×

Fadrusz Mátyás

Lászlóffy Aladár

2003 // 04
„Tulajdonképpen ilyen képet akartam
hozni világos háttérrel.”
(Levélrészlet Széchy Károlynak)

Rengeteg valóságos eszmét és jelképet lobogtatnak minden korszak arca előtt a múlt felől érkező heroldok, hírvivők. Mindenkiben valami Noé-galambja keres magának végleges partot, ahol leszállhat. Abban a korban rövid és hosszú távú üzenetek serege szállt le, mint etetésre váró galambok. Fadrusz János azt üzente: szobrokból a regimentje…

Ó, ezek a térnyerő, időnyerő képek, szobrok! Addig egészséges a lélek, míg tér- és időéhesek
a szimbólumai. Végül is Fadrusz zsenije egyenlő ezzel a térrel, ahol Mátyás, a tökéletes áll. Van igazságos, van jégtörő, van mátyásmadár és Mátyás apostol. Mátyás, a tökéletes csak eszme.
S az eszme csak látszólag könnyebb, mint az ércek. Ezért készülnek a szobrok először is az eszme öntödéiben. „Barátom – írja valahol Fadrusz –, az érzés kifejezése a fődolog a művészetben, ez maga a művészet. A korrekt faragás pedig csak mesterség.”

Az eszme öntödéiben készült szobrok kitörölhetetlenül állják be magukat aztán a tájba, a képbe. A lovas szobrok mindenképpen. Tekintve
a lovak történelmi szerepét, a lónak is lehetne lovas szobrot állítani. Hunyadi Mátyás lovas
emlékmű-csoportozatának – mely oly tökéletes emlékművévé válhatott Fadrusz földi nyomának is – 1902-ben új jelzője lett: a kolozsvári Mátyás-szoborrá lépett elő. Pedig még pályáztatták is érte a rövid életű szobrászzsenit, mivel közelről egyetlen kor se igen ismeri fel a feladat és egyetlen mitikus jelentőségű megoldójának összetartozását. Kerül, amibe kerül, egyetlen nemzedéknek a bukszája bánja, és Róma, Firenze, Pétervár, London örökre dicsőséges tőle! Került, amibe került az akkori kolozsváriaknak, de némi kicsinyes huzavona emlékét is feljegyezte a krónikás. Fadrusz a tér dimenzióit tanulmányozva arról győződött meg, hogy az alakoknak a szerződésben kikötött másfél életnagyság nem elég. Az egész elveszne a térben. Aztán valahogy keresztülvitték a kétszeres életnagyságot, annak is összejött az ára. Az örökkévalóság megnyugodva bólinthatott. Az élő Mátyás helyét, súlyát, arányait azóta is keresi, gyűjt reá, és pótlólag helyesbít vagy visszavesz az eszméletünk. Az eszmék soha ki nem hűlő műhelye.

Ezzel a talpig vasba fogalmazott Laokoón-csoporttal, ama szerencsére el nem szalasztott pillanatban, Fadrusz volt talán az egyetlen kiszámítója és kimondója, Bolyaija és Leonardója, Pheidiásza és Michelangelója történelmünk bűvös Mátyás-numerusának. S ez a pontos és fontos szám Kolozsvár telekkönyvébe van beírva – válaszul arra a nyugat felől félig értetlenkedve, félig elismerően megfogalmazott kérdésre, hogy egek, itt dörömböl a huszadik század, s a magyaroknál az örök tegnap a téma…?

Amikor 1490 tavaszán Bécsnek büszke várában meghalt Mátyás király, „egyedül a török szultán volt, ki sajnálkozását nyilvánítva azon egyetlen fejedelem elhunytán, kit méltó vetélytársul elismert, sereget ajánl fel fiának igényeit a trónhoz érvényesíteni”.

Mátyás élete utolsó szakaszában már Bécsben tartja udvarát, s legalább annyian gyűlölik már, mint amennyien bámulják; későbbi híres dinasztiák ősei közül egyesek kegydíjat húznak – bár Mátyás utódai rövidesen már ebédjük költségeire is apró kölcsönökre szorulnak. Közben a török veszedelem nem csökken, csakis nő, beleértve ama Szofinak, bölcsnek nevezett II. Bajazid idejét is, aki részvéttávirattal alkalmatlankodott a nagy ellenfél ravatalánál. Még egy módon mérhető a korszak elejének és végének feszültségkülönbsége: „a magyar köznép, mely a kereszt jele alatt Nándorfehérvárt megmentette, hatvan évvel utóbb ugyancsak a kereszt jele alatt a pórlázadás színhelyévé teszi az országot” (Fraknói).

Vajon Fadrusz ismerte-e azt a jellemző levéltöredéket, vagy csak páratlan empátiájának köszönhető, ahogy a kolozsvári szobron, a paripa állásán is megnyilatkozik, rögzítve van a lovas jelleme, elképzelése erről-arról? „Nekünk ugyanis – írja apósának, Ferdinánd nápolyi királynak Mátyás – nem oly lovakra van szükségünk, melyek hajlított lábbal ficánkolnak, hanem olyanokra, melyek ha erre sor kerül, szétvetett lábaikra bátran támaszkodhatnak.”

Mátyás délibábjainak sorsa, hogy minden megvalósítható volt, soha semmi nem konszolidálódott, de semmi le nem került végleg a szőnyegről. Állandó és szüntelen sikerek odáztak el mindent. A magyaroknál ezért az örök tegnap a téma. Közben telt a nagyszerű kor. Közben gyűlt a legendás könyvtár, másodrendű nagyságok, művészek zsongnak az udvarban, mégis körül ez maga a ragyogó reneszánsz, melynek virágai az Alpeseken innen talán egyedül az ő udvarában nyíltak. Az ő kortársai élnek át egy örökre feledhetetlen intenzitású Európát, az óriásokét, akik galériájához hasonló sokadalom többé nincs is: Lorenzo il Magnifico, Luther, Erazmus, Borgiák, Gyula pápák, III. Richárdok… Lehetetlen nem akarni lehetőleg mindent, hiszen lénye, kora, az egész jelenség maga kivétel, mint az áldás s mint a természeti csapások. Tűzijáték! Országa, nemzete számára félelmesen gyönyörű játék a tűzzel.

A nacionalizmus hajnalán keresztény internacionalizmusról, összefogásról ábrándozni, nemzetállamok kialakulása korában új, nagy birodalmat tervezni lovagkori ábrándnak tűnik, ám Don Quijote őfelsége mindezek közepette gyakorlatilag sikeres politikus, diplomata, hadvezér, reábízott és maga fakasztotta erők ravasz sáfára, akinek személyes bátorsága, férfiasságeszménye is helytálló, időálló. Galeotto jegyezte fel róla, hogy a menetelő sereg élén „magyar szokás szerint” kendőbe burkolt arccal lovagolt.

Aztán valami kollektív bölcsesség szövetkezik alakjával, kapaszkodik bele, amely minden nép emlékezetében, a lehangoló tényekkel szemben, elő szokta állítani a tovább éltető energiákat. De hát ennek a Mátyás utáni Mátyásnak fél évezredes térideje, kifutópályája van. Hál’ istennek alapja is.

Ikonoklaszták, vár- és szobordöntögetők, szimbólum-skalpvadászok járták és járják a vidéket, a világot. De – szemben a többivel, sorstársaival, kiket hol ezért, hol azért döntöttek le, mikor a fehérek, feketék, vörösek, tarkák jutottak hatalomhoz, bilifejű szolimánok, turbános robespierre-ek vagy egyéb, a csiszolatlan szoborkultúráig se érő csőcselék – a miénk, Mátyás, a tökéletes még áll, ezzel kiállítván szülővárosa toleranciabizonyítványát is, mindenek ellenére. Mert a bécsi döntést emlegetik, a pozsonyi szobordöntést nem: az ugyancsak Fadrusz alkotta Mária Terézia-szoborét… Többszörösen jelkép hát ez a Mátyás-kép, ez a mi szükségből esett parancsolatszegésünk, ama tisztelet a kivételnek; mert néha kell állítanod magadnak faragott képet, az áldott hitnek az átkozott barbárság ellen – mely felér egy segélykiáltással: „De profundis clamamus ad te Domine, serva nos quia perimus”… Igenis totemoszlopot ül körül száz éve?… fél évezrede ez a középkorban született kultúrkisváros, váltott és változó lakossággal, akárcsak Fadrusz szülőhelye, Pozsony. Hogy a képfaragó morva volt, német volt? Tárgya román volt, szerb volt? – Annál jobb és szebb a szimbólum szempontjából.

Fadrusz maga azt üzente: jelképből a regimentje.


Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben