×

Írok, tehát vagyok

Napló, 1980 (1. rész)

Czigány Lóránt

2003 // 05
Nulla dies sine linea – azaz egy nap se múljék el feljegyzés nélkül. Ezt a pedagógiai elvet vallotta boldog emlékezetű magyartanárom, Kecskés Péter, s éppen ezért mindennap fogalmazást adott házi feladatként. Belső fülemben az ő intelme csengett, amikor a kaliforniai egyetemen tanítottam. Megajándékoztak ugyanis egy eléggé nagy alakú előjegyzési naptárral, s kedvet kaptam, hogy ebben számot adjak magamnak emigráns napjaim múlásáról. Fontosnak tartottam, hogy idegen környezetben mindennap magyarul is írjak, hacsak egypár sor erejéig is, csuklógyakorlatként. Hogy én is csavarjak egyet a sokak által sokszor idézett descartes-i mondáson: magyarul írok, tehát magyarul vagyok.

Viszont joggal kérdezhetné az olvasó, hogy miért éppen az 1980-as év naplóját teszem közzé. Semmi különösebb okom nincs rá. Az történt ugyanis, hogy könyvtáram rendezgetése közben ez a kötet került a kezembe, beleolvastam, és mivel a szövegszerkesztő jóvoltából sokkal könnyebb a kézirat másolása és javítása, kedvem támadt, hogy a nehezen kibetűzhető kézírásomat olvashatóbb formába öntsem. Ez lett az eredménye.

JANUÁR

1.

Tegnap egy unalmas és majdnem kellemetlen szilveszteri partin sok szó esik Nostradamusról. Az okosok szerint az új évtized közepére katasztrofális eseményeket jósol, főként az iszlám területéről. Hát nem mondom, a csillagjósok őszintébben lehetnek pesszimisták, mint a politikusok, mert őket kézlegyintéssel lehet elintézni.

2.

Bocskai kitűnő stiliszta. Ez kiviláglik Szekfű idézeteiből. Azt hiszem, érdemes lenne levelezését átnézni, stilisztikai tanulmány szempontjából, bár politikai gondolkodónak is jelentős; ügyes kis antológiát lehetne belőle összeállítani. Talán ez is hozzájárulna a politikai kultúra fejlődéséhez vagy a „nemzeti érdek” hiányának megszüntetéséhez a politikai gondolkodásban, amit Gombár Csaba hiányol. A közismert pragmatizmusát hirdető idézete („az dolgot őt magát nézzük”) mellett frappánsan fogalmazza meg a nemzeti érdeket máshol is: „a magyar nemzetnek örökösen való megegyesedését [amit noha] mindenik császár bánni fog, de minékünk ez a fundamentoma megmaradásunknak, hogy egyik magyart az másikkal ne etessék.”

3.

Felsőbbrendűség. Egyszer, nagyon régen voltam egy angol fogadáson, azt hiszem, a pécsi balett tiszteletére rendezték. Eck Imrével voltak Londonban vendégszerepelni, s angol apparatcsikokkal beszélgettem. Valahogy felmerült a humorista Mikes György neve is. Igen, mondtam, én is ismerem, s belekezdtem valamelyik róla szóló anekdotába. George Mikesnek ejtettem a nevét. Egy ideig hallgatta ez egyik csíkos ruhás, hűvösen tartózkodó tisztviselő, majd hirtelen foghegyről közbevágott: „We say Mikes [= Májksz]” ... Ott álltam leforrázva és helyreigazítva. Még Mikes nevét sem mondtatom úgy, ahogy nem angolos.

7.

Megvilágosodás. Amikor az egyetemen modern európai történelemmel foglalkoztam Betts professzor vezetése mellett, az egyik órán Genfről és a kálvinizmus eredetéről beszélgettünk. Az őskálvinisták módszerei meglehetősen „modernnek” tűntek, s egyre inkább az a vélemény alakult ki bennem, hogy igencsak totalitárius módszerekkel éltek. Ezt a véleményt nem rejtettem véka alá: „Ezek szerint Genfben volt a világ első rendőrállama.” Betts nem szólt semmit, csak ravaszkásan hunyorított a szemével.

8.

Eligazítás. Siklós telefonál a BBC-ből. Ó, igen, a magyar sajtó teljes mellbedobással kiállt az afganisztáni intervenció mellett. Eleinte azért hallgatott a lengyelekkel együtt, mert ebből előnyöket akartak húzni a Nyugattól, de most megmutatták, hogy valójában mit is gondolnak. Így látják az épületben. (A BBC-sek házi használatra „épületnek” nevezik a Bush House-t, ahol dolgoznak, de az épület sajátlagosan mégis csak a főnökséget jelenti. Hogy ne mondjam, a „vonalat”.) Szóval az épületben arra nem gondolnak, hogy a nyugati sajtó akkora felhajtást csinált abból, hogy a magyar és a lengyel sajtó nem lelkesedett túlságosan az afgán ügyért, hogy egy idő után az oroszok vagy rájuk szóltak, vagy önmaguk is megijedtek a következményektől,
illetve főként attól, hogy véleményüket nagydobra verik.

9.

Van Nostradamusnak egy jóslata, amit az 1956-os forradalomra szoktak vonatkoztatni:

Par vie & mort changé regne

d’Ongrie

La loi sera plus aspre que

service:

Leur grand cité d’hurlements

plaincts & crie,

Castor & Pollux ennemis dans la

lice.

(Centuries, II:90)

Azaz:

„Magyarország uralma élet és halál által változik meg, a törvény keservesebb lesz, mint a szolgaság: az ő fővárosuk jajkiáltást hallat, Castor és Pollux az ellenségek a csatatéren.” Persze, ha akarom, Budapest ostromára is vonatkozhat 1945-ben.

10.

Gyanú. Ötvenhat után az amerikaiak kérdőíveket töltettek ki a menekültekkel, hogy a forradalom társadalmi hátterét megismerjék. A projekt főnöke Kovrig Béla volt. Én annak idején nem töltöttem ki Oxfordban, pedig „fizettek” érte. Most a kezembe került a kérdőív egy példánya. A kérdések a szokásos általánosságok után három témát érintettek: (1) a megkérdezett társadalmi helyzete a forradalom előtt; (2) a forradalom mechanizmusa (ki milyen mértékben vett benne részt); (3) az amerikai propaganda szerepe, különös tekintettel a Szabad Európa adásaira és a „léggömb”-akcióra. Ez utóbbi csoportban volt egy kérdés, mely a nyugati sportolók magyarországi látogatására vonatkozott: miket hallott róluk a megkérdezett? Lehet, hogy a sportolók között CIA-infiltrátorok is voltak, vagy pedig egyszerűen tényleg csak a látogatásokból adódó érintkezések lehetőségeit kutatta Kovrig a CIA-nak.

12.

Az ember tragédiája. Sajnos, nem tragédia, mert Ádám nem bukik el, illetve az lenne a tragédia a műben, hogy a végigszorongott történelmi jelenetek után nem vethet véget önkezével az életének, mert a biológiai öröklétet Éva már biztosította, s ezért öngyilkossága értelmetlen lenne. Másrészt, ennyiben viszont sorstragédia a görögök által használt értelemben, mert Ádám pesszimizmusa által vezérelve eljuthatna odáig, hogy Évát magával pusztítsa, s ezzel bebiztosítaná, hogy az emberiség története ne játszódjék le. Ezt azonban semmiképp sem teheti meg a 19. század szigorú erkölcsisége miatt. Ez ugyanis gyilkosság lenne, a legszörnyűbb: családirtás, s nem lenne méltó az első emberhez. A közönség, illetve az olvasó sem bírná elviselni, és ráadásul tudjuk, hogy nem így történt, tehát az egész madáchi koncepció értelmét vesztené, tarthatatlanná válna. Marad tehát a szükségmegoldás, az odabiggyesztett „küzdj és bízva bízzál!”. Persze ennél jobb megoldást senki sem találhat.

15.

Romhányi jelentkezik, a Magyarok Világszövetsége angliai megbízottja. Előadást tartani hív. De közben mellékesen Kereszturyt és Czinét is rá akarja sózni a Szepsi Csombor Körre, kiknek előadó körútját a Világszövetség szervezi. Mi többször megmondtuk, hogy a Szepsi Csombor Kör nem fogad olyan írókat vagy előadóművészeket, akiket „küldenek”, csak azokat, akiket mi hívunk meg, mert nekünk független kulturális politikánk van, nálunk nem lehet haknizni. Talán ezért kérték meg Romhányit, hogy közvetítsen, hátha neki „beugrunk”, hiszen végtére is inneni ember. Hogy kibújjak tehát a kellemetlen helyzetből, hiszen sem Czine, sem Keresztury ellen semmi kifogásunk nem lenne, elárulom a márciusra tervezett költődelegáció-látogatást: nem tudjuk túlterhelni a Kör programját. Romhányi nagy izgalomba jön, nyilván most hall először a költők érkezéséről, s javasolja, hogy rendezzük közösen, az általa irányított magyar egyesülettel. Hogyne, mondom én, ha a Világszövetség elintézi, hogy tovább maradjon a delegáció, mint ameddig a British Council meghívta őket. Lelkesen felhívja Pesten Kerékgyártót, a Világszövetség egyik tótumfaktumát, és visszahív. Kiderül, hogy a költődelegációról a Világszövetségben, ahogy sejtettem, nem tudnak semmit sem, mivel annak szervezése államközi szinten történik, a Világszövetségnek csak a „honfitársakra” van jogosítványa, de áldásukat adják ránk. Én csak azt akartam elérni, hogy a British Council könnyebben beleegyezzen a hivatalos programon kívüli est megrendezésébe a Szepsi Csombor Körben. Mert a British Councilban attól tartanak, hogy az ő rendezvényeik közönségét vonjuk el, vagy inkább talán attól, hogy a magyar hivatalos szervek rossz néven vennék a költők fellépését a Szepsi Csombor Körben, elvégre emigránsszervezet.

16.

Méray jelentkezik Párizsból, arra kér, hogy írjak valami szépet Márai nyolcvanadik születésnapjára. Enyém az első oldal az Irodalmi Újságban. Ezt elvállalom, de mint kiderül, Csé pedig azt szeretné, ha a novelláskötetéről én írnék – ezt a kitüntetést persze el kell hárítanom. Kínos lenne rosszat írni Csé novelláiról, mást pedig nem tudnék.

19.

Délután a Hyde Parkban, a Serpentine Galleryban megnézzük André Kertész fényképkiállítását. Amerikában nem kapott elismerést, ma a világ egyik legnagyobb fényképészeként tartják számon. Torzító tükörben készített aktjait az egyik amerikai magazin visszadobta: ha eltávolítja a nők szeméremszőrzetét, akkor művészet, de így csak pornográfia – mondta ki a szentenciát a képszerkesztő. Milyen egyszerű a művészetet elhatárolni a pornográfiától.

Előtte Weissman könyvtárában turkáltam. Teljesen kikészült idegileg, kórházba került, most vidékre költözött. Az első felesége akarja eladni a könyveit. Szép, nagy könyvtár, sokat olvasott ez a zenetörténész, magyarul is. A lakást ki kell adni, a könyveknek ezért kell menniök. Kiválasztottam és megvettem egy korai Kassák-kötetet, Fülep Lajosnak egy tanulmánykötetét, s szomorúan eljöttem.

Az én könyvtáramnak is ez lesz a sorsa.

21.

Elkezdem a Márai-megemlékezésen dolgozni. Márai eredeti tehetség, mert mélyen látja a felszínt. Ez talán Kosztolányi megállapítása, s talán nem is Márairól. De „ül”.

22.

Este kimentünk Szabó Zoltánékhoz, s a világhelyzetről beszélgettünk nagyon pesszimistán, ahogy emigránsokhoz illik. De mégis jó volt kimozdulni, s ha Zoltánék tényleg átköltöznek Bretagne-ba, nem hiszem, hogy egyhamar találkozunk. Az angolszász kultúrából legalább annyira kiábrándult, mint én.

23.

A Timesban valamelyik nap kishírt látok: a svédek statisztikát készítettek arról, hogy hány atombombát robbantottak fel a világon az első amerikai kísérlet (1945) óta. A legtöbbet természetesen az amerikaiak, de az utóbbi tíz évben viszont a Szovjetunió robbantott többet. Amikor a végeredményt elosztom az azóta eltelt idővel, kiderül, hogy minden tíz napra jut egy robbantás. Ez vezércikk értékű, de az újságok csak kishírt közölnek a témáról.

24.

Felhív Szekeres a követségről, s udvariasan tájékoztat: telexen értesítették Pestről, hogy a British Council meghívására Londonba utazó költők tartózkodási idejét két nappal meghoszszabbították, hogy március 18-án fel tudjanak lépni a Szepsi Csombor Körben. Gondolom, ezt elég magas szinten döntötték el – s ezzel a Szepsi Csombor Kört mint kulturális intézményt tudomásul vették.

28.

Apám pisztolya. Mielőtt az oroszok 1945-ben bejöttek volna Feldkirchen an der Donauba, apám gondosan szétszedte szolgálati pisztolyát, teletömködte tavotával, rongyokba csavargatta, és elásta a paplak konyhakertjében, egy fészer tövébe. „Erre még szükség lesz az oroszok ellen” – mondogatta. Nem sokkal utána apámat fogságba vitték, s csak három év múlva tért haza. Feldkirchenben életében többet nem járt. 1974-ben halt meg. A pisztoly, ha igaz, ma is ott van a paplak konyhakertjében, a fészer mellett, a földben.

FEBRUÁR

1.

Márait olvasgatok a készülő tanulmányhoz. Miért annyira elkeseredetten „polgár”? Mintha az élete függne tőle. Érzi talán, hogy a magyar irodalomban az írók vagy „nemesi”, vagy „népi” származásúak? S a polgárságot kívülről kaptuk? Ő is kívülről érkezett, ha nem is úgy, mint Ignotus, hanem úgy, mint a dzsentrit csodáló Herczeg Ferenc. Hogyhogy soha nem jött rá, hogy egy „magatartás” mennyire nem elég az alkotói pályához? Érdekes, mennyi író akart a 20. században Thomas Mann lenni.

4.

Szabó Magda visszaemlékezik az ötvenes évek elejére, amikor mint „osztályidegent” kirúgták az állásából, és iskolában kényszerült tanítani. Legnagyobb élménye az volt, ahogy tudomásul vette, hogy az akkori gyerekek számára a 19. századból hozott erkölcsi rend s az ebből származó okoskodás teljesen idegen, sőt nevetséges is. Ez éppen a Bánk bán elemzése közben bizonyosodik be neki, a diákok nem érzik Bánk alakjának a tragikumát, de a többi szereplő motivációját sem.

Teljesen igaza van, a háború után ezeket a fönséges jellemeket csak nevetségesnek lehet látni, s egyáltalán, az erkölcsi kérdésekből fakadó tragédiák érthetetlenné váltak. Szabó Magda leírása a Kortárs 1979/11-ben tehát forrásértékű.

5.

Hatalomátvétel. Éjjel Sipos telefonál Párizsból, jóval izgatottabb, mint az ilyen beszélgetések alkalmával szokott lenni. Méray belefáradt az Irodalmi Újság szerkesztésébe, s ha vele tartana, egy év múlva átadná neki a szerkesztői tisztet. Ennek örülnék, de sajnos Gyula olyan régóta él már „szemlélődő” emberként, hogy félős, nem lenne az az energikus szerkesztő, akire szükség van. Pedig ő is érzi, hogy vele végre mi, ötvenhatosok kerülnénk az előtérbe. De vannak aggályai, nemcsak az, hogy Kende Péter is belefolyhat, de az is, hogy érdemes-e feladni a független szemlélődést a mocskolódásba kerülés végett. Visszahívom, és azt mondom neki: „Nézd, Gyula, azzal tartozol a saját múltadnak, hogy nem engeded, hogy a »fiatal szabadnépes« Kende kaparintsa meg az Irodalmi Újságot.” Ez nagyon meghatotta.

6.

Berzsenyi paaszkodik levélben Bajzának, hogy nem tudja versei új kiadását sajtó alá rendezni, mert gátolja „egyébiránt is szunyáta írásösztöne”. Nagyon kifejező szó ez a szunyáta.

7.

A könyvek haszna. A mai Timesban cikk arról, hogy nukleáris támadás esetén hogyan védekezzünk a radioaktív sugárzás ellen (ha túléltük a robbanást). Egyik jól kiválasztott szobában kell bunkert építeni a sarokban, felhasználva minden anyagot, leszedett ajtókat használva tetőnek és falaknak, s ezekre könyvekből is lehet „pótfalat” építeni. Az így biztonságossá tett bunkerbe bevisszük a kis családot, élelmiszert és apuka a táskarádiót, hogy a kormány utasításairól értesüljünk. Mert ott a könyvek mögött könnyen kibírjuk azt a két hetet, amíg a legerősebb radioaktivitás megszűnik. Milyen jó, hogy nagy könyvtáram van, mindig tudtam, hogy a könyvek védelmet nyújtanak a külvilág ellen. Aztán amikor a kormány elrendeli, előjövök a bunkerből, és továbbra is teljesítem állampolgári kötelességem.

8.

Majdnem egész nap mozdulni sem bírok, annyira aritmiásan ugrál a szívem. Lapulok az ágyban, s csak enni kelek fel. Este, mikor Csé telefonál, már jobban bírom magamat, s intelligensen hallgatom, amint hosszasan fejtegeti, hogy mi az összefüggés a világpolitikai helyzet (különös tekintettel a moszkvai olimpiára és Tito egészségi állapotára), valamint a Dickens-tanulmány megjelenési esélyei között a Nagyvilág júniusi számában.

11.

A Polytechnics of Central London kiállítótermében tizenhárom fiatal magyar művész kiállításának megnyitójára megyünk Magdával. A kulturális attasé, bizonyos Demus úr nyitja meg. Egészen tűrhetően beszél angolul, s nem is mond túl nagy szamárságokat. Jó hangulatban vagyok, hosszú idő óta először. Napközben tudtam dolgozni, ment az írás. Felfedezzük a katalógus alapján, hogy csak tizenkét művészt állítottak ki, a tizenharmadikat, Somogyi Győzőt, akit már régóta ismerek és kedvelek az ÉS-ből, „kifelejtették”. Ezzel idegesítjük a rendezőket, s biztatjuk Ninont, aki a BBC-nek készít kritikát, hogy vegye bele a riportjába. Végül is egy mellékhelyiségből előkerülnek Somogyi nyomatai, s egyet, a második magyar hadseregről, meg is veszek, persze csak a kiállítás után kaphatom meg.

19.

British Hungarian Fellowship. A háború után alakult, és ma már csak nagyon öregek vannak a tagjai között. Cushing tart előadást Mátyás király legendáiról. Jól összefoglalja, amit lehet. A feltett kérdésekből derül ki, hogy itt ülnek ezek a derék öreg magyar hölgyek és urak, angolul beszélnek, kérdeznek, azt hiszik, művelődnek, pedig csak egy igen alapvető lelki igényüket elégítik ki: jólesik nekik, hogy lám, itt egy született angol professzor, s milyen szépeket tud mondani Mátyás királyról. Az élet több mint egy emberöltő óta azt tanítja nekik, hogy ők nem olyan értékesek, mint választott országuk született állampolgárai. Itt most kis erősítést kapnak saját önbecsülésükhöz, ők is voltak valakik. Legalább Mátyás király korában.

21.

Kibédi jelentkezik telefonon Amszterdamból. Tanácsomat kéri, fogadja-e a Mikes Kelemen Kör a hivatalos meghívásra érkező magyar PEN-delegációt. A hollandok ugyanis meghívták Kéry Lászlót, Orbán Ottót és Görgey Gábort. Mondom neki, hogy igen, persze, helyes az, ha a Mikes támogat minden olyan megmozdulást, ami a hazai íróknak ablakot nyit Nyugatra, másrészt az is helyes, ha otthon a hivatalos szervek látják, hogy a holland kulturális életben a Mikes számon tartott tényező, ez erősíti a Mikes tárgyalóképes pozícióját a hazai hivatalossággal. És ebben az összefüggésben édeskeveset számít az, hogy a delegációban sztalinista múlttal rendelkező apparatcsik is van. Ez szemmel láthatólag megnyugtatja Kibédit.

23.

Tegnap volt huszonöt éve, hogy az első írásom megjelent nyomtatásban – a Szegedi Egyetem közölte. Yma Sumacról szólt, a dél-amerikai énekesnőről, kinek négy oktáv terjedelmű hangja az egész világot lázba hozta. Mikrobarázdás hanglemezest volt a bölcsészkaron, s erről számoltam be. Örültem, hogy nem politikai témáról írhattam, bár nem beszámolókat, riportokat akartam írni – hanem csodálatos novellákat. Ritkán írok, s gyakran nem arról, amiről szeretnék, de így is sokat írtam, egészen sokat. Örülök, hogy írhattam, mindig komolyan vettem az írást. Ezért annak is örülök, hogy soha egy olyan sor leírására nem kényszerültem, ami nem az én véleményemet fejezi ki.

25.

Összeállítjuk Cushinggal és Sherwooddal a vizsgatételeket a nyári vizsgákra. Kicsit boszszant, hogy ez a két ember mennyire felelőtlenül és komolytalanul fogja fel a dolgot – ami majd emberek sorsát dönti el. Elménckedési gyakorlat nekik, hogy minél csavarosabb idézeteket találjanak a jelöltek megszeppentésére.

26.

Nagyszabású kiállítás nyílik a magyar aktivisták és a Nyolcak műveiből a Haywood Galleryben. A magyar nagykövettel találkozunk, aki büszkén mondja, hogy lám, mennyi magyar
kiállítás van Londonban – a Kertészé és Moholy-Nagy Lászlóé mellett. Tehát már „ezek” is a
mieink.

29.

Sikerült tető alá hoznom a kettős meghívásokat. A British Council meghívta az emigráns írókat is a látogató költők tiszteletére adott fogadásra, ugyanígy a követség is meghívta őket. Csé már el is fogadta, és Szabó Zoltán is gondolkodik, hogy elmenjen-e, mert mint mondta, ez valóban jelentős esemény. Remélem, ezzel a manőveremmel alapvetően sikerült megváltoztatni a jelenlegi konstellációt, oldani a kölcsönös gyanakvás légkörét.

MÁRCIUS

1.

Felhív Nyíri, megkapta a Szepsi Csombor Kör meghívóját, gyűlölködve beszél Illyésről. Hogy miért utálja annyira, nem teljesen világos, de véget akarok vetni az értelmetlen fecsegésnek, s megmondom neki, Illyés nem jön. Zavart csend a vonal másik végén. „Hát akkor nincs semmi baj – mondja Nyíri –, akkor átmehetek Párizsba, ahogy terveztem, nem kell itt maradnom a Szepsi Csombor Kör miatt.”

Furcsa, mikor a gyűlölet tárgyát egyben tisztelik is.

4.

Sárközi Matyitól hallom, hogy Mikes Gyuri bosszankodik, mert a követség nem hívta meg a költők tiszteletére rendezendő fogadásra. Ma telefonál Szekeres, hogy a nagykövet eljön a Szepsi Csombor Kör fogadására. Ez jó jel. Jotischkyvel megbeszéltem, hogy a BBC felveszi a teljes műsort, s ezért honoráriumot fizet. Ez jól fog jönni a Szepsi Csombor Körnek: hiszen szegények vagyunk, mint a templom egere.

5.

Kibédiék is átjönnek Amszterdamból, s hallom, hogy belgiumi vendégek is lesznek (valami jól kereső irodalomkedvelő orvosok). Borbándi telefonál a Szabad Európától. Mikor mondom neki, hogy Illyés nem jön, érdeklődése lelohad. Ha Illyés jött volna, Londonba repült volna ő is, így viszont már kevésbé érdekli a költészet. Telefonálok Szekeresnek, és meghívatom Kibédit is a követségi fogadásra, úgy tűnik, el tudja intézni. Iványi úr, a könyvkereskedő vacillál, nem tudja, hány példányt rendeljen a költők köteteiből az alkalomra.

7.

Tegnap este értesített István gazda, hogy a BBC hajlandó megvenni a Szepsi Csombor Körtől az exkluzív közvetítés jogát. Ennek örülök, ez sikerült. Jó hangulatban kezdem írni tanulmányomat az ötvenhatos nemzedék költészetéről, úgy érzem, megtaláltam végre a formulát. Este telefonálok Vajda Miklósnak Pestre, ámuldozik, hogy minden jegy elkelt, s hogy a Szepsi Csombor Kör estjére külföldről is várunk vendégeket.

8.

Zoltán jelentkezik, s elismeréssel beszél Márai-cikkemről, aminek kéziratát elkérte. Úgy érzem, észrevette, hogy Márait nem kedvelem igazán, s valami hatodik érzék azt is megsúgta neki, hogy a nagy politikai tartás mögött szimatolok valamit. Elismerésébe talán belevegyül az is, hogy ő, Zoltán, már évek óta nem ír semmit.

9.

A költők délben érkeztek meg, Vajda Miklós már jelentkezett Csénél. Diadalittasan közli vele, hogy Dickens-tanulmánya már a nyomdában van – s mihelyt megjelenik a Nagyvilágban, kiadják majd azt az interjút is, amit Mezei András készített nemrégiben vele. A hetvenöt éves Csé meghívását a nyárra tervezik. Csé nagyon okosan hangsúlyozza, hogy magánemberként menne. Én is beszélek Vajdával, fel vannak dobódva, még nem is ettek, most készül velük interjú a Guardianba. A BBC-felvételbe örömmel egyeznek bele, megkaptuk a költők copyrightját.

Este Belgraviában, a Diplomat Hotelben találkozom Szűts Pállal, az MVSZ új főtitkárhelyettesével. Velem egykorú, rendkívül óvatos diplomata. Új munkakörének problémáiról már tájékozódott. Vele van az MVSZ angol referense is. Jól elemeztem a helyzetet: Pesten félnek, hogy a nyugati kapcsolatok befagynak Afganisztán miatt, tehát ezért szívélyesebbek és engedékenyebbek, mint máskor.

10.

Reggel Borbándi telefonál Münchenből, hogy mégis átjön a költőkkel találkozni. Úgy látszik, a Szabad Európánál megértette a főnökség, hogy valamiről lemaradnak, ha nincs emberük Londonban a kivételes alkalomra. A Bloomsbury Central Hotelbe foglalok szobát Borbándinak, ott, ahol a költődelegáció lakik. Helyes, ha a külföldi magyar irodalom legtekintélyesebb folyóiratának a főszerkesztője paritásban van a hazai költőkkel.

Este fogadás a British Councilban, óriási tömeg nyüzsög, nagyon fárasztó. A londoni magyar írók is ott vannak: Határ, Csé és Zoltán is megjön. Nagyon megöregedtek az otthoniak. Weöres Sanyika Amykával egy sarokban állnak riadtan. Pilinszky eléggé beteg lehet, Juhász Feri viccesen le akar szúrni egy fogpiszkálóval (ez nyilván a Déry-temetésen mondott beszéde miatt van, amit glosszában idéztem), Vas István humorizál, mivel a vendégek megkülönböztetésül sárga névcédulát viselnek: „Negyvennégyben elkerültem a sárga csillag viselését, hát most bepótolom.” Szabó Zoltán ajándékot hozott a látogatóknak, a Bikich által szerkesztett Külhoni Szövegtár első számát. Bikich azóta tervezi a minőségi folyóirat kiadását, hogy 1963-ban kivált az Új Látóhatárból. Elég sokáig tartott a megjelenést megelőző terhesség. Tizenhét évig, ha jól számolom.

12.

Csé csak terveinek él, nagyon készül a hazalátogatásra. Dickens-tanulmányát a Nagyvilág biztosan hozza. Ez volt az általa szabott feltétel a hazalátogatáshoz. Gál István már szervezi neki az ünneplést. Nagyon okosan mindenkinek hangsúlyozza, hogy mint magánember óhajt Pestre látogatni. Így is iszonyatos teher lesz rajta – hiszen mindenki körülötte akar majd nyüzsögni. Remélem, kibírja. Nagy segítség, hogy Hunyor Kati vele lesz, ő fogja az üdvöskét játszani körülötte.

13.

A Timesban nekrológ: tegnap meghalt Gerő Ernő. Az utolsó sztalinista is elment, hál’ istennek. Én csak arrogáns beszédére emlékszem október 23-án a „kútmérgezőkről”. Olajat öntött vele a tűzre.

15.

Átvettem Iványitól a költők versesköteteit a Szepsi-estre. Nyilván sokan akarnak majd kötetet venni s dedikáltatni a költőkkel. Már attól félek, nem lesz időm megírni a megnyitómat. Este Borbándi is előkerül, tegnap valahogy elkerültük egymást. Meghozza Horváth Elemér általunk kiadott kötetének az első példányát. Szép kecses kötet, Maurer Dóra tervezte a borítót. Honoráriumot nem fogadott el érte. Bizony, mi tagadás, jólesik, hogy otthoni művészek is hajlandók áldozatot hozni a nyugati magyar irodalomért. Az Új Látóhatár jövőjéről beszélgetünk, meg arról, hogy a Szabad Európa research departmentjében álláslehetőség nyílik a közeljövőben. Jelentőségteljesen néz rám Borbándi. Ezt nagyon meg kell gondolni, mivel nem járhatnék többé haza. Az amerikai gazdák igen szigorúak e tekintetben. Ráadásul át kellene települni Münchenbe. Pedig időközben kiderült, hogy a bloomingtoni állást Ránki Gyuri kapta meg. Meg kell tehát gondolnom, hogy eladjam-e a lelkemet az ördögnek.

16.

Megvolt a költői est a Riverside Studiosban, telt ház előtt. Kár volt tehát a British Councilban idegeskedni, hogy a Szepsi Csombor Kör elveszi a közönségüket. Kétségtelen, hogy Weöres, Pilinszky és Nemes Nagy igazi nagy költők. De Amyka is igen jó volt. Balesetekkel teli az útjuk. Pilinszkyt előző este kirabolták a Sohóban. Négyszázötven fontot vettek el tőle – külföldi kötetei honoráriumát. A hotelben, éjjel, civil ruhás nyomozók törtek rá Weöresékre. Durván taszigálták őket, és átkutatták a szobát. Állítólag kábítószert kerestek. Ma reggel Vas Pista elcsúszott a fürdőkádban, s beverte a fejét. Nem tudott fellépni a Riverside Studiosban. A londoni magyar írók közül mindenki ott volt. Csé is eléggé meg volt hatódva. Siklós is érezhette, hogy a magyar költészet pillanata ez. Moldovánnal a Magyar Televízió felvette részleteiben a műsort.

18.

Talán soha ilyen izgatott nem voltam Szepsi-est előtt; óriási tömeg gyűlt össze, lehettünk vagy száznyolcvan-kétszázan, meg akik kint rekedtek a lépcsőházban. A felforrósodott hangulatban üdvözöltem a költőket, némelyikük publikálatlan művet olvasott fel. Vajda Miklós versfordítási problémákkal foglalkozó előadása kissé hosszúra sikerült, de a közönség jól viselte magát. Bevezetőmben a hamburgi mércére utaltam: ezeket a költőket mind jegyezték – s ma már „államilag” is jegyzik. Az est mindenki szerint egyszeri, megismételhetetlen és ezért történelmi volt. Utána rettentően feldobódva Sipossal, Kibédiékkel, Péter Lászlóval, Tóth Miklóssal, valamint Ninonnal hajnalig iszogattunk nálunk, és jó hangulatban beszélgettünk az őszi Mikesről, a költőkről, és nagyon-nagyon jól éreztük magunkat.

19.

Elkészítettem a Szepsi-est elszámolását, anyagilag ilyen jól sikerült rendezvényt még nem zártunk. Pilinszkynek minden kiállított könyvét eladtuk. Este elmentünk a követség által fenntartott magyar klubba, ahol igen fáradtan, másnaposan léptek fel a költők, s a közönség ritka buta kérdéseket tett fel. A zseni persze zseni, Weöres Sándor a buta kérdésekre is kitűnő válaszokat adott. Néhány verset mondott el mindegyikük, s hamar vége is lett az estnek.

21.

A költői est előtti fogadáson a követségen Vas István félrehúzott, és gratulált a Rákosit dicsőítő versekről szóló tanulmányomhoz. Nem talált benne semmi kiigazítanivalót, csak azt mondta, hogy még tudna hozzátenni a névsorhoz; ha tudnám, milyen sok verset kapott még költőktől, melyeket aztán visszadobtak. Hiába kíváncsiskodtam, nem árulta el, kikről van szó. Most utólag becsülöm érte. Vast mindig is a szó jó értelmében tartottam „polgári humanistának”. Azt is elmondta, hogy Juhász-cikkemet Stockholmban olvasta, s bizony szerinte is meg kellett mondani, hogy nem volt szép Juhásztól, amit a Déry-temetésen mondott.

23.

Zoltán hírt kapott Párizsból, hogy hatvan magyar író elhatározta Pesten, Bibó-emlékkönyvet adnak ki. Illyés és Csoóri vállalták a vezető szerepet. Könnyen belátható, hogy a kötet csak szamizdat formájában jelenthet majd meg, de így is jelzésértékű.

24.

Vas és Szántó Piroska vacsorára. Rákérdezek, hogy Vas ír-e majd az emlékkönyvbe. Összerezzen. Látom rajta, zavarja, hogy már Londonban is tudnak az ügyről. De később, visszakérdezéssel beismeri, hogy ő is a hatvan író közé tartozik. Mellékesen kiderül, hogy a nyugati magyar folyóiratokból (Irodalmi Újság, Új Látóhatár) kitépi az őt érdeklő cikkeket, mert csak azt meri hazavinni Aczél barátja. Aczélnak hálásak, mert a munkaszolgálatos Vas Pistát az öngyilkossági kísérlete után mentette meg 1943-ban, 1944-ben pedig Szántó Piroskát bújtatta a lakásában. Innen a barátság. Elmondja továbbá, hogy Illyés, noha névtelenül, szépen írt Aczél hatvanadik születésnapjára. „Ilyen szép írást politikus még nem kapott magyar írótól” – mondja Vas már a kocsiban, mikor a hotelbe vittem vissza őket. Csak azt nem értem, hogy miért jutott eszébe, hiszen Aczél már jó pár éve elmúlt hatvan.

25.

A Magyar Nemzet szerint is a Szepsi Csombor Körben részesültek a költők a legforróbb fogadtatásban. Az ÉS-ben még nincs semmi, bár Odze, aki itt volt, ígérte, hogy ír a költői estről. Nyilván összefoglalja egy cikkben az egész angliai körutat a jövő héten.

Este az Institute of Contemporary Artsban. John Willett egészen jó felkészültséggel beszél a magyar avantgárd kezdeteiről – noha a nyelvet nem ismeri, mégis megérti, hogy valami izgalmas csomósodás keletkezett a Monarchia végnapjaiban. A „konstruktivizmus” kifejezés, ő úgy tudja, Lukácstól származik. Megnézem a kérdéses cikket (Az utak elválnak), s ott Lukács a „megépítettség” szót használja. Lukácson keresztül (Oxford English Dictionary, 1924) magyar szóból lett „nemzetközi” szó.

26.

Azonossági szám. Hét-nyolc éves lehettem, amikor apám közölte velem, hogy nekem is van „azonossági számom”, s azt meg kell tanulni, mivel arra mindig szükség lehet. Meg is jegyeztem, három részből állt a szám, kötőjelekkel elválasztva. Eleinte az anyja neve mellett az iskolában is beírták különféle űrlapokra. És én is fejből tudtam. Most felriadok álmomból, és elkezdem mondogatni. Igaz, a háború után nem használták többet. Tehát: 2900–35–0231.
Az első nyilván valami kód, talán a születési helyé, a második a születési év, a harmadik pedig folyószám. De lehet, hogy 290–035–? volt, most hirtelen elbizonytalanodtam, vagy talán ?–35–0290. Nem tudom. Most itt ülök Londonban, s nem tudom az azonossági számomat.

27.

Összejövünk Siklóséknál Weöres Sanyika és Amyka tiszteletére. Ott van Csé, Szász Béla, Ninon, Csokits, mi és az egész Siklós család. Szabó Zoltánék nem jöttek el. Sárköziék elrepültek Amerikába. Kellemes, harmonikusan eltöltött este volt. Főként az ötvenes évekről beszélgettünk, de nem is ez volt a lényeg – a hangulat lett szinte varázslatos. Sanyika is kimozdult néha beburkolózottságából – nyilván legtöbbször ezzel védekezik a külvilág értetlensége ellen, egyszerűen nem vesz tudomást a környezetéről. Ezért sokan azt hiszik, teljesen önmagába fordult, vagy ami még rosszabb, hogy szenilis lett. Pedig kitűnően működik az agya, ha valami felkelti az érdeklődését.

28.

Vas azt mondja még a Rákosi-cikkemmel kapcsolatban, mintegy folytatva, illetve kommentálva a gondolatmenetemet: „Persze hogy nem presszióval vették ki a költőkből a dicsőítő verseket, a hatalom elvárja, hogy kitaláld, mit akar, nem mondja meg közvetlenül.” Nagyon bölcs megfigyelés.

Amikor Sanyika elolvasta a Déry-temetésről szóló cikkemet, ő viszont azt mondta, hogy nyilván nem azért nem beszélt a hatalom képviselője Déry „hibáiról”, mert toleráns lett, hanem mert elegánsabb és ravaszabb, ha költő, jelen esetben Juhász Ferenc alkalmaz egy jól ülő jelzőt, mert annak nagyobb a tudatformáló hitele, mint a pártszónokénak. És Aczél van olyan kifinomult ízlésű, hogy ezt a szereposztást alkalmazza a forgatókönyvben. Tehát mindennek az ellenkezője is igaz. Vagyis a hatalom időnként elvárja, hogy kitalálják az óhaját, időnként azonban ukázba adja.

Egész nap Weöreséket kísérgetem a vásárlóközpontban – kimerítő, de igencsak szórakoztató is, mivel Sanyika gyermeki személyisége igen mókás. Állandóan szem elől veszítettük Amykával, és rémülten kerestük a forgatagban. Mint egy vásott kisfiú, aki állandóan a csintalankodáson töri a fejét.

30.

Mónus úr, az autószerelő. Most, hogy alkatrészhiány miatt többször volt alkalmam hozzá menni, rájöttem, hogy milyen jóféle ember a magyar munkás. Becsületes, szerény és találékony. Szinte emberi kapcsolatban van a tárgyakkal. Izgatja, ha valahonnan hiányzik egy csavar, vagy valami hanyagul van visszaszerelve. Huszonöt év után is szépen és tisztán beszél magyarul. A szakmai szókincse kifogástalan. Barátkoztam az angol szakikkal, mondja, de ez csak addig kellett nekik, míg én tettem szívességet nekik. Utána semmi. Jár a magyar kálvinista
gyülekezetbe – hiszen Szabó Zoltán Varga tiszteletestől kapta a címét, s őtőle került hozzám. Egyébként is, az embernek legyen magyar orvosa, vízvezeték-szerelője, autószerelője és fűszerese.

31.

Amikor 1960 őszén a New Hungarian Quarterly első száma megjelent, nagyon felbosszantott, hogy Ignotus az Economistban vagy a New Statesmanben vállveregető és hidegháborús cikkben köszöntötte, Az új Magyarország bemutatkozik címen. Én is írtam az Új Látóhatárban, nem túlságosan melegen, de elismerve azt, hogy van jelentősége annak, ha a „szocialista igét” civilizáltan hirdetik. Csak évekkel később, amikor Boldizsárral megismerkedtem, tudtam meg, hogy recenzióm milyen nagy jelentőségű volt; nagyon nagy szükség volt egy kissé pozitív értékelésre, s Boldizsár mindig is hálás volt miatta, és ezt meg is mondta nekem. Hálája persze annyira nem terjedt, hogy könyvemről (A magyar irodalom fogadtatása a viktoriánus Angliában) recenziót írasson.

ÁPRILIS

1.

A XII. pártkongresszus után az új politbüró névsorát nézegetem az újságban, eléggé sok a csere. Németh Károly pályája tovább ível, Pozsgay javított a helyzetén. Új nevek, akikre figyelni kell: Kornidesz, Korom és Óvári. Megnéztem továbbá, hogy kik az „élírók”, akiket Kádár és Aczél fogadott mint „párton kívüli közéleti személyiségeket”. Ezek: Benjámin (mint régi munkásköltő), Bognár József, az MVSZ elnöke, Boldizsár Iván (természetesen), Fábry Zoltán (gesztus a kisebbségek felé?), Illés Endre, Illyés Gyula, Jancsó Miklós, Juhász Feri (mint főnépies jelölt), Keresztury, Pethő Tibor (a Magyar Nemzet főszerkesztője), Varga Imre (szobrász). A többiek a 21-ből (tízen) nem művészeti jelességek. Főurbánus nem volt jelen.

2.

Edit telefonál Pestről, mégis akar Londonba jönni, s gyorsan kellenek a meghívólevelek neki. Felhívom a követséget, hogy Szekeres tanácsát kérjem. „Hogyne, kérem, hitelesítjük – mondja –, holnap úgyis itt lesz, Czigány úr.” Hápogok. Hát persze. Meghívtak az április 4-i fogadásra, ami holnap lesz, mivel április 4-e nagypéntekre esik, s az ünnep Angliában. Az idén sem akartam elmenni, mivel valahol meg kell vonni a határvonalat: eddig és ne tovább. Most itt vagyok sarokba szorítva: „Hogyne, persze – mondom –, milyen kedves, hogy ezt elintézik.” Ezen morfondírozok egész este. A viccen, hogy ti. „a mohácsi vészt nem kellett megünnepelni, április negyedikét viszont kell”. De talán egyszer majd március 15-ét fogjuk ünnepelni.

6.

Meglátogatom Krassót, s a költők látogatása kapcsán eszébe jut egy Kuczka-vers, 1949-ben vagy 1950-ben jelent meg, s még Révai is megfeddte a szerzőt baloldali elhajlása miatt a Szabad Népben.

Kopré, Pilinszky, Nemes Nagy, Darázs,
Rába, Vas István, Weöres, Lakatos.
Egyik rosszabb, kevésbé rossz a másik,
egyik citrom, a fogam belevásik,
a másik arisztokrata, „Nemes”.
Közülük mind örök életre les,
halhatatlant írni mindnek a vágya.
Formából az osztályzatuk jeles,
hisz az Újholdnál jártak iskolába.
Elméleteket gyártanak maguknak,
a való életet egyik sem éli,
kávéházba vagy eszpresszóba bújnak,
ideáljaik Joyce és Paul Valéry.
Ha az ember véleményüket kérdi,
nem válaszolnak. Sunyi mind s ravasz.
Majakovszkij szerintük formalista
és szörnyen vulgármarxista Rudas.


Miklós memóriájának csodálatos tárháza megőrizte ezt a gusztustalanul denunciáló verset is sok más mellett. Nem tudom, megjelent-e kötetben.

7.

Felhív Határ, és mondja, hogy a márciusi Látóhatárban a nyugati magyar költőkről írott cikkem, összevonva ugyan, de megjelent. Jól számítottam tehát, a „beszivárgással” az anyanyelvi konferencián tartott előadás a reguláris nyilvánosság elé került.

18.

Most, hogy meghalt Sartre, eszembe jut, amikor először hallottam róla. Elsőéves egyetemista voltam Szegeden, 1954-ben, s hogy tudatlanságomat elrejtsem, kézikönyvekben kerestem a nevét, de csak annyit találtam, hogy „burzsoá egzisztencialista filozófus”. A lexikon lakonikus vélekedése bosszantott. Jó, jó, de miről nevezetes? Ez abban az évben történt, amikor a Szovjetunióba látogatott mint a leghíresebb társutas. De 1956-ban megvilágosodott, kiállt mellettünk. Megírta híres esszéjét a Les Temps Modernes-ba (Le fantôme de Staline). Mi az életének tanulsága? Öregkorára rájött, hogy a remény élteti az embert.

21.

Eszembe jut egy kis történet, Ruttkay mesélte el többször a hatvanas évek közepén, amikor itt járt ösztöndíjjal. „Tudod, van egy bogárfajta a nagy Brehmben, amelyik eléggé különleges. Igénytelen, mindent kibír, még a nagy hideget is téli álma idején. Tavasszal van egy újrafejlődési periódusa. Újból megnő. Ha aztán valamelyik télen egy kritikus hőfok alatti hideget kap, abba sem hal bele, csak soha többé nem fejlődik újra, örökre pondró marad. Sok íróval ez történt.”

22.

A BBC magyar adásának Csé írt Sartre-ról. Siklóstól kérdezem, hogy megemlékezett-e ötvenhatos kiállásáról. Mint kiderül, Csé cikke többé-kevésbé arról szól, amit a vasárnapi újságok irodalmi mellékletéből összeollózott. Persze amikor felhívom, arról beszél, hogy személyesen ismerte Sartre-t, s így a rádióban is „személyes” élményeiről szólt. Nincs-e a háttérben egy kis diplomáciai érzék, hogy Sartre ötvenhatos kiállásáról hallgat? Most, hogy a májusi Nagyvilágban Dickens-tanulmánya megjelenőfélben van? Ez a nemzedék mindig is diplomáciai érzékéről volt nevezetes. Felmerül persze Márai-cikkem is, dicséri agyba-főbe. „Hiába visong a Nemzetőr – mondja –, egy mondat sincs benne, ami annak a következménye lenne, hogy hazajársz!” Így gondolom én is.

23.

Ma megint jelentkezik Csé. „Elküldtem a Sartre-cikket kibővítve Hanáknak az új Bécsi Naplóba. De hozzáírtam egy oldalt. Tudod, mindig kibővítem a rádiós talkjaimat.” Hát igen, remélem, az 1956-ra vonatkozó anyaggal bővítette ki. De ez majd csak akkor derül ki, ha a nyomtatott szöveget látom. Talán arányérzéke megmenti Csét. Mint ahogy magyarországi látogatását is magánlátogatásnak tervezi, s ezzel sokféle bonyodalomnak elejét veszi.

24.

Fiatal szociológus látogatók. Párizson át jönnek, s ott Keménnyel és Kendével találkoztak. Igen, a Magyar Füzeteket ismerik. A nagy izgalom a Bibó-emlékkönyv. Aczél azon problémázik, hogy népi–urbánus egységfront alakult ki. Hát igen, ez ellentmond a „divide et impera” elvnek. A párt érdeke az, hogy ne legyen értelmiségi egységfront. A Bibó-emlékkönyv szamizdat kiadás lesz, Kendéék akarják kinyomtatni. Ezt az amerikaik is szívesen fogják támogatni. Kendének mindig is jó orra volt.

26.

Meglepődöm, hogy a Mozgó Világban egy betű változtatás nélkül lehozták azt az interjút, amit írásban kértek tőlem. Most itt, a folyóirat kontextusában egészen puskaporszagúnak érzem.

29.

Leadtam az irodalomtörténet kéziratát az Oxford University Pressnek, s utána összevissza csavargunk Magdával a városban. Az egyik könyvkereskedésben kezembe kerül Bettina Harlimann németből fordított könyve az utóbbi háromszáz év gyermekkönyveiről (OUP, 1967). Amikor 1956 kapcsán elgondolkodott a szerzőnő, hogy miként keveredtek bele a magyar gyerekek a forradalomba és vérontásba, nem tudott magának elfogadható választ adni. A politikai indoktrináció tette ezt velük, hogy a társadalom ellen fordultak? Vajon a könyvek is felelősek? Hát igen. A német megszállók ellen küzdő „Ifjú Gárda”, Fagyajev regényéből. Ők a német tankokra dobták a Molotov-koktélt. A pesti srácok a szovjet tankokra. Mert a gyerekek a könyvek szellemét tanulták meg. Nem a tartalmát.

MÁJUS

3.

Csé Dickens-esszéje megjelent a Nagyvilágban. Már kapott is példányt, még szerdán. Azt mondja: „semmi különöset nem találok benne, természetes, olyan, mintha mindig jelen lettem volna ott.”

6.

Kántor Lajosnak, aki Londonban van látogatóban, rendezünk egy miniestét a Szepsi Csombor Körben – telefonon hívtuk meg a megbízható törzstagokat. Nem akarta nagydobra verni, hogy emigráns egyesületben lép fel. Nagyon óvatosan és körültekintően beszélt a romániai magyar irodalom helyzetéről. Haloványan utalt arra, hogy a transzszilvanizmusnak újra van jelentősége, illetve bizonyos dolgok kiadását engedélyezik. De amikor kérdésekkel szorítottam, hogy miben is nyilvánul meg ennek a „neotranszszilvanizmus”-nak a lényege, kitérő válaszokat kaptam.

8.

Öreg partizán temetése. Délben közvetíti a televízió Tito temetését. Sikeres élete volt ennek az öreg partizánnak. Harmincöt évig együtt tartotta a jugoszlávokat, ma harmincöt éve fejeződött be a második világháború. Ő volt a háború főszereplői között az utolsó, aki elment. A temetésre több mint száz országból jöttek államférfiak. Brezsnyevnek széket kellett hozni. Neki sem lehet már sok hátra. Láttam Kádárt is, gondterheltnek látszott. Ceaułescu jól érezte magát. Fürgén nézegetett erre-arra. Helyezkedik. A pompa emlékeztetett a Monarchia ünnepélyeskedésére. De a Munkás-gyászindulót játszották. Az angol kommentátor nem tudta, hogy mi ez, s azt sem, hogy Sztalin temetésén is ez szólt huszonhét évvel ezelőtt.

11.

Csénél teázunk, mutatja a Nagyvilágot, amiben Dickens-tanulmányának első része megjelent. Szemmel láthatólag nagyon örül. Annál gondterheltebb az őszre tervezett magyarországi út miatt. Nem a háborús veszély izgatja, hanem a háborús veszély által felfokozott hidegháborús hisztéria. „Ennek következtében az emigráns lapok hadjáratot indítanak majd ellenem” – mondja. Ettől fél tehát. Úgy tervez, mintha még hosszú ideje lenne hátra. Pedig tud mindent. Tudja, hogy a BBC Kelet-európai Osztálya, ahol dolgozott, „gyarmatügyi hivatal” volt az ötvenes években. Alig volt szabad valamit is mondaniok, ami nem a központi irányítástól jött. S ott szigorúak voltak velük. Én ezt mindig is így gondoltam, bár erről a BBC-sek nem nagyon beszéltek.

14.

Beáll a csata. Már vége volt a forradalomnak, s egyik évfolyamtársam, Csetri Marica szüleinek a lakásán bujkáltunk napok óta, mert kijárási tilalom volt, az utcán orosz tankok dübörögtek, s járőrök cirkáltak. Marica bátyja cselédkönyves orvos volt, s a klinikáról jött haza későn, jóval a kijárási tilalom kezdete után. Talán nyolc-kilenc órakor. Érkezése előtt fegyverropogást hallottunk egészen közelről, de különböző irányból. Ez bizony kereszttüzet jelent. Kinyílt az ajtó, halottsápadtan belép Csetri Csaba, mint hírnök egy színdarabban, s csak ennyit tudott mondani: „Beállt a csata!” A helyzet komoly volt, mégis alig tudtuk visszafojtani a nevetést. Az életben nem lehet színpadiasan viselkedni, még indokolt esetekben sem. Mint hallom, Amerikában él, jól kereső orvos.

18.

Felhív Bécsből egy Rácz Lóránt nevű úr, és gratulál a Márai-cikkemhez. Megkér, hogy felhasználhassák a Bécsi Magyarok Kultúregyesületében, ahol Márai nyolcvanadik és József Attila hetvenötödik születésnapja alkalmából akarnak műsort rendezni. A legnagyobb örömmel adom beleegyezésemet, ilyenkor egy múló pillanatra úgy tűnik, hogy talán mégsem teljesen fölösleges írnom.

19.

Jó széllel francia partra. Newhavenből szeretnénk indulni, de a Sealink tisztviselője közli velünk, hogy a „francia hatóságok” sztrájkolnak, s emiatt nem indíthatnak hajót. Doverbe kell átmenni, s onnan Calais-ba. Így, a nagy kerülő miatt estére se tudjuk behozni a késést. Csak Beauvais-ba jutunk el. Egy eléggé közepes hotelban kapunk szállást. Tanulság: nem kell tervezni.

22.

Kopár hegyek között, sokszor ezer méter magasan vezet az út, de festői mediterrán tájon keresztül érkezünk meg Montpellier-be. Iszonyatos felhőszakadás közben vár bennünket Juditka. Szegény, örül nekünk. Ugyanilyen szakadó esőben keresünk hotelszobát, s megyünk el vacsorázni gyalog. Bőrig ázunk, és teljesen fiaskó a hangulatunk. Magdán kitör az elkeseredettség: hiába tervezte a nyaralást igen gondosan, a mai nap bizony nem sikerült. Juditot is sajnálom, megjöttek a szülei, de nem hoztak jókedvet.

23.

Eljutok a Földközi-tengerhez. Annyi idős voltam, mint a lányom most, amikor szerettem volna a mediterrán tengerhez kijutni. Pálmákról, azúrkék égről és fehér szmokingról álmodoztam. De az első emigrációs évek szűkös anyagi viszonyai elölték bennem a vágyat, rájöttem, hogy a pálmákat és a fehér szmokingot nem nekem találták ki. Ma már nem is érdekelt, s ha történetesen visszaindultunk volna Montpellier-ből anélkül, hogy lettem volna a tengerparton, lehet, hogy észre sem veszem. Az egyik legmodernebb tervezésű tengerparti nyaralóváros: La Grande Motte olyan benyomást tett rám, mintha marslakók közé csöppentem volna. Érdekes, izgalmas, de nagyon-nagyon idegen. Mit keresek én itt?

25.

Saint-Guilheim-le-Desert-be kirándulunk. Csodálatos hegyi falu igen régi, Szent Benedek-rendi apátsággal. A falu főteréről csak hegyormokat látni körös-körül. A főtéren óriási juharfa áll, s mellette egy forrás – mintha az élet vize és az életfa állna itt házakkal és hegyekkel övezve. Ilyen helyen kellene élni. Sajnos persze itt is sok a turista, s a völgyben mindenhol táboroznak. Ellepve az emberi kultúra egy sajátos termékével – szeméttel. Szemetet ugyanis csak az ember képes előállítani. Az állatok nem szemetelnek.

29.

Reggel visszajövünk Marly-le Roi-ba, a régi konferenciahelyre, s érkeznek a vendégek. Az első zártkörű megbeszéléseken felmerülnek a régi témák: Lesz-e antológia? Elmenjünk-e az anyanyelvi konferenciára, ha úgy döntöttek Pesten, hogy mégsem lesz? A minisztériumból új ember van itt, Bíró Zoli beosztottja. Fújják a régi nótát, én mégis elhiszem, hogy lesz antológia most, mivel a jövő évi konferencia előtt biztosan ki akarnak tenni magukért. Javaslom Kerékgyártónak, hogy hívjanak meg nyugati magyar költőket szerzői estre, színházba fellépni nyilvánosan. Négyszemközt megmondja, hogy ez nem fog menni. Van izgalom Csé utazása miatt is, mert félnek, hogy a nemzetközi helyzet alakulása miatt mégsem fog utazni. Este Schöffer kiosztja a Kassák-díjat. Sipos kapja. Látom, jólesett Gyulának az elismerés. Először történt meg, hogy este az olcsó francia vörösbor melletti, szokásos közös éneklés elmaradt. S arról is szó esik, hogy jövőre ne legyen találkozó.

30.

Délelőtt tovább beszélgetek Kerékgyártóval. Fázik az antológiától, milyen lesz a visszhangja. Nyög attól is, hogy a Szabad Európának írok. Mondom neki, ne aggódjon túlságosan, a senki földjén is meg kell valahogy élni. Délután Perneczky Géza beszél az avantgárd jelenéről, főként a szekták szerepére hivatkozik, s egész ügyesen, bár kissé hosszadalmasan illeszti őket a mai valláséhségből adódó zűrzavarba. Az irodalmi esten igazán jó művet nem olvasnak fel. Thinsz Géza és Kibédi is alulmúlják önmagukat. Este a szokásos ramazuri. Korán lefekszünk, mert fáradt vagyok. Béládi meghív, hogy az ősszel vegyek részt egy szimpóziumon az irodalomtörténet-írás elméletéről. Javaslatomat, hogy Farkas Gyula irodalomszemléletéről szívesen tartanék előadást, elfogadja, s váltig ígérgeti, hogy le is közlik. Kötve hiszem.

31.

Délelőtt a Magyar Műhely-vita. Béládi hosszan beszél a Műhely ellen, elítéli őket, mert nem „felelősségteljes” irodalmat művelnek. Hozzászólásomban megvédem a kísérletező irodalom létjogosultságát. Aczél Géza pedig otthonról nézve helyezi kontextusba a Műhely jelentőségét. Meglepően jó a hozzászólásom visszhangja, a hallgatóknak tetszett az ironikusan könynyed hangvétel, s Pete Gyurka, az Életünk szerkesztője arra kér, hogy a világirodalomról, illetve annak nemlétéről mondottakat írjam meg egy esszében. Ezt örömmel elvállalom, s azt is, hogy a párizsi magyaroknak tartsak előadást decemberben. Valakitől hallom, hogy fellőtték az első magyar űrhajóst; ez az első hír a külvilág eseményeiről, mióta eljöttünk Londonból.
A konferencia nem zárul nagyon nagy megnyugvással – elég sok ellenérzés volt a hazai küldöttséggel szemben, akik megsértődtek.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben