×

Kisöpörtem a padlást

Egy kretén vallomásai, 1. rész

Bálint Péter

2003 // 04
Tisztelt Leitner úr,

egy apának komoly lelki traumát okoz, ha gyermekét tévelyegni látja. Kiváltképpen vagy kétszeresen is fáj, ha egy napon rá kell döbbennie, a tékozló nem is egészen csak önmaga hibájából, nem akaratgyengeségéből, nem a fiatalkori lázadás hevületében játssza el egyébként figyelemre méltó képességeit. Emlékeztetni szeretném egykori beszélgetésünkre, amikor Ön volt olyan szíves elém tárni: praktikus szemléletű édesapja, aki mérnökembert kívánt faragni fiából, sosem bocsátotta meg, hogy irodalmár lett. Írástudó, a könyvek és a holt betűk ismerője, életre keltője. Magam nem szeretném elkövetni ugyanezt a hibát a fiammal szemben. Bocsásson meg merészségemért, mely inkább egy apa féltését, zavartságát leplezi, semmint fölényességet, netán hetykeséget takarna. Túl vagyunk már a kamaszkoron, amikor az ember oly könnyedén fogadkozik és ígérget. Viszont bármennyire is hadakozunk, nagyon is elevenen él bennünk némely kamaszkori vágyunk. Jómagam mindmáig ragaszkodom ahhoz az idejemúlt szemlélethez, hogy a könyvek őrzik a létünk titkait, és a közös múltból fakad föl jövőnk reménysége. A könyvek leértékelődése egyfajta természetes következménye a demokráciának. Az emberek többsége, képesség és tehetség híján, restségből és komoly erőfeszítésre képtelenségből, a mindennapi életélvezetnek és túlélési vágynak adózva, hallani sem akar a tudásról, következésképpen a szellemi elit kiváltságairól. Legszívesebben újabb és újabb autodafét követnének el, vagy internálótáborokba zárnák a legkiválóbbakat, akik egy másfajta világ tanúi, és a lelkiismeret éber őrei. A máglyarakásra és vértanúságra, sajnos, túl sokszor szolgáltatott példát a múltban maga a keresztény egyház is.

András nevű fiamat szerettem volna orvosnak vagy művészettörténésznek látni. Dicsekvés nélkül elmondhatom, minden erőfeszítést meg is tettem, mindenféle áldozatot meg is hoztam e célok valamelyikének teljesítése érdekében. Tudja jól, hogy hivatásomat tekintve orvos vagyok. Szerénytelenség nélkül állíthatom, értem is el bizonyos eredményeket kutatásaim során, de nem vágytam különösebb karrierre (talán e jelenlegi politikai viszonyok között nem is futhatnék be ilyet). Inkább adóztam szenvedélyemnek, a művek gyűjtésének, akárcsak Ön a kéziratokénak. A test gyógyítása, a rendetlenkedő kis motor zavarainak kijavítása nem vitt közelebb annak megértéséhez, hogy mitől lesz valaki kiválóbb a többieknél, születésénél fogva elhivatottá egy tudós- vagy művészsors betöltésére. Ez a rejtvény, fejlődjék bármily gyorsan a tudomány, nem is akármilyen feladvány marad a genetikusok számára.

András egészen kamaszkoráig rajongott a könyvekért. Úgy tizenhat éves lehetett, amikor is a kezébe adtam az Ofterdingent. Attól fogva nem olvasta el többé azokat a könyveket, melyeket elé tettem, noha úgy tett, mintha… Tudom, hogy csak szertelenül lapozgatott bennük. Megjegyzett egy verssort, kiragadott egy párbeszédet… Valójában a képzeletét tornáztatta. Maga találta ki a történetek elejét és végét. Amikor számon kértem rajta restségét, nem jött zavarba, egyenesen és arcátlanul vágta a képembe: „márpedig nincs kezdet és vég, csak folyamat van és átalakulás.” És azon is elképedtem, hogy sorra elajándékozta vagy eladogatta a könyveit. Olykor attól sem riadt vissza, hogy megrongálja az enyémeket. Nem tudom, szándékosan csinálta-e, vagy valami más vezette esztelenségeiben. Némelyik könyvből kitépett egy lapot. Másokban átírta tollal az oldalszámokat. Bizonyos típusú regényekben a befejezést jelző „vége” feliratot beragasztotta a kezdő lapra. Nemritkán az is előfordult, hogy illusztrációkat és fényképeket dugott egy-egy fejezet közé. Kénytelen voltam zárni dolgozószobám ajtaját, nehogy valami meggondolatlanságot kövessen el könyvtáramban.

Egyik napról a másikra megcsömörlött az olvasástól. Jobbára csak mozifilmeket nézett. Megpróbáltam követni őt, magam is eljártam hát a moziba. Legnagyobb meglepetésemre András egészen másként mesélte el a látott történetet, mint ahogy rögzítve volt a szalagon. Maga talált ki szereplőket, átírta a jellemeket, s mindent oly természetesen mesélt el, akárha úgy esett volna meg, miként előadta. A feleségem egy alkalommal azt a megjegyzést fűzte a változáshoz, hogy „Bandika mostanában konfabulál, talán a mesék hatására, vagy a pubertáskori zavarok okozzák ezt”. Ha mindezzel indokolni lehetett volna hallucinációit, e lélektani jelenség elmúlik egy bizonyos idő múltán. Az a gyanúm, hogy sokkal komolyabb dologról van szó, mondjam ki kertelés nélkül: depressziós és szuicid természet.

Az érettségi után fiam orvostanhallgató lett. Az anatómiai szigorlatot évismétlés árán sem sikerült abszolválnia. Őszintén meg kell mondanom Önnek, akkoriban igen sokat ivott, és rendszeresen nyugtatókkal élt, mert álmatlanságtól és rémképektől szenvedett. Jobbnak láttuk, hogy hivatást változtasson, és alkotáslélektannal foglalkozzon, ahogy eredetileg is terveztük. Hangsúlyoznám, vele együtt döntöttünk így. Ám a harmadik év után oly mértékben megromlott a viszonya tanáraival, és olyan rettenetes dolgokat művelt diáktársaival, hogy kénytelenek voltuk kihagyatni vele egy esztendőt, hogy rendezze sorait. Úgy vélem, mostanra lehiggadt, és megfontoltabb is lett. Újra olvas, mégpedig verseket és drámákat. Rajong Strindbergért. Szívesen forgatja az angol nyelvű pszichológiai szakirodalmat is.

Tisztelt Professzor Úr! Most érkeztem el oda, hogy előadjam tiszteletteljes kérésemet. Ön, mint a bölcsészkar dékánja, talán tudna segíteni nekünk, hogy Andrást fölvegyék irodalom szakos hallgatónak. Örök hálára kötelezne, ha fiamat Maga mellé venné, tanítványának, és komoly munkára serkentené.

Maradok őszinte híve és tisztelője.

Csodálkozom, hogy apám effajta kérésre adta a fejét, ő, aki semmiféle szívességet sem szeretett kérni, mert szívből megvetette azokat a léha egyéneket, akik más jóindulatából vagy szánalmából hasznot igyekeztek húzni, de azokat is, akik egy baráti gesztus után alig várták, hogy benyújthassák a számlát. Inkább az a valószínű, hogy a mama vette rá a levél megírására, mivel tudta, hogy a professzorral, ha nem is voltak meghitt baráti viszonyban, tisztelték egymást, illetve egymásban a szenvedélyes és értő gyűjtőt. Nem emlékszem, hogy a professzor úr valaha is megfordult volna nálunk vendégségben, de nem kizárt, hogy másutt találkoztak, apám gyakran időzött otthonról távol, s nem volt szokása beszámolni sem a klinikai munkájáról, sem a barátainál vagy különböző társaságokban tett látogatásairól; amolyan független életet élt, amit félreértés lenne összetéveszteni a ma divatos nyílt házassággal, egyszerűen ragaszkodott ahhoz, hogy a szó szoros értelmében magánélete is legyen. Ellentétben más családokkal, amelyekben heves vitát: kölcsönös vádaskodást és alpári civakodást eredményez az egyik fél rendszeres „kimaradása” és az azt követő hazudozás, apám nem kényszerült magyarázkodásra, kertelésre, nem szorult a cimborák hamis igazolására, ragaszkodott önállóságához és ahhoz a jogához, hogy szabadon dönthessen társasági életéről. (Ez a fajta függetlenség bizonyos mértékig rám is vonatkozott, szabadságomat tékozlásommal egyenes arányban veszítettem el, miként azt a bizalmat is, melyet a mama táplált irányomban.) Nem lehetetlen, hogy azoktól a helybeli képzőművészektől, kiktől képeket és szobrokat vásárolt gyakorta, kéziratokat és leveleket szerzett Leitnernek, vagyis hogy apám tett olyan apró szívességeket, melyek feljogosították arra, hogy ilyesfajta kéréssel előálljon. Apám nem az a fajta ember volt, aki irigykedett mások ritka és becses kincseire, sőt, ha egy olyan különleges darabra bukkant valahol, melyről tudta, évek óta hiányzik egy barátja kollekciójából, értesítette őt a lehetőségről, és örült a mások örömének. Ismertem ellenben olyan kollégáját, aki hajlandónak mutatkozott ugyan egy bizonyos összegig áldozni egy festményre, rajzra, ám amint túllépte lehetősége határait, vagy azt a nem is túlságosan nagy összeget, mint amennyit a képzőművészetre fordítani szándékozott, nemhogy felhívta volna barátai figyelmét a megszerezhető kincsre, inkább lebeszélte őket megvételéről, mondván, irreálisan drága, vagy nem is oly értékes darab, mint amennyire szépnek tűnik az első látásra; s örömmel nyugtázta magában, ha már az övé nem lehetett a felkínált darab, más sem tudhatta a magáénak. Az ilyesfajta ember legszívesebben arra vágyik, hogy ne is kerüljön elő valaki hagyatékából egy újabb darab, amelyik a sajátjai értékét csökkenthetné, és mások gyűjteményét gyarapíthatná, mert úgy véli: mindez az ő kárára történik. Csak az értheti meg az apám képviselte önzetlenséget, mely ritka erénynek számít haszonleső és érdekhajhász korunkban, aki képes felmérni azt az örökös viaskodást az életért, szüntelen önmarcangolást a halállal szembeni vereség okán, mint amit ő naponta átélt szívsebészként. Akitől oly mohón és kérlelhetetlenül lehet elragadni a legfőbb értéket, az emberi életet, mint egy orvostól, vagy megtanul felállítani egyfajta rangsort az értékek világában, vagy mérhetetlen önzőséggel mindent magának akar megszerezni, hogy a nem is túl hosszú emberi életben „habzsolhassa” az örömöket. „Mily szánalmas látványt nyújtanak a kéjencek, az élet parazitái, akik azt hiszik, kiüresedett lelküket életre galvanizálhatják az örömszerzés révén, s pár órával a kéj betelte után lógó orral kénytelenek valamiféle hiányérzet elviselhetetlenségével szembesülni. Az élethabzsoncok önáltatása egyenesen szívdöglesztő, ezt én tudom a legjobban”, mondta némi ironikus mosollyal.

Egyébként kevesen voltak akkoriban igazi gyűjtők a városunkban (ha egynehány orvos, jogász vett is képeket vagy antik bútort, nem az igazán kvalitásos darabokat igyekeztek megszerezni, hanem a választáskor szívükre és szemükre hagyatkoztak, ami nem feltétlenül a legjobb tanácsadó), úgyhogy óhatatlanul is összefuthattak egy antikvitásboltban vagy valamelyik gyűjtő lakásában. Ismerték egymást és egymás gyöngéit is, és azt is, hogy ki milyen területre specializálta magát. Akadt közöttük egyszerű mesterember, aki mindenféle lámpákat gyűjtött; került köztük egykori főtisztviselő is, „nagyméltóságú úr”, aki eszelősen tévesztette össze a kézirat- és levélgyűjtést az aktatologatással; másvalaki a fegyverek szakértőjének számított, s olyan szamurájkard büszke tulajdonosa volt, amely felkeltette még a japán miniszterelnök érdeklődését is, s amikor hazánkban járt, felkereste az öregurat, hogy megcsodálja e régi fegyvert. De legtöbben a bélyeg- és érmegyűjtők voltak, saját klubot is szerveztek, ahol szombatonként találkoztak és csereberéltek, tették mindezt oly megszállottsággal, akárha az időtől visszaperelhető volna az a múlt, a maga teljes szellemiségével és műveltségével együtt, melyet a relikviák képviseltek. Léteztek „baráti társaságok” – egy-egy híres helybéli író nevét vették föl (noha ezekről szorgalmasan gyűjtött információt a rendőrség, hogy alkalmas pillanatban feloszlathassa őket) –, ahol helyi költőveteránok, újságírók, történészek, eltérő hivatású professzorok, lelkes rajongók is megfordultak, s igyekeztek valamiféle hagyományt őrizni és teremteni, mert tudták, amennyiben hagyják elveszni a sajátosan helyi hagyományokat (semmit sem óhajtott ennél feltétlenebbül a politika), a „semmit sem megtartók” malmára hajtják a vizet.

A magam részéről idegenkedem azoktól a lakásoktól, melyekben egy-két emberöltő alatt oly megszámlálhatatlanul sok és sokféle tárgyat halmoztak föl, zsúfoltak össze, hogy múzeumban érezheti magát az ember, ha átlépi a küszöböt, s valamiféle feszélyezettség keríti hatalmába, nehogy leverjen bármit is a helyéről, nehogy lelepleződjön tájékozatlansága a házigazda előtt. S még csak nem is az ízléstelenül berendezettekről beszélek, melyeket a válogatás nélkül mindent begyűjtés és megmentés szenvedélye, a kor- és stílusjelleg alapján össze nem illeszthető tárgyak önkényes összeillesztése jellemez; sokkal inkább azokról van szó, melyek egy értő és kifinomult ízléssel rendelkező gyűjtő áldozatos és kitartó munkája alapján olyan értékeket rejtenek, hogy a vendég ámulatba esik. Köszönöm szépen, egy életre elegem lett az effélékből. Nem is tudom, hogy az alkotók erőfeszítéseit, avagy azok lenyomatát szerette-e jobban apám a szobája falát és polcait övező tárgyaiban. Az alkotók részéről megnyilvánuló kibeszélési kényszert, a belső démonokkal folytatott kíméletlen csatát, a műbe temetkezési és halhatatlansági vágyat még meg is tudom érteni: élni és túlélni iparkodnak. De vajon miféle kényszer hajtja a gyűjtőt, hogy élettelen tárgyakkal vegye körül magát? Miféle elmetornáztatás, miféle képzeletműködtetés és önigazolás révén igyekszik meghatározni lényét egy gyanús viszonyban? Nem azért ragaszkodott-e apám a műtárgyakhoz, mert saját elhibázott útkereséseit, kudarcba fulladt erőfeszítéseit akarta elfedni a mások által megformált válaszokkal? Befogadás helyett nem éppen önfeladás, értelmezés helyett vajon nem éppen önigazolás történik-e a tárgyak bűvöletében? Azóta sem hagy nyugodni a kérdés; bárhányszor leemelek egy könyvet a polcról, akár azért, hogy unalmamat távol űzzem, akár a felindultságomat csillapítandó, máris azt a hőst keresem, akinek az esztelensége fölülmúlja az enyémet. Hajlandó vagyok azt hinni, aki gyűjti mások bizonytalan útkereséseit és kétes válaszait, az a sokaságban igyekszik elveszni, s cseppet sem bánja, hogy háttérbe vonja önmagát, mert nem felfedezni, magyarázatot találni szándékozik, hanem csupán birtokolni. A műtárgygyűjtés is egyfajta hatalomgyakorlás, csak a többi fajtával szemben kevésbé idióta és vérszomjas, de ettől még gyűlöletes.

Amióta megtaláltam apám levelét, el-eltűnődöm azon, vajon szerepet játszott-e abban is, hogy a professzor fölfogadott „magántitkárának”, épp amikor kicsúszott lábam alól a talaj. Kétségkívül ismert engem az egyetemről, mivel írtam is nála szemináriumi dolgozatokat, de nem váltottam valóra azokat az ígéreteket, melyeket apám leveléből kiolvashatott. Ó, az ígéretek, melyeknek valóra válásában reménykedünk, aligha mások, mint titkolt vágyaink fölködlései és csalóka fantomképei, s azért ragaszkodunk oly esztelenül hozzájuk, mert sorsunk jobbra fordulását, hőn áhított szerencsénk ránk köszöntét várjuk tőlük, s miközben siettetnénk beteljesülésüket, pusztán csak port hintünk saját szemünkbe, rettenetesen csalódottnak érezzük magunkat, ha megcsalnak bennünket. Ó, azok az ígéretek, melyek tudatunk mélyén munkálkodnak, napokon s heteken át nem hagynak nyugodtan aludni, velük fekszünk és velük kelünk, s valahányszor csak maradéktalan beválthatatlanságukba ütközünk, módosítjuk is őket, de nem annyira, hogy jelentőségüket veszítsék, és kedvünket szegjék, csupán csak annyira, hogy tovább reménykedhessünk teljesülésükben. „Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó, de te már annyiszor megszegted az ígéreteidet, hogy nem is tudom, hihetek-e még egyáltalán neked. Pedig annyira szeretnék, kicsi fiam, de mindig csalódnom kell”, hallottam ezerszer is a mamától, csakhogy számtalanszor kiderült egy-egy ígéretes dologról, hogy sokkal kedvezőbb képét mutatja számunkra, mint amennyi előnyünk származna belőle, vagy sokkal nagyobb áldozatot kellene hoznunk valóra váltásáért, mint amennyire képesek vagyunk. Hány, de hány témát találtam némely alkotók és műveik lélektani vizsgálatára, amitől a kibeszéléskényszer és sajátlagos formázás okának megvilágosodását reméltem; időnként oly erős késztetést éreztem, hogy kidolgozzam e témákat, hogy napokon át olvastam és jegyzeteltem, megfeledkeztem az étkezés szükségességéről, csak a kávé és cigaretta tartotta bennem a lelket; ám a mondatok szövése közben egyszeriben elpárolgott belőlem az indulat, elillant a kitartás, vagy személyemhez túlságosan is közelinek véltem a szemlélt egyén lélektani görcsét, s már nem igyekeztem megtalálni a megoldást, szöszmötöltem, mígnem végérvényesen feladtam tervemet. S hányszor ígértem meg a mamának, hogy megfékezem magamban a szabadjára engedett gonosz erőket, de elég volt egy kudarc, olykor csak a kudarc rémképétől való szorongás, elég volt belátnom, hogy vágyaim és a valóság közt túlságosan mély szakadék tátong, elég volt a barátaim részéről az árulás legkisebb jelét is tapasztalnom ahhoz, hogy a pohárhoz nyúljak, s egy kevés alkoholtól nyomban „utazni kezdjek”. Utazni: vagyis összemossam a valóságos eseményeket a képzeletemben történtekkel, a lehetőségeket a bennem támadt vágyakkal, s máris oly megveszekedetten viselkedtem, mint aki narkózik vagy idült alkoholista; nyeszlett mivoltom ellenére is törtem-zúztam magam körül, közönséges módon káromkodtam, és elveszítve félelemérzetemet kötekedtem, megsértettem másokat és mások önérzetét, amire – s ez a legszörnyűbb az egészben – másnap nem is emlékeztem, úgyhogy egyre-másra veszítettem el a barátaimat, önbecsülésemet, s a lelki fájdalmat enyhítette a fizikai, ha valaki az arcomba ütött hőbörgésem idején.

Hogy mire volt jó az „utazás”, ha másnap szégyenkeztem (ha csakugyan szégyenkeztem, s nem inkább kéjelegtem a gátlástalanságom, bátorságnak hitt alamusziságom gyönyörűségét felidézve), s azt rebegtem, bárcsak ne tettem volna meg, amit öntudatlanul megtettem? A mama burkot vont körém, s én sokáig úgy is növekedtem, mint a melegházi növények, mindenféle tápsóval igyekezték serkenteni életkedvemet, s aggályosan gyomláltak ki környezetemből minden kis ártalmas gyomot; csakhogy bizonyos idő eltelte után elfogyott a levegő, pontosabban ritkának éreztem, és szerettem volna szabadon nyújtózkodni is, mivel azonban a mama úgy vélte, talán nem viselném el a természetes kiválasztódás és növekedés vad törvényeit, mindenáron igyekezett fenntartani a körém vont burkot: ez ellen lázadtam föl. De az is meglehet, hogy mivel igen korán megtapasztaltam, mennyire félnek az emberek (kiváltképpen is azok, akiknek vannak bizonyos alapelveik) átlépni némely erkölcsi és társadalmi korlátokat, s inkább hazugságokkal vagy féligazságokkal áltatják magukat, mint hogy dolgoknak, érzéseknek, vágyaknak a végére járjanak – és önáltatásuknak nem is lehetett más eredménye, mint a tiltott határátlépéstől való reszketés s a túloldali ismeretlennel való kacérkodás, s ami ebből fakad: az (ön)ismerethiány, mely előítéleteket fakaszt, és örökölt szokások elfogadásához vezet –, dühödten támadtam a konformizmust és az egzisztenciavesztéstől való félelmet, mely tulajdonságok nagyon is jellemzők a nehezen megszerzett posztot féltőkre és a karrieristákra. Annak a lehetőségét sem zárom ki, hogy én, a gyáva csupáncsak önmagamat akartam próbára tenni, meddig és milyen szívvel merészelek elmenni a lázadásban, tékozlásban, merthogy fenemód gőgös és kifinomult lényemet szerettem volna a sárba rántani, megalázni, mások előtt nevetségessé és szánandóvá tenni. Ám a hékulázás közben árgus szemmel lestem: ki s milyen elszántsággal követ engem a mélységbe, esetleg kel a védelmemre veszélyes helyzetekben, vagy éppenséggel igyekszik törleszteni régi adósságából, úgy gondolván, öntudatlanságom ködén nem sejlik át gonoszsága. Náluk is gonoszabb voltam, s ha valamelyikük ellenemre tett, nevetséges helyzetbe hozott, szitkokat szórt a fejemre képtelen csínyemért, vagy beleunva szeszélyeim követésébe elárult, megtaláltam a módját, miként büntessem meg érte. Önpusztító módon éltem, eközben éberen szemléltem önpusztításom módozatait és következményeit; azt hiszem, messzire mentem el, de sosem annyira, hogy végzetes lehetett volna a számomra, annál messzebbre mentem, mint mások csak képzeletükben is merészkedtek volna, de sosem odáig, ahonnét nincs visszaút. Nem szeretnék erényt kovácsolni abból, ami valójában jellemgyöngeség; de nem is szeretném mások gyávaságát, unalmas szokásokhoz való ragaszkodását, önvizsgálattól való félelmét, tehetetlenségét sem erényként elfogadni és fölmutatni. Aki sohasem tette próbára hitét, önbecsülését és benne szunnyadó képességeit, az sokkal nagyobb bűnt követ el önmaga ellen, mint ha akárhányszor engedett volna a gonosz csábításának, vagy bárhány pitiáner bűnt követ is el, amiért önmagát siratja.

„Ígéretet kicsikarni mástól, s tétlenül várni beváltását éppoly oktondiságra vall, mint a váratlanul megüthető lottófőnyereményre alapozni a holnapot” – mondottam egyszer a mamának, s hogy mily igaztalan voltam vele, el sem mondhatom. Hiszen ha csak arra gondolok, mi mindent elkövetett azért, hogy a neki tett ígéreteimet megtarthassam, és betartassa őket velem, s ha a szédület óráján valamelyiket megszegtem, mily könyörtelenül is tudott bánni velem saját érdekemben, vissza kell vonnom állításomat. Amikor eltűntem napokra (gimnazista koromtól fogva sűrűn előfordult), szinte az egész várost felkutatta értem; autóba ült, s nem volt rest becsöngetni akár éjjel is a barátaimhoz, akik ugyan morogtak a kései zavarásért – némelyikük még otrombán is viselkedett vele, vagy galádságokat mondott rólam –, határozott nógatására számba vették törzshelyeimet, segítettek neki fogalmat alkotni arról, hol is lehetek. Egyikük-másikuk még társul is szegődött a mamához, és együtt járták a mulatóhelyiségeket és kricsmiket, míg rám nem akadtak valahol, s haza nem vonszoltak, hogy a mama „kezelésbe vegyen”, gyógyszerekkel temperálja dühöngésemet, némi dulakodás nyomán ágyba parancsoljon, és ájulásszerű álomba zuhanásom után kiterjessze felettem hatalmát, akárcsak régen, amikor mesével ringatott el. Gyűlöltem az injekciós tűjét, oly öntudatosan és kiszámított gesztussal szúrta belém, akárha kést döfött volna a hátamba, amiért esztelen viselkedésemmel kivívtam haragját, holott talán nem is haragudott, csak határozottnak akart látszani, hogy elrettentsen az ellenállástól. Ám egyedül csak ő tudta azt is, hogy a józanodást követően mily gyáván húzódtam meg elsötétített szobámban, attól rettegve, vajon nem követtem-e el valami törvénybe ütközőt, hajlamos voltam ugyanis olyan lázításra és provokációra, amit nem nézett jó szemmel a rendőrség; üldözési mániámtól felzaklatva nyüszítettem; vizes ruhával borogattam a homlokomat a fájdalom és szédülés ellen; s letagadtattam magam a mamával, ha valamelyik barátom telefonon keresett; olykor még sírtam is az önmagammal szemben érzett elviselhetetlen undor és szégyen okán. Egyszóval álnok módon sajnáltattam magam, a mama és persze saját magam előtt is: e két lényt tudtam rászedni bűnbánatommal. Mégsem hiszem, hogy alapjában véve elvetemült lettem volna. Nem mentegetőzésképpen mondom ezt. Talán csak én tudom, mennyi jóság és szeretetvágy lakozik bennem: amit nem merek kimutatni.

Az még kevés volt az üdvösséghez, hogy alaposabb műveltséggel rendelkeztem, mint az évfolyamtársaim, s valóban képes voltam angolul, sőt, némi erőfeszítés árán németül is olvasni bizonyos szakirodalmat, csakhogy a kitartásom és türelmem hiányzott ahhoz, hogy Leitner professzor úr érdeklődésére is számot tartó, színvonalas dolgozatokat írjak. Őszintén szólva a merevgörcsös professzori szerepet öltő tanárok sem sarkantyúztak nagyobb erőfeszítésre; részben számomra teljesen érdektelen monográfiákat írtak, melyeket elolvasni is fárasztó volt provincializmusuk és bikkfanyelvezetük miatt; részben szűk látókörűek voltak, beletemetkeztek a halott nagyságok művébe, s hallani sem akartak a felnövekvő és elveszett nemzedék vergődéseiről. (Ez a magam okulására szolgáló naplóféleség azt a címet is kaphatná: vergődéseink. A sajátomén keresztül szemlélem a másokét, és a mások vergődéseiből tanulva ítélkezem önmagam és nemzedéktársaim felett.) Leitner professzor már akkoriban is az írói levelezések kritikai kiadásával foglalkozott, ami a legcsekélyebb mértékben sem kötötte le figyelmemet, egyedül Van Goghnak a fivéréhez írott leveleiben éreztem azt a mélyből fölfakadó őszinteséget, beszédkényszert és feltétlen ragaszkodást a másikhoz, amely igazolta számomra a levélírás szükségletét.

Rá kell füstölnöm, mielőtt folytatnám mondandómat; kényszeres bagós vagyok, akinek szüksége van bizonyos nikotinmennyiségre, hogy szinten tartsa éberségét, s amíg a szertartás szerint előveszem paklimból a cigarettát, a végét kézfejemhez ütögetem, hogy tömörítsem a dohányt, megnyálazom két oldalról, majd az öngyújtómmal akkurátusan meggyújtom, időt nyerek, hogy összeszedjem és rendezzem gondolataimat, olykor megzabolázzam vágtatásukat, máskor épp sebesebb haladásra ösztökéljem őket. Nem vagyok a szavak embere, még szerencse, hogy kizárólag a saját magam okulására rovom e sorokat irkámba, azzal a tudattal, hogy senkinek sem áll módjában belepillantani jegyzeteimbe, így nem is kérhető számon rajtam semmiféle stilisztikai elvárás.

Most, hogy Vincentre gondoltam, kedvem támad leemelni a polcról levelezését, s felütni azoknál a lapoknál, melyek margójára jeleket tettem egy-egy emlékezetes mondatnál, hogy ha bármikor kedvem támadna meghitt beszélgetésbe kezdeni vele, könnyen rátaláljak érveire.

Azt mondod, hogy nem értesz. Nos, ezt el is hiszem, mert az írás valóban nyomorúságos eszköz ahhoz, hogy világosan közölni tudjuk egymással a dolgokat. A levelezés sok időt vesz el, és neked és nekem is bőven akad dolgunk. De legyünk türelemmel egymáshoz, addig, míg nem találkozhatunk megint személyesen, és akkor beszélgethetünk (…) Nem tudom, mit akarsz. Vajon azt, hogy kereskedőstílusban írjak, szárazon és kimérten, megfontoljam és mérlegeljem szavaimat, amelyek akár semmitmondóak is lehetnek? Vagy azt akarod, hogy úgy írjak tovább is, mint az utóbbi időben, vagyis mindenről közöljem veled gondolataimat, ahogy bennem felötlenek, anélkül, hogy aggódnom kellene, vajon nem ragadtatom-e el magam, vagy anélkül, hogy gondolataimat megnyirbálni és visszatartani kellene?

Mindenről közöljem gondolataimat – ha valóban szándékomban állna egy nyilvánosság elé kerülő naplófélét írni, el kellene töprengenem a naplóíró örök dilemmáján: kényszeresen kibeszéljek-e mindent, vagy aggodalmasan nyirbáljam-e meg gondolataimat. Kevés, mondhatni, túlságosan is kevés őszinte naplót olvastam magyar író tollából. Némelyek szerint ennek nincs is más oka, mint hogy alapvetően nem vallomásos jellegű az irodalmunk; én kitartok abbéli meggyőződésem mellett, hogy éppen a gondos „megnyirbálás”, gondolat-„visszatartás”, az átpolitizáltság és az írás nem céhmesteri gonddal gyakorlása okán álságosak a naplók. Ne feledd rajtakapni magad a hazugságokon!

Térjünk csak vissza, barátocskám, apám leveléhez! Adott egy utolsó esélyt, hogy rátaláljak önmagamra. Régen elveszítettem azt az énemet, amelyik kritikusan merészelt szembenézni az üldözési mániámból fakadó hárításokkal és az eszméletvesztés számlájára írt aljasságokkal. Nincs is más szándékom, mint felkutatni rejtekhelyét, hogy segítségével szemen köphessem mostani önmagam. Teljesen kifordultam ugyanis magamból, s ha bárkinek elújságoltam volna ezt a felismerésemet, vagy rá hivatkozom védekezésképpen, bizonyára a képembe vigyorog, s azt mondja: alapvetően ilyen léha, megfontolatlan és aszociális a természetem. Másutt kell hát keresnem vesszőfutásom okát.

Volt abban valami végzetszerű, hogy az elitgimnáziumban csupán hasonszőrű fiúkkal barátkoztam: elveszítettem azt a mélységet, amelyből egy Van Gogh, egy Verdi és oly sokan mások sarjadtak. Apám, akinek sem teológiai értelemben, sem a valóságban nem volt semmi köze a „jézusi szegénységhez”, noha orvosi praxisában megtapasztalhatta, hogy szegényt és gazdagot egyaránt elragad kezéből a halál, nem szentelt különösebb figyelmet annak, hogy az általa nagyra becsült hírességek milyen szociális környezetből származtak. A genetikusan öröklött tehetséget és képességeket meghatározóbbnak vélte a családi körülményeknél, ekként persze a patologikus tünetek egy részét is a szülőktől származtatta, ezért is nézett rám fürkészve: vajon én mit örököltem tőle vagy a nagy-, esetleg dédszüleimtől, s vajon mikor tör ki rajta is az enyémekhez hasonló őrjöngés. Egyébként fejlettebb szociális érzékenységgel rendelkezett, mint a mama, s ha kemény ítéletet mondott is egy kollégája felett, inkább szellemi képességeit bírálta, semmint származását, nem sokat, mondhatni, szemernyit sem törődött az utóbbival, ha valaki megállta helyét a szakmájában. Úgyhogy amikor az egyik évfolyamtársa öngyilkos lett, nem annak tudta be végzetes tettét, hogy falusi gyermekként képtelen volt beilleszkedni egy városi polgárcsaládba (amely, mint kiderült, mindvégig éreztette vele szembeni fenntartásait), hanem azért kárhoztatta, mert nem óhajtott lépést tartani szakmája fejlődésével, s emiatt vált ingataggá lába alatt a talaj. Némi szánalommal kommentálta az esetet a mamának, hogy tudniillik egészen kiváló körorvos lehetett volna belőle, ha természetes ambícióján nem kerekedik fölül a hiúság, hiszen egy körzetben senki sem óhajtotta volna számon kérni rajta, ismeri-e a külföldi specialisták cikkeit, s milyen kísérleteket végzett saját szakterületén. Mivel azonban nem volt képes elviselni a szégyent, hogy esetleg lefokozzák beosztásából, vagy eltávolítják a klinikáról: az öngyilkosságba menekült, cserbenhagyva a családját, mely utólag igazolva is látta életképtelenségéről szóló vádját, s úgy beszéltek emlékéről, ha idegenek előtt szóba került a neve, mint egy réges-régen történt, homályba vesző balesetről, amit a békesség kedvéért jobb is elfelejteni.

Apám arról is szentül meg volt győződve, hogy a becsvágy helyébe lépő bírvágy és a szakmai közömbösség előbb-utóbb meghasonláshoz, kiüresedéshez s az önbecsülés eltorzulásához vezet; ennek beköszöntével már csak a pénzszerzés válik az egyetlen motivációvá, vagy pedig egyre jobban felerősödik az elhárítás gesztusa: a szakmai kudarcokért és a magánéleti zavarokért másokat tesz felelőssé az illető. Mindig elképesztette, ha valaki azzal érvelt egy műhiba megtörténte vagy egy kolléga talajvesztése kapcsán: „pedig remek keze van, hidd el, egyébként százszor is elvégezte már ezt a műtétet, amolyan rutinfeladat volt a számára, csak hát a gondok, az agyonhajszoltság, úgy látszik, kimerítették”, mivel magát a kórt és a betegség lefolyását éppúgy egyedinek tartotta, mint a beteget, s ha az egyes esetek közt számos hasonlóságot vélt is felfedezni, sohasem kezelte rutinként szívbetegei műtétjét. Ha óvatosságára gondolok, az igényességet nem tévesztem össze a gyávasággal. „Az orvos félelme: valóságos, a veszélyt csak állandó éberséggel, tréninggel és odafigyeléssel lehet csökkenteni, s van egy optimális betegszám, amennyit felelősséggel és emberséggel lehet ellátni”, vélte apám. Pontosan tudta, hogy kollégái többsége szeret minél több beteget fölvenni a kórházi osztályra, mert egy vakbélműtét, mandulakivétel, szülés gyorsan és viszonylag kockázatmentesen elvégezhető, s a betegek hálája bugyellárisukat dagasztja. Azt viszont nem értette, miért riadtak meg, ha bizonyos komplikáció merült föl a műtét közben, ami elkerülhető lett volna, ha nagyobb körültekintéssel végzik munkájukat. Apám azon is megütközött, hogy egyesek egyre nyilvánvalóbban tettek különbséget „jól fizető” és „csóró” betegek között, orvosi esküjük ugyanis nem jogosította fel őket arra, hogy a segítségre szorulók között szelektáljanak. S noha maga is elfogadta a hálapénzt, a „baksisnak” e kései korig megmaradt változatát, amire rákényszerültek az orvosok, de mélységes megvetést érzett azok iránt, akik előre tartották a markukat, a gyógyulást meg sem várva. Ő még az „úriemberek” fajtájához tartozott, szemében szent volt a hivatása, s tudott örülni egy-egy sikeres műtétnek, sohasem hallottam a szájából egyetlen zokszót sem, ha egy felépült beteg szerény ajándékkal lepte meg.

Még egyszer mondom, volt valami végzetszerű abban, hogy sokáig csak a magamfajtákkal barátkoztam. Elszalasztottam annak az esélyét, hogy az igazságkeresés és -osztás kegyetlen küzdelméből kivegyem a részem; sose nekem volt igazam, hanem a szüleimre való tekintettel döntöttek sorsomról a tanárok úgy, ahogy döntöttek. Nem az én számlámra írták, az erényrovatba, ha egy kérdésre jól megfeleltem, hanem annak tudták be, hogy jó házból származom. Soha nem volt oly kockázatos impertinens magatartásom, időnkénti lázadásom, mint hittem, mert még a durva csínyeimet is a kimerültség, a pillanatnyi eltévelyedés jeleként kezelték, s mindig adtak egy utolsó lehetőséget, hogy némi színlelés árán bocsánatot nyerjek aljasságomért. Hiába követtem el a legképtelenebb bűnt is (egyszer például hirtelen haragomban leköptem a KISZ-titkárt, amiért egy hétre kicsaptak a gimnáziumból, majd mégiscsak visszavettek, mintha oly fenenagy veszteség érte volna az iskolát hiányommal), röhöghettem a markomba, mert senki sem vont komolyan felelősségre, igaz, így nem kellett a bűnbánat lelki terhét cipelnem. S ha egy kevésbé tiszteletre méltó szülőktől származó diáktársam pártját fogtam a csínytevő kilétének kiderítésekor, elsősorban nem a tanárok orroltak meg rám (mivel gyermekeik nem tartoztak közénk, cselekedetemben hajlandók voltak némi tisztességet is látni), hanem a „klán” tagjai. Érthetetlen pártütésemben pillanatnyi elmezavart gyanítottak, s tudták, hamar megbánom tettemet, és visszatérek hozzájuk: a kiváltságosok közé, ellenkező esetben sebezhetővé, kitaszítottá válok, s a falka kénytelen úgy tekinteni rám, mint elhullásra ítélt korcsra.

Ki tudja, vajon az a feleselő kis himpellér, aki elsős és másodikos gimnazistaként olykor dühödten védelmezte egy elesett társa igazát, s hajlandónak mutatkozott a sajátjai képébe vágni arroganciájukat, részvétlenségüket, nem viselkedett-e bátran. Ha kis idő elteltével vissza is szívta szidalmait, hogy a hétvégi zsúron részt vehessen (igaz, nem is igen merészelték volna megtenni, hogy nem hívják meg), s együtt gúnyolódhasson egy-egy kiszemelt áldozaton, lehetett az akár tanár, diáktárs vagy bárki, akivel szemben otromba csínyt követhettek el, mégis iparkodott megőrizni valamit szociális érzékenységéből. Nem állítom, hogy sokat, de valamennyit mégis. Ha most érveket keresek hintázásaira, talán az sem megvetendő, hogy néha kifakadt a nyilvánvaló gonoszságok láttán, s ezzel kimutatta, hogy a „klán” sem egészen egységes, kikezdhetetlen és egyforma kis gazemberekből verbuválódott. Emiatt is lett veszélyes. Később pedig fekete bárány. Tudom, hiába is igyekszem palástolni, mérhetetlenül gyáva voltam, hogy nem szálltam ki a „bandából”, és jellemgyöngeségemet sem fedhetem el semmivel, hiszen rendre elárultam azokat, akiknek védelmére keltem. Árulásom annál aljasabb volt, hogy egyik pillanatban hajlandónak mutatkoztam a pártfogó szerepére, viszont a számonkérés és felelősségre vonás idején sunyin megfeledkeztem tettemről, minek következtében a büntetést nem a saját fejemre vontam, hanem védencemére, akit még az én impertinenciámért is megbüntettek, kétszeresen is.

S ha akadt olyan társam, akivel szívesen összekapaszkodtam volna, mint Kolossy Gábor (róla később beszélek), éppen közös érdeklődésünk, az olvasásért és képzőművészetért való rajongásunk okán, évekig nem merészeltem közeledni hozzá, mert tudtam, a többiek megvetéssel beszélnek róla, csupáncsak azért, hogy ne kelljen elismerniük e „tanárkölyök” műveltségét és érzékenységét: ez utóbbiról egyébként sem hitték a klán tagjai, hogy nélkülözhetetlen volna boldogulásukhoz. Ez a fajta vélekedés, miként Leitner professzor mondotta egyszer, „benne volt a levegőben”, mivel általában is megvetették a szellemi és lelki érzékenységet, mintha olyasfajta tulajdonság volna, amellyel nem lehet mit kezdeni egy olyan világban, ahol a butaság, a szolgalelkűség és az érdekhajhászás kifizetődőbbnek tűnt az önálló véleményalkotásnál, ahol felesleges fényűzésnek számított az együttérzés a rászorultakkal, a másik iránti tisztelet és megbecsülés. Az éberebbek ugyanis érzékelték, bárhogyan is papolnak a bértollnokok bizonyos újságcikkekben a szociális érzékenységről, mégis úgy vélik, egyenesen veszélyesnek is bizonyulhat, ha hagyják szabadon megnyilvánulni. Jellemző módon a rend őrei az elesettekhez fordulásban nem részvétet és segítőkészséget láttak, hanem arra való törekvést feltételeztek, hogy egyes izgága alakok igazolni akarják a nagyvilág előtt, igenis léteznek olyanok, akikről nem kellően gondoskodik az állam, akik önhibájukon kívül képtelenek beilleszkedni környezetükbe. Ha vannak „ilyen elemek”, azok csakis deviánsak lehetnek, akiket a törvény szigorával kell büntetni, hangzott a hivatalos verdikt. Megfellebbezhetetlenül. Ennélfogva a szociális tevékenység: a szegényeknek juttatott segély, a szeretetvendégségek, az idősek és menhelyre szorultak felkarolása, a megbélyegzettek, az alkoholisták és homoszexuálisok védelme egyfajta klerikális provokációnak tűnt a hivatalnokok szemében, s iparkodtak minden kezdeményezést csírájában elfojtani vagy ellenőrzésük alá vonni. A túlságos érzékenység ugyanis gyanakvást keltett, mivel a szegénység és nyomor gyökereinek feltárása, megoldásának végiggondolása és a vele együtt járó párbeszéd nem volt a hatalom ínyére: csak az erőszakos és brutális megoldás. S persze gyanús volt azért is, mert többnyire, vagy kizárólag, olyan emberek részéről nyilvánult meg, akik még emlékezetükben őrizték a polgári rend hagyományait (mint például az értelmiség jobbik feléhez tartozók, akik kötelességüknek érezték, hogy áttörve a hallgatás falait párbeszédet kezdeményezzenek a jogalkotásról és felelősségről, a magányról és öngyilkosságról, az önálló gondolkodásról és öntevékeny gondoskodásról, amit a rend arcul csapásaként értelmeztek, s rendre büntették a lázítókat), vagy az egyház kötelékébe tartoztak. Vagyis csupán csak felbujtó és izgága egyének magánakciójának tekintették a szolidaritás gyakorlását, melyet törvénykezéssel el lehet fojtani.

A saját fajtámhoz tartozókból hiányzott ez a fajta érzékenység, talán mert szüleik semmit sem óhajtottak jobban, mint megalapozni és megtartani kiváltságos helyzetüket, s evégett lemondtak a hatalommal való szembeszegülésnek még a látszatáról is, sőt összefogódzkodtak képviselőivel, vagy maguk váltak szigorú képviselőivé, anélkül, hogy komolyan fontolóra vették volna azokat az alapelveket, melyeket ismertek vagy sem, de azáltal, hogy nem vonták kétségbe létjogosultságukat, saját érintetlenségüket biztosították. Számoljunk le bizonyos illúziókkal, a „kiváltságosak tábora” nem feltétlenül rendelkezett azzal a polgári műveltséggel és öntudattal, mint az én apám; azt is mondhatom, mi elenyésző részét képeztük a „klánnak”, amely többségében felkapaszkodottakból és féktelen becsvágyókból állt, ez a fajta leginkább a parasztok közül tenyészett ki: gombamód. S ha apám nem is törődött a származásukkal, elvtelen simulékonyságukat, hatalomhoz dörgölőzésüket megvetette; nemkülönben én, aki lázadásom ellenére is apám polgári szellemiségét örököltem.

Társaim érzéketlenek és közömbösek voltak mindaz iránt, ami nem szolgálta érvényesülésüket és hasznukat; noha nagyon érzékenyen reagáltak bármiféle valós vagy vélt sértésre, mely bosszúért kiáltott, s nem maradhatott megtorlatlanul. Ezt a fajta „érzékenységet” ma már inkább ostoba gőgnek, a magukat kiválasztottnak hívők érinthetetlenségvágyának látom. Gőgös viselkedésük mögött nem is húzódott más, mint félelem (leginkább attól, hogy nem vehetik át szüleiktől a stafétabotot, vagy egy náluk rátermettebb megkeseríti törekvéseiket); mint színlelés, mellyel leplezni szándékozták önállótlan gondolkodásukat, szembeötlő tájékozatlanságukat, melyet egyedül az olvasással, mások gondolatain és alkotásain való töprengéssel oszlathattak volna el. Csakhogy az olvasás számukra egyet jelentett valami nem valóságos létállapotba, amolyan „költői világba” való meneküléssel, amelyben értelmük nem talált biztos kapaszkodókat, mivel nem voltak tisztán megoldható egyenletek és képletek, mivel nem bukkantak memorizálható magyarázatokra, ezért aztán figyelmük folyton-folyvást valami más, „ésszerűbb” tevékenységre terelődött. Kétségtelen, hogy a „költői világ” próbára teszi az ember képzelőerejét, s aki rendelkezik vele, képes is átalakítani az egymáshoz szervesülő szavakat élvezhetővé képpé, zenévé, mozgássá. Ellenben aki sosem művelte vagy fejlesztette ki magában e képességet, valamiféle gyűlölnivalót lát azokban, akik birtokolják, és a maguk javára kamatoztatják, s úgy vélekedik róluk, hogy „a beleélés, az ábrándozás és sóvárgás olyan felesleges dolgok létezésén való töprengésre késztet, amely nemhogy hasznot nem hoz a konyhára, de ellene hat a célratörő és kitartó erőfeszítésnek”. Az ésszerűség bajnokai nem érthetik, hogy az általuk reálisnak hitt valósággal ellentétben egyedül a „költői világ” képes föléleszteni azt a bennünk szunnyadó ösztönt, hogy megértsük a másik miénktől eltérően működő képzeletét, és sürgősen hidat verjünk a birodalma felé. A „költői világ” kelt bennünk vágyakat, amikor elcsüggedünk, a reménytelenség fojtogat, s legszívesebben búcsút mondanánk a világnak; máskor meg lelkünk mélyére vezető alagutak bejáratát tárja föl, hogy önmagunkkal szembesítsen és összebékítsen bennünket.

A klán tagjai „érzékenynek” mutatkoztak akkor is, ha sorainkból valóval kezdett el meghitt viszonyt ápolni egy arra érdemtelen. Emlékszem, harmadikos gimnazisták lehettünk, amikor Kolossy Gábor megszédítette az egyik körorvos lányát, a nyúlánk, formátlan, rövidlátó Lilit, aki nem volt az a kimondottan nőies típus, amilyet időnként feltűnni láttunk a „csábító” oldalán, s akivel kihívóan büszkélkedett is előttünk, magában effélét gondolva: „mi van, kis szarosok, csorog a nyálatok, mi?” Nem értettük a valódi szándékát; el kell ismernem, hogy rövid időn belül sikerült teljesen megváltoztatnia Magossy Lilit; ez az örökké önbizalomhiánnyal küzdő, besavanyodott fruska egyszeriben megtalálta női önbecsülését, kinyílt, levetkezte korábbi félszegségét, s egyre gyakrabban állt ki újdonsült barátja olykor zavaros, olykor ezoterikus véleménye védelmében. Az iskolai órák után együtt lógtak, leggyakrabban moziba jártak, mivel Lili, aki egyébként az apja nyomdokaiba szándékozott lépni, valósággal rajongott a filmművészetért, kiváltképpen is Bergman és Fellini filmjeiért. Tudomást sem véve általános megvetésünkről, összesimulva sétáltak az utcán, kéz a kézben; a tanórák közti szünetekben az iskolai folyosón enyelegtek, és Lili azt sem bánta, ha egy tanár rászólt illetlen viselkedéséért. Mintha kicserélték volna; rövid szoknyában járt, feszes pólóinget vett magára, hogy kislányos melle nagyobbnak tűnjék, haját fiúsan rövidre vágatta, új szemüvegre cserélte a régit, s nem hunyorgott többé, mint azelőtt, ezenfelül illatos is volt, akár egy rózsakert. Az órán felszabadultan fecsegett padtársával, galacsinba gyűrt leveleket küldözgetett szerelmének, s ha rajtakapták, szemtelenül feleselt a tanárral, s ha kiküldték a teremből, úgy ment ki, akár egy fotómodell. „Mi a manó, tán csak nem szerelmes a kisasszony – évelődött vele a történelemtanár –, kár, hogy én már kiöregedtem ebből a korból.” A klán tagjaiban forrt a harag (bennem kevésbé, mint a többiekben, igyekeztem kívülálló maradni, ugyanis akkoriban már egyszer-kétszer együtt iddogáltam Gáborral valamelyik sörkertben összefutva, s egészen jól megértettük egymást, nem akaródzott hát összerúgni vele a patkót). Nem Lili kamaszos szerelemvágyának rótták föl szemérmetlen és ízléstelen viszonyukat, hanem Gábor alantas bizonyításvágyának tudták be e szerelem létrejöttét, illetve annak, hogy valamilyen módon visszaélt Lili gyanútlanságával. „Ez a hülye liba képes is lefeküdni ezzel a svihákkal!”, „Á, dehogyis, csak előttünk játssza az eszét ez a deszka, meg akarja mutatni, hogy ő is kell valakinek”, acsarkodtak; addig-addig ármánykodtak Gábor ellen, boronálták őt össze szóban más lányokkal, míg el nem marták mellőle újdonsült barátnőjét, aki később úgy érezhette, megmentették tisztességét egy szoknyapecértől. Ma, hogy visszagondolok minderre, nem az a kérdés izgat, hogy Kolossy szoknyapecér volt-e vagy sem (mi tagadás, az volt); hanem az, hogy nem azért büntettük-e őket, mert szálka volt a szemünkben Lili boldogsága (merthogy boldog volt, látszott kivirult arcán, felszabadult viselkedésén, mások iránti nyitottságán és sajátjaival szembeni nyílt dacolásán). S eltűnődöm, vajon azután, hogy erőszakkal visszaragadtuk magunk közé Lilit, megtiportuk önbecsülését, és szégyenletesnek állítottuk be szerelmét, miképpen tudta megemészteni az ismét megízlelt jelentéktelenséget, udvarolni neki ugyanis egyetlen brancsbéli fiú sem akart. Évekkel később egy biológus vette feleségül, s talán annak is köszönhetően, hogy egyszer kitört bandánkból, sikerült végképp leszámolnia szemléletünkkel: a kiválasztottságtudattal, mely oly sokunk sorsát keserítette meg, hiszen inkább vállaltuk a bukást magánéletünkben, semmint engedtünk volna makacsságunkból.

Egyszóval a klán tagjai kegyetlenek és kíméletlenek voltak a Gábor-féle „érzékeny” alakokkal szemben, falkában gúnyolták gyöngeségeiért, megalázták őszinte megnyilvánulásaiért, nevetség tárgyává tették, ha közeledni merészelt hozzájuk, de akkor sem hagyták békén, ha elfordult tőlük, mert hogyan is merészel egy kis senki úgy bánni velük, mintha különb lenne náluk. Mindezt láttam és tudtam, mindettől fejembe szökött a vér, s úgy csendesítettem le háborgó lelkemet, hogy költőket olvastam, albumokat lapozgattam, s titkon levelet írtam egy megalázottnak, de sohasem adtam postára, nem csúsztattam tankönyve lapjai közé, nehogy magam is a maró gúny tárgyává váljak. Mentegetőzöm? Ha tanúja, sőt mi több, részese voltam a „klán” viselt dolgainak, és zavart arroganciájuk, miért is nem kerestem máshonnan társakat? Nem találtam volna olyan erős egyéniséget, akinek oltalmában elviseltem volna a brancsbeliek megalázásait? Dehogyisnem. Kolossyban ilyen társra találtam; de csak negyedikes koromban.

Ó, el sem tudom mondani, mennyire utáltam azokat a névestéket, melyekre szüleim meghívták néhány kollégájukat családostul; megjelentek nálunk és behatoltak szentélyembe az osztálytársaim, s nekem jó képet kellett vágnom a lányok kényeskedéséhez, hétpecsétes titkokról locsogásához, tanáraink magánéletéről és betegségéről szóló pletykálkodásához, a mama szigorú parancsára ugyanis szórakoztatnom kellett „kis pajtásaimat, ezeket a jól nevelt, szorgalmas és szép jövő előtt álló gyerekeket”. Miként tehettem volna eleget megbízatásomnak, ha betolakodóknak véltem őket, s jelenlétük miatt nem áldozhattam az olvasás gyönyörűségének, az ágyon heverészés közbeni ábrándozásnak? Gyűlöltem, ahogy a fotelban maguk alá húzott lábbal, szertartásos kézmozdulattal eszik a lúdlábtortát, és a mama által készített házi málnaszörpöt isznak hozzá; ahogy a féltett könyveim között kutatnak flegmán, és mindenféle ostoba kérdést tesznek föl Shakespeare-ről, Baudelaire-ről; ahogy fesztelenül arról fecsegnek, mit láttak Londonban, Párizsban, és melyik tengerpartra készülnek szüleikkel a következő nyáron, és eközben úgy tekintenek rám, mint esetlegesen leendő férjükre. Gyűlöltem elegáns ruhadarabjaikat, olasz bőrcipőjüket, indiai selyemsálukat, báli kistáskájukat, s azt a betanult szerepet, ahogyan mindezt viselték is. Noha nem gyámolítottak, hogy bizalmasan közeledjek hozzájuk (akkoriban még nem dívott a teljes szexuális szabadosság), de azt hiszem, nem is tiltakoztak volna hevesen, ha valamelyiküket megcsókolom, vagy félrevonva a sarokba blúza alá nyúlok, még cinkosok is lettek volna a titoktartásban. Kétségkívül szüzek voltak (egyetlen kivételről tudtunk csupán, a Molnár lányról, egy orvostanhallgató csapta a szelet neki, s mivel nem bírt a vérével, évekkel megelőzte társait a nővé érésben; ám az egyetem elvégzése után elvált férjétől, és egy idős, nyugdíj előtt álló professzorhoz ment újból feleségül: Ausztráliában, ahová disszidált). Elmondhatom, amolyan vihogó csitriket láttam bennük; pattanással teli arcuk, melyet mindenféle krémmel vastagon kentek be, hogy a hamuszürke és mogyoróvaj árnyalatával palástolják az apró piros pettyeket, olybá tűnt nekem, akár egy egyiptomi szarkofágból kiemelt múmiáé, ezért is viszolyogtam érintésüktől. Képtelen lettem volna szájon csókolni bármelyiküket is, pedig hófehérre vikszolt fogacskáik oly bájosan villantak elő, akár egy fogpasztareklámon.

Az egyiküknek olyan ragyás volt az arca, hogy egyetlen plasztikai sebész sem vállalta a himlőből visszamaradt sebhelyek eltüntetését. Rútsága formálta e szeretetre méltó lány természetét: mélabússá, zárkózottá, síróssá tette. (Hogy hajlandó vagyok magam elé idézni képét, és megértően beszélni róla, pusztán csak azért lehetséges, mert az irgalom hangján óhajtok szólani.) Egyedül a tanulásban talált menedéket, s igazi stréberré vált, nem lehetett olyasmit kérdezni tőle, amire ne tudta volna kapásból a választ. Mindannyian sejtettük, hogy boldogtalanságra van ítélve, mert ha talál is egy olyan fiút, aki hajlandó lelkének rezdüléseit, elméjének sziporkáit csúfsága elé helyezni, egyszer eljön az idő, amikor oly visszataszító látványt nyújt az arca, hogy semmiféle belső erény sem tartja vissza férjét a hűtlenségtől. Ebből is látszik, hogy olyan megértők tudtunk lenni egymással, nemde.

Már akkoriban is szokásommá vált elmerengeni azon, hány apró jel, hány alig észrevehető fizikai vagy lelki torzulás vetíti előre egy kamasz leendő sorsát; s bár felfedezzük őket, sokáig mégsem tulajdonítunk nekik túlságos jelentőséget, mint annak a betegségnek, melyről azt állítják az orvosok, nyomtalanul elmúlik idővel. Amikor azonban tudatosul bennünk következményük, oktalanságunkat kárhoztatjuk mulasztásunkért és hiszékenységünkért, holott a sors keze legalább annyira közrejátszik végzetünkben, mint az, hogy behunytuk a szemünket, s nem akartunk tudomást venni „szeplőnkről”. Hiába ismételgették százszor is e ragyás arcú lánynak a szülei, tanárai és barátnői, „meglásd, az élet kárpótol azért, amiről amúgy sem tehetsz, ragyogó eszeddel és nyílt szíveddel találsz megfelelő társat magadnak”, mégsem következett be maradéktalanul jóslatuk, mert valami egészen mást szánt neki a sors. Harmincöt éves korában egyedül maradt két gyermekével, akiket roppant erőfeszítés és önmegtartóztatás árán nevelt. Tanulva válásából, soha többé nem tette ki magát egy elvált vagy idősebb férfi kényének, nem kért gyöngédséget, együttérzést senkitől sem, mert tudta, akármilyen önfeláldozó és szolgálatkész is lenne élettársa mellett, előbb-utóbb megvetéssel fizetne jóságáért; sőt, minél inkább kimutatná ragaszkodását, annál kegyetlenebbül fájna, ha a szakításkor képébe vágná, hogy csak szánalomból szerette őt. S ha bárki is azt hiszi, hogy az ilyen végletekig elgyötört ember Istenhez fordul, hogy lelki békére találjon, alaposan téved, megkeményedett a szíve, és embergyűlölővé vált; jól megvolt magával kutatólaboratóriumában, ahova úgy bújt el, akár vakond a föld alá. Egyébiránt elképedve konstatálom, még egykori barátnői is magától értetődőnek tartják magányra ítéltségét (ó, hol van már a kamaszkori reménykedés a képességek és lelki tulajdonságok alapján meg- és kiérdemelt jövőben; a töretlen bizakodás, hogy kizárólag csak rajtunk múlik, mit váltunk valóra terveinkből, és mennyit birtokolunk a boldogságból); természetesnek tartják, hogy „ilyen ijesztően ragyás arccal egy negyvenéves nőnek még szeretője sem lehet, ki a fenének kellene, amikor annyi fiatal vetélytársa akad, ha egy korabeli pasit akar fogni magának”.

Ha ma felidézem egyik-másik fruskát, és számba veszem, mire is vitték, nem állhatom meg, hogy némi elégtétellel vegyes mosoly ne szaladjon ajkamra. A klán női tagjaiból orvos vagy jogász lett; egy részük még férjét is a gimnáziumból választotta, vagy az egyetemi évfolyamtársaik közül; s csak kivételes esetben fordult elő, hogy egy szakmán kívüli diplomáshoz kötötte sorsát valamelyikük: ez már majdnem rangon aluli házasságnak számított. Egzisztenciát teremtettek, inkább a harminchoz közel szülték gyermekeiket, összejártak a régi és új barátnőkkel, ahogy szüleiktől is látták, velük közösen mentek nyaralni valamelyik tengerpartra, síelni az Alpokba, s a magamfajta tékozlót és pokoljárót mindörökre kirekesztették, még az utcán sem üdvözöltek, úgy fordították el fejüket köszönésemtől vagy esetleges kölcsönkérésemtől félve, mintha idegen lettem volna a számukra: egy lepusztult alak. És én kétséget kizáróan az is voltam; s ha utáltam is magam valamilyen fokon, bizonyára egyenesen megvetéssel néztem volna szembe tükörbéli hasonmásommal, ha olyan lettem volna, mint ők. S már-már olybá tűnt az életük, mint a tündérmese végén szól a mondás: és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Csakhogy valami hamarabb halt meg bennük, színlelt boldogságukban, mint remélték és hitték. Egyvalamiben nem változtak annak ellenére sem, hogy többségüknek idővel a válás jutott osztályrészül: éppoly esztelenül gőgösek, reménytelenül megközelíthetetlenek maradtak, mint voltak, csípős nyelvükkel továbbra is mindenkibe belemartak, s miközben áspiskígyóként viselkedtek, naiv módon vártak egy rangjukhoz méltó megmentőre, aki mellett régi fényükben tündökölhetnének. Csakhogy e délceg lovagok nem egy aszott mellű, pocakot eresztett s örökké köszvényes fájdalmaira panaszkodó nőt akarnak maguknak, hanem egy fiatalságával, bájaival csábító lányt, aki jól mutat a társaságban, képes férfiasságot ébreszteni tudatukban, merthogy negyvenen túl a szexuális teljesítmény inkább már csak a képzelet kérdése, semmint a természetes vágyaké.

Hogy mégsem egészen olyan makulátlan volt valamennyiük magánélete, mint mutatni iparkodtak, arról Kolossy barátom regélt, aki bőséges tapasztalatot szerzett a medikák viselt dolgairól. Talán a korán elszenvedett lelki sebek sarkallták elégtétel vételére barátomat, szemében ugyanis a kiváltságosak közé tartozott valamennyi medika, egytől egyig, talán csak a kínálkozó alkalmakat ragadta meg: ki tudja. Tőle tudom, ha valamelyiküknek kedve szottyant egy pásztorórára, a bölcsész fiúk kollégiumában csillapította kéjvágyát, nehogy később egy kollégája fejére olvashassa szemérmetlenségét; miként azt is Gábortól hallottam, hogy némelyikük csupán a válása után, negyvenéves fejjel ízlelte meg először a kéj örömét, szeretője mellett, akinek kérésére olyan praktikák gyakorlásától sem riadtak vissza, amilyenekről hallani sem óhajtottak a hitvesi ágyban. Szent képmutatás, hitvestársi hűség és szemérmes örömszerzés: köpök rátok! Egyetértsek vagy sem barátommal, aki mulatságosnak véli, hogy egy elvált nő negyvenéves korában gyakorolja szorgalmasan a Káma-szútra pozitúráit, s azon sopánkodik, hogy ha tudja, ezzel megtarthatja a férjét, nem utasítja vissza „fajtalankodásnak” ítélt közeledési szándékát.

Ó, és mily megvetésre méltónak tartottam a „társaságbeli” fiúkat; egyfolytában azzal hencegtek, hogy hova járnak teniszezni és sízni, milyen márkájú felszerelésük van, hányszor csenték már el apjuktól az autókulcsot, és tettek egy kört az utcájukban, s arról pusmogtak, hogy az a nyurga lány a másik osztályban vajon kitömi-e a melltartóját szivaccsal, vagy tényleg ekkora melle van-e, mert hát istenem, mit is tudnának kezdeni avval a „két dudával”, holott ha valaki, hát én tudtam, az előző nap is csupán arra futotta bátorságukból, hogy az egyik kiszemelt lány lakásának ajtajára akasztottak egy csokor virágot, becsengettek, s mielőtt bárki is megjelent volna, eliszkoltak, és napokig regéltek hőstettükről. Persze a Fritz Kahn könyvét falták, s tanulták, legalábbis elméletben, hogy lehet behatolni a hüvelybe; egyikük azzal is hencegett, hogy kileste nővérét fürdés közben, s „akkora muffot látott, hogy két tenyerében sem férne el”; a másikuk pedig bátyja légyottjairól mesélt, aminek az volt a tanulsága, hogy a nőket nem is olyan nehéz ágyba vinni.

S hogy mégsem egészen úgy volt minden, mint kamaszos fellángolásukban hitték, arról egyikük-másikuk hamar meggyőződhetett. Mivel szinte mindannyian járatlanok voltunk a szerelem szövevényes, pillanatnyi örömökkel kecsegtető, ám valójában ezernyi veszélyt rejtő birodalmában, saját magunkat szolgáltattuk ki megfékezhetetlen képzeletünknek és mohó ösztöneinknek, melyek nemegyszer csaltak meg bennünket, ugyanis a dolgok szebbik oldalát mutatták, s fogalmunk sem volt a romlottságról, mint ahogy az érintésőrület mögött munkálkodó démon cselvetéseiről sem. „Miért is félnél ettől a macskatermészetű lánytól, ha semmi mást nem akar, mint te: adózni a gyönyör oltárán?”, szólalt meg egy belső hang, mely máskor meg óvatosságra intett: „Vigyázz, mert amit oly megfontolatlanul kínál föl neked ez a nő: érintetlenségét és tisztességét, olyan áron kelendő portéka, amelyért kamatostul kell fizetned, s amint úgy érzed, szabadon rendelkezel vele, akkor válik a legbonyolultabbá a birtoklása és megtartása.” Azt hiszem, többet vívódtunk magunkban efféle párbeszédeket folytatva, mint amennyit kimutattunk kételyeinkből és félelmeinkből; több időt töltöttünk a számunkra kívánatos lányokkal képzeletünkben, mint amennyit valójában módunkban állt érintkezni velük.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben