×

Dániától a Doberdóig

Hellenbart Gyula

2003 // 06
Öt évvel ezelőtt Ács Margit e folyóirat 1998/3. számában fölvetette a magyar nemzettudat egyik elhanyagolt problémáját: a ’48-as mítosz és a késői dualizmust idéző nosztalgiák hallgatólagos ellentétességét, pontosabban: békés együttélésük kuriózumszerűségét. Groteszknek nevezte, hogy a Habsburg-uralkodóház ellen vívott szabadságharc ideálja összevegyül a magyar tudatban a világháborút megelőző évtizedek, a „régi jó békevilág” ideáljával, hogy „egy szív egyszerre dobban meg 1848-tól és a Monarchia rekvizitumai láttán”.

A témához nem szólt hozzá senki. Jómagam megpróbáltam magyarázatot találni e szkizofrénnek látszó jelenségre, mert a Monarchia továbbélésének története személyesen érint (erről szól az alábbi cikk), de próbálkozásaim kudarcot vallottak. Rájöttem, hogy voltaképp nem érzek áthidalhatatlan tartalmi ellentétet, inkább csak minőségi különbséget a két érzés – a büszkeség és a nosztalgia – között. De kezdeti próbálkozásaim azért mégsem voltak egészen meddők: az írónő felszította érdeklődésemet a probléma háttere iránt. Kezdtem hát utánanézni a cs. és kir. múltnak, s a téma egyre inkább hatalmába kerített. Leszögezhettem néhány közhelyszámba menő, de gyakran elsikkadó igazságot, például azt, hogy a bonyolult szerkezetű és heterogén népességű Osztrák–Magyar Monarchia sokarcú államalakulat volt, amely már eleve hordozott magában ambivalens vonásokat, brizáns elvi és érzelmi összeférhetetlenségeket. Ezek 1848 nagy európai földindulásában aztán elszabadultak, és drámai módon a felszínre törve láthatóvá tették a birodalom kaotikus „infrastruktúráját”. Ennek folytán egy-egy rangosabb birodalmi tisztségviselő tudatában szükségképp gubancolódtak össze szétbogozhatatlanul a különböző, egymásnak ellentmondó lojalitások. Deák István A törvényes forradalomban le is ír egy-két ilyen esetet. Íme az egyik:

„1848 nyarán Blomberg báró, e német nemzetiségű császári-királyi ezredes, egy lengyel dzsidás lovasezred parancsnokaként azt a megbízatást kapta a magyar kormánytól és a temesvári főhadparancsnoktól, hogy védje meg a verseci járást és annak német, szerb és román lakóit a szerb lázadóktól. Blomberg egy ideig sikerrel teljesítette a feladatát, de aztán kétségei támadtak, és ezért főnökeihez fordult tanácsért. Az osztrák hadügyminiszter, aki utálta a magyarokat, nem mondott sem igent, sem nemet; a temesvári főhadparancsnok, aki szintén utálta a magyarokat, utasította Blomberget, hogy harcoljon a szerb lázadók ellen, akik egyébként nagyrészt Őfelsége lojális szerb határőreiből kerültek ki. Ugyanezt követelte Blombergtől a magyar királyi biztos is, aki szerb ember volt. Mikor azonban a szerb lázadók vezére – egy szintén német nemzetiségű császári és királyi ezredes – arra intette Blomberget, hogy a császárhoz legyen hű és ne a királyhoz (a kettő természetesen egy és ugyanazon személy volt), akkor Blomberg visszavonta lengyel katonáit a környékről, és így Versec meg más német városok lakosságát kiszolgáltatta a szerbek dühének. Versec azután még többször cserélt gazdát, de ahányszor elfoglalták a szerbek, annyiszor szabadították fel a magyarok, először egy szerb, később pedig egy lengyel tiszt parancsnoksága alatt.”

Tudjuk, hogy az első világháború utáni zavaros viszonyok között is adódtak ilyen szituációk, hiszen mind a cs. és kir., mind a honvéd tisztikar többsége utálta Kun Bélát és kormányát, a csehek és románok ellen azonban szívvel-lélekkel harcoltak a Vörös Hadsereg soraiban.
A kommunista Lukács György mint politkomisszár olyan katonák statáriális kivégzését írta alá, akik a románokkal szembeni, szóval kimondottan honvédő, de egyre ingadozóbbá váló arcvonalból dezertáltak. És végül még egy későbbi, jellegzetesen cs. és kir. eredetű szkizofréniás epizód: voltak legitimista magyar huszártisztek, több vitézségi érdemrendet viselő első világháborús veteránok, akik a második világháborúban a keleti fronton ismét bravúrosan verekedtek, de Horthytól semmilyen kitüntetést nem fogadtak el…

A régi Magyarországot kétszáz évig foglalkoztató kuruc–labanc, avagy Kossuth–Deák ellentét is jó termőtalaja volt a váltakozó lojalitásoknak, dezertálásoknak, itt-ott a sima árulásnak. Ocskay László esete nem egyedülálló, idetartozik a darabontkormány programja és működése, Kossuth Ferencék pálfordulása és végül a budaörsi csata története is. Megannyi példája az ambivalens politikai kötődéseknek vagy „helyezkedő” taktikázásoknak, amelyek e komplikált birodalomnak már szinte a „génjeibe” voltak írva. Más birodalmak történetében is bőven adódtak belső súrlódások és nagy köpönyegforgatások, de az osztrák–magyar perszonálunió e tekintetben alighanem rekordot állított fel a modern Európában. S a legszövevényesebb érzelmi és lojalitásbeli labirintus – a „rongyszőnyeg” – képét éppenséggel a magyar térfél nyújtotta, a többséget jelentő, egyfelől elszakadni akaró, másfelől a magyarok ellen Béccsel kollaboráló milliós kisebbségekkel s mindennek a tetejébe a magyarságot is megosztó kuruc–labanc ellentéttel. Ami egyébként ugyancsak nem volt mentes a szkizofréniától: a Habsburgokkal szemben oly kitartóan viaskodó „nemzetnek” egyszerre csak Bécs mellett kezdett dobogni a szíve, amikor Napóleon 1809-ben tálcán kínálta fel neki az olyannyira óhajtott függetlenséget…

Így vagy úgy, a szűnni nem akaró konfliktusra a művészet és irodalom is reagált, szépítő-békítő célzattal, persze igen szerény eredménnyel, de mindenesetre reagált, s ezt elismerően le kell szögeznünk. Hogy csak két reprezentatív példát említsünk: Madarász Viktor a Kuruc és labanc című színpadias festményével, Jókai pedig a két Baradlay fivér szembeállításával éreztette, hogy van közéleti vénája. S a téma halhatatlanságát jelzi, hogy a Harmonia caelestisben is felbukkan, persze immár minden romantika és szépítgetés nélkül.

Nem csoda hát, hogy történelmünkre visszapillantva néha fejünket csóváljuk, s hogy önmagunkba nézve is bukkanunk ellentétes érzelmekre. És egyfelől kétségtelen is, hogy 1848/49 mítoszának kultusza annyira benne van a nemzet zsigereiben, hogy elvben valóban nehezen fér meg a Ferenc József nevéhez fűződő világ pozitív ábrázolásával (Illyés Gyula még egy évszázaddal a kiegyezés után is egyszerűen gyilkosnak nevezte az uralkodót), másfelől az is tagadhatatlan, hogy a régi jó békevilág iránti nosztalgia – kivált az első világháború utáni nyomorúságos időkben – nagyon is érthető érzelem volt (és maradt is, mert a nyomorúságnak nem akart vége szakadni).

Napjainkban mindebből aligha vonhatunk le jó lelkiismerettel más tanulságot, mint azt, hogy el kell sajátítanunk a párbeszéd és a kompromisszumkötés művészetét.

Evégből felejtsük most el kísérletképp a szabadságharcot, és maradjunk a békésebb természetű nosztalgikus érzésnél, amely természetesen az osztrákok szívében is otthon van, mint ahogy akadnak más, még felfedezésre váró, közös tulajdonságaink is (ha nem is mind pozitívak). Mindenesetre Habsburgok ide, Habsburgok oda, barátságosabb szálak is fűznek bennünket nyugati szomszédunkhoz, ha nem is tudatosan, s kár is lenne a négyszáz éves állami együttélés történetét mindenestül a gyűlölködés áldozatává tenni.

Nem muszáj nekünk minden szomszédunkat utálni.

Elég baj, hogy az átlagember a Lajta mindkét oldalán igencsak keveset tud a két nép kulturális kapcsolatairól. Irodalmi és filozófiai befolyásokról, illetve áthallásokról születtek szórványosan tanulmányok, de bennünket nem az érdekel, miként hatott egyik költő a másikra, hanem hogy miként befolyásolta az osztrák–magyar szimbiózis a magyar közgondolkozást és egyáltalán, mindennapi életünket. Mert ilyesmiről még szórványos ismereteink sincsenek (legfeljebb azt tudjuk, hogy jó néhány köznapi szót vettünk át az osztrákoktól a vájdlingtól a slafrokig, a pukedlitól a partvisig, sőt valószínűleg a nyasgem is fordítás).

Tény sajnos, hogy a magyar köztudatban szinte kizárólag csak politikai-érzelmi töltésű, meglehetősen szimpla képek élnek erről a négyszáz évről, útját állva a kulturális, illetve lélektani szempontok elfogulatlan méltánylásának. Például annak, hogy a XVIII. és XIX. század magyar szellemi művelődése és köznapi-társadalmi kultúrája Bécs nélkül el sem képzelhető. Nemcsak Kazinczy, Bessenyei, Batsányi, Kármán, Kölcsey stb. írói működésében játszottak nélkülözhetetlen szerepet a Bécsből jövő könyvek, kották, újságok és egyáltalán, szellemi impulzusok – többek közt a francia eredetűek is –, hanem a lassan polgárosodó magyar társadalom lektűrigényét kielégítő folyóiratok, magazinfélék és más nyomdatermékek is beleszóltak „Transzlajtánia” gondolkodásmódjának alakulásába. És a későbbiekben is számtalan olyan apróság, nyelvi, magatartásbeli, öltözködési, lakberendezési, tudományos, kisipari-szakmai stb. sajátosság, jó vagy kevésbé jó, honosodott meg az országban – és élte túl nemcsak a Monarchiát, de még 1945-öt is –, ami osztrák eredetű vagy legalábbis osztrák közvetítéssel kapott európai hagyomány.

Főként Mária Terézia uralkodásának negyven évéhez és utótörténetéhez fűződnek máig látható és tapintható kulturális emlékek. Bécs ebben az időben Európa egyik legnagyobb és leggazdagabb városa (a testőríró Bessenyei szerint a „Föld koronája”) volt, amelynek sokrétű kulturális kisugárzása Magyarországon maradandó értékeket produkált. A királynő – és részben fiai – uralkodásának leglátványosabb öröksége kétségkívül a „tereziánus barokk” architektúra: a megyeházák, püspöki paloták, főnemesi kastélyok, templomok, rendházak, gimnáziumok s egyéb régi középületek, amelyek freskóikkal, bútorzatukkal, hatalmas könyvtáraikkal és belsőépítészeti kialakításukkal együtt a magyar táj félreismerhetetlen ékességei.

A szellemi-erkölcsi „beszivárgás” köznapokban érvényesülő hatásai természetesen kevésbé látványosak és kézzelfoghatóak, noha (nem mindig rokonszenves) lélekformáló következményeik ezeknek vannak igazán. Ezekről jobbára csak címszavakat ismerünk: egyfelől ellenreformáció és jezsuitizmus – amely nálunk bizony inkább Bécs, semmint Róma felől hatott –, másfelől a jozefinizmus, amely kaput nyitott a felvilágosodásnak, és megpróbálta egy modernebb szociális berendezkedés felé lökni az országot. (S ezzel nem csupán merő elutasítást provokált, ahogy az iskolában tanultuk.)

A száz évvel későbbi „lótuszevő” korról már valamivel többet tudunk. Az osztrák századforduló irodalma egy idő óta már foglalkoztatja akadémikusainkat, ha megkésve is, és nem is túl vehemensen. Sajnos, csak akadémikusainkat és nem íróinkat. A Redl ezredesről készült könyv és film láthatólag nem ihlette meg őket. Pedig professzori értekezések nem tudják kellően éreztetni, kisszámú magyar olvasójukkal sem, azt a politikamentes, jobbára morális tendenciájú és fölöttébb éles társadalomkritikát, amely olyannyira jellemző volt a századelő bécsi íróira. S amely olyannyira érint bennünket is, lévén, hogy a korabeli „Kákánia” Robert Musil által behatóan elemzett szellemi iránytalansága, a léhasága miatt a „phaiákok fővárosának” csúfolt Bécs értékvákuuma – gondoljunk csak a Redl-film álarcosbáli jeleneteire! – a gyors tempóban növekvő és hagyománytalan Budapesten különösképp tanulékony publikumra talált. „Nem osztom a nézetem”, mondta egy korabeli pesti szállóige. A fiatal, idealista Lukács Györgyöt annak idején nem véletlenül háborította fel környezetének ez a frivol nihilizmusa.

Summa summarum, érdemes tanulmányozni a századforduló osztrák irodalmát, de az újabb kori Ausztria történetét, a mai osztrák történészek és publicisták írásait is, köztük nem utolsósorban az 1956 óta Bécsben élő Lendvai Pál rólunk írt könyvét, ha tisztába akarunk jönni némely bennünk munkáló, félig tudatos vagy egészen öntudatlan beidegződéssel, szívünk többirányú dobbanásaival.

A régi jó békevilág – Romsics Ignác is ennek leírásával kezdi XX. századi magyar történelmét –, az osztrák–magyar szimbiózis utolsó korszaka az, amelyről még aránylag eleven képet tudunk alkotni magunknak. Mert legszembeötlőbb sajátosságai a viselkedéskultúra területén észlelhetők, s ezeket még a mai hetven körüliek is megfigyelhették felmenőiken. Ma már persze nem könnyű feladat érzékelhetően leírni e sajátosságokat. Talán némi szertartásosságban, a külsőségek és rangkülönbségek túlhangsúlyozásában, körülményes (nyers dühkitörésekkel meg-megszakított) udvariaskodásban, bizonyos sztereotip életbölcsességek gyakori hangoztatásában és persze a mindenható állam előtti hajbókolásban nyilatkozott meg ennek az embertípusnak a sajátos arcéle. Kiben ebből volt több, kiben abból, de a hasonlóság a kor nadrágos emberei között kétségkívül fennállt, legalábbis ama megfigyelők számára, akik más társadalmakat is ismertek. Helmut Qualtinger például, főképp a Joseph Roth-filmek szereplőjeként, mesterien tudta alakítani e korszak reprezentatív figuráit. Nálunk ez a téma jobbára csak periferikus jelentőségű volt, de Németh László, ha csak futólag is, konkrétan kitért rá. Életrajzában ugyanis, más-más helyen, megírta, hogy az ötvenes évek első felében két emberen ismerte fel a cs. és kir. idők formálóerejét: Szép Ernőn és Rákosi Mátyáson. Mindkettőjüket „Ferenc József kori embernek” nevezi. (Szép Ernővel a szigligeti alkotóházban ismerkedett meg, Rákosi Mátyással pedig az Akadémia utcai pártközpontban, ahová – a család nagy rémületére – a diktátor 1955 nyarán behívta.)

Idekívánkozik egy személyes élményem is: 1956. november 22-én reggel a szüleimmel baktatok lefelé a Bartók Béla úton, bőröndöket cipelve, a Déli pályaudvar felé, amikor a Gellért sarkához érve egy jó megjelenésű, idős úr jön velünk szembe. Amint tekintete a vele körülbelül egyidős apáméval találkozik, mindkettejük arca egy pillanatra elváltozik, és – noha most látják életükben először egymást – valami összetartozásfélét jelző kifejezést ölt. Az üldözött őskeresztények válthattak így hajdan pillantást. Rögtön látták egymáson, hogy egyívású emberek, s tudják, amit tudnak: előző nap volt Ferenc József halálának az évfordulója…

Íme, a kettős monarchia nevelő hatása, amely még a „népek börtönének” nevezett hajdani birodalom esküdt ellenségeiből is kikényszeríti az elismerést. Mert ez az utcai jelenet, több-kevesebb valószínűséggel, éppúgy lejátszódhatott volna Tirolban, Triesztben, Horvátországban, Galíciában, Erdélyben vagy akár Prágában is. A Monarchia különböző nemzetiségű katonatisztjeit és hivatalnokait egy mintaszerű esprit de corps láthatatlan köteléke fűzte össze. A két öregúrban is ez iránt élt nosztalgia, még a félhalott város romjai között is.

Ennyire pregnáns, mondhatni, poénes élményem a Monarchiával kapcsolatban nem volt több, de azért joggal elmondhatom, hogy a dualizmus tovább élő maradványai az én neveltetésembe is elég alaposan beleszóltak, szóval hogy nem kizárólag könyvekből ismerem ezt a kort. Igaz, élményszerű ismereteim nem annyira politikai vagy gazdasági, hanem inkább katonai jellegűek. S talán nem végzek haszontalan munkát, ha az Ács Margittól kapott ösztönzés ürügyén, jobban mondva azzal visszaélve, régi élményeim felidézésével kissé lefújom a port a közös osztrák–magyar történelem egynémely mozzanatáról, illetve köznapi rekvizitumáról, amelyről, noha tegnap még a szó szoros értelmében az „orrunk előtt” volt, nem vettünk tudomást.

Tapasztalataim szerint kevesen vannak tisztában azzal, hogy a Horthy-éra egyenes folytatása volt a Habsburg-hagyományoknak, akkor is, ha a korszak kísérőzenéjében a Habsburg-ellenesség és a ’48-as retorika fontos szerepet játszott. Mert a Trianon utáni királyi Magyarország, ellentétben a köztársasággá átalakult s a muzeális állapotoknak energikusan véget vető Ausztriával, nem modernizálódott: kormányzati ideológiája, hierarchikus társadalmi rétegeződése, vagyoneloszlása, hivatalainak „kafkai” bürokráciája, vezető osztályainak életszemlélete és érintkezési formái dualista örökség voltak. Még a honvédségi egyenruhák is csak minimálisan változtak. Amikor 1956 októberében némely katonatiszt sutba vágta a ruszki tányérsapkát, és a régi honvédségi sapkát tette a fejére, aligha gondolt arra, hogy a nevezett sapka sem magyar, hanem voltaképp osztrák örökség…

Némileg sarkított fogalmazásban mondhatjuk: notóriusan átkoztuk a Habsburgokat, s közben nyakig benne ültünk a tőlük örökölt világban (fokozva ezzel az ország Trianon utáni politikai és szellemi elszigeteltségét). S a külföld előtt nem is titkolhattuk el örökségünket. Nemegyszer kellett hallanom Németországban, mennyire látszik rajtunk, ötvenhatos emigránsokon, hogy a Frenec József-i kor gyermekei vagy legalábbis unokái vagyunk.

Innen van, hogy ha az ember hosszabb külföldi tartózkodás után hazatér, s mielőtt átkelne a Lajtán, pár napig körülnéz Bécs környékén, vagy kivált Burgenlandban, már ott úgy találja, hogy tulajdonképp hazaérkezett. Legalábbis így volt ez még a hatvanas évek elején, vagy még pontosabban: így jártam én 1961 nyarán, amikor leendő menyasszonyommal Hamburgból leutaztunk a Fertő-tó mellé, egy kicsit azért is, hogy átpillantsunk a Vasfüggönyön. Már az olcsóbb bécsi szálloda szobájának lámpaburája, ajtajának és ablakainak sárgaréz kilincsei láttán is szinte elérzékenyültem. A burgenlandi falvakról pedig, amelyeken a következő napokban átvitt az utunk, első látásra még egy hétpróbás néprajzos se mondta volna, hogy azok kívül fekszenek a magyar glóbuszon – de ez már nem a mi témánk.

Később, az évek során, lassan tovább bővült és differenciálódott bennem a szállodai szobában elindult „prousti” folyamat, főleg osztrák vagy osztrák–magyar témájú olvasmányok, a hozzám hasonlóan Nyugatra került horvátokkal, szerbekkel és csehekkel, sőt erdélyi románokkal kötött ismeretségek, az első világháború előtti világot fölelevenítő Sissi- és a Joseph Roth-filmek, Schnitzler-színművek stb. révén. Vagyis elég ritkán. Hamburgban Bécs nem téma.

S mint k. u. k. katonatiszt gyermeke, elsősorban az illusztrált könyvekben vagy történelmi filmeken felbukkanó egyenruhák s ezek közt is főképp az osztrák–magyar haderőre oly jellemző és a honvédségnél tovább élő fekete tiszti csákó látványára rezonáltak bennem régi emlékek. (Ezt a ruhadarabot a császár éppúgy viselte, mint ármádiájának legfiatalabb tisztjelöltje, sőt a Monarchia vasutasai és postásai is; nem hiszem, hogy van ennél pregnánsabb jellemzője a hajdani birodalomnak.) Az egykori kőszegi Hunyadi Mátyás honvéd középiskolai nevelőintézet növendékeként, tíztől tizennégy éves koromig, vagyis az 1940 és 1944 közé eső háborús években, szinte éjjel-nappal katonai miliőben éltem, állandóan körül voltam véve egyenruhákkal és tartozékaikkal, kardokkal, bojtokkal, bajonettekkel, kitüntetésekkel, például Signum laudisokkal – dolgozatírás közben a padok közt le-föl járó tanár kardbojtja ott himbálózott az ember orra előtt –, eltekintve attól, hogy a könyvekben, képes újságokban, filmhíradókban és a rádióban sem lehetett egyebet látni-hallani, mint háborús, illetve katonai témájú riportokat.

Érthető hát, hogy az ebben a fogékony életkorban beszívott és a felnőttkorban új hangsúlyokat kapó élmények hatására megkülönböztetett érdeklődéssel szemléltem mindent, ami az osztrák–magyar múltat – hogy ne mondjam: az óhazát – idézte. S Európa nyugati térfelén járkálva előbb botlottam osztrák–magyar, semmint tisztán magyar emlékekbe, főképp Észak-Olaszországban, amiből le kellett vonnom a következtetést, hogy némi nemzetközi tekintélyhez, vagy legalábbis ismertséghez, az elmúlt száz-százötven évben jobbára csak az osztrák–magyar szimbiózison át jutottunk. Ekkor léptünk először az európai diplomácia parkettjére, ekkor vett rólunk mint nemzetről először tudomást a középkor óta a nagyvilág.

S katonáink is ekkortól számítottak immár nem „osztráknak”, mint még Napóleon idején, hanem „osztrák–magyarnak”, sőt, az Isonzo menti Monte San Michele véráztatta magaslatán egy emlékmű felirata expressis verbis magyar bakákkal vívott kézitusa színhelyét, illetve a harcolók sírját jelöli meg. Amikor 1985 nyarán a feleségemmel ott jártam, két további férfi nézelődött még hozzánk hasonlóan: egy osztrák és egy szentendrei magyar (ez utóbbi családostul). Érdekelte őket a múlt: valamikor mindkettőnek az apja lőtte innen a lentről támadó olaszokat. Persze beszédbe elegyedtem velük. Mélyen emlékezetembe ragadt az osztrák lendületes fejtegetése: mennyire ostoba az az elterjedt előítélet, hogy az olasz nem jó katona, hisz annak idején egyik hullám a másik után rohant itt halált megvetően fölfelé, bele az osztrák–magyar géppuskatűzbe. Egész évfolyamok pusztultak el ezen a lejtőn, mígnem, öt ostrom után a hatodik végén, sikerült elfoglalniuk (egy évre) a magaslatot.

A katonaság volt az az intézmény, amelyben az osztrák–magyar együttműködés a legszélesebb körűen és legkézzelfoghatóbban megnyilvánult. Szívhez szóló jelképe ennek egy erdei katonatemető, amelyre sífutás közben bukkantam a Dolomitokban, Toblach és Cortina között, s amelyet valószínűleg magyar veteráncsoportok is meglátogattak a ’70-es években. A példásan karbantartott fejfákon két név olvasható, egy magyar, illetve osztrák és egy olasz (a halál dátuma: 1918. július és augusztus). Egy szép napon talán még az ilyen temetők is megtalálják helyüket nemzeti öntudatunk ma még túlságosan zaklatott rétegei között. A Madridtól nem messze fekvő „Elesettek Völgye”, ahol egy monumentális emlékmű alatt nyugszanak együtt a spanyol polgárháború halottai, nekünk is adhatna némi ösztönzést arra, hogy legalább régmúlt konfliktusainkat temessük el.

Legkésőbb a XVIII. század eleje, de főleg Mária Terézia kora óta harcoltak magyar ezredek Habsburg-lobogók alatt, sőt többnyire magyar óbesterek és generálisok vezetésével, magyar kommandóra Európa különböző csataterein, Dániától a Doberdóig, s vittek végbe emlékezetes haditetteket anélkül, hogy a hazai történelemtanítás ezt kellőképp méltányolná. Pedig nem ártana, ha például A legvitézebb huszár ifjú olvasói tankönyveikből is megtudhatnák, mi keresnivalója volt Simonyi óbesternek és nyalka huszárainak Lotaringiában vagy a Garda-tó mellett, vagy Ulmnál. Mint tudjuk, a népköltészetben annál inkább nyomot hagyott a téma. Amin ugyancsak el lehet gondolkozni.

De másutt is, sőt véletlenül épp francia oldalon, akadtam nemrég nyomra. Öt éve jelent meg Patrick Rambaud francia író Goncourt-díjas könyve az aspern–eßlingi csatáról (La bataille, a német kiadás címe: Die Schlacht), amely Balzac modorában, regényszerűen írja le az osztrákok első győztes ütközetét Napóleon ellen. Megtudjuk belőle, hogy a fiatal francia rekruták egy-egy összecsapás előtt főleg a harcsabajszú, marcona magyaroktól féltek, továbbá hogy a két napig tartó öldöklés egyik iszonyú epizódja hétszáz foglyul ejtett magyar katona lemészárlása volt az eßlingi temetőben. Az erősen megfogyatkozott és szorongatott francia egység nem tudta őrizni őket, s a sírokon bajonettel elvágták valamennyiük torkát…

Ettől a könyvtől újabb ösztönzést kaptam arra, hogy a témával foglalkozzam, hiszen nyilvánvaló, hogy a hadtörténeti irodalomban még sok izgalmas leírás található az elmúlt két évszázad háborúiról, amelyekben a mi „szaladj-jánosaink” oly sok vért ontottak (egyébiránt nem csupán osztrák, hanem francia lobogók alatt is, a Grande Armée-ban magyar alakulatok is harcoltak 1812-ben, az oroszországi hadjáratban, méghozzá egy Schwarzenberg gróf vezénylete alatt!). Az osztrákok emlékezetében persze az asperni csata játszik nagy szerepet. Kőszegen, az eredetileg császári intézet társalgójában, ahol a növendékek vasárnap délutánonként a látogató szülőkkel üldögélhettek, ugyancsak függött egy csatajelenetet ábrázoló rézmetszet (az intézet „magyarosítói” ezt meghagyták). Apám már az első látogatás alkalmával odapillantva konstatálta, hogy Aspern a kép témája: valószínűleg ismerte is az aprólékosan kimunkált metszetet, hisz hajdanában, a temesvári cs. és kir. hadapródiskolában bizonyosan töviről hegyire meg kellett tanulnia az ütközet lefolyását. Kíváncsi vagyok egyébként, most már persze hiába, vajon tudta-e apám, amit én is csak nemrég óta tudok, nevezetesen, hogy a kőszegi intézetet 1856-ban az a Jellasics bán és császári marsall alapította, aki pár évvel később az ő hajdani, nosztalgikusan emlegetett gyalogezredének, a székesfehérvári 69-esnek az első ezredtulajdonosa is volt. És aki… de hagyjuk ezt.

Történetírásunk javára írhatom, hogy a fekete-sárga lobogók alatt harcoló magyar egységek témáját, teljes terjedelmében, egy magyar szerző németül írt művében találtam meg: Markó Árpád szolgálaton kívüli ezredes Ungarisches Soldatentum 895–1914 című, 1942-ben megjelent vaskos könyvére a hamburgi egyetem könyvtárában bukkantam még kezdő egyetemista koromban, amikor a téma még nem túlságosan érdekelt. Nemrég azonban, a francia regénytől „begerjedve”, újból elmentem a könyvtárba, s elolvastam a spanyol örökösödési háborútól az első világháborúig terjedő anyagot. (Markó könyve 1943-ban, Magyar hadtörténet címmel, Budapesten is megjelent, s 1994-ben újra kiadták.) Az ezer évet felölelő összefoglalás természetesen csak vázlatosan írja le az eseményeket, csupán a látványosabb haditetteket rögzíti részletesebben, szóval mellőzi a stratégiai, taktikai vagy kivált politikai értékelést. A magyar ezredeket és parancsnokaikat azonban többnyire megnevezi. Megtudjuk belőle egyebek közt, hogy a lipcsei csata után Napóleont Párizsig üldöző szövetségesek seregében szolgált a húszéves Ludwig von Aulich hadnagy, aki Charenton bevételénél százada élén lovagolva vezette a rohamot.

De azt is megtudjuk Markó Árpádtól, hogy 1848/49-ben az olasz szabadságharcosok ellen sikerrel hadakozó Radetzky marsall magyar ezredeinek „eszükbe sem jutott átállni”, s hogy ez a királyhű magatartás a későbbi nagy csatákban sem változott. A Magentánál 1859 júniusában Gyulay Ferenc vezetésével vereséget szenvedő császári sereg nagy részét is magyar ezredek alkották, magyar tábornokok (Gaál, Szabó, Boér, Pászthory, Festetics, Pálffy) vezényletével, akárcsak a három héttel később Solferinónál megvert seregét. Ez utóbbi ütközetben aztán megtörtént az, ami eleve „benne volt a pakliban”: a francia oldalon harcoló magyarok átkiáltottak az ellenség, pontosabban a debreceni 39-es gyalogezred soraiban küzdő honfitársaikhoz: „Tegyétek le a fegyvert!”, mire egy Domokos Zsigmond nevű őrmester, szakasza élére törve, visszakiáltott: „A magyaroknak köztünk a helye!”, és leszúrta a fegyverletételt követelők francia parancsnokát.

Amint látni, a császári ezredekben uralkodó fegyelem nem nagyon ismert „motivációs”, illetve lojalitásproblémákat, kivált a csatatéren nem, s ugyanez áll az ellenséges csapatok fegyelmére is. A francia seregben harcoló szegény afrikai zuávoknak még annyi okuk sem volt szeretni III. Napóleont, mint amennyi okuk a Solferinónál ellenük verekedő erdélyi vagy debreceni magyar bakáknak volt Ferenc Józsefet szeretni, tíz évvel Világos után. Ennek ellenére derekasan vitték bőrüket a vásárra. S ha kívülállóként nem könnyű is megértenünk, hogy emberek minden személyes indíték nélkül lőtték vagy szúrták le, ütötték agyon puskatussal, vagy hasították fel bajonettel egymást (altestbe beszúrni, aztán felrántani, tanították anno a rekrutáknak), el kell fogadnunk, hogy ez így volt, s lényegében ma is így van. A katona dolga, hogy teljesítse a parancsot, erre nevelik őt a felettesei, többféle bevált, hatékony eszközzel. Egy jól vezetett ezredben az ideológiai és fegyelmi dresszúra után önmagától kialakul a bajtársiasság és az összetartás szelleme, az esprit de corps. Ennek intenzitása a harctéren tetőzik, főként ha a félistenként tisztelt ezredparancsnok is ott van lóháton a kaszabolók között, s látja, ki hogy harcol. És Solferinónál történetesen még a császár is ott volt, ha egy kicsit hátrább is.

Így működik a sorkatonaság, így is működött minden időkben és minden hadseregben (’56-ban a Néphadsereg fegyelme is működött). Ostobaság lenne tehát szégyenlősen szemet hunyni hajdani magyar katonák bravúros küzdelmei fölött csak azért, mert „svarcgelb” zászlók alatt harcoltak. Több mint kétszáz évig tették ezt, harcaik tehát történelmünk elidegeníthetetlen részévé váltak.

Vagy az nem számít, hogy magyarok voltak?

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben