×

Remélem, kitűnően érzed magad

Ferdinandy György

2003 // 06



Közismert dolog, hogy akit a szárnyára kap a hír, annak hirtelen rengeteg rokona, osztálytársa támad. Nekem is lett egyik napról a másikra néhány ismeretlen ismerősöm. Rokonom azonban csak egyetlenegy. Egy brassói magyar asszony. Róla írom ezeket a felemás, szándékom szerint gyengéd és ironikus sorokat.

Azokban az időkben Erdélyben is volt egy előadó körutam. Nem mentem szívesen, azok, akik útbaigazítottak, nem festették rózsásnak a romániai állapotokat. Mégsem bántam meg: olyan szerető gondoskodás vett körül mindenütt, amire a mai rideg világban álmában se számít a messziről jött idegen.

A figyelmet még el is túlozták egy kicsit. A gépemből például minden este kivették a filmet, a borítékokból a leveleimet. Ami a könyveimet illeti, ennek a csomagnak már első éjjel, a határon nyoma veszett.

Mindegy, a körút még így is sikeresnek volt mondható. Minden előadásom után dedikáltam, jobb híján a meghívókra írtam rá a nevem.

Egy ilyen szeánsz után, Brassóban állt meg előttem ez az asszony. Koromfekete, villogó szemű szépség, első látásra amolyan késő-ötvenes. Nem meghívót, hanem egy rojtos pergament tartott a kezében, mint kiderült, egy keresztlevelet.

– Szia, Öcsike! – mondta nevetve.

Így ismertem meg Antóniát, az unokanővéremet. A keresztlevélen valóban az én nevem állt, és hát mindig is voltak a családban fekete bárányok és zabigyerekek. Miért ne! Megöleltem és megcsókoltam én is az égből pottyant brassói nővéremet.

Aznap nem sikerült többet beszélnünk. Toncsi valami biztonságos helyre invitált, de azután megkezdődött a fogadás, és elrángatták őt mellőlem a biztonságomra ügyelő hivatalos közegek.

*

A dolog azonban nem maradt ennyiben. Antónia hamarosan Budapesten is jelentkezett. A Kálvin téri aluljáróban adott nekem találkát, a Rádióból jöttem, és ez a metróállomás – mint mondta – neki is útba esett. Tíz percet vártam, talán negyedórát, hallgattam a sipákoló bolíviai zenészeket. Azután továbbálltam, egy kicsit megkönnyebbülten, egy kicsit mérgesen.

Legközelebb a Vörösmarty téren állt meg a sátor előtt, ahol – ha lett volna kinek – dedikáltam volna a könyveimet.

– Szia, Öcsike! – mondta vidáman. – Egész nap vártalak!

Mármint hogy az aluljáróban. Vonattal jött be, Monorról, és hát ugye pár percet késett a vonat.

A Vörösmarty téren euforikus a magamfajta skribler. Ráadásul a néni leguberálta elém az asztalra a pénzt, és igen, megvette a könyveimet.

– Találkozhatnánk? – suttogta titokzatosan.

– Miért nem jössz ki hozzánk? – vetettem oda könnyelműen.

A meghívást nem lehetett visszaszívni. A megbeszélt időben – egy vasárnapi ebéd után – Antónia beállított.

Hogy ne mondjak mást, mindenkire mély benyomást tett. Rózsaszínű csipkék, fekete szalmakalap. Nálunk már csak az Operett színpadán tündökölnek ilyen ódon, vidéki úriasszonyok.

Elbeszélgettünk, mit lehet mondani. Toncsika eladta mindenét odaát, Romániában, és most itt – mint mondta: az anyaországban – keresett magának állást és lakhelyet. Valamit várt tőlem, kétségtelenül. De a vendégek aznap sokáig maradtak, neki meg ugye a vonat. A várva várt beszélgetésből semmi se lett.

Egyszer még láttam őt. Kijött Kőbányára, ahol a művelődési házban szerepeltem. Ami ott történt, azért még ma is szégyellem magam. Havas eső zuhogott. Öcsém vitt haza, mert a gyaloglás akkor már nehezemre esett. Mit szépítgessem, öten álltunk ott a sötétben, és csak négy hely volt a kocsiban. Egy szó, mint száz, Antónia lemaradt.

*

Lehet, hogy az én fejemben se túl nagy a rend, de tény, hogy kerülöm azokat, akik – hogy úgy mondjam – egy kicsit zűrzavarosak. Márpedig az erdélyi unokanővér kétségtelenül ebbe a nehezen körülírható kategóriába tartozott.

Elmúlt egy év is, mire hírt kaptam tőle. Egy géppel írott hosszú, zavaros levelet.

„Szia, Öcsike!” – így kezdődött a szöveg. „Remélem, kitűnően érzed magad.

Nehéz sok mindent elfelejteni. A bizalmatlanságot, amire nem adtam okot. Attól kezdve, hogy átadtam neked ükanyám keresztlevelét, egy James Bond-film főhőse lettem. 1995. június 17-én, szombaton délután, rumosüveggel leütöttek. Hiába jöttem át a határon, itt Pesten is a sarkamba szegődtek. Sorolom: lelöknek a villamosról, bokaficamot kapok. A leveleimet felbontják, vagy meg se kapom Monoron. Egyetlen barátomat elteszik láb alól, néhányszor a legsúlyosabb életveszélybe kerülök. De miért? – kérdezem.

A folytatás se jobb. Amikor visszatoloncolnak, egy szekuritátés professzor herpeszvírussal fertőzött tűvel vesz vért tőlem. Az egész testem, a belső szerveim gyulladásba jönnek… valaki miatt! Közben leárazzák és tönkreteszik a lakásomat.

Amikor kiengedtek, karácsony másodnapján, elütött egy autó, majdnem súlyosan. Hónapokig csak vánszorogtam Brassóban az utcán. Ugye, nem a te tudtoddal tették ezt? Nem kell aggódnod, megbocsátok mindent. Engem is az első szerelmem jelentett föl, rám volt állítva 1956 után, az embernek a jó barátok a hóhérai.”

„A borzalmas csak az – folytatódott a levél –, hogy ezek a dolgok mind veled kapcsolatosak. Valahányszor közöltem veled az új számomat, azonnal le lett hallgatva a telefon. Valami szörnyű dolog került bele abba a képbe, amit bennem a könyveid olvasata kialakított.”

„Nagyon sajnállak – fejeződik be a levél. – Baleknak néztek, beteg lettél, és ma már csak az imádság segíthet rajtad és rajtam is.”

*

Ezután még egy másfél oldalas utóirat következett. „Most pedig – így szegény, szerencsétlen nénikém – mellékelem neked a fényképét annak, akinek az útjában állsz. Virgil Magu ő, a titkosszolgálat főnöke. Talán hallottál róla, Paul Gomát szegényt is ő mérgezte meg.”

„Mint láthatod, Virgil az amerikai Virgin-szigeteken mossa a pénzt. Ezek alig 65 kilométerre vannak Portorikótól, és ez elég ahhoz, hogy tartson tőled is.”

A fényképen azonban senki se mossa a pénzt. Se Ágnes asszony, se maga Virgil Magu. Mi vagyunk rajta, feleségem és a gyerekek. Megyünk a pálmák alatt, egy keskeny sikátoron, mellettem Clo, a francia asszony, a nyakamban Vince, a harmadik, a legkisebb fiam. A háttérben valami Kolumna nevű bank.

Annak idején gyakran átjártunk a Szűz-szigetekre. A hajójegy árát behozta a vámmentes ital: a gin meg a rum. De a képet nem mi csináltuk. És akármennyit nézegettem, minden kétséget kizáróan mi öten voltunk a szürke, penészes papíron.

„Ha tudsz, menj el, és mondj el mindent az Illetékeseknek – folytatódott az utóirat. – Cserében talán elárulják, hogy milyen vegyszert adagoltak be neked. Szegény fejed, még boldog voltál, hogy eljutottál Erdélybe. Elkísértek a vesztőhelyedre. Gondolkozz rajta, kinek köszönheted ezt a meghívást. Mert az biztos, hogy nem nekem.

Én csak azt jelentettem, amit amúgy is mindenki tudott. Azt hiszed, nem értették meg, amikor arról beszéltél, hogy a portorikóiakból száz év alatt se váltak amerikaiak? Nem emlékszel, hogy’ tombolt Vásárhelyen a közönség? Te pedig, Öcsikém, halálra ítélted magad.”

Baljós, szörnyű szöveg volt, minden zagyvasága ellenére is. A betegségem valóban az erdélyi turnét követő hónapokban keletkezett.

„Keresgélj a lakásodban! – fejeződik be az utóirat. – Aki keres, az talál. Van egy super bird nevű amerikai készülék. Kérj a követségedtől, elcsipogja majd, ha van poloskád. Ámbár ez ma már csak eső után köpönyeg.

Még csak annyit kérek tőled, hogy a mellékelt borítékba tedd bele a leveleimet. Azután élj jól, vigyázz az egészségedre. És felejtsd el azt a keresztlevelet.”

*

– Egzaltált nőszemély! – mondta öcsém. – A helyedben nem törődnék vele.

Ezt persze tudtam én is. De én – szégyen, gyalázat! – megszerettem szegény nővéremet. Meg aztán volt ebben a sztoriban néhány furcsa adat. Kezdve a keresztlevélen. Nem volt hamisítvány. Antónia tényleg az én rozsnyói családomból származott.

Azután ez a fénykép. Valami barátunk csinálta volna? Az ember néha elfelejti az ilyen faramuci részleteket. Egyikünk se néz a lencsébe, nem tudjuk, hogy figyelnek. A Szűz-szigeteken, igen, tízezer kilométerre Romániától, és ennek ma már harminc éve.

Néhány héttel a brassói út után bénulni kezdett az egyik lábfejem. Az orvosok eleinte érszűkületre, később cukorbajra gyanakodtak. Időbe került, mire nevet adtak a gyereknek. Azt mondták, ideggyulladás. Más szóval olyasmi, amiről nem tudni semmit, és kezelni se lehet. Legfeljebb kutatni, hogy hogyan keletkezett.

„Elhitették veled – írta nénikém –, hogy apád betegségét örökölted. Nem tettek el láb alól, úgy, mint a többieket. Ezeknek tele van a spájzuk lassan ölő kotyvalékokkal, és gyógyszerésznő is volt a pakliban, Vásárhelyi Rádióné, egy nőbizottsági pipi.”

A neurológus, aki foglalkozott velem, azt mondta, hogy a kiindulópont valami mérgezés lehet. Valami toxikus anyag fertőzte meg a szervezetet. Persze ma már minden anyag mérgező. A harmadik világban különösen.

Most, öt év után, béna mind a két lábfejem. Megszoktam ezt is, szóra sem érdemes. Írom tovább a szövegeimet. Antónia azonban még ma is felkeres. Koromfekete, villogó szemű szépség, szia, Öcsike, mondja nevetve, és nyújtogatja a rojtos szegélyű keresztlevelet. Mostanában nincsen már rajta se rózsaszínű csipke, se széles karimájú szalmakalap. A haja vizes, és egészen a koponyájára tapad. Vánszorog valahol Brassóban az utcán. Vagy lekurvázzák a monoriak a pályaudvaron.

Valamit vár tőlem. Lehet, hogy csak ennyit. Hogy kimondjam a nevét. Hogy volt ő is. Hogy üvölteni kéne, és nem jön az ember torkára a hang.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben