×

Felhős

kisprózák

Bratka László

2003 // 05


Álruhás király


Egyszer volt, hol nem volt, hát egyszer bizony az volt, hogy Gébics, a falu első párttitkára – mint később kiderült: ideiglenesen – egybedrótozta a téeszt. A hírre a legeslegmagasabban ülő elmék azt forogták ki, hogy az alkalomnak szentelt május elsején szálljon alá még maga az Illető is a faluba. (Az Illető nevet, illetve kategóriát szegény D. Német Pista Bolygófalók című remekművéből veszem; sajnos, a szerző hozzájárulását már nem tudom kérni.)

A kiforogmányt rögvest át is ültették a talajra. Április utolsó napján már minden készen állt az Illető fogadására: anyacsavarral felhintették az utat, amerre majd elvonul, hogy sarlót és kalapácsot szórjon a nép közé, de még a mesterlövész testőrök is elfoglalták helyüket a papírvirág-girlandok békeharc-kék rózsáiban hasalva.

Hanem két órával a magas vendégek alászállása előtt észbe kaptak a szervezők, hogy nem helyeztek ki vécépapírt a budikba, amelyekben esetleg tiszteletét teszi az Illető. Lett is nagy ijedelem, hiszen ha aktuális utalásokat tartalmazó, friss sajtóterméket találnak ott az alászállottak, abból még szabotázst, ellenforradalmi szervezkedést is kihozhatnak, és akár tíz-húsz év is kinézhet érte valakinek. Tojaletbumázskát viszont – hisz tudjuk, milyen idők jártak akkor – még a föld alól sem lehetett keríteni. Végül az ántivilágból maradt elemi iskolai olvasókönyv egy-egy példányát helyezték el az ülőpolcokon; a könyvek az iskola fáskamrájának egyik zugában valami csoda folytán átvészelték a papírgyűjtési direktívákat.

Végül is szerencsésen lezajlott a látogatás, az Illető fújtatva, izzadva legyűrte az új létesítmények akadálypályáját, és a végén, a sejtelmeket igazolva, valóban bevette magát az egyik deszkabódéba. Ott-trónoltában elolvasott egy történetet Mátyásról, a királyról, hogy hogyan járt a nép közé álruhában. Hogy, hogy nem, az olvasottakból azt a következtetést vonta le, hogy az imperialista kémek megtévesztésére ilyen módon részesítik ONNAN útmutatásban: menjen ő is álruhában a nép közé.

… Egy hét múlva, éjféltájt, az öreg Sójáró éppen az akácásban járt Pápáról hazafelé jövet, ahová beijesztették valami pecsétes papírral, és egyszer csak zörgő puttonnyal elébe ugrik egy drótostót.

Az öreg Sójáró az egyenrangúnak kijáró feszes vigyázzban köszöntötte az Illetőt, amire az kissé csalódottan megkérdezte, vajon miről ismerte föl.

– Arról b’meg, hogy testőrök követnek, két tízszemélyes szolgálati tandemen haladva, hogy csendesen járjanak, a tandemek előtt pedig két utász rohambrigád építi villámgyorsan a kerékpárutat – mondta volna szíve szerint az öreg Sójáró, de volt annyi esze, hogy ne akarjon a túl okos ember veszedelmes hírébe kerülni, és ezért valami kor-kompatibilis marhasággal ütötte el a dolgot.

Gitta


A Sárkány bácsién kívül is volt néhány ház, ahol bebádogozott utcai ablakok mögött éltek. Kiszáradó, magvát vesztő vagy messziről idekerült, meg nem eredt életeket rejtettek magukban ezek a házak. Valahogy úgy álltak egy csoportba verődve a központ, azaz a vegyesbolt, a cipész, a kocsma körül, mint ahogy egybetorlódtak a Kaukázusban a töredék népek.

A Birkásék ablakait fedő bádoglapok egyúttal hirdetőtábla gyanánt is szolgáltak: „Birkás Péter bádogos, szerelő, lakatos, mindennemű javítást vállalok” – hirdette az egyiken a felirat, a másikon pedig kisebb, kacérra pingált betűkkel, a „mindennemű” feloldásaként különféle szerkentyűk nevei sorakoztak a tekerős kávédarálótól a kerekes kútig és a szecskavágóig. A felsorolásban az akkor még igencsak újdonságnak számító tévé, porszívó, magnó is szerepelt, tehát Birkás bácsi igyekezett a korral haladni, minden irányba kezet nyújtani.

Gitta lánya viszont elzárkózott a világ elől, és sohasem lépett az utcára. A házból az udvarra is csak napjában négyszer, meghatározott időpontokban ment ki, amikor azonos útvonalon fél-fél órát sétált a kertben. A gyerekekhez leszivárgó híresztelések szerint az apácáknál nevelkedett, és azóta nem mer a világ szeme elé kerülni, hogy negyvenötben megerőszakolta egy szakasz fölszabadító. Séta közben olvasott – esőben, hóesésben a feje fölé tartott ernyő alatt. (Mit olvashatott? Szent Ágostont, Jókait, Kosáryné Réz Lolát?)

Olyan sok pénzt nem hozhatott a mindennemű javítás, mert a Birkásék rákényszerültek, hogy három-négy lánynak kiadják albérletbe a kerti toldaléképületet. Lányok pedig mindig voltak, hiszen hol a faluba magukat évekre bekvártélyozó filmesek hozták magukkal a tábori női statisztabrigádot, hol az élenjáró helyi téeszben tartottak valami országos továbbképzést, hol valami más volt.

Az albérlő lányok, mivel nem állt velük szóba, egy szót sem váltottak Gittával, és a vele való kapcsolattartás a jobb kezük mutatóujjának használatára korlátozódott. Amikor sétaútján feléjük közeledve láthatta őket Gitta, akkor demonstratívan huzigálták mutatóujjukat a bal kezük hüvelyk- és mutatóujja alkotta gyűrűben, ha távolodva a hátát mutatta, a halántékuk mellett forgatták.

Utoljára abban a nevezetes esztendőben látták a kertben sétálni, amikor Zalában, István gazda házában meghalt Matula bácsi. (Ugyanebben az évben járta az országot a Krasznahorkai László emlegette kitömött bálna, amelyről az a hír járta, hogy a mozgatásával akarják kikémlelni az imperialisták, milyen utakon mehetnek majd a rakétaszállító szerkezeteik. Az persze már végképp érthetetlen, hogy miért hitte bárki is, hogy a földön és nem a levegőben akarnának rakétákat küldeni, ha arra szánják rá magukat.)

A Genfi Bika


Bizony, nem lehetett a harmadik évezredbe való a könyvtároskisasszony, mert rögtön a legelső, kettessel kezdődő év elején beletűzte nemes, egyenes lelkét az Úr a mennyei tűpárnába.

Ekkor kezdődött a könyvtár helybenjárós kálváriája. Először majdnem fél évig zárva tartották. Aztán Toklász Barbie szerény javadalmazásért vállalta a működtetését. Hanem a végén gyalázat lett a dologból, mert minden konditermen kívüli idejükben ott lógtak körülötte a koksztól bezsongott bodybuilderek. Így aztán például szerencsésnek mondhatta magát az a néhány öregasszony, aki a régi beidegződésnek engedve elment a könyvtárba egy Jókai-, Passuth- vagy Szilvási-regényért, és aztán úgy el tudta onnan húzni a bélést, hogy csak üres Red Bull-os dobozokkal dobálták meg. Az önkormányzó végül úgy oldotta meg a gordiuszi csomót, hogy Barbie-t besorozta a falu mazsorettcsapatába, amikor ez utóbbit európai turnéra száműzték, nehogy a lányok a végén még tényleg behívják a tíz-egynéhány éve üresen kongó muszka laktanyába a Big Brothert.

Most ősztől zárva a könyvtár, és szellőzés híján szinte csorog a falakon a víz. Az ajtó felőli jobb oldali sarokpolc felső sorában gyakorlatilag egy tömbbe rohadt egy, a XVI. század eleji itáliai háborúkról szóló, a Guszti kecske hagyatékából a könyvtár tulajdonába került munka. Leletmentés gyanánt idézzünk belőle egy összefüggéseiből kiragadott rövid történetet!

Ezekben a háborúkban a pápa, a franciák, a spanyolok és a városok színeiben is jórészt svájci zsoldosok szolgáltak. (Emiatt van, hogy ma is korabeli ruhát, páncélt viselő svájciakból áll a pápai testőrség. [Az Uzit a száz méter szövetből tekercselt plundranadrágban dugják el.]) A szembenálló seregekben rokonok, barátok, egy faluból valók harcoltak, ezért kímélték egymást (hacsak a felfogadóik nem dobtak föl valami plusz pénzt a szilajság fokozására). Csaták előtt összejöttek az „ellenséges” hadvezérek, kapitányok, és megbeszélték, hogy jó nagy csinnadratta közepette milyen dramaturgia szerint ki győz, ki, mikor és hogyan futamodik meg. Halálos áldozatokat nem is kellett betervezni, mert amúgy is sok hadfit ért halálos üzemi baleset az előre levajazott csaták közben – például sokan részegen beleestek a saját kardjukba, mások, ugyancsak részegen, a nyakukat szegték a lovukról lebukva. Ők hitelesítették a csatát.

Hanem… Hanem volt egy Genfi Bika nevű, másfél öles, másfél mázsás, fáradhatatlan húskazán. Az nem nézett se Istent, se embert, csak szuszogva, fújtatva aprította a csata közben elébe kerülőket, olyan egykedvűen, mint ahogy egy átbulizott éjszaka után a zsírszalonnát sarabolja a hentesinas. Nem tudni, miért tette, talán összefüggéseiből kiragadva – a heves kacsingatást figyelmen kívül hagyva – értelmezte a kapitány harc előtti buzdító beszédét, vagy csak ölni szeretett. Addig gyilkolt, amíg a kollégái össze nem dugták ellene a fejüket…

Összedugták ellene a fejüket, és az egyik csatában a saját és az ellenséges csapat legjobb katonái munkába vették. Sok ellenfelét megölte, sokat megnyomorított, és legalább másfél óráig kellett rajta munkálkodni, amíg végül számtalan seben át kifújt belőle a gőz, kifolyt a vére, és a földre rogyott a nagy húskazán, akkora puffanással, mintha a bábeli agyagtorony dőlt volna el.

Csatát vegyenek!


Aztán, ha már a harcipari kuriózumoknál tartunk, itt van egy pikáns kis genyóság, el is mesélem, amíg még érzem magamban az olvasómat. A könyvtároskisasszony nemes emlékének ajánlom, a könyvtároskisasszonynak, aki bár nyolcvan évet megért, ezt azért gólyamesének tartotta volna.

Pancho Villa, a mexikói forradalmár és szabadsághős megveszekedetten gyűlölte az észak-amerikaiakat, a gringókat, és mexikói kiszolgálóikat, a Diaz-kormányt és a kormány embereit. Úgy bekattant az USA-ra, hogy azokban az alvezéreiben is egyből meglátta a gringót, akik nyertek tőle kártyán, szemet vetettek valamelyik nőjére, de főleg azokban, akiknek ivászat közben egy filmes szakkifejezés hagyta el a száját.

Ez utóbbi furcsaság annak folyománya volt, hogy amerikai filmes cégeknek eladta a csatáit. Biztos anyagilag is le akarván nullázni a mocsadék gringókat, úgy facsarta belőlük a pénzt, ahogy csak tudta, ezért busás javadalmazásért a megrendelő igényei szerint vezette a kamerák előtt a csatákat.

Szabott ára volt a – nem kellő erőkkel indított – vesztes ütközetnek, a győztesnek is, és tételes bontásban különösen jól fizettek a diazista géppuskafészkek elleni látványos (sikeres, avagy a drágább, sikertelen) lovasrohamok.

Ha valamelyik alvezére által használt szakkifejezésből rájött, hogy az illető, a filmesekkel kapcsolatba kerülvén, saját zsebre akarja új elemekkel gazdagítani a forradalmi harcot, statáriálisan gringó ügynöknek nyilvánította, és a kamerák kizárásával, művészi effektusok nélkül, a helyszínen felkoncolta.

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben