×

Kisöpörtem a padlást

Egy kretén vallomásai, 2. rész

Bálint Péter

2003 // 04
*

Balgaság lenne a részemről a hirtelen nővé érett lányokban magát a démont láttatni, de jó okom van azt állítani, hogy azért váltak veszélyessé számunkra, mert maguk sem ismerték a vér szavát, a felszabadított nemi vágyak követelőzéseit, saját természetüket, mely szolidnak, hűségesnek, jóravalónak mutatta őket az egyik pillanatban (ki tudja, talán azok is voltak), ám amint belebonyolódtak a szerelembe, hirtelen szeszélyessé, számítóvá, ravasz kis zsarolóvá lettek. S noha nemritkán akaratuk ellenére bizonyultak ingatagnak (talán egy régen hallott anyai intelem emlékezetbe szökése győzte meg őket döntésük, tettük helytelenségéről, és fújtak visszakozót), olykor a dacolás, az elrettentés szándékával mondtak ellent kedvesüknek, ám a bizonyosságvágy, hogy nem méltatlanra pazarolták el tisztességüket, oly erősen munkálkodott bennük, akárcsak az anyaösztön. Ez persze összefüggött azzal, egyikük sem akart „fattyút” szülni, lányanyaként beletemetkezni a gyermeknevelésbe, ezért is mozgósították a bajban öröklött és ösztönös fortélyaikat, női praktikáikat: ha kellett, szirénként igéztek, ha pedig a szükség úgy kívánta, válaszút elé állítottak, vigyázva arra, hogy meghagyják a visszatérés, a megbánás lehetőségét.

Volt olyan diáktársam, aki az érettségi vizsgák táján, vagy nem sokkal utána, összeszűrte a levet egy nála idősebb lánnyal, páváskodott mellette, hiúságát legyezte, hogy férfinak tudhatja magát, és társai irigykednek szerencséjére, ám rettegett a lehetőségtől, hogy valaki elragadja tőle kedvesét, ezért a szoknyájára ült, kisajátította magának, s észre sem vette, féltékenységével épp kedvese szándéka szerint tesz. Évek múltán, hogy beleunt a megszokottá vált turbékolásba, az egyre szaporodó civakodásba, csak üggyel-bajjal sikerült véget vetni megromlott kapcsolatuknak. S volt olyan is, aki egy elvált asszonyba habarodott bele, s azt hazudta magamagának, hogy felhőtlenül szerelmes, holott egyszerűen csak nem tudott eltelni az újonnan megismert örömmel, melyet a tapasztalt nő nyújtott számára. Olyan megveszekedetten ragaszkodott élvezetéhez, hogy lemondott az egykori barátok társaságáról is, mivel tudta, kedvese nem volna képes feloldódni a fiúk között (akikben ellenséget gyanítana, s egy kétértelmű megjegyzésük, sikamlós célzásuk elegendőnek tűnne ahhoz, hogy veszélyeztetve lássa viszonyukat, megvetést érzékeljen maga iránt), s talán ők sem lennének tekintettel az idegen nő érzékenységére, hisz oly nyeglék és magabiztosak, hogy aligha tudnának elviselni bárkit is. Veszedelmes viszonyok voltak ezek, az anyák valóságos áldozatnak tekintették „hálóba csalt fiukat”, s mindent elkövettek, mindent megmozgattak annak érdekében, hogy megszabadítsák őket fogságukból és mindenekelőtt fogvatartójuktól.

Magam „példaértékűnek” tartom a mama egyik barátnőjének esetét. Fia – két évvel korábban érettségizett, mint én, ugyanabban a gimnáziumban, s a fogorvosi szakra nyert felvételt – belehabarodott a némettanárnőjébe, amit eleinte csak „kamaszos flörtnek” tekintettek szülei, s nem gördítettek akadályt e viharos szenvedély elé. „Mégiscsak egy tanárnő a fiunk kis barátnője. Bizonyára intelligens és megnyerő egyéniség is lehet, ha ezek a vásott kölykök ennyire ragaszkodnak hozzá. Á, éppolyan hamar elmúlik e fellángolás, mint minden eleve halálra ítélt szerelem.” A mama is osztotta ezt a véleményt. Én csak azt mondhatom, igazán illett e ragyogó teremtésre a Frau Hilda név; én is jártam két évig hozzá magánórára, s noha meggyűlt a bajom a nyelvtani szerkezetekkel, és vért izzadva kellett óráról órára pótolnom lemaradásomat, oly mértékben fegyverezte le ellenállásomat, hogy ha nem restelltem volna a többiek előtt bevallani, magam is hódolói táborához csatlakozom. Rendkívül érzékeny lelkületű, pedáns és következetes nő volt; nem különösebben feltűnő jelenség, de ha egy bizonyos időt eltöltött társaságában valaki, képes volt elbűvölni a szívét. Ma már visszafogottabban beszélnék szépségéről (legfeljebb bájosnak, igézőnek mondanám pisze és szeplős orra, keletiesen vágott mandulaszeme, finoman ívelt és érzéki ajka okán), azt hiszem, mi vetítettük rá lényére azt a szépséget, amely inkább csak bensőjéből sugárzott; mi, ábrándozó kamaszok ruháztuk föl egyes vonásait olyan esztétikai értékekkel, amelyek sokkal inkább erkölcsi gyökerűek voltak. Ilyenek voltunk, a végleteket ismertük csupán: egyfelől a Frau Hilda-féle szépséget, amely ha nem is volt hibátlan, feltűnő és észveszejtő az első látásra, éppen azért vált kellemessé és vonzóvá szemünkben, mert nem az érzékekre, hanem a képzeletre hatott. Másfelől a minden ízében túlfejlett női test „közönséges szépségét”, amely éppen harsány érzékiségével bolondított meg bennünket, borzolta fel idegeinket és ösztöneinket; s bármennyire is tagadtuk volna ránk gyakorolt hatását, beszivárgott álmainkba, nevetségessé tette leendő szerelmünkről alkotott képünket, ráébresztett nemi nyomorúságunkra, emiatt olyan démonikus erővel ruháztuk föl, hogy egyszerre véltük kívánatosnak és veszedelmesnek. Félelmünkben nem is birtokolni kívántuk, inkább végzetünket pillantottuk meg benne, márpedig köztudomású, hogy a kamasz hajlamos kihívni maga ellen a sorsot. Megpróbálkoztunk egy-egy ilyen démon meghódításával, nem is egy tűnt fel közülük iskolánkban, de lehettünk bármilyen kiváltságosak, bármilyen kitartók az ostromlásban, ránk sem hederítettek, felnőtt férfiak vagy bátyáink oldalán szerettek mutatkozni, bennünket némi fölénnyel „kedves pajtásaiknak” tekintettek csupán, akikkel bohóckodni és évődni lehet, de szerelembe bonyolódni nem, mert éretlenek vagyunk hozzájuk. Irigykedtünk a szerencsésekre, fújtunk rájuk, ármánykodtunk ellenük, mindenféle aljas és nemtelen pletykákat terjesztettünk a lányokról, végtére is azt bizonyítottuk be, hogy éretlen tacskók vagyunk, akik nem tudják megközelíteni ezeket az érett lányokat.

Frau Hilda állandóan olvasott, többnyire a kora romantikus költőkért rajongott, Novalisért és Hölderlinért, s ha a korrepetálás mellett maradt ideje, zongorázott is egyetlen szobáját betöltő hangszerén, melyen kényszerűségből versesköteteket és kottákat is tartott, s ha németül akart idézni nekünk, olyan mulatságosan kutatott a könyvkupacban, hogy félő volt, egy-két kötet leborul a földre, s az óra menetét megszakítva, négykézlábra ereszkedve kell rendet raknunk. Egyetlen szenvedélyének szívesen adózott, hosszú cseresznyefa szipkába tűzte illatos cigarettáját, és amíg az ember fölmondta az igeragozást, révetegen nézett maga elé, mintha ott sem lett volna, s nagy füstkarikákat eregetett szájából, ám a legkisebb tévesztésre is összerezzent, s halkan, mintha szelíden bocsánatot kérne, amiért kijavítani merészeli a nyilvánvaló hibánkat, alig hallhatóan ismételte meg helyesen a szót. Ha valamelyikünk hamarabb érkezett a megbeszélt időpontnál, s meg kellett várnia az előző óra végét, az asztalra tett porcelánkannából önthetett magának egy csésze teát, s okulhatott a másik hibáiból. Az időbeosztáshoz és a feladott penzum számonkéréséhez állhatatosan ragaszkodott; ha úgy látta, elérkezett a pillanat, amikor egyedül is boldogulunk egy szakszöveg bonyolult mondatának fordításával, hátradőlt karosszékében, s egy verset olvasott, míg azt nem mondtuk, „kész, úgy hiszem, sikerült a feladatot megoldani”.

Havonta egyszer összejöttünk nála, s noha nagyon is eltérő volt érdeklődésünk, ízlésünk és jövőképünk, mégis ott szorongtunk szobájában, ki-ki a szőnyegen ült, vagy a heverőn kucorgott, a költészetről tartott előadást, s kérésünkre az akkoriban nagy botrányt kavaró Fassbinderről, mert mi néhányan rajongtunk mindenért, ami alternatív és ezoterikus volt, kiutat kerestünk, de legalábbis néhány órányi felszabadulást a szülői alapelvek nyomása alól. Frau Hildánál egyszer-kétszer megjelent egy-egy kelet-berlini művész vagy tanár, ilyenkor számunkra idegen egyetemisták és gyanús külsejű figurák is közénk vegyültek, vagy fordítva, néhányan engedélyt kaptunk, hogy szerény nyelvtudásunk ellenére is belépjünk egy olyan világba, melynek létezéséről szüleink előszeretettel hallgattak, mivel féltettek bennünket, esetleg rossz társaságba keveredünk. Ezek a különös figurák, pópaszakállasok és kopaszak, szakadozott göncöt viselők és hozzám hasonlóan jól öltözöttek, vodkát ittak, kézről kézre adták egymásnak az üveget, úgy telefüstölték a szobát, hogy majd megfulladt az ember, de az ablakot biztonsági okokból nem lehetett kinyitni, s mámorosan hallgatták az éppen soros előadót, időnként bele-beleszóltak mondandójába. Nekem időbe tellett megszoknom, hogy ez nem illetlenség, nem rendzavarás, hanem elemi jog, legfeljebb kiigazítják érvelésemet, átfogalmazzák kérdésemet, s azért sem vetnek meg, még Frau Hilda sem, ha nyelvi ficamokat vétve fogalmazok.

Ezek a különös figurák olykor kellemetlenkedtek is, magukhoz ragadták a szót, s úgy szónokoltak, akárha mindenki másnál beavatottabbak volnának a műteremtésbe, egy szociális kérdés megoldásába; az ellenük szólókat erőszakosan letorkolták, azt sem bánták, ha érveik nem állnak biztos lábakon, rögtönzött felszólalásukat semmi sem igazolja, csak sajátosan nyakatekert logikájuk. Az egyik ilyen figura, miután merészeltem kétségbe vonni Matisse naivitásáról és színvilágáról mondott ítéletét, félbeszakított, s otromba módon támadt rám: „ismerjük jól az ilyen jól öltözött, zsidó ficsúrokat, akiknek kifinomult antennáik vannak az európai kultúra iránt, s mivel meg is fordultak néhány külföldi képtárban, átnyálaztak egy-két szakkönyvet, azt hiszik, egyedül ők birtokolják a művészetet és szociológiát, holott csak sznobok és dilettánsok”. Amikor hevesen tiltakoztam nemtelen rágalmazásai ellen, a társaságbeliek alig bírták megakadályozni, hogy e sokak „szellemi vezére” nekem ne támadjon fizikai erejét érvényesítve. Egyszer később, már egyetemistaként is összefutottam vele egy sörkertben, azonnal fölismert (a hiú és bosszúálló természetű emberek sajátja, hogy sosem felejtenek), odalépett asztalunkhoz, fröcsögő szavaival újra felidézte kellemetlenkedő magatartását, megragadta grabancomat, lökdösött és pocskondiázott, csupán csak azért, mert volt bátorságom ellenkezni halandzsázásával szemben. Megvetettem ápolatlanságáért és erőszakos viselkedéséért, iszonyodtam zsíros, csapzott hajának még a látványától is, s ezt kiolvashatta tekintetemből. „Erős és határozott jellem, sajátos elképzelései vannak a szociális rend megváltoztatásáról, sok ismert személyiséghez bejáratos”, mondogatták hívei. A magam részéről közönséges fráternek és korlátolt szellemnek tartottam, aki nem szíveli mások önálló véleményformálását, hisz mindennél jobban vágyott a bandavezér szerepére, hogy a középpontban legyen, s gyűlölte azokat az „úrifiúkat” (számára egyszerűen gyűjtőfogalom volt ez mindazokra, akiket megvetett), akik jó ízlést, szabad gondolkodást, műveltséget és bizonyos értékeket hoztak magukkal családjukból. Ma sincs jobb véleményem sem róla, sem a hozzá hasonló melldöngetőkről, akik hazafiságukban, hitükben, elszántságukban, igazságosztásukban különbnek hiszik magukat másnál, fölényesen oktatnak ki erkölcsi kérdésekben, megmondják, mit jó és üdvözítő hinnem, s ha nem teszem, erőszakosak és fenyegetőzőek, ahelyett, hogy a mesterember igényességével és szorgalmával végeznék saját feladatukat. Szarok a megváltókra, bármilyen igét hirdetnek is; akkor inkább már Jézust hallgatom, semmint ezeknek az önjelölt népvezéreknek a próféciáit.

Ezek az összejövetelek és szabad véleménycserék annak ellenére is fokozták tiszteletünket és rajongásunkat Frau Hilda iránt, hogy ő maga a házigazda jogán sem akart az ilyen esték központi alakjává válni, meghúzódott a háttérben, ahonnan csak akkor lépett elő, ha helyére kellett tenni egy vita hevében félre- vagy rosszul értelmezett mondatot, segítenie kellett valakinek megtalálni a pontos kifejezést, ám amint ez megtörtént, igyekezett újra a láthatatlanságba rejtőzni, hogy a többiek rivaldafényben érezhessék magukat, akár egy zsebszínházi avantgárd előadásba bevont résztvevők. Egy nála járt színirendezőtől hallottam először a totális színházról, melynek célja az akcióból kívül rekedt nézőket bevonni az előadás menetébe, hogy eggyé váljanak a társulattal és az előre meg nem írt szerepekkel, tevékeny résztvevői és ne csak szemlélői legyenek az eseményeknek, akárcsak a valóságos hétköznapi történésekben, levetkezzék polgári gőgjüket és távolságtartásukat, melyet a kívülállás elősegít. S a társaságban valaki lelkesen számolt be arról, erősen raccsolva, hogy nem is oly régen járt a gda¬ski amatőr színjátszók világfesztiválján, ahol számos társulat legálisan és illegálisan vett részt, s mutatta meg Shakespeare-értelmezését, s éjszakákba nyúló parázs vitákat folytattak a modern Hamlet-fölfogásról, a magányos hős és a diktatúrák viszonyáról, az őrült és bohóc etikus viselkedéséről.

Végtelen öröm sugárzott Frau Hilda arcáról, amikor a hajnali távozáskor vendégei hálásan köszönték meg a meghívást; s bár sejtettük, hogy az ilyesfajta spontán összejövetelek nem maradnak titokban, mindig akad köztünk valaki, aki megzsarolható és „nyelvnek” használható, mégsem szívesen hiányoztam volna. (Az sem lepett meg különösebben, hogy később hírbe hozták az engem „úri fattyúnak” becéző népvezért, a megváltást ígérőkből lesznek az aljas kis besúgók.) Ezek az estek tartást adtak, kaput nyitottak másokhoz és persze képzeletem száguldozásának is; sosem tudtam rögvest elaludni, miután hazatértem, sokáig ábrándoztam egy olyan világról, amelyikben valóban a képesség és tehetség, a szociális igazság és egyenlőség uralkodik, nincsenek egyenlőbbek, mert habár bizonyos szempontból „kiváltságosnak” és biztonságosnak tudhattam helyzetemet, mérhetetlenül nyomasztott is mások szegénysége. Olyasfajta emlékeket őrzök ezekről az estékről, mint életem ritka fontos fordulópontjairól, melyekben nem a démoné volt az utolsó szó; s ha szédültem is a társaságban, nem a szorongások, a páni félelem és menekülési ösztön okozta lelki hintázásomat, hanem a szellem zsongása, az agyamba toluló vér, mások elemi megmutatkozási és önértékelési vágya szédített meg.

Számomra máig rejtély, hogy Frau Hilda, akiért mindannyian rajongtunk valamilyen színpadias gesztussal, s akit virágcsokrokkal halmoztunk el neve napján s egyéb kivételes alkalmakkor, végtére is hogyan állt kötélnek, s hagyta, hogy szerelmi viszonyba keveredjen egy rajongó magántanítványával. Azt az egyetlen érvet tartom valószínűnek, hogy huszonnyolc évesen rádöbbent, ha elutasítja az ő kis lovagjainak mindegyikét, nem marad más hátra, mint hogy valamelyik kollégájának a szeretője legyen, vagy végképp vénlányként tengesse hátralevő éveit; úgyhogy jobbnak látta elfogadni az egyetemista fiú közeledését. Frau Hilda a tőle megszokott diszkrécióval őrizte titkukat, senki sem sejtette, hogy egyik tanítványa szeretője lehet, hiszen továbbra is fogadott bennünket „estjein”, mindannyiunkkal éppoly távolságtartó és egyben közvetlen is maradt, mint volt korábban, s akkor sem hagyta magát kisajátítani, amikor a fiú, felbőszült szülei tiltakozása ellenére is, feleségül vette. Frau Hilda nem hagyott föl a diákok fölkészítésével sem, sőt, egyre több tanítványt vállalt, hogy férjének ne kelljen lemondania az otthon megszokott kis örömeiről, s hogy medikustársaival eljárhasson sörözni, amíg ő korrepetál. Szült egy fiút, akit elhalmozott szeretetével, akárha sejtette volna, hogy egyetlen vigasza és támasza lesz. Nem rendezett harsány és komikus jeleneteket, amikor férje rövid időre elköltözött otthonról egy kolleginájához („akit nem lehet otthon tartani, azt nem is érdemes”, visszhangzik fülemben érvelése), majd visszakönyörögte magát, ám hogy mennyire megviselte az el- és visszaköltözéssel járó hercehurca, férje szüleinek konoksága, hogy nem voltak hajlandók egyszer sem megtekinteni unokájukat, a megbékélés helyett egyvégtében ellene uszítottak, azt a szeme alatt szaporodó szarkalábak, a szája szegletében bujkáló kesernyés mosoly tanúsította. Frau Hilda akkor sem cirkuszolt, amikor férje a másodszori szökése után már csak egy betétkönyvet küldött maga helyett, melyben a szülők segítségével egy olyan jelentős összeget helyezett letétbe kettőjük számára, ha hajlandó beleegyezni az azonnali válásba, hogy az elhagyott asszony vehetett egy kertes házat, s fiát különösebb gond nélkül nevelhette. Megjegyzem, az vesse rá az első követ, aki a helyében lemondott volna gyermeke biztonságáról. A sors fintora, hogy a fogorvos úr második feleségétől is továbbállt, igaz, abból a házasságából nem született gyermeke; ettől fogva a világfiak életét élte, hol az egyik elegáns étteremben tűnt föl egy csinos nő oldalán, hol egy sarki kocsmában kereste a régi cimborákat, egyedül, megviselten, s hajlandó volt fizetni egy kört az idegen társaságnak, ha beveszik maguk közé. Frau Hilda felhagyott a tanítással, egy könyvkiadó lektora lett; emellett igen sokat fordít, könyveket és tanulmányokat egyaránt, hogy filozófia szakos fia taníttatásának költségeit állni tudja; s éppúgy összejönnek nála a fia barátai és oktatói heves véleménycserékre, mint egykoron mi is találkát adtunk egymásnak.

Olyan is akadt e veszedelmes viszonyok között, amelyik melodrámába torkollott; két évfolyamtársunk, egyébként kebelbéli barátok voltak, ugyanannak az „érett nőnek” udvaroltak hevesen, egymással versengtek, hogy melyiküket íratja be elébb a szerelem iskolájába, az sem tántorította el őket, hogy egymásnak adják a kilincset, hogy egymás jelenlétében mondanak badarságokat vallomás gyanánt. Fogadkoztak és fenyegetőztek, kegyetlenül összevitáztak, majd színpadiasan kibékültek választottjuk előtt, akit teljes mértékben összezavartak, s képtelennek tűnt (vagy nem is akart?) választani, egyiküket sem akarta elveszíteni, mert mindkettőjükben talált olyan értékeket, melyért egy nő hálát érez. Hármasban jártak kirándulni, moziba és szórakozni, de még a lány lakására aludni is; s ez így ment hosszú időn keresztül, egyesek biszexuális viszonyt láttak kiteljesedni ebben a szerelmi háromszögben, mások egészen mást hittek igaznak; akadt olyan, aki a fiúk bizalmas közeledése és feltárulkozása mögött romlottságot gyanított, s akadt olyan, aki a nő bujaságát emlegette összetartó erőként. Az egyikük még öngyilkosságot is megkísérelt, csak hogy a maga javára billentse a mérleg nyelvét a végső döntés meghozatalakor, erre a lány beadta a derekát, s mellette döntött, mivel állhatatosságot és férfias bátorságot látott az önfeláldozásra való hajlandóságban. Persze nehezen tudnám megmondani, hogy nem csupán az irodalomórán tanultak hatottak-e ránk túlságosan mélyen, hiszen mi, kamaszok, egyaránt túljátszottuk Romeo és Othello szerepét is. A hoppon maradt fél, nem tudván megemészteni vereségét, évekig sertepertélt az ifjú házaspár körül, vállalta a keresztapaságot, és azt, hogy mindkét fél bizalmasa lesz, neki lehetett panaszkodni a napi gondokról, a hitvesi hűségfogadalom megszegéséről, olykor még kölcsönt is nyújtott hó végén. Egy nap arra eszmélt, hogy barátja kezd kifarolni a házasságából; s nemhogy szemrehányásokat tett volna e különös szerelmi háromszögért, az évek során együtt töltött kirándulásokért, a migrénes fejfájásaira hivatkozó feleség pátyolgatásáért és a hisztérikus családi jelenetekbe való beleavatkozásáért, inkább csábításra biztatja őt. S mint aki előtt megnyílt a lehetőség, hogy eljátssza a mentőangyal hálás szerepét, és végre bebizonyíthatja saját nagyszerűségét, mellyel eladdig is rendelkezett, csak hát a barát vélt vagy valós erényei árnyékot vetettek rá, oltalmába vette az idegösszeomlás határán lévő „szerelmét”. Vele maradt, ha késő éjszaka sem jött meg a férje, meghúzta magát az előszobai kanapén, reggel elkísérte az iskolába a gyereket, délben elszaladt megözvegyült édesanyjához az ebéddel, szórakozottan hallgatta végig szemrehányásait, amiért elpazarolja fiatalságát egy hisztérika és egy aljas csirkefogó miatt, estefelé csokor rózsával lepte meg a homlokán vizes borogatással heverő kedvesét, aki nem tudott volna olyat kérni, amit ne teljesített volna buzgón és maradéktalanul, mert látását jobban elvakította az általa reménytelennek hitt szerelem, mint egykoron. „Pedig csak el kellett volna venni, ami amúgy is az övé volt. Ez a mafla, ez a hülye szemérmességével és tartózkodásával már-már azt a benyomást keltette szerelmében, hogy valami nincs is egészen rendben férfiasságával” – tálalta az exférj eléggé közönségesen a viszonyukat egy meghitt társaságban. S persze azon sem lepődött meg, hogy a férj egy bizalmas poharazgatás alkalmával, teljes titoktartást követelve, ráhagyja közös szerelmüket és gyermekét, mert szabadulni kívánt kamaszkori botlásától. A szerepcsere, amire oly régóta vágyott, megtörtént, örökölte az egykori férj háziköntösét és mamuszát is; megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy esténként nem kellett elszakadnia imádottjától, hazamenni az üres lakásba, ahol minden magányosságáról és egy női kéz hiányáról árulkodott. Attól fogva az elvált férj lett vasárnapi ebédvendég, és csitította a házasfeleket, ha valamin összekaptak, s nemritkán barátja pártjára állt, ha volt neje igaztalanul szidta le egy apró mulasztásáért, lehetetlenséget követelt tőle, rengeteg elfoglaltságát és éjszakába nyúló tervezéseit hibáztatta elhidegülésükért. „Marianna patologikus eset, akit ahelyett, hogy ajnároztunk és körüldongtunk, móresre kellett volna tanítani már rég. Örökké elégedetlen avval, amije van, toronyóra kellene neki lánccal, irigykedik a barátnőire, akiket, legalábbis szerinte, férjük elhalmoz ajándékokkal, nyaralni visz, divatosan öltöztet. Tökéletesen hidegen hagyja a szerelem, fejfájásra panaszkodik, ha akkor közelítesz hozzá, amikor nincs kedve, fárasztja a gyermeknevelés, a házimunka, a leckekikérdezés. Egyszóval elviselhetetlen hisztérika.”

A mama nem erőltette nálam a házasság ügyét; néha elejtett ugyan egy megjegyzést arról, hogy ennek vagy annak a barátnőjének a fia milyen jó partit csinált, olykor biztatott is, hogy nyugodtan hozzam haza a barátnőmet, szívesen megismerkedne vele, de elég volt részemről egy szemöldökráncolás, és nem firtatta tovább magánéletemet. Nem hiszem, hogy bármilyen kifogása lett volna választottam ellen (mint ahogy később sem élt vétójogával), talán csak a hozományvadászoktól és az általa „közönséges kis cemendének” titulált nőktől féltett, akik esetleg kihasználva szerelmi ügyekben mutatott járatlanságomat, egykettőre behálóznak, és vesztemre törnek.

Ó, a mama mindig bámulatosan természetes volt; hogy sokáig nem mutattam be neki egyetlen lányt sem, már-már arra gyanakodott, hogy ferde hajlamaim vannak. A sok barát, aki megfordult nálunk, eszelős nagyvonalúságom, hogy számtalanszor álltam a számlájukat az otthonról elcsent pénzből, ragaszkodásom ezekhez a léha és nemtörődöm fiúkhoz felerősítették gyanúját: „Mondd csak, de igaz szívvel, énelőttem nem kell kertelned, viszolyogsz talán a nőktől? Neked nincsenek is vágyaid a nemi élet iránt? Engem aggaszt, hogy csak a mihaszna barátaiddal látlak mulatozni.” Lefegyverző volt az a tapintat, mellyel ha kicsit körülményesen is, vonzalmaim és vágyaim természetéről faggatott. Milyen pompás asszony is volt a mama, soha rosszabbat nem kívánnék senkinek sem.

Amikor botrányos viselkedésem és utóvizsgáim sokasága okán végleg eltanácsoltak az orvosi egyetemről, és mély depresszióba estem, attól sem riadt vissza, hogy egy huszonöt év körüli ápolónőt fogadjon mellém, aki külön fizetségért „gyöngéd ápolásával” oldotta komor szorongásaimat, nehogy bekerüljek az elmeklinikára. Nem lehetett könnyű dolga velem, olykor valóságos dührohamot kaptam, s csak nagy nehézségek árán tudta megfékezni tombolásomat, hogy a mama nyugtatóinjekciót adhasson be, olykor pedig csak bámultam magam elé, és sírtam, s olyan erővel szorítottam a csuklóját, akárha sohase akarnám elengedni, nehogy visszazuhanjak a sötétség birodalmába. Néha csak színeket, fényeket és illatokat érzékeltem mellette; dús, ébenfekete haja hófehér vállára omlott, s eltakart egy tenyérnyi kiterjedésű anyajegyet, amelyből, különböző nagyságban és helyeken, több is tarkította bőrét. Bogárbarna szeméből elemi életerő sugárzott, s olyan elszántan iparkodott kiragadni a szédületből, hogy kisvártatva semmi másra nem tudtam figyelni, mint pupillái tágulására és szűkülésére, mulatságos bandzsítására, ha túlságosan közel hajolt hozzám. Teste egyszerre árasztotta egy olcsó mosószappan illatát (a mama szokta az ingeinket és alsóneműnket mosni ilyennel) s filléres pacsuli- és némi savanykás verejtékszagot. Én, aki mindig is nehezteltem azokra, akik elhanyagolják magukat, ápolatlanok, vagy nem tesznek meg mindent, hogy eltüntessék természetes testszagukat, e lány sajátlagos ismertetőjelének véltem a szagok vegyülékét, s úgy bújtam hozzá, mint egykoron nagyapám falusi házában a felvert és hideg dunna alá, mely átvette a fal mész- és dohszagát.

Bár tudtomon kívül történt a megállapodás a mama és a lány között, az igazsághoz tartozik mégis, hogy e fizetett örömöket az után sem utasítottam el, hogy kilestem, amint anyám éppen azon alkudozik a kissé molett ápolónővel a konyhában, hogy milyen szolgáltatásokkal tartozik béréért, s meddig kell még nálunk maradnia, ha a mama közvetítésével tisztességes állást akar kapni a klinikán. A mama minden reggel ellenőrizte, hogy a lány használta-e az óvszert, mellyel ellátta; s ha emlékezetem nem csal, amikor végleg elhagyott bennünket, valamiféle tanúsítványt is aláíratott vele, hogy semmiféle követeléssel nem állhat elő, ha esetleg teherbe esett volna. Ilyen kendőzetlenül nyílt és ellenvetést nem tűrő is tudott lenni a mama. S a lány zokszó nélkül tűrte a mama feléje is kiterjesztett hatalmát; ha hangosabban szólt rá, lehajtotta fejét, fülig elpirult, mint a lopáson kapott cseléd, s visszasomfordált a szobámba álmomat őrizni. Ha pedig mélyen aludtam, a konyhában serénykedett, s mire a mama hazaért egy-egy páciensétől, rétest sütött és madártejet kevert, fiatal galambból levest főzött nekem, apám szégyenlősen kerülgette, nagyokat nyelt, de kivárta a sorát, amíg a mama kiporciózta az adagját.

Azt hiszem, az a vidéki lány volt az egyetlen nő életemben, aki feltétel nélkül engedett mindenféle vágyamnak, és halmozott el olyasfajta szeretetével, melyet a mama természetesen nem adhatott meg, talán ezért is gyűlölte és egzecíroztatta a lányt egyfolytában. Ki tudja, talán az ő nemi élete is nyomorúságos lehetett, várt volna apámtól egy kevés gyöngédséget, hogy igazán nőnek érezhesse magát. Szegény mama, már sohasem fogom megtudni, hogy apám valaha is boldoggá tette-e az ágyban, vagy haláláig áhítozott egy forró ölelésre. Erről örökké hallgatott, itt, ezen a ponton ért véget az ő határtalan természetessége és őszintesége. Apám persze e színjátékba nem volt beavatva, úgy hitte, a mama rengeteg elfoglaltsága miatt akarja mentesíteni magát a házimunka nyűgétől, s persze némileg kedvez is nekünk, hisz a lány kiváló szakácsnőnek is bizonyult. A mama adott a látszatra, s nem óhajtotta az orrára kötni az igazságot; lehet, hogy nem is tudott volna mit kezdeni vele, bár egyszer-kétszer célzott rá, hogy az apja, mivel nem akarta, hogy a hitelbank kliensei hírbe hozzák a bordélyházi lányokkal, tapintatosan intézte ügyeit.

Olykor hallottam, hogy a mama óvatos léptei alatt megreccsen a parketta, tudtam, hallgatózik az ajtó túlsó oldalán, lélegzet-visszafojtva és kíváncsian; én viszont őt nem óhajtottam „dajka-szerelmünk” rejtélyébe avatni. A lány, ölelkezéseinket követően, mezítelen hátát nekivetette a hideg falnak, fejemet az ölére vonta, ujjaival összenyomta vérerekkel hálózott mellét, hogy arcomat és ajkamat simogathassa, akárha kisdedet emtetne, s anélkül, hogy viszonzást várt volna tőlem, a maga természetes módján gyakorolta rajtam az anyai szeretetet. Mivel úgy hitte, hogy nem vagyok épeszű – tehát föl sem foghatom igazán, ami közöttünk történik, s ő akármit mondhat, nem kérem számon rajta, akármit tehet velem, gyermeki hálával halmozom el –, nem tartóztatta meg magát a szeretetadásban. Őt egy kreténhez fogadták föl, aki ha néha úgy viselkedett is, mintha férfi volna, inkább csak arra vágyott, hogy eljátsszanak férfiasságával, akár egy csörgővel. Szegény, ha sejtette volna, hogy depresszióm ellenére nem vagyok félnótás, hogy egy bizonyos idő múltán színlelem a testi gyöngeséget, s nem a „dajka-szeretetére” vágyom oly mohón, hanem testének melegéből és energiájából szívom magamba az életkedvet, addig ismeretlen és vadul rám törő ösztöneimnek áldozok szertelenül, talán azonnal elhagy. Azt hiszem, olykor örömét is lelte az ölelkezésben, fojtott pihegése, melyet most is a fülemben hallok visszhangzani, legalábbis erre utalt. De így, hogy fogalma sem volt valódi betegségem természetéről és lefolyásáról, miként képmutatásomról sem lehetett (a mama viszont rájött álnokságomra, megelégelte e romlottságomat, s anélkül, hogy leleplezett volna fizetett „dadám” előtt, váratlanul elbocsátotta), fájó szívvel távozott az „ő kis ápoltjától”. Még orrolt is a mamára hirtelen döntése miatt; azt hiszem, nem a rendkívüli fizetséget sajnálta, hanem felelőtlennek tartotta anyámat, s talán büszkeségből, vagy mert példát akart mutatni neki az önzetlen szeretet kimutatásából, az utolsó napon bezárkózott velem a szobámba „elbúcsúzni”. Kötelességének érezte utoljára jóllakatni nyeszlett és sápkóros kisdedét; hagyta, hogy mellbimbóját számban tartva elszenderedjem, szorosan átkarolta a nyakamat, halkan valamiféle altatódalt is dúdolt nekem, s hirtelen megcsókolta arcomat, amikor látta, valóságos kisgyermekként könnyezem, és mohón fúrom a fejem két melle közé. Nem, nem tudhatta, hogy magamat siratom, amiért elvesztem felettem gyakorolt szeretetét és azt az örömet, melyben mindvégig részeltetett, s amelynek szerzését nagyon is természetesnek hittem.

Olykor ma is eltűnődöm azon, csakugyan ilyen ártatlan és szeretetadásra kész volt-e az a lány, hiszen elfogadta a mama feltételeit, engedelmeskedett neki, vagy nagyon is romlott volt, aki saját bűneit igyekezett levezekelni azáltal, hogy egy általa kreténnek hitt fiatalembert pártfogásába vett, amiért még állást is szereztek neki a fizetségen túl. A mama praktikus szemléletével megoltalmazott attól, hogy kilátástalanságomban öngyilkos legyek, vagy olyasmit kövessek el magammal szemben, ami végzetesnek bizonyulhatott volna. A józan ésszel gondolkodás és túlélési stratégia kialakítására való képesség anyai öröksége volt. A nagymama, kinek férje csendőrtisztként szolgált, majd került orosz hadifogságba, ahol meghalt, mindig nagy háztartást vitt, két-három cseléd is szolgált a keze alatt, négy gyermeket nevelt föl, köztük fiúkat is, akiknek, ha eljött az idő, pénzt nyomott a markukba, és elküldte őket a nyilvánosházba, hogy ne az otthoni cselédlányokkal cicázzanak, és ejtsék őket teherbe. A nagymama, akárcsak a mama, nem álszenteskedett, tudták, hogy a férfiúi természet időnként megköveteli a jussát, de körülöttük tilos volt a sikamlós és trágár beszéd, miként a fajtalanságról való pletykálkodás is, úgyhogy ha valamelyik felnőtt pityókás fejjel szeretőjéről kezdett locsogni, azon nyomban torkába fojtották a szót. A mama sosem hozta szóba többé a lányt, miután eltávozott, nem akart kifaggatni gyógyulásom körülményeiről és részleteiről, de aggódott amiatt, hogy sokáig emlegetem „dajkám” nevét álmomban, s nem tudok szabadulni az emlékétől. Egyáltalán nem gyanítottam, hogy szemmel kíséri a lány sorsát: miután beajánlotta az egyik főnővérnek, más apróbb szívességeket is tett érdekében, hátha újból szüksége lehet szolgálataira.

Ezt a „lánytól” hallottam évek múltán. Egy kora esti órában találkoztunk a kórházzal szemközti buszvégállomáson; hazafelé igyekezett, én pedig egy sört ittam a szomszédos restiben, s éppen utamra indultam. A villanylámpák szürke fényében is megismert, pedig borostás arcom igencsak eltorzult. „Szörnyen néz ki, Bandika! Mi történt magával, talán sokat ivott, vagy elcsapta a gyomrát valamivel? Úristen, mindjárt elszédül nekem, ne szívja azt a randa cigarettát!” Tágra nyílt szemmel, aggódva nézett rám, egy villanylámpába kapaszkodtam éppen, és előrehajolva hörögtem, mint akinek torkán akadt valami, s nyomban megfullad, ha nem szabadul meg tőle. Eszébe juthatott ütődött mivoltom, vagy csak megsajnált, mindenesetre erősen belém karolt, és elcipelt magához, hogy gyógyteát főzzön nekem. Mivel alig is volt közöttünk egy-két év korkülönbség, egy arra járó idegen nyugodtan hihette, hogy „szép kis pár vagyunk”; nem keltett túlságosan nagy feltűnést, hogy az asszony támogatja haza italos férjét a kocsmából.

Ahogy hajnalban résnyire pattant a szemem, s végigjárattam tekintetem az idegen lakáson, a rég tapasztalt rend látványától megnyugvás töltötte el lelkemet. Meglepett szerény kis garzonlakásának rendezettsége; olcsó préseltpozdorja-bútorai, használt karosszékei és asztalai voltak, a hímzett faliszőnyegek, falon függő festett tányérok és tejesköcsögök miatt konyhája kicsit falusias jelleget is öltött (valamelyik divatlapban látott konyha belsejét utánozta). Ám a tisztaság és rend feltűnt, annak ellenére is, hogy nem sokat törődtem már akkoriban szálláskörülményeimmel, ugyanis gyakorta költöztem el otthonról, hónapos szobákat béreltem, vagy egy diáktársamnál húztam meg magam, s cseppet sem zavart, ha az idegen konyhában a mosatlan edények halomban álltak, a szemetes mellé hullott papír- vagy konzervdobozok egymásra tornyosodtak, az asztalon lévő hamutartó megtelt csikkel, s az asztalterítőn mindenféle gyanús foltok éktelenkedtek. Nála viszont a rend már-már mániásnak tűnt; elég volt szétnézni, hogy az ember rögtön észrevegye, mindig és mindent a helyére tesz használat után, étkezést követően nyomban elmosogat, hetente áttörli idős szülei fényképének keretét, a szekrények polcait. A másnapos fejfájás ellenére is ráismertem a „lány” testének sajátos illatára, mégis próbáltam felidézni, ugyan mitől más most, mint volt korábban, ugyan mi hiányzik az emlékezetben megmaradtból. Csak bizonyos idő elteltével tudatosult bennem, hogy a mosószappan helyett egy finom krém bódító illata járja át orromat; odafordultam hozzá, hogy mélyet szippantsak az illatból, s éppolyan mohón túrtam fejemet hálóingéből kibuggyanó melléhez, mint hajdan, eszméletvesztésem idején. Belém hasított a felismerés: még mindig ő jelenti számomra a testi érintkezésnek azt a biztonságát, amit senki más mellett nem éreztem. Bár egyáltalán nem lehettem bizonyos afelől, hogy hajlandó most is úgy „ápolni” és „dajkálni”, miként tette, amikor alkalmazásban állt nálunk, ám az a természetes mozdulat, amivel félálomban átölelte és mellére vonta fejem, felbátorított, s tudtam, megint csak ő lesz képes kiragadni abból a mélységből, amibe napokkal azelőtt zuhantam.

Ma sem emlékszem, milyen belső ösztönzésre, miféle belső hang sugallatára nyúltam pénztárcámhoz ölelkezésünk után, de mielőtt kinyithattam volna spanyol bőrtárcámat, elkapta a kezem, „ne legyen ostoba, Bandika, nincs szükségem a pénzére, senkiére sem, maga igazán olyan jó fiú volt hozzám, ne rontsa el az emlékeimet”. Megsemmisülten rogytam az ágy szélére, szomorúan állapítottam meg, egyáltalán nem ismerem az emberi kapcsolatok természetét, sokadszorra sértek meg egy hozzám közel álló lényt, pusztán csak azért, mert a mama mellett nem nyílott módom önállóan intézni az ügyeimet. S anélkül, hogy ösztökéltem volna, magától mesélte el (de még mindig úgy, mintha egy nem is egészen beszámítható, jámbor léleknek tárulkozna föl), miért is vállalta ápolásomat, s miért ragaszkodott hozzám olyannyira. Apja nem tűrte tovább, hogy a helybeli patikus szeretője legyen, s az egész falu rajta köszörülje a nyelvét, hogy miért is hajlandó annyi éjszakai ügyeletet adni, miért is él egy halálos beteg mellett. Ő viszont olyan hűségesen ragaszkodott e magányos férfihoz, hogy hidegen hagyta, miként vélekednek róla; szolgálni akarta azzal az önfeláldozó és kitartó szorgalommal, ahogy plébánost szoktak öreg cselédek. Azt sem bánta, hogy a patikus házában örökké lehúzott redőnyök mögött kellett élnie, főznie, mosnia és takarítania, hogy nem léphetett ki az utcára együtt szerelmével; olyasfajta szobanövénynek érezte magát, amelyiknek nincs szüksége természetes napfényre, szélfuvallatra, esővízre, hiszen mindez pótolható, ha egy gondoskodó kéz ügyel életben maradására és növekedésére. „Igen, az ilyen emberre szokás mondani, kis helyen is megfér”, s noha nem egészen azt jelentette e szólás, mint amilyen értelmet tulajdonított neki, nem állt szándékomban kiigazítani. A patikusnak agydaganata volt, de az orvosok reménykedtek abban, hogy megállítható a tumor növekedése; olykor szédült, és látászavarai voltak, máskor dühös lett, és nem tűrt meg senkit sem maga mellett, s bár tucatszor sikerült lecsendesítenie az önveszélyes embert, egy ilyen rohama alkalmával elzavarta őt a háztól, pedig szíve alatt hordozta gyermekét. Apja parancsára és összezavarodott eszére hallgatva elvetette a magzatot, a műtét után viszont majd beleőrült a szeretetadás lehetetlenségébe. A kórházból már haza sem ment falujába, a mama, ki tudja, kinek a tanácsára, fogadta fel őt, s bennem ugyanazt a szeretetre méltó, jámbor és örökké bizonytalan embert látta, mint a borzalmas fájdalmaival küzdő patikusban. Nem, nincs élettársa, szeretője, csak a betegek léteznek, akik rászorulnak tapintatos gondoskodására, és minden erejét az elesetteknek szenteli. „Tudja, Bandika, sokan nem hiszik, hogy megvagyok egyedül ebben a kis lakásban. Sokan fizetnének is, ha hajlandó volnék néha áruba bocsátani a testemet, de csak kevesen tudják, hogy nem minden nőnek jelent oly sokat az ölelkezés, hogy kiadja magát másoknak.”

Ez a „lány” kiadta magát nekem, elsősorban is abban az értelemben, hogy életének és lelkének olyan titkaiba, a betegein kívül mindenki más előtt rejtegetett szeretetadási őrületébe engedett bepillantást, s velem, a kreténnel, a „dajka-szeretet” megszállottjával oly közvetlenül tudott érintkezni, akárha valóban dajkám lett volna. És kiadom magam én is, amidőn minderről számot vetek magamban. Ki tudja, mért teszem, tartozom-e magamnak e számvetéssel, vagy csupán a kéj felidézésével akarok pillanatnyi örömet szerezni annak a kreténnek, aki vagyok.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben