hirtelen, ennek a csillagszóró-szépségű násznak folytatása.

Miután Dávid hazaérkezett Olaszországból, hármójuk együttléte a régi kerékvágást igyekezett megkeresni, ami látszatra sikerült. Laura csak úgy félvállról, messziről köszönt neki, és amikor Olivér elhaladt a közelében, nem kukkantott ki újságja mögül. Tartották a távolságot. Nem beszéltek össze, az egymás iránti hűvös magatartás egészen természetesnek tűnt, olyannyira, hogy Olivérben felébredt a kétely: Laura esetleg egyszeri, csupán véletlen kisiklásnak tekinti azt, ami történt.

A legszebb asszonyt rendületlenül csak távolról csodálhatta, amit azzal igyekezett enyhíteni, hogy felidézte közelségének legrészegítőbb pillanatait, maga elé képzelte mogyorószínű ruhája alatt dagadó fehér melleit, hídívű combján az arany pihéket, bőrének meleg olívaolaj-illatát, a szőrös zsombékot combjai között, melynek forró hasadéka belülről nedvezik.

Az első kisiklás a hűvös, a távolságtartó, a semleges kerékvágásból a harmadik éjszaka esett meg, amikor éjféltájt Laura, mezítláb, földig érő hálóingben, mint egy bibliai királynő, akinek legszemérmesebb óhaja is parancsként sóhajtódik el, belebegett a szobájába, s bebújt a takaró alá Olivér mellé, akinek szíve a csodálatos meglepetéstől és a félelemtől gőzkalapácsként vert. Azonnal elöntötte a birtoklás vágya, szinte önkívületben, mohón maga alá ölelte az asszonyt. Csak félig bízva Laura óvatosságában, Dávidhoz vivő gondolatait igyekezett csillapítani, már csak azért is, mert képtelen volt a füléből kirekeszteni az ágy ütemes recsegését. Mi lesz, ha Dávid észreveszi, hogy Laura nincs a helyén? Mi lesz? De Laurától nem merte megkérdezni. Egyelőre kielégítette az, hogy kétnapos nagy szerelmi orgiájuk után, a látszat ellenére, Laura nem lett közömbös vele szemben. Miután újfent kitombolták magukat, Laura lement, földig érő hálóingében, az első emeletre, vissza a családi hálószobába.

Napközben a száraz közöny látszata volt Olivér életének mindennapi része és feladata, az este várakozással telt el. Vacsora után gyorsan felrohant, megvetette az ágyat, abban a reményben, hogy ezzel a gesztussal, ezzel a hirtelen kitalált babonával megbűvöli, idecsalja Laurát. Két nap múlva, villanyoltás után, a hálóinges Laura megint belebegett a szobájába. Nagyon forrón szerették egymást, aztán a hálóing, Laurával együtt, visszatért polgárilag pontosan kijelölt helyére.

A két-három naponkénti éjszakai titkos ölelkezés menetrendszerűen ismétlődött. Laura nem beszélt a férjéről, Olivérben pedig az a megmagyarázhatatlan félelem dolgozott, hogy ha rákérdez, abból baj lesz.

Gondját senkivel sem tudta megosztani, legszívesebben dédnagyapjától, a másvilágról kért volna tanácsot, ötleteket és helyzetét megvilágító szavakat. Laura annyira kitöltötte testét-lelkét s ábrándjait, hogy gondolatban sem mert egy téglát elmozdítani a frissen kialakult apró szokások építményéből. A szerelmi jóllakottság bénítólag hatott rá, úgy érezte, mintha örökre benne ülne a beteljesült élet puhán süppedő foteljében, melyben semmi más feladata nincs neki, mint nyitott szemmel, mozdulatlanul várni, várni, de nem azt, hogy történjék valami, hanem annak az ellenkezőjét. Tanácstalan volt. A beteljesült szerelem homályos oldalaival nem tudott mit kezdeni. Nem tudta, hogy ezt a viszonyt hogyan lehet az élete vonalára ráhelyezni. Ebből a viszonyból kiindulva milyen terveket szőhet? Házasságot? Harmadikat megillető eltűrtséget? Kirobbanó családi botrányt, melyben ő a bűn és a bűnbak, az egyedüli elítélt, aki megkopasztva mászik ki a kalamajkából?

A megérzése nem csalt. Amikor már nem bírta tovább, két hónapos viszonnyal a hátuk mögött, amikor Laura hajnali két óra felé indult volna vissza az első emeleti családi lakosztályba, rákérdezett a férjre: mi lesz, ha Dávid egyszer észreveszi kettejük viszonyát. Laura válasza, mint a hegyomlás, egy masszában borult rá, súlyosan, könyörtelenül, ereiben megállította a vér mozgását, sulykolólapátként szorította ki mellkasából a levegőt. Hirtelen azt sem tudta, mit csináljon, fennakadt a szeme, és hitetlenkedve fulladozott. Végül nehezen, de elért az agyához, hogy Dávid az elejétől fogva tud az egészről. Sőt, az ő ötlete volt. Dávid két évvel korábban egy szörnyű operáción esett át, azóta impotens.

Ezek után Laura sietősen kivonult Olivér szobájából, talán még megszokásból sem kívánt neki szép álmokat.

Egy pillanat alatt minden kivilágosodott: a szoba kiadását megelőző beszélgetés, Dávid olaszországi útja, Laura feszültségmentes éjszakai kirándulásai.

Dédnagyapa, ha most elemezné helyzetét (ami mindig egyik erőssége volt), akkor azt mondaná neki: Te kiszemelt hím voltál, fiam, egy nekik tetsző, szép felépítésű állat, akinek az aktus végrehajtása adatott feladatul, amihez azonban sem az utódnemzés, sem társadalmi szerep nem társult. További veszteséget elkerülendő, csinnadratta nélkül, lábujjhegyen, azonnal vissza kell vonulnod. Dédnagyapa, bár sokat hajózott, sokfelé járt, se szeri, se száma a nőkkel kapcsolatos kalandjainak, ilyet soha nem élt át, ezért meg kell értenie, hogy tanácsot adni könnyű, de megfogadni annál nehezebb. Laurát nem lehet csak úgy otthagyni. Még akkor sem, ha valaki vérig sértve vánszorog kifelé a szerelem préritüzével összeégetett vidékről. Laura istennő.

Nagyon fájdalmas, önmarcangoló éjszaka következett. Laura valóban istennő, álnok, hideg istennő, aki gyönyörű, aki kívánatos, de aki, az előzményekből következtethetően, alattvalójától istennek kijáró áldozatként követeli meg a testi szerelmet. Bizonyára mindegy neki, hogy melyik alattvalójától, attól, aki most lakik a szobában, vagy aki ezután fog ott lakni, mindegyiknek ez a feladata, s ebből következik, hogy neki, az istennőnek, amennyiben az ő orgazmusára nincs kihatással, teljesen közömbös, hogy az alattvalónak van-e az aktusban némi öröme. Most éppen Olivér lakik a szobában, rá hárul az istennőnek adandó áldozat, de mi történik akkor, ha nem teljesíti azt, amit tőle elvár? Számíthat-e arra, hogy Laura különböző női praktikákkal, ajtónál való összedörgölődéssel, őzikenézéssel, váratlan simogatással megpróbálja felizgatni őt, vagy elhagyott szeretőként szerelmesen verekedni kezd, botrányt csap érte?

Miközben kérdéseire választ keresett, Laura hozzá való viszonya olyan tiszta lett előtte, mint az erdei forrás jéghideg vize. Nem, Laura nem fog hadakozni, se csábítani, se botrányt csapni, eddig soha semmi ilyesminek nem adta jelét, ilyesmire soha egyetlen szava nem utalt.

Rettenetesen elszégyellte magát, hogy Laura feltételezett önzésére önzéssel válaszol, ugyanis neki, Olivérnek az fáj, hogy égő parázshoz hasonlítható intim viszonyuk ellenére Laura megmaradt függetlennek, az fáj, hogy lelkileg nem birtokolja őt, az fáj, hogy nem azért feküdt le vele, mert nem bírt nőként ellenállni neki, nem azért adta oda magát, mert felindultságában megsemmisült a férfi szerelmet sugárzó lénye előtt.

Laura kéjének, asszonyi kielégülésének nem társa, ő csak eszköze volt. Ez fájt neki.

Dédnagyapjának megint igaza volt, ebből a helyzetből csak akkor fog élve kikerülni, ha késedelem nélkül elszakít minden szálat.

Másnap a konyhában bejelentette az éppen reggeliző Laurának és Dávidnak, hogy elmegy, nem tart igényt tovább a szobára.

Cselekedetének helyességéről azáltal is megbizonyosodhatott, ahogy a Labbé házaspár közönyt színlelve, szó nélkül tudomásul vette távozását, a reggelizőasztaltól fel sem álltak. Dávid mindössze annyit mondott: a címedet hagyd meg, ha postai küldemény érkezik, tudjuk hová továbbítani.

Sietve összepakolt, és átmenetileg beköltözött évfolyamtársához, Gyurihoz, akit barátilag az utóbbi időben eléggé elhanyagolt. Egy gumimatracon húzta ki azt a két hetet, amíg megtalálta a virágoskert méretű, vékonyra esztergált falábakon nyugvó belga ágyat befogadó szobát, amelyben puha hullámok közt ébredezve gondolatcsápjaival vissza-visszatér életének valamelyik állomásához.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben