×

Éremverde, 2002

Kiállítás a Szegedi Várban

Kő Pál

2003 // 03
Az életünket meghatározza, hogy milyen családba születünk, s hol növekedünk fel. Tanyán vagy városban.

Szeged gyönyörű város. Elég, ha fekvését nézzük. A szőke Tisza partján elterülő eleven város szép épületeivel, templomaival, múzeumaival, iskoláival, egyetemével méltán az Alföld akropolisza. Lakói szorgalmas, iparkodó emberek. Közülük is kiemelkedik a tradíciót tisztelő, szerető aranykoszorús ötvösmester, a Pro Urbe-díjas Szabó Géza úr.

Folytatván édesapja mesterségét, mára már egy erős, jól működő műhelyt mondhat magáénak, fiával, Szabó Tamással együtt. Képességes emberek ők, hiszen műhelyük munkát és szép feladatokat ád Magyarország jeles szobrászainak, érmeseinek. Különösen fontos megjegyezni, hogy egy időben – a hetvenes évek végén – a magyar kisplasztika és azon belül az érmészet – a textilművészet mellett – európai rangra emelkedett.

Az érem világa otthonra is talált a 700 éves Sopron városában. A Soproni Biennálék igencsak nagyszerű termést mutatnak be kétévente, a fiatal művészek oda viszik munkáik legjavát. S a nagy mesterek szintén iparkodnak, hogy a magyar szobrászklasszikusok méltó utódai legyenek. Beck Ö. Fülöp, Borsos Miklós, Ferenczy Béni, Kis-Nagy András nyitják a sort, s ma már ez olyan művészek nevével bővül – a teljesség igénye nélkül –, mint Vigh Tamás, Csíkszentmihályi Róbert, Asszonyi Tamás, Czinder Antal, Ligeti Erika, Gáti Gábor, Kiss György, Szöllőssy Enikő, Szabó György, Hadik Gyula.

Az utána következők, akik az éremművészet „határait” feszegették, és merőben új nyelvezetet cizelláltak maguknak, már a Képzőművészeti Egyetemen is éreztetik hatásukat: Várnagy Ildikó, Péter Ágnes, Budahelyi Tibor, Balás Eszter, Bakos Ildikó, Dienes Attila, Ézsiás István, Varga Éva, Jószay Zsolt, Muzsnay Ákos, Tornay Endre András, Friedrich Ferenc, Nagámi – újító szándékú alkotók.

A vert érem műfajában, úgy is mint házi szerző, Fritz Mihály a császár, ám Soltra E. Tamás, Lebó Ferenc, Kiss György szintén remekül forgatják a metszőkést. Említésre méltó még Holdas György, Cs. Kovács László és Nagy Sándor – ők azok, akik kőből és márványból készítettek érméket. A korán meghalt Samu Gézának szintén voltak a hagyományos érmet megújító kísérletei; tollból létrehozott munkájára gondolok.

Az érmekészítés a pici felületen való sokatmondás megvalósítása. Varázslatos dolog, mert ha egy kicsinyke felületre jelet képezünk, már részeseivé válunk egy gyönyörű cselekvésnek. A „rajtunk”, személyiségünkön való „eligazodást” szolgálja a nyakban hordott ezüstkereszt vagy aranyskapuláré, gyűrű vagy fülbevaló, óra vagy karperec.

Sőt, a testre rajzolt jelek, tetoválások, billogok szintén ősi vágyból születtek: hogy megkülönböztethessük magunkat másoktól. Katonák, matrózok, rabok, szerelmesek, éppúgy, mint az utazók, törzsi harcosok, szintén megjelölték, „megbélyegezték” magukat – színes szalaggal vagy az arcukra, karjukra, lábukra festett szép színekkel, ábrákkal.

Ám térjünk vissza a fémhez, a medálhoz. Erős és tartós érték az emlékérem, az emlékpénz, a díj, a serleg… Végül is – Szabó Géza műhelyével együtt – azon fáradozunk, hogy kultuszt teremtsünk az emlékpénznek, amely hallatlan nagy tért hódított szerte a világban, de Magyarországon is nyomot követhető és tetten érhető szép hagyománya. Gondoljunk csak nagy királyainkra, Szent Istvánra, Károly Róbertre, Nagy Lajosra, III. Bélára és Mátyás királyra. S a sort folytathatnám napjainkig, csak a királyokat felváltották a híres emberek, írók, zenészek, tudósok.

Áldassék a hagyomány, valamint az éremverők – nemkülönben a tervezők – dolgos keze!

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben