×

Kisöpörtem a padlást

Egy kretén vallomásai, 3. rész

Bálint Péter

2003 // 04
*

Kiváltságos helyzetem részben valóságos volt, részben a képzelet szüleménye csupán: ezért is tűnik oly ellentmondásosnak jellemem. Megadatott a számomra, hogy nem kellett megismernem a nélkülözést és lemondást, nem kellett osztoznom az emberek többségének nyomorúságos helyzetében, nem szajkózták közvetlen környezetemben az épületes politikai baromságokat, sőt, képzeletemet a polgári világ hagyományaival és az évezredes európai kultúra remekeivel táplálták; ez pedig nem is vezethetett máshoz, mint hogy hamar ráébredtem másságomra. Igen, más voltam, mint azok a társaim, akiknek ősei valódi előjogokat és kiváltságokat szereztek a történelem során (némelyikük családnevét a történelemkönyv lapjairól láttam visszaköszönni), de nélkülözni voltak kénytelenek, s bár öntudatukat a kitelepítés és meghurcoltatás révén sem sikerült letörni, az elveszített vagyont mégis fájlalták, mert enélkül bajosnak tűnt újbóli fölemelkedésük. A bolsevik rendszer széthullása után pedig mohón iparkodtak visszaszerezni valamit eredeti jószágukból és elveszített befolyásukból, úgyhogy pártokhoz és újsütetű politikusokhoz dörgölőztek, mit sem törődve azzal, hogy voltaképpen méltatlanok segítségével iparkodnak visszaperelni elveszített „méltóságukat”. Talán mert a félelemmel teli rejtőzés, a túlélés viszontagságos évtizedei alatt túlságosan is megkopott a hajdani büszkeségük, vagy mert semmilyen árat nem tartottak drágának, csak hogy újfent az egykor kiváltságosok között valónak tudhassák magukat. A szerzés, pontosabban a visszaszerzés óhaja, a becs- és bírvágy magasra csapott bennük, talán éppen ennek tudható be, hogy hajlandók voltak közszereplésre s a vele járó ígérgetésre és színlelésre. Tudták, hogy az új politikai hatalom történelmi nevüket akarja saját céljaihoz kölcsönözni, viszont nem késlekedik bizonyos vagyont és társadalmi pozíciót juttatni számukra, amolyan viszonossági alapon. A hatalmi játszma koreográfiáját írók meg sem gondolták, hogy egy-egy történelmi név (mely oly sok tragédiát és sebet szakított föl ismerőjében, aki hajlandónak bizonyult némi elfogódottsággal érezni iránta, s úgy vélekedni, hogy puszta kimondása is félelemmel tölti el a gyűlölt megszállókat és kiszolgálóikat), abban a pillanatban, hogy valaki megtestesítette, nem tűnt többé a szabadság szimbólumának. A testet öltés ugyanis együtt jár az emberi hívságok életre kelésével is. S még akik szívesen fogadták is a külföldi száműzetésükből hazatért vagy a szürkeségből előlépett kései utódokat, hamarosan elbizonytalanodtak, mert azt tapasztalták, hogy nyomorúságból megváltást, erkölcsi megtisztulást, nemzeti fölemelkedést ígérők egyszeriben felügyelőbizottságok elnökei vagy bizalmas tanácsadók lettek, egyre gyanúsabb ügyletekbe keveredtek, s éppoly gőgösen reagáltak számonkérésükre, mint ha személyükben ismét szentek és sérthetetlenek volnának. A háború előtt levitézlett őseiket utánozták: közpénzből rázták a rongyot, páváskodtak, s önnön nagyszerűségük tudatában tündököltek. A szerepjáték (mely némelyiküket rátermettebbnek láttatta valós képességeiknél; némelyiküket színlelésre késztette, mivel történelmi nevük már száz évvel ezelőtt is fakónak, kevésbé tiszteletre méltónak tetszett az osztrákoknak való behódolás miatt, mint azt elhitetni szándékoztak; némelyiküket pedig ripaccsá degradálta, nevük ugyanis semmivel sem hangzott jobban, mint egy réges-régi márkanév, melyet ugyan még emlegetnek, de azt, hogy valójában mit is reklámozott, már csak kevesen tudják) a történelem alagsorából vagy padlástéri raktárából előhívottaktól nem is akármilyen erőfeszítést követelt. Éppoly esetlenül mozogtak a színpadon, mint az a kivénhedt bonviván vagy éltes díva, aki – bár évtizedekkel korábban pompásan alakított egy darabban – szánalmat kelt ripacskodásával, fals hangjával, s a nézők szorítottak nekik, hogy elkerüljék a látványos bukást, mert egy illúzióval lettek volna szegényebbek, ha bekövetkezik.

S másságom egyértelműnek látszott, ha azokra a kisiskolás osztálytársaimra gondolok, akik – bár munkáscsaládból származtak, mit sem tudtak előjogaikról, annak ellenére sem, hogy kiválasztottságuk tudatosításával akartak lelket önteni szüleikbe – a maguk csibészes közvetlenségével szabadítottak meg szalámis szendvicsemtől, meggyes rétesemtől, ha nem óhajtottam elcserélni egy-két vasgolyóra, vagy ha azt akartam, hogy egyikük-másikuk a védelmemre keljen az ökölharcban, ez ugyanis nem tartozott erősségeim közé. A maguk természetes módján csúfoltak élére vasalt nadrágomért, fényesre vikszolt cipőmért, s ha kedvük szottyant, belelöktek a sárba, ami inkább csak hecc volt a részükről, semmint a gyűlölködés megnyilvánulása. Gyermekek között amúgy is csak bajosan lehet „elvi alapon” gyűlöletet ébreszteni; ha fújnak is bizonyos rigmusokat egy etnikum, egy faj, egy felekezet képviselői ellen, inkább csak hirtelen haragjukban teszik egy trágár káromkodás helyett, amit a sértett valószínűleg érzékenyen vesz tudomásul (vagy sem), de az efféle haragnak nagyobb a füstje, mint a lángja; ha minden olyan sértést a szívemre vettem volna, mellyel illettek kiváltságos helyzetem, nyeszlett fizikai alkatom, kiváló tanulmányi eredményeim miatt (neveztek olykor „ficsúrnak”, „nyápic buzinak”, „strébernek”, olykor szelídebben „anyámasszony katonájának”, „piperkőcnek” és „eminensnek”), ma sérelmeim krónikáját írnám, melyek inkább gyalázkodóimról, semmint rólam szólnának. Egyébként is, akadt közöttük olyan, aki kifejezetten kedvelte társaságomat, mert iskola után, hazafelé menet együtt gyűjtöttük a cserebogarat befőttesüvegeinkbe, vagy mert megvettem tőle az előző nap befogott termetes szarvasbogarat, hogy apám szakszerű segítségével végleg elaltassam, és feltűzhessem egy kartonlapra; viszont akadt olyan is, aki örökké céltáblájának tartott, s egyetlen kínálkozó alkalmat sem mulasztott volna el, hogy – ha csak képletesen is – üssön rajtam egyet. Olyannal, akinek határozott „elvi kifogásai” támadtak velem szemben, többnyire az ifjú kommunisták ösztönzésére vagy szüleik biztatására, csak kamaszkoromban találkoztam, viszont igyekeztem elkerülni, hogy teret és közönséget biztosítsak replikájuknak. Az elől viszont nem sikerült kitérnem, hogy hosszú időn keresztül megfigyeljenek; lázadásom idején bőséggel szolgáltattam indokot arra, hogy rajtam tartsák a szemüket, és szorgosan gyarapítsák kartonomban a följegyzéseket. Határozottan mondhatom, nagyot fordult a világ egy emberöltő alatt, ellentétben apám szüleivel, akik attól rettegtek, mikor telepítik ki őket, vagy maradnak állás nélkül, nekem alig is adatott meg a félelem, mintha ellenségeim elirigyelték volna tőlem: helyettem féltek.

Noha némelyek a szememre vetik, hogy a szocialista rendszer haszonélvezője voltam, egy olyan szűk értelmiségi réteghez tartoztam, amelyik – csúnya szóval élve – valósággal „megfejte” a többséget, és semmiféle rendelettel vagy törvénnyel nem lehetett megakadályozni gyarapodását. El is fogadom a „vádat”, hiszen leggyakrabban olyanoktól hallom, akik a rendszer hűséges kiszolgálói voltak, ám nem vitték sokra. Sajnáljam őket? „Kiváltságomat” kizárólag anyagi jólétünk képezte, ami szálka volt ellenségeim szemében; lejáratásomra a legegyszerűbbnek tűnt megbízhatatlansággal vádolni, ez a bélyeg nem kívánt különösebb indoklást, s mivel gátlástalanok is voltak, nem fukarkodtak a rágalmakkal. Ma már büszke vagyok rájuk, hiszen más címnek nem is vagyok birtokosa.

Polgári öntudatom mélyebbről fakad, semmint szüleim hivatásából. Bár a családi krónika (amely inkább szájhagyomány útján terjedt) anyai nagyapámról sokáig hallgatott. Ugyan kinek lett volna bátorsága dicshimnuszokat zengeni egy csendőrtisztről, aki osztályostársai szellemében gyűlölte a felforgató kommunistákat és a sztrájkoló parasztokat, akik ellen nemegyszer lovas attakot vezényelt? Egy-egy családi összejövetelen, melyen a ritkán látott vidéki rokonok, nagynénikéim és bácsikáim is megfordultak nálunk, elejtettek egy homályos célzást a nagyapáról, a Gulágra vagy munkatáborokba hurcolt hadifoglyokról, a bebörtönzött forradalmárokról, de csak a jelzés szintjén történt mindez; ebben mesterfokra tökéletesítettük képességünket, ugyanis aki nem vette észre, vagy nem jól értelmezte a jeleket, súlyos árat fizetett kommunikációs hiányosságaiért. Az egész életünk is csak jelzésértékű volt, annyit ért, amennyit a hatalmasok tulajdonítottak neki, olykor egy lyukas kétfillérest, olykor néhány petákot, ha hasznunkat látták; ettől függetlenül elhitetni iparkodtak velünk, úgy élünk, mintha teljes és humánus életet élnénk, ám azt, hogy a mintha inkább csak jövőbeni ígéret, semmint valóság, hamis szólamokkal feledtették.

Emlékszem, milyen ijedten és cinkosan mosolyogva hallgatták a családban beszámolómat arról, hogy az osztályban egyöntetűen tiltakoznunk kellett az amerikai agresszorok vietnami háborúja ellen, s azt skandáltuk a folyosón le s fel menetelve, hogy „Le az imperialistákkal, éljen a magyar–vietnami testvériség, a népeink közötti megbonthatatlan és internacionalista barátság!”. Szinte magam előtt látom az elképedt iskolás fiút, akinek egyik felmenője Chicagóba emigrált, s az osztályfőnök parancsára nyilvánosan meg kellett tagadnia a halálosan gyűlölt, ám csak fényképről ismert „imperialistát”, s miközben katonásan masíroznak, engedély nélkül kiáll a sorból, hogy zsebkendőjével megtörölje bepárosodott szemüvegét, hiszen amíg rálehel az üvegre, komótosan dörzsölgeti, nem kell az uszításban részt vennie. Látom, ahogy szemlesütve töpreng; mai fejjel úgy vélem, azon, vajon lehet-e, szabad-e elszakítani egymástól családokat, elszakítani rokoni kötelékeket egy pillanatnyi politikai érdek okán, s vajon aki a másik vesztére tör, ha egyelőre csak szóban is, nem válik-e éppoly megveszekedett gyilkossá, mint akit agressziója miatt elítélnek – persze nem hiszem, hogy képes lett volna végiggondolni mindezt ilyen következetesen, inkább csak feszélyezte a parancsszóra történő menetelés. „Sokba kerül nekünk ez a barátság ma a vietnamiakkal, holnap a jemeniekkel vagy a líbiaiakkal. Különben is, jó ízlésű ember nem barátkozik terroristákkal és gyilkosokkal”, fakadt ki mondandóm után a mama, s hirtelen a szájára ütött, jelezvén, hogy amit az imént mondott, nem tartozik rajtunk kívül senkire sem. Azt valóban hamar megtanultam, hogy létezik egy sereg olyan dolog, ami a titkunkat képezi; olykor kifecsegtem ugyan egy-egy barátommal őrzött közös titkunkat, de a szüleimmel kötötteket soha: ez is öntudatom részét képezte. Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy amerikai katona vagyok, akit besoroznak, s valahol a dzsungel mélyén mészárolja az ellenséget; később megundorodtam filmeken viszontlátott és nemzeti hőssé előlépett kommandós mivoltomtól; én és az erőszak ugyanis két különálló kategóriát alkotunk. A televízió képernyője előtt komolyan felháborodtam annak a látványától, hogy a háború ellen tiltakozó diákokat kíméletlenül verik az amerikai rendőrök, ám egy életre megtanultam a leckét, amikor saját bőrömön éreztem a gumibot ütlegét, amit egy koncerten kaptam csupán azért, mert a bandával együtt énekeltünk egy dalt, mely nem tetszett a kivezényelt rendőrtisztnek. A hosszú pórázra eresztett farkaskutya nekem ugrott, hanyatt döntött, és fogait vicsorította rám, a földön fekvőre; azt hiszem, tudatosítani igyekezett bennem szabadságom határait, melyeket éppen áthágni szándékoztam egy békedal szövegét skandálva.

Nekem, akit egyfajta polgári szellemben neveltek, s akinek olyan értékeket közvetítettek, melyekről azt harsogták, hogy egy halott kultúra sajátjai, mert a Nyugatnak bealkonyult, és Auschwitz után egyébként sem érvényesek, egyre jobban imponált nagyapám: az „ismeretlen hős”, habár jószerével semmit sem tudtam róla, vagy éppen azért, mert szerették volna, ha minél kevesebbet tudok meg róla. Bár a történelem megfosztott a polgári világ előnyeinek és hátulütőinek megtapasztalásától, s csak könyvekből, személyes elbeszélésekből szerzett esetleges ismereteim és magam kiagyalta képzeteim voltak róla (ily módon persze felmentést is kaptam, hogy azonosulnom kelljen valódi törvényeivel és résztvevőivel), éppen olyan értékei miatt vonzódtam hozzá, melyek számomra kívánatosak voltak: mint halálraítéltsége, dekadenciája és végtelen narcizmusa. Megtartom magamnak a jogot, hogy belátásom szerint vélekedjem e halottnak mondott kultúráról, s elhárítok minden akadályt, melyet az elé gördítenek, hogy a magam számára újra fölfedezhessem megvádolt képviselőit, s azt a látás- és írásmódot, mely kiemelkedő alkotóit jellemezte. Nem hagyom, hogy bármiféle dajkamesével száműzzenek szellemi örökségemből; nem fogadom el, hogy egyes történészek és ítészek többféle mércével mérjenek, s amit egyvalakinek megengednek, azt másvalakinek fölróják. S bár egyvégtében azt igyekeztek belém sulykolni „tanáraim”, hogy felelősséggel tartozom nagyapám „bűnös nemzedékének” tetteiért, vagyis gúzsba kötötték a szellemem, minek következtében vívódtam magammal magamban, anélkül, hogy bárki segítségemre sietett volna, jó időnek kellett eltelnie, hogy belássam, senki sem kényszeríthet rá, hogy bűnösnek is valljam magam egy olyan kor bűneiért, melyben nem éltem. Noha az elkövetett bűnök tényét elismerem, az áldozatok előtt megemelem kalapomat, miért is ne tenném, a bűnbánat terhében egyáltalán nem kívánok osztozni. Az vagyok, aki vagyok, s a tetteim minősítenek, ne várják hát tőlem, hogy meakulpázzak a történelem valamennyi gaztette okán, mert némelyeknek érdekükben áll szüntelen önmarcangolásom. Ha két emberöltővel korábban éltem volna, éppoly felkent híve lettem volna a dekadensnek minősített kultúrának, mint vagyok ma, ez lelki alkatomból fakad: lázadva vallok törvényt.

A megbarnult fényképen látható nagyapám kipedert bajusza, majdnem tar koponyája, szúrós tekintete egy olyasfajta ember fizimiskáját tárja elém, aki önmagával elégedettnek, büszkének és rendíthetetlennek tűnik. Bizonyára akadna olyan valaki, aki gondolkodás nélkül vágná a szemembe: „ja, kérem, egy csendőrtiszt milyen más ábrázatot mutatna, mint ilyen önelégült és gőgös emberét?” Honnan a bátorság az általánosításra, erre a mindent egybemosó, hazug és hamis ítélkezésre, mintha a magyar katonai és belügyi állomány egész tisztikara, a sokféle nemzetiségű s felekezetű grémium kivétel nélkül fasiszta, szadista, tanulatlan és elmebeteg söpredékből verbuválódott volna? Kétségkívül voltak ilyenek is. Szabadulni akarok az előítéletektől, az enyémektől és a másokéitól egyaránt, s ha elfogadom, hogy típusokban gondolkozzam a múlt figuráiról (ahogy irodalomórákon tettük a realista regények kapcsán: ez, kérem, a darutollas csendőr és együgyű tűzoltó, a szivarozó iparmágnás és honszerető csizmadia, a zsidó bankár és lebukott elvtárs), kiteszem magam a tudatos ködösítésben való részvételnek, hagyom, hogy rászedjenek, elvegyék a kedvem a múlt feltárásától, értékeinek tiszteletétől; „a hitehagyottak mindig is gyanakodva, sőt ellenségesen tekintenek a hithűekre”, hallottam Kolossy barátom nagyapjától. Ez a címkeaggatás a holtakra zárja a koporsó fedelét, nehogy feltámadhassanak saját pörükben védekezni. Ha az ember megengedheti magának, hogy bizonyos távolságból, filozofikusan közelítsen a történelemhamisításhoz, nagyon is mulatságosnak tartja, ahogy nem is egészen tehetségtelen, de valamilyen oknál fogva személyiségzavaros történészek elsősorban is önmagukat akarják meggyőzni bizonyos „tények” magyarázatáról, s nem veszik észre, mily szánalmas igyekezetük, és botrányos a következménye, ha a hatalom szándékával találkozik. Persze semmivel sem visszataszítóbb a nosztalgiázó szerecsenmosdatás sem; köztéri szobrokat ajánlatos időről időre megtisztítani a rájuk rakódott szennyeződéstől, gyanúsabb megtenni ugyanezt levitézlett közszereplőkkel, bár minden kor megpróbálja a maga kiválasztottjaival.

Nem választhatok magamnak másik nagyapát, másik családi múltat, még akkor sem, ha szeretném; az persze kérdés: szeretnék-e egyáltalán, s nem volt-e olyan idő, amikor éppen kapóra jött olyannak elfogadnom, olyan rigorózusnak és kemény fellépésűnek, mint amilyennek beállítani iparkodtak személyét előttem. Semmi ábrándozásra való hajlandóság nem olvasható ki tekintetéből, ellenben a szigor kellő öntudatról és önuralomról árulkodik, azt sejteti, hogy nincs szüksége tanácsokra, mert szilárd alapelvei vannak: Isten, haza, család, rend és fegyelem, Trianonért revánsot veszünk – s aki ezek ellen vét, ne is számítson könyörületre, legyenek azok közveszélyes bűnözők, külföldről fizetett anarchisták vagy akár saját gyermekei. S még mielőtt mosolyra szaladna a szám (félelmeimet és ellenkezéseimet leplezendő az ábrándozást megvető tekintetétől), eltöprengek a mama által sokat idézett mondásán: „Vajon hová is jutnánk szilárd és megfellebbezhetetlen alapelvek nélkül? Az alapelvek, a tisztesség és a hit a rend szegletkövei, nélkülük csak káosz és nihil létezik.” Ha bizonyos elvek és betartatásuk módozatai idejemúlttá válnak is, és sárba tiporják a jogokat, s a mindenkori kormányellenzék igyekszik is kipécézni és lejáratni az avíttnak, bűnösnek nyilvánított alapelveket, maga is kénytelen hasonlóan „épületes” s a politikai iszapbirkózásban nem kevésbé lejáratott, bűnösnek kikiáltott szlogeneket kitalálni, nehogy káoszba vigye az országot. Bizonyos alapelvek elfogadása részben egyéni ízlés és meggyőződés dolga, s mindaddig az is marad, amíg nem akarják mindenkire rákényszeríteni, intézményessé tenni, meggátolva, hogy másfélék is érvényesülhessenek. Mily sokféle alapelv tartotta magát évszázadokig a történelem során, hogy egy forradalom, egy államformaváltás szemeteskukába söpörje őket, s már-már hajlottunk is belátni ürességüket, feleslegességüket, kártékony mivoltukat, amikor egyszeriben ráeszméltünk, oly mélyen ivódtak bele nemzedékek emlékezetébe, hogy életre kell galvanizálnunk némelyiket, ha más körítéssel leöntve, más szövegösszefüggésbe helyezve is, s az emberek máris éppúgy hisznek létjogosultságukban, szilárd voltukban, miként korábban az ellenkezőjéről voltak meggyőződve. Milyen sokféle alapelvről vagyunk hajlandók úgy vélekedni, mintha az emberek üdvösségét szolgálnák; mondjuk, az egységes nemzeti nyelv használatának szükségességéről, csak a provansziak, bretonok tudnának tanúságot tenni arról, mily kegyetlenségek hatására mondtak le anyanyelvükről a hivatalossá nyilvánított francia javára a dicsőséges forradalom után, s miért éledt újjá bennük a vágy két évszázaddal később ősi nyelvük feltámasztására; vagy, mondjuk, a születési kiváltságok megszüntetéséről és az egyenlőségről, melyért cserébe az asszimilációt követelte a francia állam, s csak a Dreyfus-pör és a Pétain-kormányzás ébresztette rá a francia zsidókat arra az iszonyatos árra, amit az egyenlőségükért fizettek. A példák tetszés szerint sorjáztathatók lennének.

Nagyapám alapelvei, noha nagyon is korlátoltak és egy bizonyos kor politikai eszméihez kötöttek voltak, a lényegüket tekintve semmiben sem különböztek az Elzász visszacsatolásáért, Írország egyesítéséért küzdő középosztálybeliekéitől. Semmi kedvem a szerecsenmosdatáshoz, de a gyors és igaztalan ítélkezéshez sem; cseppet sem szívelem azt a fajta történelemszemléletet, mely egy nagyhatalomnak minden történelmi aljasságát megbocsátja, viszont egy kisebben előszeretettel veri el a port, ha fennmaradásáért küzd. Ez is előítéletes gondolkodáson alapszik. S hozzátehetem, nagyapám szigorú alapelveivel éppúgy agyonnyomta saját fiait, mint a szintén reformált hitű Sartre az övéit; erről a lelki és fizikai erőszakról csak bácsikáim beszélhetnének, ha szándékukban állna a hadifogságban odaveszett apjuk emlékét felbolygatni. Feledhetetlen élményeik és saját képzeteim minden bizonnyal egymásnak ellentmondanának, s nem tudnánk feloldani a feszültséget, mivel különböző alapállásból ítélkezünk. Az mindenesetre magáért beszél, hogy az egyik fia egyéni gazdálkodó maradt, bármennyire megnyomorították családját a termelőszövetkezetek erőszakos létrehozása után, s öregkora ellenére is oly elszántan fogott hozzá gazdasága fölvirágoztatásához, az újonnan visszaszerzett föld- és erdőterületek termővé tételéhez, mintha nem fáradt volna már eléggé bele a küzdelembe, mintha nem tudta volna, hogy kellő hitel hiányában csak a spekulánsok járnak jól bukásával. A másik pedig hajóskapitányként szolgált egy dunai szállítóhajón, élete végéig agglegény maradt, morózus és szűkszavú ember hírében állott, akit csak a kutyája szeret; egy-két találkozásunk alkalmával félelmemet alig tudtam legyűrni, noha kicsit mókásan félrecsapva viselte kapitányi sapkáját, és ki nem hunyó pipájával a kezében inkább egy jámbor télapó benyomását keltette. Mesélni a kalandjairól vagy nagyapámról sohasem volt hajlandó, ellenben kérésemre nyakamba akasztotta a távcsövét, és messzire barangolt velem, hogy meglessük a madarakat.

Én megtehetem, hogy nagyapám fényképét kezemben tartva elmerengek személyéről, s mivel közvetlenül nem avatkozhatott bele neveltetésembe, nem terjeszthette ki hatalmát rám, nem kényszeríthetett istenhite gyakorlására (e mulasztásáért a mamát bizonyára megbocsáthatatlan szabadossággal, felelőtlenséggel, egyszóval a családi rend ellen elkövetett súlyos vétséggel vádolná), nem kell eleve elutasítóan viselkednem vele. Rávetíthetek bizonyos tulajdonságokat előttem ismeretlen lényére, hogy próbára tegyem fiktív létének életképességét. Így kurta és vastag nyaka (a pattanásig feszülő felső inggombbal, mely a szemlélődőben bizonytalanságot szül, vajon nem fojtja-e meg rögvest) s az áll alatt kissé megereszkedett tokája egy hirtelen haragú, gutaütésre hajlamos, erőszakos ember képzetét is kelthetné bennem, ha nem tudnám, vagy ha nem akarnám figyelembe venni, hogy nyúlszívű volt nagyanyámmal szemben, soha egy éles szóváltásba nem keveredett vele, jobban félt parancsaitól, mint a feletteseiéitől. Evés előtt abroszkendőt kötött inggallérja fölé, mert nagyanyám nem viselte el, hogy bajuszáról lecsöpög az étel, s „az egész menü meglátszik az ingén”; csak annyi bort ivott, amennyit nagyanyám ellenőrzése mellett a cselédlány elébe tett, és soha nem vett bátorságot arra, hogy a lány farába csípjen, pedig fiait rajtakapta egyszer-egyszer efféle próbálkozáson. Ez is csak egy lehetséges jellemvonása a sok meglévő és feltételezett közül. Felöltőjének vállpántja, rajta a csillagokkal, kiválóságáról és kötelességtudásáról vallhatnának, csak éppen azt nem tudom bizonyosan, parancsára hány embert ütlegeltek kihallgatás közben, miként és milyen lelkiismerettel járt föl s alá a rámpán a zsidókat elnyelő marhavagonok előtt, miként azt sem, miféle valós érdemeiért szerezte magas rangját, és vajon hány tonna követ tört össze, míg végelgyengülésben elpusztult valamelyik orosz bányában. Örök kétely lénye; könnyű volna elítélnem, de akár felmentenem is, csak rajtam áll vagy bukik, hogy milyen sorsot szánok neki egy szépen kitalált történetben: mindkét esetre elég példát olvashatunk. Nem szeretném a nagyapámat a valóságosnál sem jobb színben feltüntetni, sem jobban beárnyékolni, hogy magamat kedvezőbbnek láttassam. Kellő távolságra állunk egymástól, bizonyos szűrőkön keresztül közelítek lényéhez s a magaméhoz is.

Vele szemben én – akit a mama oltalmazott: aggódva figyelte növekedésemet és minden tettemet, mindig kimosott a bajból, és másokat vélt felelősnek vétkeimért – egy habozó, tunyaságra és ábrándkergetésre hajlamos s mérhetetlenül önző alak voltam csupán: méltó az önvizsgálatra. Talán puhánynak, pipogyának, mihaszna kis kreténnek tartott volna, ha megadatik neki ismernie engemet. Hogy tudnám-e szeretni azt, aki minden bizonnyal megvetne engem? Ha őt magát nem is, de azt a lényt, akit magam elé képzeltem, igen, mivel olyasfajta tulajdonságokkal ruháztam föl, amelyek rokonszenvessé tették, s a csibész diáktársaim elleni lelki tusámban megerősítettek. Miért is ne szeretném, képzeletem szülötte, olyannak látom, aki nem ment át folyton-folyvást pálforduláson, nem volt szélkakas, mint az erkölcsprédikátorok és az igazság bajnokainak többsége, egyaránt nehezményezte a balosok és konzervatívok kirekesztő magatartását, szánalmas hablatyolását, s nemcsak a lovait szerette csutakolni, kutyáit csibészelni, de rajongott a költészetért, akár a porosz junkerek a regényekben. Ha valamiféle módosulás következett is be a róla kialakított képen, nem annak volt köszönhető, hogy önálló életre kelt ellenemre; nem, magam szabtam át portréját: kedvemre. Volt időszak, amikor odáig jutottam az „elvtársak” iránti gyűlöletben, hogy a kíméletlen csendőrt erősítettem föl benne, s oly megátalkodottan viselkedtem velük szemben, akárha bojtos kardját fognám a kezemben, hogy lesújtsak azokra, akik megaláztak, és szellemi rabságban tartottak. Például arra a semmilyen nyelvet sem beszélő, örökösen a diáklányok körül lebzselő, művelődéstörténetet okító egyetemi docensre, aki hiúságomra apellálva rávett, hogy egy szemináriumi dolgozat keretében mutassam be Croce történelemszemléletét, s én napokig apám könyvtárát bújva lépre is mentem. Angol szövegeket fordítottam, összehasonlításokat végeztem, filozófusokat olvastam, és örömömet leltem a munkában, mert magával ragadott ez a mediterrán elme; ám azzal nem számoltam, hogy „tiltott eszméket közvetítő beszámolómért” kicsapatással fenyegetőzik majd tanárom, de annyira mégsem sikerült rám ijesztenie, hogy gazsuláljak neki. Nem ő volt az egyetlen, aki rászedte a hallgatókat, s visszaélt hatalmával; némelyikük a lányokkal hentergett kabinetjében jobb jegyet ígérve, s ha célt ért, páváskodott, s azzal hitegette magát, hogy ellenállhatatlanságáért bomlanak érte; némelyikük a prédára lesett, hogy kit szervezhetne be téglának, aki információkkal látja el a diákság hangulatáról és magánéletéről.

Ó, mennyire gyűlöletesnek, szánalomra méltónak véltem az egyre jobban kiüresedő proliöntudatot, melynek forrása a Föl, föl, ti rabjai a földnek… munkásmozgalmi dal és a Világ proletárjai, egyesüljetek! hangzatos fölhívás volt, s egy sereg emberiségellenes cselekedet, melyre följogosítottnak és elhivatottnak érezték magukat egyes népvezérek, akik, bár halálbüntetést szabtak ki nagyapám sok-sok társára, bukásuk után büntetlenséget követeltek saját maguknak. S mivel az osztályharc utózöngeményeit és káros hatását a saját bőrömön érzékelhettem, nyilván elfogult is voltam, s elöntött a pulykaméreg, ha egy pártkatona vagy egyetemi történelemtanár nagyapám nemzedékének bűneit ecsetelte, ám hallani sem akart a második világháborút követő népnyúzásról és nemzetárulásról. Volt időszak, amikor joviális öregurat tiszteltem benne, aki nem liheg bosszúért, pedig lenne mit törlesztenie az őt ért sérelmek okán; aki nem zsidózik, mert egy-két hitehagyott, „semmit sem megtartó” (miként egy kiváló írójuk nevezi őket) antiszemitizmust kiált, csak hogy a sajtóban verhesse a palávert, s az sem gondolkoztatja meg, hogy szánalmas közszereplése miatt pojácának tartják még egykori barátai is; aki haraggal telve mosolyog roggyant társain, amiért egymástól vitatják el a jogot, hogy ki képviselhet egy-egy eszmeiséget, tisztséget, s ki nem alkalmas rá.

Hát ilyen nagyapát találtam ki magamnak, akit a háttérben tudhattam, s egyáltalán nem éreztem füllentésnek, ha egy általam kitalált történelmi vagy élethelyzetben szerepeltettem őt, egyedül az számított, hogy ilyen örökséggel nem rendelkezhettek (vagy ha igen, mélységesen hallgattak róla) az „elvtársak” kölykei, akiknek a szemébe lehetett vágni, hogy Lenin-fattyúk, viszonzásul legfeljebb az öklüket vághatták a képembe, de már gimnazista koromban is közönségesnek tűnt volna egy efféle válasz az elitiskolában: emiatt is szemtelenedtünk el. Többes számban beszélek, merthogy nem pusztán én támasztottam életre egy ilyen nagyapát, hanem társaim közül többen is, még olyanok is, akik egyébként nem tartoztak a „klánhoz”, de a családi örökség és az a belőle leszűrt szellemiség egyfajta hidat teremtett közöttünk, s miként nagyapáink tegezték egymást magától értető természetességgel egy bizonyos rang vagy poszt betöltése után, mi is békejobbot nyújtottunk az egy alomból származóknak. Még egyszer mondom, méltóságunkat és önazonosságunkat kerestük (már az is szégyen, hogy erre kényszerültünk) egy olyan korban, mely alantas kompromisszumokra, múltunk és családunk megtagadására akart kényszeríteni bennünket, ha hagytuk volna, s érvényesülésünket minden eszközzel nehezítette.

Képzeletbeli kiváltságosok voltunk, képzeletbeli befolyásos nagyapákkal és kétségbevonhatatlan előjogokkal, melyeket persze gyakorolni is akartunk a valóságban. Ezen túl persze rendelkeztünk még nem kevés gőggel és tudásszomjjal (melyet azért iparkodtunk kielégíteni, hogy a magunknak álmodott posztunkat valamikor betölthessük, kiszorítva onnan az arra érdemteleneket, evégett mozgósítottuk becsvágyunkat és szellemi tartalékainkat), s akkoriban még akarattal is, ami nálam alábbhagyott az évtizedek alatt. Leginkább különbözni vágytunk, akikre valamilyen rendkívüli képességükért fölnéznek azok a szellemi életben csak „jöttmentnek” számítók, akik első generációs értelmiségiek csupán, s nem alakulhatott még ki bennük az a tudati érzékenység, az a biztos tájékozódás, mely a több nemzedéken át kiválóságokat adó családok leszármazottaiban megtalálható. Mire gondolok? Az egyik diáktársam, aki a városunkhoz közeli faluból származott, s naponta buszozott az iskolába, már ötödik elemiben kitűnt rendkívüli logikai képességével, viszont a tanárok egy része szapulta érzéketlenségét és közömbösségét, amit nem tudott mire vélni, hiszen a legjobb tudása szerint tett eleget kötelességeinek. Minél többet szidalmazták bizonyos képességei hiányosságát föltárva az osztály előtt, annál eltökéltebben fordult a reál tantárgyakhoz, matematika- és fizikaversenyt nyert, még a dicsőségtáblán is szerepelt, s joggal gondolhatta úgy, hogy nem érdemelte ki azt a haragot, mellyel néhány tanára emlegette a nevét, ha felelésre szólították. Vele később sem lehetett egy könyvről, egy aktfestményről vagy akár csak egy filmről is elbeszélgetni, ha ilyesmi téma merült föl a társaságban, ütődött képet vágott, vagy a számok egzaktságáról regélt a racionális elmék lefegyverző magabiztosságával. Ha valaki arra utalt, egy nőt bajos elszédíteni képletekkel, és logikájukra is hiábavalóság építeni, ellenben egy megfelelően kiválasztott verssor citálása, egy divatlapból ismerős egzotikus parfümről való csevegés lázba hozhatja a kiszemeltet, a magasabb rendű tudományokba beavatottak jámborságával mosolygott, s igyekezett kitérni a számára érdektelen kérdések megvitatása elől. Szívesen rúgta a labdát, kártyázott és sörözött barátaival, de félszegsége nyomban megmutatkozott, ha egy lány is akadt a társaságban, s olyasmire terelődött a szó, amihez nem értett.

Később matematikus lett, egy falubéli tanítónőt vett feleségül, s kitartó szorgalmának köszönhetően bejárta Európa és Amerika számos egyetemét, ahol a róla elnevezett egyenletet tanította majd egy évtizeden keresztül. Szép házat vettek a félretett pénzből, felesége – barátnői bosszúságára – megengedhette magának, hogy otthon maradjon a gyerekekkel, bejárónőt fogadjon, időnként férjéhez repüljön egy hétre, ékszerekkel kedveskedjen magának, ám lassan hordóformát kezdett ölteni, mivel képtelen volt ellenállni az evés csábításának. Arról viszont hallani sem akart, hogy férje nemet mondjon egy külföldi ösztöndíjra vagy állásmeghívásra, még ha a gyerekeket meg is viselte a család szétszakítottsága. Aki ismerte a fiút, sikeresnek vélte pályafutását, nagy jövőt jósolt neki, csakhogy a családjától távol töltött évek során az ital rabja lett, és senki sem értette: miért. Az a fajta ember volt, aki feleslegesnek tartotta a „lelkizést”; ám amikor idegenben végtelenül magányosnak és elveszettnek érezte magát, s megpróbálkozott a hazaküldött leveleiben az egyedüllét elviselhetetlenségére panaszkodni, inkább csak mentegetőzésre futotta, jelentéktelennek tűnő ürügyeket sorolt föl annak igazolására, miért is nyúlt a pohárhoz. A levél, mely természete szerint az írója helyett jár el érdekében a megszólítottnál, nem azt az eredményt hozta, amire számított, mert a rosszul megválasztott és összefűzött szavak nem jól képviselték őt; a telefonbeszélgetések pedig nemhogy csillapították volna, de még tetézték a bajt a szüntelen félreértések miatt, emellett sokba is kerültek.

Egy alkalommal visszautasította az egyik német egyetem állásajánlatát, s a szemétbe dobta egy londoni konferenciára szóló meghívólevelét is; itthon tanított, s leginkább a sarki sörözőben töltötte szabad idejét, negyvenéves fejjel cseppet sem vágyott a lepusztult hónapos szobákra és prostitúcióból élő diáklányokra, az élvezhetetlen menzai kosztra és idegen rádióállomások időjárás-jelentésére. Elege lett, ahogy az angolok mondják: a bőrönd-professzorságból. Felesége, amint tudomást szerzett az elmulasztott lehetőségekről, szemrehányást tett felelőtlenségéért, és nem volt hajlandó tovább eltűrni italozását, s megtalálta a módját, hogy egy ügyvéd segítségével kiforgatva mindenéből, megszabaduljon az egyre inkább csak múltjából élő, tehetségéről szajkózó férjétől. Ez a jobb sorsra érdemes fiú nem értette meg, hogy az élethez időnként szükség van egy kevés képzeletre és őszinte önvizsgálatra is: ez lett a veszte.

Vele ellentétben Kolossy barátom nagymestere volt a képzelgésnek; egy olyan rabbinikus természetű nagyapa képét alkotta meg, aki persze különb volt az enyémnél, egyfelől mert erős szálakkal kötődött az évszázados kálvinista küzdelmekhez, azokhoz a „nemes harcokhoz”, melyeket az üldöztetés idején megvívtak a reformált hitűek, másfelől meg magasabb tiszti rangot is tudhatott magáénak. Oly meggyőzően adta elő nagyapja történeteit, akár a menekülő lengyel katonatisztek magyar határon való átszöktetéséről, a katonai ellenállás viselt dolgairól, a hadifogság átvészeléséről, akár az ószövetségi prófétákkal való találkozásairól, Ézsaiás, Ezékiel és Dániel jövendöléseiről, hogy ha akartam volna, sem köthettem bele, pusztán csak azért, mert nem rendelkeztem érvekkel és ellenérvekkel, ráadásul a képzeletem is cserbenhagyott, lódítani pedig nem lett volna szerencsés. Tudtam, eltúlozza a mítoszteremtést, hogy magát fontosabbnak tüntesse föl, de nem állt szándékomban ellenkezni vele, elvitatni a jogát múltba fordulása közbeni nagyotmondásához, mert megelégelvén a „klán” kisded játékait, szövetségest kerestem kiugrásom esetére, s nem akkor jöttem le a falvédőről, hogy ne sejtettem volna, csak egy markáns őssel rendelkező fiú képes elriasztani a klán tagjait attól, hogy vesztemre törjenek. Kolossyban egyébként is volt hajlam a színjátékra, elegendő kitartás és józanság ahhoz, hogy gondosan fölépítsen egy jelenetet, amelyből győztesként kerülhet ki, ő ugyanis nem engedhetett meg magának túl sok kudarcot vagy bukást, ha végérvényesen ki akarta hasítani azt a területet, melyet magának kívánt megszerezni az életben. Túlélési ösztöne és realitásérzéke is sokkal erősebbnek bizonyult az enyémnél, „két lábon járt”, s csak akkor engedett képzeletének, ha a művészetről esett szó, minden más esetben elválasztotta az ocsút a pelyvától, sőt, olykor élére állította a dolgokat, mint aki csak feketét vagy fehéret ismer, a kettő közti átmenetet nem. Azt hiszem, a nyílt és őszinte, lelkük mélyén jóravaló emberek sajátja e sarkítás, Kolossyt egyébként is egyenes beszédűnek ismertem meg, aki kendőzetlenül megmondta a magáét bárkinek, mert azon a véleményen volt, hogy „sokkal egyszerűbb és kevésbé fárasztó a tiszta beszéd, mint a kertelés”, noha e nyílt színvallásaiért sokat szenvedett.

Kolossyt afféle vadócnak írták le a mama előtt, aki fogékony az ezoterikus gondolatokra (noha én tudtam, mert büszkén vállalta előttünk kálvinista hitét, hogy ismeri az övéi hitéletét és történetét, amiről nekünk fogalmunk sem volt, csak a kamaszos filozofálási láz hevében tájékozódik a keleti tanok és a judaizmus irányában is, melyekből sajátos gondolatokat szűrt le), fogékony a dekadenciára, merthogy szenvedélyes rajongója volt Baudelaire-nek, Valérynek, Oscar Wilde-nak, s mint ilyen, pokoljáró ember, aki időnként kihívja maga ellen a sorsot, hevesen elutasítja tanárai józan segítségét (mellyel a konformizmus és a kompromisszumok elfogadására intették volna), egyszóval kiismerhetetlen és megbízhatatlan alak. Kötve hiszem, hogy akár még az irodalomtanárunk is tisztában lett volna a dekadencia fogalmával, olyan jelzők gyűjtőjeként használta, melyek mindegyike, külön-külön is, valami visszataszító, megvetendő emberi vonást takar, és a romlást idézi, a Fleurs du mal fordítása nyomán. S persze az sem fedi teljesen a valóságot, hogy Kolossy „vadóc” lett volna a szó eredeti értelmében, noha valóban félrehúzódott, idegenkedett tőlünk. Egyfelől olyan gyerkőcre illik e jelző, aki olykor féktelen, rakoncátlan, nehezen kezelhető, s ha megharagítják, durcásan vonul el egy sarokba, és órákig duzzog; másfelől olyan kamasz lányra igaz, aki valamilyen belső késztetésre vagy jelleméből fakadóan hajlamos időnként átlépni azt a határt, melyet egy erkölcsös, egészségesen fejlődő, korának megfelelően gondolkodó lány mozgástereként jelölnek ki, vagy aki „fiúsan” viselkedik, öltözködik, beszél, s nem rest versenyre kelni bizonyos dolgokban az „erősebb nem” képviselőivel, hogy kiválóságát bizonyítsa, holott valójában csak gyöngédségre, elismerésre vágyik.

Viszont vadóccá lett, mert szép lassan és módszeresen elvadították; tanáraink pontosan tudták, hogy érzékeny fajta, túlteng benne az igazság- és becsvágy, a büszkeség, az önmegmutatási és kifejezési kényszer, mégis azon a ponton sebezték meg, ahol a legvédtelenebbnek tűnt. Mivel gyűlölte a matematikát és általában a reál tantárgyakat, s ezt nem is rejtette véka alá, simfelték is, ahogy csak tudták; naponta lehülyézték, bohócnak titulálták, megszégyenítették a táblánál, buktatással fenyegetőztek, hogy betörjék, engedelmes diákot faragjanak belőle, de mindenre nemet mondott. Eleinte persze küzdött és vicsorított, akár egy magányos oroszlán, ám miután látta, ennyivel nem érik be, nem kívánt partner lenni a cirkuszi mutatványhoz, hagyta, hogy pattogtassák orra előtt az ostort, álmosan ásított, s rá sem hederített idomáraira, akik „kezelhetetlennek”, „renitensnek”, „megátalkodottnak” minősítették, mert nem óhajtották beismerni pedagógiai kudarcukat. Ó, a klán és osztálytársai röhögtek rajta, a kiátkozotton, akit a szép jövő előtt álló és jó házból való gyerekek elé állítottak ellenpéldaként, a gúny céltáblájává tették, s valamennyien örömüket is lelték a megkövezésében; vállat vont, és köpött rájuk; szakadt öltözékben járt, hogy messziről és mindegyikük lássa, nem érdeklik a formaságok és illemszabályok, melyeket otthonról hoztak, s tehetnek neki egy szívességet, amennyiben nehezményeznék viselkedését. Visszavonult lelkének belső köreibe, ahova nem követhettük őt; kitalált magának egy másik világot, sajátlagos törvényekkel, nagyapja volt a bölcs kádi, akihez olykor fellebbezett.

Nagy előnyt jelentett számára, hogy mitikus csóvával övezett nagyapja, ellentétben az enyémmel, életben volt; s bár ez a tény némiképp fékezte képzelete szabad csapongását, viszont mindig kéznél volt az élő legendárium, melyet kinyithatott és szóra bírhatott, s olyan feledésre kárhoztatott ismereteket is kiszedhetett belőle, amelyeknek nyomára sem bukkanhattunk a történelemkönyvekben. Ítéleteit némelykor kiigazította, máskor meg következetesebbé, árnyaltabbá szelídíthette beszélgetéseik alkalmaival, s ezzel megóvta barátomat egy sereg olyan tévképzet kialakításától, mely fantasztává, háryjánossá tehette volna mások szemében; annak következtében viszont, hogy nemegyszer megcáfolhatatlan bizonyítékokkal állt elő, s olyan eseményekről is tudomása volt, melyeket nem vagy csak részben publikáltak, szavahihetővé, de egyben veszélyessé is vált, történelemtanára állandóan eltussolni kényszerült „botrányait”, nehogy kicsapják megfontolatlan kijelentéseiért.

Egyébként illethettek bennünket bármily lenézően vagy gorombán a „fantaszta” jelzővel, ahogy kiskamaszokat szokás, s lehettünk is akármilyen féktelenek a mi kis „történeteink” kitalálásában, utol sem érhettük azokat a felnőtteket (ó, mily gombamód gyarapodott a számuk), akik a bolsevik rendszer összeomlása után, szinte azon nyomban satuba fogták képzeletüket, hogy „hiteles történeteket” találjanak ki politikai üldöztetésükről, tetemes vagyonuk elkobzásáról, sebtében leporolt kutyabőrük évszázadokkal korábbi szerzéséről és családi érdemeikről. Köztünk és közöttük óriási különbség volt; számunkra a menekülés lehetőségét nyújtotta, hogy képzeletünkben feltámasztott nagyapáink kitalált történeteit saját szánk íze szerint alakíthatjuk, s ha be is csaptunk valakit: egyedül önmagunkat, mert szükségét éreztük e kábítószernek, hogy szorongásainkat, feleslegességünk tudatát, a kompromisszumra való képtelenségből fakadó reménytelenséget valamiképpen zsongítsuk, s történeteink révén (melyekben, akárcsak a mesebeli hősök, akik elnyerik igazukat és jutalmukat) elveszített méltóságunkra találjunk. Az, hogy időnként nagyapáink bőrébe és szerepkörébe bújtunk, esetenként szárnysegédeikké vagy kebelbeli barátaikká váltunk, máskor meg saját pörünkbe idéztük tanúként őket, egyfajta magunknak nyújtott „lelki segély” volt; e színjáték révén kimerészkedhettünk bensőnkből, ahol az üldözöttek öntudatosságával az „Erős vár a mi Urunk”-at énekeltük vigaszként, levethettük a félénkek és kiátkozottak álarcát, hogy helyette a „hős ellenállóét” bitoroljuk mindaddig, amíg képtelenek vagyunk valóságos tehetségünk és erényeink mozgósításával elnyerni jutalmunkat, megvetni a lábunkat a nagyok világában. Ellentétben velünk, a „hiteles történeteket” kiagyalókat egyetlen motívum vezérelte: a haszon; olyan javakat akartak visszaperelni, melyek csakugyan az övék voltak vagy sem, s kizárólagos tulajdonjogukról, az egykori jószág teher- és jelzálogmentességéről olyan hiteles papírokat varázsoltak elő az almárium mélyéről, hogy senkiben sem támadhatott kétely a kései örökösök igazáról; olyan társadalmi és politikai pozíciókat óhajtottak elfoglalni, mint fél évszázaddal korábban őseik valóban elfoglaltak, vagy csak elfoglalni szerettek volna, ha nem adósodtak volna el teljesen, nem csúsztak volna le végérvényesen a ranglétrán. Amíg mi önmagunkat szedtük rá, addig ők port hintettek a kétkedők, a hirtelen kisemmizettek és helyüket nem lelők szemébe; a húsosfazékhoz húzódtak, kölcsönösen elhitték egymás „hiteles történeteit”, s iparkodtak az „elvtársból” egyszeriben tőkéssé lettek, a nemtelenek és a zavarosban mindig feltűnők söpredékhadát távol tartani a konctól. Megdöbbenve néztük, hogy a nem egészen ártatlan történeteinket megmosolygó, nemritkán kigúnyoló és veszélyes színben feltüntető „felnőttek” (időközben persze mi is felnőtté váltunk) mily erőszakosan szereznek érvényt saját „hiteles történeteiknek”, s a paszszív többség, amelyben újra feléledt a szolgalelkűség, a nyúlszívűség, a plebejus szégyenkezés, miként kezdi tisztelni az arctalanságukat, jellegtelenségüket, szemérmességüket levedlő „kiváltságosokat”, hogyan szavaz bizalmat nekik pusztán csak azért, mert becsületszóra fogadják, hogy sosem szimpatizáltak az „elvtársakkal”, tisztességesen és felelősségteljesen akarnak munkálkodni a jövőért, melyet fogadalmukat megszegve hamar feláldoztak egy kevés kézzelfogható haszonért. S mindazok, akik a közép-európai népek lelki sebeiről, érzékenységéről és az alattvalósorban tartott milliók lelki megnyomoríttatásáról szónokoltak, s a történelmi múlt dicső pillanatait és személyiségeit idézték közös emlékezetünkbe, hogy hitet és erőt merítsünk a megújuláshoz, különösebb lelkifurdalás nélkül harácsoltak. Lehetett számunkra, mihaszna kis fantasztának titulált, magukat kiváltságosnak vélő, valójában romantikus álmodozóknak hely és elfogadható szerep e kíméletlen hatalomosztogatásban? Fogadalmaink és szövetségkötésünk nem ilyen talmi haszonlesésről szólt. Egyébként is, ugyanazok a túlérzékeny és ebből fakadóan deviáns kamaszok maradtunk felnőtt fejjel is, mint akik voltunk, márpedig az ilyen kiszámíthatatlan, önfejű, saját utat járó álmodozók a fegyelmezettséget, összetartást elváró politikusok rémálmai. Maradtunk a saját „gittegyletünknél”, a gittet rágni és olcsójánosnak megmaradni még mindig kívánatosabbnak tetszett számunkra, mint részt venni a nagy darálógépezetben.

Én légiesítettem viszonyomat képzeletbeli nagyapámmal, ő igyekezett minél szorosabbra fonni a köteléket kettejük között. Nekem a jótékony távolságra volt szükségem ahhoz, hogy szellemi örökségemet körvonalazzam, s a múltból kiszemeljem azokat a mazsolákat, melyek kívánatossá tették vállalását; Kolossy viszont, hogy kiiktathassa tudatából a mindennapos nélkülözés megalázó élményeit, a lehető legközvetlenebb kapcsolatot ápolta nagyapjával, akárha a fia volna, akit, a túlságosan nagy korkülönbség okán, már nem tud azzal a következetes szigorral megregulázni, mint egykoron saját fiait, úgy kezelte hát, mintha öregkori adomány volna Istentől, a valóra váltott ígéret a szövetség megerősítésére.

Ó, mennyire irigykedtem rá, amikor egyszer elvitt nagyapjához, s a nagy öreget láthattam fonott karosszékében ülni, éppoly kackiás bajusza, felnyírt tarkója, szigorú tekintete volt, mint amilyen az én nagyapámnak is a fényképen, s hallgathattam történeteit a letűnt és elátkozott korszakról, amelyről annyi, de annyi hazugságot tanítottak nekünk. Bármilyen szegény volt is valójában Kolossy, hatalmas kincs birtokosának tekintettem őt, elfogadtam velem egyenrangúnak, csak hogy együtt alkothassunk frontot a közös ellenféllel szemben, megvédjen tulajdon magamtól, ha esztelenséget követek el, erőt öntsön belém a csüggedés óráin. Az, hogy én elfogadtam őt, nem jelentette egyben azt is, hogy ő nyomban igényelte is volna társaságomat; alapvetően más utakat jártunk, s csak néha, akkor is rövid időre keresztezték egymást elágazásaink. Különben is, sokáig gyanakvó volt velem szemben, még azután is, hogy számos alkalommal tanújelét adtam, nem kívánom becsapni, kihasználni és megszégyeníteni, bármennyire azonosít is a „klánnal”. Késésben voltam, s hiába iparkodtam meggyőzni az ellenkezőjéről, egyszeriben nem tehettem úgy, mintha nem közibük való volnék; csak attól fogva hitt nekem, miután hajlandó voltam szembeszállni szüleimmel, leszámolni a régi társasággal, s elkövetni olyan dolgokat, melyek lázadásom őszinteségéről és bizonyos elvek semmibevételéről győzték meg. Szüntelenül próbára tett, képes vagyok-e elhanyagolni a családi támaszt és biztonságomat; s noha gyávának bizonyultam, felnőtt fejjel elkövetett csínytevéseim messze túlhaladták a kisiskolás kori bosszantásokat és tolvajlásokat, s arra engedtek következtetni, hogy nem idegen tőlem a „veszélyesen élni” fölfogás, s ez elégségesnek bizonyult számára, hogy bizalmába fogadjon. Kolossy vadócként viselkedett a tekintetben is, hogy minden olyan értéket be akart szennyezni, melyet a klán tagjai képviseltek, s amelyeket követendő példaként állítottak elénk a szocialista ember erkölcsisége örvén. Ez utóbbiakat sokkal hamarabb elintézhetőnek véltem magam is, egyszerűen nem vettünk tudomást létezésükről, márpedig ami nincs, nem tisztelhető, s ha valaki mégis elfogadtatni óhajtotta velünk létezésüket, szintén „ablaküveggé” vált, amin áttekintettünk.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben