×

Erdély visszajár

Egy honfoglaló garabonciás álomlátása

Paizs Tibor

2003 // 05
Más körülmények között egyszerűen csak kirándulásnak mondtam volna, ám most, ezeréves államiságunk évfordulója táján erdélyi kiruccanásomat kissé tréfásan, de azért némi benső komolysággal Honfoglalási Emléktúrának neveztem el. Erdély visszajár – mondtam. Ha másként nem is, ábrándjaimban s szép emlékezetemben mindenképp. Ábrándos voltam és önfeledt. Mint napjaink farmernadrágos Szindbádja, ki egy budai sörkert előtt hintajába száll, úgy ültem be a Ladába, s utasítottam a kocsist: hajts kelet felé, fuss elébe a pirkadatnak, tamáskodó szemeimmel akarom látni a világ e szegletének mosolyát. A motor felzúgott, a kocsis pántlikás ostorával a lovak közé csapott, s a száguldó iram, a múló évek s a könnyű bor hajósunkat álomra csalták.

Rossz álomra számtalan oka lehet az embernek. Nemcsak a nehéz étek, a nehezen emészthető közállapotok is a lidércfények bolygó tüzével rémisztgetnek. Az Ér-melléki lápvidéken látni ilyent, a hajdani rejtekadó nádasok helyén, amit már feltöltött az idő szennyes hordaléka. Tőzeges, süppedő ingovány, akár a honi valóság.

Mint kigyulladt mocsárgáz imbolygó lángjánál a prikulicsok, úgy tántorognak a furcsa felszíni árnyak s alant a mélyben az ezerszáz éves haza, az egymásra rétegződött ősök, a Hét Vezér, Mátyás fekete serege s maga Mátyás meg az igazság, Szent László, Báthori fejedelem, Petőfi s a többi dicsőséges, s mind a dicstelenek légiói, akik a megszámlált évszázadok alatt szervessé nemesedtek, s most ha pislán is, de égnek a mocsár felett.

A tájék most mintha idegennek tűnt volna Szindbád számára, s csak sejtette, hogy merre jár. Valahol Erdélyben, a hajdanvolt virágos kertben, ahol jóravaló férfiak és szigorú asszonyok szabták valamikor az élet rendjét – mindig a pontos mérték szerint. Mígnem elveszett a mérték.

Mióta a hazát, e szépmívű porcelánt a nagyhatalmak lakomáján cserepeire taposták egy Párizs melletti palotában, az ember mindig felszisszen, ha Erdély földjére lép. Szétszakadt a haza, s azóta is egyre szálalódik – „foszlásnak” indult hajdan dicső magyar.

Nyolcszáz év óta Erdélyt három nép lakja: a magyar, a román s a szász. Ha egy asztalhoz ültek, akár barátokként is összeillettek, de ha ki-ki a maga körében volt, tekintetében kihunyt a békés tűzhely parazsa, s a kölcsönös sérelmek emésztő lángja szikrázott ki a másik kettő szalmafedele felé. Melyikük tudta nyugodtan álomra hajtani fejét?

Mindhármuk hazája volt, de az elsőbbség okán a kizárólagosságra törekvő politika mesterséges törésvonalakat hozott létre közöttük, s ezt még csak elmélyítette hitbéli hovatartozásuk is. A habitusuk, a kultúrájuk, az erkölcseik is mások voltak. Kolozsvár-szerte ismert a vicc, hogy miként akarta megszabadítani a keresztre feszített Krisztust a magyar, a szász s a román. A magyar azt mondta: „küzdjünk meg érte!”; „az nem lesz jó” – vélte a szász –, vigyük a dolgot a törvény elé”. „Ugyan – legyintett a román –, megvárjuk, amíg beesteledik, s ellopjuk.”

A vegyes lakosságú Brassó román KISZ-titkára mesélte volt: „Ha öt órára akarok gyűlést összehívni, a románnak azt mondom: jöjjön négyre, a magyarnak, hogy fél ötkor kezdődik, a szászt öt órára hívom, s akkor már el is kezdhetjük.”

A szászokkal ma már nem kell számolni, Ceaułescu a legtöbbjét eladta koldus obulusért. Tartott tőlük, nem látott a szívükbe, nem olvasott a gondolataikban, erősebbek voltak, mint a magyar. Mi képmutatásban alulmaradtunk, bennünket könnyebben kiismerhetett. Rólunk még hitte, hogy pásztorkodhat felettünk. De rossz pásztor volt, s még a maga népét sem csapta ki a legelőre jóllakatni, csak bikasóval tartotta egy szűkös karámban. Egy Kolozsváron született fiatal magyar lelkész, Tőkés László kellett ahhoz, hogy erre ráébressze őket, s a nyáj elcsapta a pásztort. Aztán a nyáj szétszéledt: a szász, a sváb Németországba futott „töröknek”, az erdélyi magyar Magyarországra „románnak”.

A gyarmattartó nép ostoba fölénnyel lenézi a gyarmatok népét, holott onnan szerzi be a szellem legizgalmasabb ízű fűszereit, a lélek tiszta levegőjét, a Krisztusért bajvívásra kész indulatot. Az aztán már külön lapra tartozik, hogy mi okból vált oly sok anyaországi számára átjárhatatlanná a véráram, ugyanazon szív jobb kamrájából a balba. Hitvány ember persze az erdélyi magyarság között is akad egy bő szekérderékra való, kiknek magyar nyelvét kitépte az ideológia, s szája csak idegen szóra nyílt. A legtöbb erdélyi viszont úgy tekint az anyaországra, mint az oltáriszentségre, ha attól sorsa jobbrafordulását reményli. Csakhogy az anyaország számottevő része a hosszú évtizedek rossz nemzetpolitikája miatt közömbös, restségben serény, s ezért az erdélyiek szégyellik leginkább magukat. Az utolsó magyar férfi, aki még képes volt emlékezetébe idézni a fogalmi hazát, a méltatlanul mellőzött költő, Gellért Sándor egy omladozó mikolai ház pitvaráról imigyen jajdult a magyarság felé: „Nagyon szegény lehet az én népem, / ha helyzetét a magam sorsán mérem.”

Egy évtized alatt csaknem félmillióan hagyták el Erdélyt. A színe jött, a java maradt. A maradóknak lenne igazuk, ha a többségi politikusokat elcsendesíthették volna. Ceaułescu kutyaként végezte, de a bölcs nép – ha a „Scornicsesti Tölgy” gyökérzetéből sarjadt mai süvölvényekre gondol – helyesen látja, hogy a farkas a szőrét ugyan elhagyta, de a természetét nem. Miként a bánatos ember öklével törli le könnyét, úgy maszatolódott el Erdély egy idegen orcán.

Elindult hát Szindbád szülőhazát s házat felidézni, emlékekbe szenderedni, megsejteni a régmúltat, s hírül venni a jövendőt. Mert Magyarország számára valóságosan, de képletesen is Erdélyben kél fel a nap, s innen nézve ott alkonyul be legelébb.

Honfoglalási emléktúrára indult Szindbád, s valóban foglalni készült a lélek, ha csak egy szívtájéknyi parcelláját is, az elveszett, elvett, elhagyott – melyik az igazabb? – anyaföldből.

Az ártándi határátkelőhöz közeledve, még éber állapotban ötlött eszébe a fordulat: miért ne nevezhetné ezt a vállalkozást, mármint a visszatérés megkísérlését, a magyarok bejövetelének?

Ezek voltak utolsó értelmes szavai, félig a költők szárnyas lován – hogy bár a ló révén legyen valami köze az ősiséghez –, félig a Ladában ülve, mert mihelyt a grenicer kis akadékoskodás után megadta magát, s a fogat Nagyvárad irányába vágtatott, Szindbád álomra szenderült.

Aki szívére fekszik, rosszat álmodik. Márpedig e testhelyzeten útja során csak ritkán változtatott. Hogyan is tett volna másként, hiszen az otthoni döngölt pitvaron ágyazott lelkének? Szíve szűnni nem akaróan bánkódott amiatt, hogy mióta utolszor látta, a dolgok mennyire megváltoztak ahhoz képest, amilyenek a valóságban soha, csak az ő szép emlékezetében voltak.

Rosszat álmodott, hiszen Bagarszentjánosnak már nincs magyar neve a helyiek nyelvén, csak a helynévszótárban, akárcsak Harangmezőnek, e szép hangzású falucskának, amely még a helyi magyarok emlékezetéből is kihullott.

Továbbhaladva hajósunk szomorú szívvel tapasztalta, hogy Nagyvárad, a Pece-parti
Párizs, e valaha szép és csábító primadonna is megöregedett, elfáradt, fodros ruhái elnyűttek, arcán hamis pomádé. A város, mint egy kacér asszony, fél szemével Erdélyre, a másikkal az
Alföldre kacsingat. Mert hajdan, ha megemelte büszke fejét, szemhatára Bécsnél, Párizsnál, Velencénél állapodott meg. Egyiktől keringőzni tanult, másiktól a könnyedséget leste el, harmadiktól a cifrálkodást. De titkon mindig Szent Lászlót siratta, még akkor is, amikor új szerelmével, Ady Bandival vigasztalódott.

A háborúk alatt a primadonnából markotányosnő lett. Járta a hadak útját, s a hadak is mind rajta vonultak keresztül. Innen indultak a katonavonatok Csucsán s Kalotaszegen át Kolozsvár felé.

Hajósunk a havasok lábánál, Csucsán is elidőzött kissé. A kastélyban Adyt és Bertukát kereste, s meglepetten állapította meg, hogy az új gazda, a fűzfapoétából mogyoróvessző-politikussá lett hajdani „barát”, Octavian Goga a cselédházba száműzte a „Hortobágy poétáját”. Szindbád csalódottan fordított hátat a bizánci pompának, s a közeli vendégfogadóhoz hajtatott, hogy a szépséges havasi román parasztlány, Anica felől érdeklődjön, akitől a helyi monda szerint a költőnek fia született. Szó sem igaz az egészből!

Kolozsváron, a Farkas utcai templom előtt – ebben a Mátyás korabeli építményben szűk negyven esztendeje a kálvinista egyház utasunkat is befogadta –, nem messze a helytől, ahol az első Nemzeti Színház állt, miként azt a Kolozsvári testvérek bronzba álmodták, Szent György megöli a sárkányt. Hajósunk álmában minden a visszájára fordult. Kolozsváron, de Erdély-szerte a sárkányok marnak a Szent Györgyökbe. Igaz, védtelenek, páncélzatuk hiányos, önérzetük pajzsa le-lehanyatlik, belefáradtak a küzdelembe, a sárkányok pedig mindeközben egyre több fejet növesztettek.

A „kincses” jelző nem anyagi gazdagsága, nem jóléte s fizikai biztonsága, hanem iskoláinak hírneve, hajdani lakóinak bölcsessége alapján ragadt Kolozsvárra. De hova tűnt a hajdani dicsőség? Trianon szeszélyes paripája levetette magáról a Szent Györgyöket, miközben lovat adott némely kötélfonók alá (Funar Gheorghe, Kolozsvár magyarfaló polgármesterének neve szó szerinti magyar fordításban: kötélfonó). Álmában rémülten látta, amint a sárkány mohó étvággyal fal fel utakat, s igénytelen szürkeséget köpköd mindenre. Pompeji romjai épebb állapotban maradtak fenn, mint a verespataki házak, amelyek némelyike ma már csak egy gazdag kort idéző film díszleteként hat magányosan álló homlokzati falával. Hogy is ne lett volna gazdag, hiszen a Monarchia idején itt volt az aranybányászat központja!

A közöny és az igénytelenség a működő Vezúv erejénél is rombolóbb. Különösen azt hagyják pusztulni, amit magyar kéz és szellem alkotott. Ott ma már minden az övék, mégis nekem fáj jobban, ha tönkremegy. Vagy tán még mindig nem érzik magukénak sem a házat, sem a hazát? – töprengett el a látottakon Szindbád.

Már a honvágy, ez a hajdani szertelen sóvárgó sem a régi – állapította meg keserűen utasunk. Volt idő, amikor ha hámjába állt, a Királyhágótól a Gyimesekig vágtattak egy trappban. Ma már, hogy együtt öregszenek, jobbára csak felnevelő otthonáig, Kolozsvárig, jó esetben mezőségi szülőfalujáig, Magyarpalatkáig viszi – poroszkálva.

A haza ott kezdődik, ahol a szomszéd házát is védelmedbe veszed. Nosza, nézzünk hát be a Házsongárdi temetőbe. Rokonlátogatóba, szűk körű családi vizitre, nagyszülőt, apát, anyát, testvéreket látogatni. Egy-egy pisla mécs ingadozó világánál emelve lelke fényét mély értelmű kincsei ragyogásához.

Kolozsvár igazi kincseit e sírkert rejti. Itt nyugszanak – ha tudnak – a Bánffyak, a Bethlenek, a Dávidok s a Deákok. Ide temették Apáczait, Szenczi Molnár Albertet, Misztótfalusi Kis Miklóst, Kriza Jánost, Dsida Jenőt. Itt pihent meg Kós Károly, Szabó T. Attila, akárcsak a szép emlékezetű Bajor Andor vagy Szilágyi Domokos, a halálba kergetett költő, s ki tudná felmondani véghetetlen sorukat...

Még a várost járva szerzett tudomást róla – Kolozsvár-szerte terjedt a híre –, hogy Petőfi utcai omladozó háza előtt, szemközt a Házsongárdi temető bejáratával, éjszakánként megjelenik a város hóhéra, Rettegi József, amúgy ünneplőben, bárányprémes mentében, sötétkék mellényben és nadrágban, lábán magas bagariacsizmával. Szakasztott úgy, ahogyan százvalahány éve – a városi tanács költségén – elhantolták.

A hóhér házába soha senki nem költözött be, s lám, milyen jól tette, merthogy visszatért a gazda. S hogy miért tért vissza, azt is tudni vélik a kolozsváriak: felmondták több mint száz éve bérelt helyét, öröknek hitt otthonát a Házsongárdi temetőben. Azóta csendőr őrzi a temetőbejáratot. A kolozsváriak tudni vélik azt is, hogy mi végett...

Szindbád már szemlélődése kezdetén rémülten tapasztalta, hogy a temetőkertet is „átrendezték”. – Valakik lopják a város kincseit – állapította meg keserűen. – Hányszor, de hányszor cserélt gazdát történelme során a város, de a temetőkertbe rejtett kincseit, amelyek mindenkor a magyar nyelv, lélek és jellem őrzésére és épülésére intették az élőket, messzire sugárzó szellemét az utóbbi időkig senkinek nem jutott eszébe kiásni – tört fel belőle a keserű panasz. Hogy is tették volna, hiszen e sírkert s Erdély-szerte az ehhez foghatók voltak a legszilárdabb bizonyítékai a magyarság századokig nyúló jelenvalóságának ezen a tájon. E néma helyek védték nyelvünk s a szív javait a történelem hamiskártyásaival szemben.

Bizonyíthatták Mátyás királyunk dák atyafiságát, csempészhettek bármiféle ősiségüket „igazoló” tárgyat a régészek keze ügyébe, elvitathattak akármit, küldhették ellenünk a hazugok légióit, ez a kis különítmény, fenn a dombtetőn, a Házsongárdban, minden érvükre rácáfolt. A temető néma hadteste kőbe, fába vésett puszta nevével vert vissza minden támadást, s védte hazánk s nyelvünk határait.

Csak fel kellett pillantani a sírkeresztek erdeire, és máris nyilvánvalóvá vált, hogy kit illet itt az ősiség. Akikkel szemben az élők érve hatástalannak bizonyult, azokat a holtak győzték meg.

Kolozsvár híres sírkertjét 1585-ben nyitották meg, s még a közelmúltig is csupán elvétve lehetett román nevet olvasni valamely fejfán. Ám az utóbbi egy-két évtizedben a halottak kertjében is elkezdődött az „asszimiláció”.

Ma a Házsongárd főútjai mentén egyre ritkább a magyar név a köveken. Az ősi sírokat kihantolják, s a betelepedők még életükben felépítik helyükön a maguk hivalkodó, bizánci cifraságú kápolnáit. Sátáni, sajátos honfoglalás ez.

Számunkra már nincs hely ebben a temetőben. Kolozsvár kincseit titkon fosztogatják.
Egy ilyen akció során lakoltatták ki a kolozsvári hóhért is. A helyiek tudni vélik, hogy az esetet nem hagyja megtorlatlanul. A fejfákat le lehet dönteni, neveinket el lehet törölni a kövekről, de hajléktalan halottainkkal szemben minden fondorlat hiábavaló, mert a halottak makacs lények, ha kell, dühödten, vadul, de a végsőkig ellenállnak, kitartanak. Megvédik jussukat, foggal-körömmel verekszenek érte, hideg, makacs bátorsággal kapaszkodnak bele abba, ami a sajátjuk. Mert nekik már nincs vesztenivalójuk, ők már nem félnek még a haláltól sem. Talán ezért járőröznek mostanság rendőrök a temetőben.

Aki szívén fekszik, rosszat álmodik.

Nosza, hajts tovább, egyenest a Székelyföldre, beszédem van a parasztkirállyal – szólt oda kocsisának, s a lovak egy szempillantás alatt Dálnokra röpítették utasunkat. Dózsa Györggyel parolázott.

– Rosszul tudta Ady: nem es voltam én sem bús, sem bocskoros – mondja a mogorva székelykirály, s hatalmas bronztalapzatáról részint Temesvárt tartja szemmel, másrészt a templomot ügyeli, amelyben nemrégen 1624-ből való rovásírásos falrészeket tártak fel.

Visszafelé már poroszkálva haladt a kocsi. Az Uzon szomszédságában lévő folyó neve: Feketeügy.

A helybéli temetőben Szindbád ismerős fejfára akadt. Keresztje jobb szárnyát letörték.
A sír gazdájának gyerekei három kontinens országaiban élnek szétszóródva. Nem jókedvükben mentek világgá.

Fentebb Szentivánlaborfalva. Az út menti házak előtt almával teli edények, rajtuk kis cédulán a gyümölcs ára, de a portékát nem vigyázza senki.

– Hát nem fél-e, hogy meglépnek fizetség nélkül? – kérdi Szindbád az idős gazdát, belépve az udvarra.

– Nem nekem, neki van félnivalója ejsze. Ha azt teszi, őt veri meg az Isten – mondja, s rálegyint. A tréfacsináló székely humora, mint a rosszul kezelt bor, megecetesedik a szájában.

Eresztvényben az út szélén Gábor Áron ágyúöntő sírja. Itt kaparták el sebtében a hős szabadságharcos tetemét a muszka s a burkus bosszúja elől. Ma már ilyen helységnév sem létezik, csak a névszótárban.

Farkaslakán Tamási Áron sírja fölött Kányádi versét idézte: „Kívánhat-e ember többet, / derékaljnak szülőföldet / s két cserefa tömött árnyát szemfedőnek.”

Marosvásárhelyen János és Farkas fogadja Szindbádot a Bolyai Líceum előtt. Szoboralakjuk megbékélt. A két koponya is jól megfér egymás mellett a Teleki Téka földszinti tárlójában. A semmiből teremtett új világban s eme semmivé lett még újabban a paralellák egyetemes törvénye szerint ismét találkoztak a végtelen és véghetetlen magányban.

Szamosújváron a börtönudvar mögötti temetőben sárga szőrű lován Rózsa Sándor betyáros kedvvel vágtat a szabadító magasságba, miközben az örmények gazdag templomában Rubens képén Krisztus a mennybe megy.

A magyarpalatkai dombok a Holt-tenger mélyén, a Mezőségben bizalmatlanul hátrálnak, akárcsak maradék magyarjai. Csak a tücskök hangolnak a hegyoldalban. Náci, az öreg cigány pereputtya Budapestre készül táncházi mulatságra.

A huzatos Szamos völgyén átúszik Szindbád fogata. Kalotaszegen, a fiatornyú templomok és válfődíszes menyecskék hazájában, Körösfőn Vasvári Pál bronzszobra int: vigyázz a betolakodóval. Móc fegyveresek gyilkolták le valahol a gyalui havasokban.

Álmodom? – riadt tulajdon kérdésére Szindbád. A határnál – de hát hol itt a határ? – egy hivatalból mogorva egyenruhás ébreszti a valóságra. Faggatja: – Elvámolnivaló? – Csak ennek az útnak minden szennyese – válaszolja hajósunk, aki még jól ismeri a mondást, miszerint kutyára nem vetnek hámot, gondolatról nem vesznek vámot.

Pesten már kipakolna, de a kutyát sem érdekli, milyen volt ez a maga „szponzorálta” Honfoglalási Emléktúra. Valamennyien a maguk köldökével vannak elfoglalva. Régen lemetszették már annak zsinórját Erdélyről. De hát minek is mondanám – morfondírozott Szindbád –, hiszen úgy vagyok én Erdéllyel – ahogy Kelemen Lajos mondaná –, mint az alsóruhámmal. Közelebb áll hozzám, mint a felső, de hát ingben s gatyában mégsem megyek ki az utcára.

Hajósunk, aki bár megtapasztalta, milyen az élet érdes felülete, nem tudott napirendre térni a látottak felett. Csak a szeme fáradt el, vélte, s tudta, mert bizakodó volt, hogy aminek a fonákját látta, annak színe is van, s tavasz jöttével az emberek is reménytelibb arcukat mutatják majd. Nem, nem a naptári tavaszra gondolt, hanem a legbensőbb késztetések tavaszára, amely az akaratban rügyezik, levelezik. Ezzel a hittel ült vissza hintajába, s azzal a reménnyel, hogy újabb utazása során meglátja a világ eme szegletének mosolyát is.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben