×

Elnémulás

tragédia 2 részben, közjátékkal (2.)

Hubay Miklós

2003 // 03
Még mindig ugyanaz az éjszaka. A lámpa mazna világa. Odafentről továbbra is hallatszik a győzelmet ünneplő katonatisztek hangosodó mulatsága. Az a folyton ismételt ostoba dal is szól tovább.

A Renegát a földön alszik a letépett függönyök között. Mellette a kisrádióból Honegger zenéje szól: Johannának az az utolsó, égre kiáltó sikolya: „JE VIENS, JE VIENS”…

Odafent az ajtó hosszú nyikorgással nyílik. Aztán nyitva is maradhat.

Patrick jött meg, csapzottan, kifulladva, kezében reflektorfényű elemes lámpa. Reverendája térdéig felhúzva, a derekán kötötte meg. Tolhatja be a biciklijét is. Kendőbe kötözött kis batyu lóg a biciklikormányon, útközben tépdesett növényekkel, mezei virággal.

A Renegát álmában riadozik, önkéntelenül a pisztolyát keresgéli. Kiáltozik.

PATRICK (elemlámpája fénykévéjét a Renegát arcába szögezi. Szinte részvéttel nézi.) Miféle szörnyekkel álmodik?… Nem cserélnék vele lelkiismeretet. Nem én.

A RENEGÁT …Mit akarnak tőlem? Vallatni akartok?… Rosszat álmodtam. (Mint akinek muszáj elmesélnie a rossz álmát…) Meghaltam álmomban… Hallott már ilyet? (Felül, iszik egyet.) Hülye dolog.

PATRICK Megesik.

A RENEGÁT Magának legyen mondva… – másokkal ez megesik, de ha én halok meg, az nem ugyanaz.

PATRICK Hát most én is elmondhatom, hogy valami rosszat álmodom. Tessék! Egy börtönőrrel álmodom, aki eddig néma volt, és most csevegni kezd egy olyan nyelven, amelyen az előbb még egy kukkot sem értett.

A RENEGÁT Megszállott a Szentlélek… (Nevet.) Még kiderül, hogy engem is valami papneveldében neveltek. Mert ott lehet csak nyelveket tanulni. (Paposan, kenetesen.) Ehhez mit szólsz, testvérem az Úrban?

PATRICK Gondolhattam volna… Hogyha beengednek gyóntatni a siralomházba, lesz itt valaki, aki lehallgasson. (Elkattintja a zseblámpáját.)

A RENEGÁT Na végre! Most már diskurálhatunk… De tőlem ne reméljen a gyűjteményébe feljegyzésre méltó emlékeket – ettől az istenverte néptől.

PATRICK Pedig de szívesen hallgatnám. Olyan szép a kiejtése.

A RENEGÁT Én ezt a nyelvet az anyatejjel szívtam magamba. Irigyled, mi? Hogy milyen gyönyörűséges dolgokat beszélgettetek ti itt erről a mi édes nyelvünkről. Én csak hallgattam. Én renegát vagyok. Világos. De ez a nyelv akkor is az enyém! Értetted? És ha most tudni akarod, hogy te kicsoda vagy, megmondom: besurranó tolvaj vagy! Kezében feszület, zsebében Biblia… „Laudetur, laudetur…” Idejössz fülelni, kémkedni, jegyezgetni… Rosszabb vagy a piócánál!

PATRICK (most már ő is iróniával) Pióca, pióca – a régiek még úgy nevezték: „nadály”.

A RENEGÁT Hát akkor jegyezd föl! A többihez – te vérszívó nadály… (Patricknak egy mozdulatára ráordít.) Ha írni mersz, szétverem a fejed! (Törzsőrmesteri hivatalossággal.) Arra nincs engedélye, hogy feljegyzéseket is készítsen!

A sötétben szemben állnak egymással. Az arcuk szinte összeér.

Csend.

A RENEGÁT (fojtottan) Nincs neked itt semmi keresnivalód!

PATRICK És Ő? Hol van?… Hova tette?

A RENEGÁT Az elítéltet keresi talán?… Azt már hiába.

PATRICK Elkéstem tehát… Ó, Uramistenem…

A RENEGÁT Mi baj? Talán a kegyelmet hozta neki a reverendája zsebében?

PATRICK De még nincs itt a hajnal.

A RENEGÁT És ha éjfélkor előreállították az órát? Ilyesmit még nem hallott?

PATRICK …De hát hány óra van most?

A RENEGÁT És hol van a fehér zsebkendő? Azt már messziről kell lengetni… hisz minden perc számít ilyenkor. Nem látta ezt még a moziban?

PATRICK Az új parancsnak már meg kellett érkeznie a maga feletteseihez. Megígérték. (Határozottan.) A kivégzés el van halasztva.

A RENEGÁT El van halasztva? De az előkészületeket mintha folytatnák… Nem hallja? Az ácsokat?

A zenéhez szinkópásan járul a fejszecsapások ütemes zaja.

PATRICK Hiába dolgoznak! A nemzetközi etikai normák azért érvényesek még itt is.

A RENEGÁT De jól megtanulta a leckét! Maga itt a nemzetközi normákat akarja érvényre juttatni?

PATRICK Kivégzés nincs!

A RENEGÁT (gúnnyal, dühös nevetéssel) Felfüggesztik az elítélt felfüggesztését… És mennyi időre?…

PATRICK Akármennyire… „Qui habet tempus, habet vitam.”

A RENEGÁT Ne beszéljen holt nyelveken. Babonás vagyok. Ott a párna alatt az az ébresztőóra már neki ketyeg.

Csend.

A RENEGÁT Mert maga azt szeretné, hogy még ezeregy éjszakát tölthessen el vele, hogy meséljen magának, miféle füvekből sajtolják a cseppeket a fájós fülre… És a hurut! És a szifilisz! Mi a gyógyszere? És hogy a mi öregeink micsoda herbateától maradnak frissek és fittek még százévesen is.

A Renegát a pap kis batyujából kiszedi a növényeket, és szórja szét.

A Renegát Itt van a gyógypatika!

PATRICK Miért fáj ez magának? (És szedi fel a földről a herbáriumát.)

A RENEGÁT Fáj. Gyűlölöm az idegeneket.

PATRICK De hisz az ő zsoldjukban van. Nekik szolgál.

A RENEGÁT Az idegeneknél is jobban már csak magamat gyűlölöm.

PATRICK Ha lesz egy utókor, az meg fogja köszönni nekünk, hogy nem hagytuk elveszni ezt a tudást… Amit egy kis nép gyűjtött az emberiségnek.

A RENEGÁT „Emberiség”!… Menjen a… fenébe!

PATRICK De nagy hazafi lett – vagy nacionalista?

A RENEGÁT Fundamentalista! Aki a népét elárulja, a végén még erre is vetemedhetik.

PATRICK Mindig tudtam, hogy nincs kiszámíthatatlanabb, mint egy renegát lelkivilága.

A RENEGÁT Ha egyszer mégis jót akarna, hogyan tudná bizonyítani a szándéka tisztaságát – az a kurva renegátja!

PATRICK Szent Péter is renegát volt. Háromszor tagadta meg a Mestert. És ő lett a Szikla… Az Isten útjai is kiszámíthatatlanok.

A RENEGÁT Na, most már mennyei pártfogóim is vannak! Van kihez folyamodnom… (Közelebb inti magához Patrickot, és súgva.) Ma éjszaka én meg akartam ezt az asszonyt szöktetni innét. A legkomolyabban… Lelkemre mondom.

A következő dialógus szinte némán folyik köztük, hangtalanul mozog az ajkuk.

PATRICK Hová vitte volna?

A RENEGÁT Azt én nem árulom el, még magának se.

PATRICK Egy bitófa alól szökött asszonnyal hol tud rejtőzködni?

A RENEGÁT Nagy ez a város.

PATRICK Ismertetőjele lesz a domború hasa is.

A RENEGÁT (valami fény villant át a szemén) Ezért! Éppen ezért…

PATRICK És ő – bízott volna magában?

A RENEGÁT (kemény hangon suttogja) És ha egy renegátlélek csakugyan kiszámíthatatlan?

PATRICK Azt kérdeztem: bízott-e magában az asszony, vagy nem?

A RENEGÁT Nem bízott bennem.

PATRICK Ugye, rám várt? az én visszatérésemre?… Ugye, ezt mondta?… Bennem bízott.

A RENEGÁT Abban bízott, hogy maga még idejében megjön.

PATRICK (kitörő örömmel rázendít, kiénekelve minden melizmát) Magnificat Anima mea Dominum…

A RENEGÁT Hallgasson már!

PATRICK (felébred benne a remény) Ja?… (Suttogva.) …Alszik? (A cella sötét zuga felé mered.)

A RENEGÁT Jót is tenne az most neki.

Patrick csendesen az asszony fekhelye felé megy.

A RENEGÁT Na, ott van a vackán?

PATRICK Nincs. Nincs itt.

A RENEGÁT Hát hol keressük akkor? Hova repült innen? (Az asztalhoz megy, ettől kezdve gyakrabban iszik egy-egy kortyot.)

PATRICK Beszéljen!

A RENEGÁT Ápolók jöttek érte, mentőkocsival vitték valami kórházba. Ott majd megállapítják, hogy csakugyan teherben van-e! És hogy kell-e vagy nem kell azokat a nemzetközi normákat foganatosítani, amelyekkel maga telekürtöli a világot, főtisztelendő úr.

PATRICK És van hír róla? (Csend.) Megállapították a terhességet?

A RENEGÁT Ha az élete most már ettől függ, imádkozzék, hogy megállapítsák.

Kis csend.

PATRICK (nehezen tudja megfogalmazni, kicsit körülményesre sikerül) Kitől foganta gyermekét?

A RENEGÁT Rohadt egy alak lehetett, visszaélt egy kiszolgáltatott asszony helyzetével… Talán majd felébred lelkében a bűnbánat, és felneveli azt a porontyot.

PATRICK …Mert ha mégsem jelentkezik az apa, én hajlandó lennék gondoskodni a gyermek felneveléséről.

A RENEGÁT Apukája helyett maga lesz az apukája a kis árvának, és maga lesz az anyukája, anyukája helyett…

PATRICK Minek növelni még eggyel is a bandákban bolyongó apátlan-anyátlan gyerekek számát? A szülők átlagos életkora igen alacsony. A népesedési szakértők már mióta kongatják a vészharangot. De ezek a gyerekek se lesznek hoszszabb életűek, mint a szüleik. Meghozattam a papnevelde könyvtárába az Egyesült Nemzetek hivatalos statisztikáját. Iszonyat!

Csend.

A RENEGÁT (és most kitör) Ki hitte volna, hogy ily hirtelenséggel fog eltűnni ez a nép? Hisz mintha csak tegnap lett volna, hogy attól zengett minden fórum: több elemi iskolát kérünk, több óvodát a gyerekeinknek! Minden faluban! És egyetemet nekünk!… És most tessék. A népjogok védőinek a csontjait nemzetközi bizottságok kereshetik szerte a tömegsírokban. Az iskolaköteles gyerekek pedig elfelejtettek megszületni. (Csend.) Nyithatnak már anyanyelvi iskolákat, egyetemet is – üres padok előtt beszélhet a tanár… Azok a maga statisztikái még mindig túl optimisták voltak.

PATRICK (még mindig az asszony fekvőhelye mellett) Mikor vitték el?

A RENEGÁT Már visszahozhatták volna azóta… De mondja csak: hát így odavan maga ezért a nőért? (Csend.) Beleesett?

PATRICK (szűzi naivitással) Látja, ezen törtem a fejem én is, amíg a gyógynövényeket szedtem, és idefelé bicikliztem… Hogy mi ez.

A RENEGÁT Szerelem.

PATRICK …Hogy amit én az anyanyelvemen érzek, az maguknak micsoda: azt mondja, hogy „szerelem” – de van más szavuk is rá… „szeretet”? (Belemelegedve magyaráz.) A misszionárius atyák, amikor először idejöttek hittéríteni, a 18. században, már megakadtak azon, hogy hogyan fordítsák le erre a nyelvre az Amor Sanctus himnuszát Szent micsoda? Szerelem?… Szeretet?…

A RENEGÁT Hogy mi a különbség az égi és földi szerelem között, azt hamar megtanulták a lányainktól. (Nevet.) Azok a 18. századi szentatyák!

PATRICK Hát mondja meg akkor… Ahogy idejövet tapostam a pedált, egyre csak az járt a fejemben, hogy milyen szép lesz az, amikor egyenként odaadom neki ezeket a virágokat, ő kézbe veszi, és sorra megmondja a nevüket… Hát ez a szerelem? Földi? Égi?

A RENEGÁT „Rózsalevél a párnája! Virágágy a nyoszolyája…” (Nevet.) De szépen elképzelte.

PATRICK És azt is elképzeltem én, hogy olyan gombát is kéne szednem, olyan gombát, amit maguk azért rágcsáltak, hogy fölrepüljön a lelkük a földről. Gyönyörűséges látásokra…

A RENEGÁT Eksztázisba!

PATRICK …És elfelejtettem a szerzetesi fogadalmat! (Kedves bizalmassággal.) Mint az én pártfogóm. Mondhatnám: védőszentem – még a 18. században –, aki úgy odavolt ezért a népért, és amikor nem jött többé vissza erről a földről, volt, aki azt mondta, hogy mártírhalált halt, de voltak, akik azt suttogták, hogy boldogan él itt tizenhat feleségével.

A RENEGÁT És még most is él, ha meg nem halt! Ugye?

PATRICK Vajon a szerelem tudományát is efféle füvektől és gombáktól szerezték? És a mesélőkedvet? És azt a híres táncdühöt… Azt, hogy ilyen zseniális lett ez a nép!

A RENEGÁT Lehet. De jött a parancs felülről, hogy szeszgyárakat ide! És folyt a whisky, folyt a vodka, és az általános elhülyítés végett még építettek egy-két sörgyárat is. Mint egykor Morvában és Bohémiában. Ott is mindenütt sörgyárakat építettek a Habsburgok. Túl zseniálisak voltak nekik Husz János fiai… (Nyúl a whiskysüveg után.) Nem tudok alkoholról beszélni szárazon. (Iszik.) Így lett aztán álomszuszék ez a nép is. És aztán még álmodni is lusták lettünk… (Iszik.)

PATRICK Mielőtt még tökrészeg lesz, legalább azt vallja be, hogy maga most az etnikai tisztogatás sikerére iszik, vagy pedig azért, mert nem lehet józan fővel kibírni egy nép végpusztulását.

A RENEGÁT Iszok én mindkét minőségemben.

Csakugyan iszik, miközben egyre inkább bölcselkedik.

A RENEGÁT És a tisztogatások során eljött a pillanat, amikor az áldozataink – mármint a túlélők – maguktól kezdték keresni a halált. Küldtek oda orvosokat, de a betegek nem mentek az ambulanciára. Miért?… Már gyerekfejjel észrevettem, hogy nálunk divatba jött a halál filozófiája, ha valaki ágynak esett, mindjárt boldognak mondta magát. (Tapsol is hozzá.) „Jaj de jó, jaj de jó! Most kiszabadulok a karmaitok közül!” És aztán pár év múlva jött nekünk az újabb parancs: „Buldózerekkel tapossátok szét e nép temetőit is!” Mert hát minek is kell egy törpe kisebbségnek annyi sírhant meg annyi sírkő?… Azt akarják talán a világgal elhitetni, hogy ők itt valamikor – virágoztak?… Meg aztán azokat a márványköveket, ha lecsiszoljuk róluk a megboldogultak nevét, el lehet újból adni. Micsoda üzlet! Ésszel él az ember! Mármint a többségi, államalkotó polgár… (Iszik.) A halál filozófiája kihatott aztán a születési statisztikára is. Mert ha csak meghalni érdemes, mi a frásznak kell megszületni. Na nem igaz? És kiment a divatból a népszaporulat. És még csak nem is az abortuszok folytán, hanem valami szexuális közönyből. (Patrick fülébe súgja.) Impotencia. A nőknél meg: frigiditás.

PATRICK Hagyja abba.

A RENEGÁT (csak azért is folytatja, szinte kárörömmel) Én a magam részéről mindent megtettem, hogy ébren tartsam hölgyeinkben az erotikát.

PATRICK (rekedtes lesz a hangja) Hihetetlen ez az egész… Azok a hittérítő atyák a 18. században teleírták jelentéseiket ezerféle pajzánkodással meg ledérséggel, amit mind-mind e nép leányainál tapasztaltak. Magasabb szinten már az a kérdés merült föl, hogy vajon segít-e rajtuk az imádság, vagy inkább jobb lesz tűzzel-vassal pusztítani őket… Gyönyörű kert volt ez az ország, de benne a paráznaság mérges gyümölcsei teremnek… Így mondták azok a hittérítő atyák.

A RENEGÁT (felröhög) És nem csak a 18. században! Emlékszem én, hogy mint kisgyerekek leselkedtünk a nagyfiúk meg a nagylányok után, hogy hogy űzik az ipart! De még az öregek is nyiszogtatták az ágyakat… De manapság azt az egy-két gyereket is katonáktól megerőszakolt asszonyok hozzák világra.

PATRICK Az egyház ily esetben – de csak ily esetben – megengedi a magzatelhajtást.

A RENEGÁT Hát ilyenkor az angyalcsinálás nem gyilkosság?

PATRICK Az, az, persze hogy az. De a dominikánus atyák nagy szőrszálhasogatók…

A RENEGÁT A tisztelendő úr megtisztel azzal, hogy tőlem kérdezte meg, hogy vajon ki volt az a csibész bitang, aki felcsinálta itt a börtönben ezt a szerencsétlen asszonyt… Hát tudja meg: én voltam.

PATRICK (angyali ártatlan boldogsággal) Ó, látja, én lemondtam arról a boldogságról, hogy valaha is apa lehessek. Csodálatos érzés lehet ez. Még megéri, hogy csakugyan nagy énekesnő lesz a lányából…

Autóreflektorok fénye világít be a szuterénablakokon. Fékcsikorgás. Csend.

PATRICK (keresztet vet)

Az autó ajtajának csapódása, s már hajt is tovább szirénázva.

Csend.

Aleluja rettenetesen összetört állapotban bevonszolja magát a bejárati ajtón. Alig tudja magát tartani…

A RENEGÁT Azok a mentők már el is mentek? Nincs, aki segítsen neked?

Aleluja Halálra kínoztak…

PATRICK Jó hírrel várom önt, kedves asszonyom!

ALELUJA (valami szöveget kezd el mondani, ritmikus, dallamos szöveget – talán gyerekkori emlék lehet, népköltemény) „Ha anyanyelvem szavait hallom, érzem, hogy éledek. És nem kell sem dob, se sámán, mert az anyanyelvem fog meggyógyítni engem…”***  Beszélj tovább! Mindegy, hogy mit, csak beszélj… (Felkacag, keserűen.) Sehol, sehol a világon nem hallja már senki az én anyanyelvemet, csak itt, ebben a föld alatti bunkerban, ahol a halálraítéltek a kivégzésükre várnak!

A RENEGÁT Mit csináltak veled?

ALELUJA Kotorásztak bennem… Fá-áj!

PATRICK Feküdjön le szépen… Itt nem bánthatja most már senki sem.

Az asztalt mutatja, és rajta – mint valami jó hírt – a sok mezei virágot. Aleluja felderül a virágok láttán.

ALELUJA Nini, ez mind az enyém?… (Felvesz egy ágacskát.) Aki ezt megrágja, érteni fogja a madarak beszédét. (Szájába veszi.)

A RENEGÁT Nem mérges növény az?

ALELUJA Hogy volna?… Édes. Jó ízű. (Egy virágot emel ki.) Ez csak éjszaka virágzik… Ilyenkor. Ezért hívják „hajnalig-nyitó”-nak!… Mennyire várja most is a hajnalt és harmatot, egy tízemeletes szállodának a fenekén… Szegényke.

A RENEGÁT (Patricknak veti oda) Tüzes a teste… Nagy láza van. (Lefektetik az asztalra vagy egy padra.)

ALELUJA Csitt!… Csitt, ha mondom. Hallgassátok már ti is! Nem halljátok, hogy dalol? (Semmit sem hallani.) Itt énekel valahol a közelben. Elbújt… (Nem hallatszik semmiféle ének, teljes csend, de ebben a csendben Aleluja dudorászó szavakkal kísér egy dalt, amelyet hallani vél.) „…Úgy éltünk itten, mint kismadár. Meleg fészkében mint madár…” (Hirtelen harsányabban kezdi.) „Folyik a víz, áll a part. Folyik a víz, áll a part… Elmegyünk innen… Marad a nép…” (Mintha valakivel feleselni kezdene.) Mit kántálsz te!? Miért mondod azt, hogy marad a nép? Hisz nem marad itt már senki és semmi belőlünk! Semmi, de semmi! Üres a föld. (Felül az asztalon, tétován körülnéz.) Üres… Üres minden. (Nagyon halkan.) Üres vagyok. (Felvesz valami füvet, rágja.) Minek hozol nekem halbódítófüvet? Nem vagyok én hal! (De azért rágja.) Mennyit halásztunk ezzel… (Dudorássza tovább a dalt.)

A RENEGÁT (kicsit megrázza, próbálja észhez téríteni) Most kell megszöknünk!… Most még lehet… Odafenn már mind tökrészegek…

PATRICK Most akar kockáztatni szökést? A bizonytalanba?… Amikor itt már biztonságban lehet? (Csendesen.) Maga is részeg.

Kis csend. A csendben tisztán hallatszik a kopácsolás zaja.

A RENEGÁT Akkor miért dolgoznak tovább az ácsok? Talán hallucinálok?

ALELUJA Jó nektek! Berúgtok, és minden rendben van…

A RENEGÁT (kis whiskysüvegét az asszony szájához nyomja)

Aleluja (mohón iszik, aztán hátrahanyatlik, és az asztalon elnyúlva megint hangosan énekel – mintha együtt énekelne valakivel, akit mi nem látunk, nem hallunk) „Úgy éltünk itten, mint kismadár, meleg fészkében mint madár…”

PATRICK (kicsit bizonytalanul: hiszi-e? kérdi-e?) A kislányodnak énekelsz tehát, akit ott hordasz a szíved alatt…?

ALELUJA Jaj, hogy te milyen hülye vagy! (Még nevet is hozzá.) Hát nem hallod, hogy ő énekel? Kint ül egy faágon, és ott dalol. Az egész úton nyomomban volt… Ott röpdösött a mentőkocsi fölött, és dalolt, és dalolt… Nem akarta, hogy elszakítsák tőlem. (Felzokog.)

A RENEGÁT (most érti meg, hogy mi történhetett. Elhinni nem meri.) Valami éjjeli madár röpült a nyomotokban.

ALELUJA Dehogyis éjjeli madár! Te is bolond vagy! A pacsirta nem éjjeli madár. A rigó sem éjjeli madár… (Füttyöget, ahogy a sárgarigó. Mint aki dialogozálni kezd egy madárral. Nevet.) És hogy cifrázza!… „Kell-e dió, fiú?”

A RENEGÁT Kihez beszélsz?

ALELUJA (oly meggyőződéssel, hogy az kétséget nem hagy többé) A kislányunkhoz… Most megint továbbrepült! (Füttyögetve próbálja visszacsalogatni.) Röpülj vissza édesanyád ablakára! Ne repülj el örökre… Gyere vissza… Hová lettél? (Más hangon.) Nem látom sehol… A hangját – ti halljátok? Én már nem. (Felkiált, kétségbeesetten.) Hány száz méter fölöttem ez a betontorony?

PATRICK A szent életű zsidókról azt tanultam, hogy a sziklasírjaikon keresztülláttak, és a koporsójukban fekve olvasták az ég könyvét. Így töltötték el az időt, míg megszólalt a harsona – „Feltámadás”!… És nem is csak az öreg zsidók, mi, kispapok, amikor a Szent Évben Rómába mentünk, Loyolai Szent Ignác templomában mit látunk? Ott fent a magasban megnyílt a kupola, feltárult előttünk az egész mennyország. Ott ültek az egyházatyák, az apostolok, a doktorok, a mártírok, a szent szüzek…

ALELUJA Itt is nyiladozik már ennek a szállónak mind a húsz emelete. (Valami régi balladát recitál.) „Mennyei harangok húzatlan szólanak…”

S csakugyan halljuk szólani a hajnali misére hívó harangot.

ALELUJA „A mennyei kapu nyitatlan megnyílik…” S bevitték a mennyországba az én kislányomat.

A RENEGÁT (hirtelen megragadja Aleluját) Most megint róla beszélsz? A gyerekedről?

ALELUJA (nevetve, szinte madárhangon) A tied, a tied, tied-tied-tied… Kislány volt, mindig lányt akartam. És láttam őt. (Mutatóujjával bökdösi a szemét.) Ezzel a két szememmel láttam őt.

A RENEGÁT Megszületett?!

ALELUJA Darabokban szedték ki belőlem. (Ringatja magát, és mintha bölcsődalt dúdolna.) Bölcsőd voltam, kismadaram, és koporsód lettem… Nem fogunk most már együtt hintázni… Nem leszel ott velem. (Keményen, nyersen.) Egyedül lógok majd a kötélen.

A RENEGÁT (Patrickra támad) Temiattad pusztították el a gyerekemet az anyja hasában… (Üti.) Azok miatt a te hülye nemzetközi normáid miatt… (Kitépi Patrick kezéből a jegyzeteit, tépi szét, és folytatja keserű dühvel.) Mert áldott állapotban az anyát nem lehet a hóhér kezére adni… Ugye? Jól elintézted!

PATRICK (földig lesújtva) Könyörgök… Most szöktesse meg! És rejtse el valahol a városban. Nekem se kell soha megtudnom, hogy hova lett… Szökjetek meg hát!

ALELUJA Most már: minek? (És csendesen dúdolni kezdi a dalát, most már egyedül magamagának.) „Elmegyünk innen…” (Kiáltva, prózában.) Nem marad más senki, senki, de senki…

Megszólal az ébresztőóra.

ALELUJA (ezt meghallva teljes intenzitással) Ez már nekem szól?

Oldalt egy vasajtó nyílik, két Katona jelenik meg némán, öltözetük hasonló a Renegátéhoz. Odafönt elhallgat a mindeddig ismételt tánczenemotívum… Teljes csend. Csak az óra elhalkuló, lejáró csengetése.

PATRICK Nem, nem, nem! (S öleli Aleluját.) Még tegnap van. Még tegnap van. Ez az óra megbomlott. Mindig sietett.

A szuterénablakon bevilágol valami fény. Mind azt nézik. Pirkad.

ALELUJA (összeborzong) Fázok.

A Renegát (a maga kabátját rakja Aleluja vállára, és még azt a terítőt is felkapja, amelyet az órára dobtak)

Hallatszik a takarójától megszabadult vekkeróra akadozó, utolsó csengetése.

Csend.

A RENEGÁT Amikor felkel a nap, mindig lehűl a levegő.

Ahogy a Renegát a takaróba bugyolálja Aleluját, egy percre olyanok, mint egymáshoz tartozó pár.

Odakint a hajnallal most már konkrét madarak kezdenek csivitelni, mindnyájunk füle hallatára.

ALELUJA Produkálja magát a kis énekesnő. (Ezt most már csak játékból mondta.)

Amikor a madárdal véget ér, Aleluja – ez is játék – még tapsol is neki.

ALELUJA Jövök. (És ebben a néma csöndben kis táskájából fésűt, tükröt vesz elő, és tökéletes dámaként rendbe szedi a haját.) Manapság a hóhér már nem szokta levágni az elítéltek haját, ugye? (Táskájából rúzst vesz elő, és a tükörbe nézve mintegy futólag kisminkeli magát. Nem tudja letenni kezéből a tükröt, nézi benne hosszan az arcát, és szinte döbbenten mondja.) Milyen hosszú is volt nekem ez az éjszaka… Hogy megváltoztam… (Végignéz a körülötte álló férfiakon, mintha most látná őket először életében, és most már tudja, hogy utoljára látja őket. És mintegy figyelmeztetésül a lelkükre köti, szinte súgva.) Túl rövid az élet, bizony.

PATRICK Engedd, hogy elkísérjelek…

ALELUJA (kedvesen, bűbájosan, szinte tréfásan) Nem kértem papot.

Patrick az asztalon álló feszületet felkapja, és odanyújtja Alelujának, hogy csókolja meg.

PATRICK Ő veled marad… Csókold meg.

ALELUJA Te csókolj meg!

Megcsókolják egymást, hosszan.

PATRICK (kispapi igyekezettel kimagyarázza) Testvéri csók volt.

ALELUJA Azért jólesett… És köszönöm a látogatásodat. Jól elbeszélgettünk. Mennyi mindent szerettem volna még elmondani neked. Kezdve a világ teremtésétől. (Ezt már akár nevetve is mondhatta.) De ezután már nem lesz érdemes neked gyógynövényeket szedned, mert senki, de senki nem fogja tudni a növények nevét és a bennük rejlő gyógyítóerőt. A csillagok nevét se. Most már akár le is eshetnek az égről.

A két Katona megragadja az asszonyt, és viszik kifelé.

ALELUJA (harsányan énekelni kezdene) „Folyik a víz, áll a part. Elmegyünk innen…”

Már az ajtóban vannak, amikor az egyik Katona megtorpan, zsebéből szájat lezáró szerkezetet húz elő, és beköti vele Aleluja száját. A szinte hangtalanul mummogó nőt kiviszik. Egy vasajtó nagy döndülése hallatszik.

Csend. És ebben a csendben a Renegát megszólal, idegenül cseng a hangja.

A RENEGÁT Én megszoktam már ezt a jelenetet… Ezt a jelenetet, amelyet sohasem lehet megszokni. (Hangot vált.) Önt bizonyára meglepte az a szerkezet, amellyel az elítéltet elhallgattatják. A 20. század nagy találmányainak egyike. Sabin-csepp. Golyóstoll. Atombomba… Szájzár. Amióta ezt alkalmazzuk, már senki sem fogja az akasztófa alatt vagy a villamosszékben azt kiáltani, hogy „Éljen a népek szabadsága!”, „Autonómiát!” és a többit. Sehol a világon.

Kintről valami zaj, melyet értelmezni, azonosítani nincs bátorságuk.

PATRICK (már rontana is neki az ajtónak)

A RENEGÁT Jobb lesz, ha itt marad!

PATRICK Mi történik most?

A Renegát Most? Az államügyész eldarálja, hogy a kegyelmi kérvény el van utasítva. Mint a megbomlott óra, úgy gyorsul most minden. Az ítélet-végrehajtó és segédei viharosan végzik kötelességüket.

PATRICK Látja? Szegény azt hitte, lesz még ideje elmesélni nekem a világ teremtését. Hogy van még legalább hat napja…

A RENEGÁT Nálunk a teremtés nem úgy van, mint a Bibliában.

PATRICK Még emlékszik rá? Nem mosták ki az agyából a katonaiskolában?

A RENEGÁT Feledhetetlen. Képzelje! Az embert nem az Isten teremtette, hanem egy Asszony. És tudja, ki volt az az Asszony? A Nap édesanyja. Szóval az úgy volt… (Elhallgat, felfigyelt valamire.)

Csend.

PATRICK Hallott valamit?

A RENEGÁT A törvényszéki orvosszakértő hosszú sztetoszkópját most az elítélt mellére szorítja. Hogy küzd a szív egy kortynyi levegőért! (Csend. Erőt vesz magán, mesél tovább.) Nem is volt nála büszkébb anya! Az ő sugárzó Nap-fia a legszebb a világon! Már az is, ahogy hajnalban felkelt a gyerek…

PATRICK Rózsaujjai vannak, ugye?

A RENEGÁT De üres a földgolyó. Nincs senki, aki lássa odafönt az égen a gyönyörű gyermeket. Teremtsünk hát neki egy öcsikét, aki bámulja a Napot. És imádkozik hozzá…

PATRICK Egy Szent Ferencet! Egy Homéroszt!

A RENEGÁT És egymásra nevetett a Nap és az Ember. (Elhallgat.)

Valami zaj.

PATRICK Tovább! Tovább!

A RENEGÁT Nem megy ez együtt, nem megy… Egy ember kivégzése, meg az első ember teremtése… Próbáljon inkább imádkozni, az talán megy. „Mi atyánk…” Na! „Mindennapi kenyerünket…”

PATRICK …azt, azt… „Add meg nekünk ma…” És add vissza az anyanyelvi iskoláinkat! Az egyetemünket! És vedd le rólunk ezt a szájzárat! Mert tiéd az ország, a hatalom… (Felfigyel.) Ez a csend…?

Csakugyan. Se táncdobogás, se zene. Halálos csend.

A RENEGÁT Angyal repült át a szobán. Így mondták a régiek. Igazuk volt.

PATRICK …Elvégeztetett?

A RENEGÁT (biccent) Igyék most maga is… Ez kijár magának. Mellette volt az utolsó pillanatáig. Pedig nem is kért papot.

Isznak. Nemsokára aztán újrakezdődik fent a muzsika. De nyamvadtan. „Hanem a tánc csak úgy lézeng, a vendégnek fele szétment” – ahogy Arany mondja.

A RENEGÁT (a kisrádión babrál) Vajon lesz-e merszük a hírek közt bemondani ennek az asszonynak a halálát? És hogy vége lett egy népnek is. Kaput! Tulajdonképpen csak egy hajszálon múlott, hogy életben maradjon a kislányom… Hajszálon múlott, hogy életben maradjon egy nyelv. Hajszálon múlott. Rajtam múlott… – De nem volt módomban bebizonyítani a lelkem tiszta szándékát… Mit kellett volna tennem vagy mondanom, hogy higgyenek nekem? A renegátnak? Mire kellett volna megesküdnöm? Vagy kire?… Mit szól mindezekhez ön, kis tisztelendő úr? Mi vár rám ezek után?

Csend.

PATRICK Az Isten tiltja az öngyilkosságot.

Csend.

A RENEGÁT (nevetni kezd) Zseniális! Hogy hogy kitalálta!… Ördöge van magának…

S ahogy a Renegát babrálja a rádiót, abból mindenféle sivítások, zörejek közt idegen nyelvek töredékei is hallatszanak.

A RENEGÁT Szájba venni a puska csövét – katonáéknál ez a klasszikus megoldás. (Valamit talált a rádióban, fölerősíti.)

A RÁDIÓBEMONDÓ HANGJA (a reklámbemondók fenyegető agresszivitásával) Nemzetiségi hallgatóinknak szép jó reggelt kívánunk! Közérdekű közlemény! A mai naptól kezdve mindennap hallgathatják új műsorunkat, a Nemzetiségi negyedórát. Reggeli tornát közvetítünk nemzetiségi nyelveken.

Zongorán sebesen szólni kezd a rádióból Beethoven Török indulója.

A RÁDIÓBEMONDÓ Térdhajlítás. Egyet-kettőt. Egyet-kettőt… Térdhajlítás. Egyet-kettőt. Egyet-kettőt…

A RENEGÁT (önpusztító szarkazmussal csinálja a gyakorlatot. Még cifrázhatja is, akár gopakot is táncolhat, ki-kirúgva a lábát) Nem lazsálunk, kicsi tiszi! Magának is kell a mozgás…

PATRICK (inkább csak mímelve egy térdhajlítást) De hát mire való ez?

A RÁDIÓBEMONDÓ Lehasalunk a földre!… Hason csúszás!

A RENEGÁT (hason csúszva) Hogy mire való? Térdhajlítás, hason csúszás: állampolgári nevelés… Nemzetiségi nyelven… Egyet-kettőt, egyet-kettőt. A médiában élni fog a mi nyelvünk. Mindennap egy negyedórát. Térdhajlítás, hason csúszás, békaugrás…

A RÁDIÓBEMONDÓ Ép testben ép lélek!

A Török induló folytatódik. Patrick és a Renegát a földön fekve vagy ülve meg-megrándulnak még a rádióból szóló parancsszavakra. Így folytatják.

PATRICK (ezt már a közönségnek is mondhatja) Most tehát eljutottunk egy ki tudja, hány ezer éve vagy hány tízezer éve élő nyelvnek utolsó utáni pillanatához. Hallják? „Térdhajlítás, hason csúszás.” …Ennyi maradt… Maga az ősi nyelv – csodálatos fonetikájával, nyelvtanával, szótáraival – a könyvtárakba menekül. Magnószalagra. Lemezekre. Műholdakról verődik vissza, vagy szökik ki a fény sebességével, fut, fut a végtelenbe… Mindörökké. És nem lesz a Földön többé senki, aki ezen a nyelven álmodjon, daloljon, vagy verset írjon.

A RENEGÁT (felugrik, veszi a puskáját. Indul) Hát akkor Isten áldja!

PATRICK (még mindig a földről. A mennyezet felé bök) Hohó! És őket… őket ki fogja megváltani?

Felnéznek. Csend.

A RENEGÁT Megváltani? Azt bízza rám! Maga mondta: egy renegáttól minden kitelik.

PATRICK Az Isten az öngyilkos merénylőket sem kedveli.

A RENEGÁT Azért azt tanácsolnám magának, szedje össze a cuccát, vekkerórát, Bibliát, és tűnés! (El.)

PATRICK (feláll a földről, feltehetően azt hiszi, hogy a Renegát még ott van) Köszönöm irántam való jóindulatát. (Pakolni kezd.) Remélem, Isten irgalmas lesz azokhoz is, akik most táncolnak… Táncikálnak… (A Biblia lapjait pörgeti ujjai közt.) Ha felütöd a Bibliát, választ találsz minden kétségedre. Így mondták… Hallja? (Szétnéz.) Kinek beszélek? Egyedül vagyok.

Szétnyitja a könyvet. Nézi a szöveget. Csend lett. És ebben a csendben, ahogy Patrick szeme végigfut a bibliai szövegen, megszólal egy hang, melyet halk zene intonál.

PATRICK Elmebódító füveket nem is rágtam… És tessék! Már hallucinálok…

A lokalizálhatatlan forrásból szóló Hang betölti a színház terét.

A HANG „Látod ezeket a nagy épületeket? Nem marad kő kövön, amely le nem romboltatik.**** …Mikor pedig hallani fogtok háborúkról és háborúk híreiről, meg ne rémüljetek, mert meg kell lenniük; de ez még nem a vég… Mert nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad; és lesznek földindulások mindenfelé; és lesznek éhségek és háborúságok… Halálra fogja pedig adni testvér testvérét, atya gyermekét; és magzatok támadnak szülők ellen, és megöletik őket… A háztetőn levő pedig le ne szálljon a házba, se be ne menjen, hogy házából valamit kivigyen… Mert azok a napok olyan nyomorúságosak lesznek, amilyenek a világ kezdete óta, amelyet Isten teremtett, mind ez ideig nem voltak, és nem is lesznek… Bizony mondom néktek, hogy el nem múlik ez a nemzetség, amíg meg nem lesznek mindezek… Az ég és a föld elmúlnak, de az én igéim soha el nem múlnak…”

PATRICK És soha nem fognak elmúlni az igéi ennek a MÁR-CSAK-ISTEN-TUDJA-NYELVNEK

Csend.

A reflektor erős fénye Patrickon halványulni kezd. Viszont a börtön betonfalán a graffitik egyre fényesebbek. Közöttük a legragyogóbb csillag a Babits-sor: HA MEGHALOK, AZ ISTEN BEHUNYJA EGY SZEMÉT.

És megint hallatszik a Hang, erősebben, mint az előbb:

A HANG „Amiket pedig néktek mondok, mindenkinek mondom: Vigyázzatok!”

VÉGE

Az Elnémulás margójára

Már a színdarab címe is (ugyebár?) illik egy drámaírói életmű végére. Pláne, ha rászánnám magam, hogy nyomon kövessem a motívumok rejtett szálait, amelyek legelső emlékeimhez, szorongásaimhoz vezetnek. Szülővárosomba, amely épp születésem táján cserélt gazdát, ahogy akkoriban mondták: impériumot.

…Állunk az Úri utcán anyámmal, a Fehérpapok templomával szemben, és némán nézzük, hogyan költöztetik kifelé a gimnázium szertárát, könyvtárát. Hogyan is fogok én tovább tanulni magyarul szülővárosomban?

Erősebben szorítottam anyám kezét.

Azóta közbejött szinte az egész 20. század, mindvégig felmerülő hasonló kérdéseivel, végeérhetetlen magyarázkodásokba vesző kataklizmáival.

Túl messze is vezetne ez ma már.

Vágjunk hát a közepébe! – a horatiusi jó tanács szerint: in medias res.

Két úr Friuliból

Váratlanul csengettek be pesti lakásomon.

Pár éve ennek.

A két vendég Észak-Olaszországnak abból a tartományából jött, amely a Trieszt–Velence–Udine háromszögbe esik, és legközelebb van Magyarországhoz.
A földrajzi nevek ott még őrzik ezeregy-kétszáz év után is kalandozásaink emlékét (Strada Ungarorum). És a világháborús temetőik az odavezényelt százezer magyar baka, huszár, tüzér tetemét. Az a doberdói tető, amelyről a talán legutolsó magyar népdal szól, szintén Friuliban van, és ott folyik az Isonzó – az iszonyú folyó…


Az egyik friuli vendégben régi barátomat üdvözölhettem, Danilo De Marco fotográfust. Amióta ismerem, bámulom és szeretem benne azt a szent nyugtalanságot, amely az elnyomott népek, a nyelvükben fenyegetett kisebbségek, az ősi kultúrák eltűnő nyomai felé hajtja őt szüntelen. Világjáró. Otthon van Tibetben, vállalja az életveszélyt Törökországnak kurdok lakta vidékein, Mexikóban együtt él a gerillákkal és Dél-Amerikában a pusztulásra ítélt indián törzsekkel… Most bemutatta kísérőjét, Federico Rossi urat, aki már több mint egy évtizede minden évben megrendezi a friuli nyelv és kultúra fesztiválját – egy elhagyott mezőgazdasági központ csűrjeiben, pajtáiban és csillagos ege alatt.

Igazában most hallottam tőlük először a friuli nyelvről. Eddig csak azt tudtam, hogy közelebb áll a svájci őskantonok völgyeiben élő ladinók nyelvéhez, mint az irodalmi olaszhoz (ám lehet, hogy ezt is rosszul tudtam). S ez a kis nyelv („Hányan is beszélik?” „Ötvenkétezren, de inkább csak otthon”) Pasolini révén a 20. században világirodalmi jelentőségű költészetet virágzott.

Az vezette őket nyomomra, hogy hallották, írtam drámát egy nyelv haláláról.

– A színdarabért jöttünk – mondta Danilo még az ajtóban. – Hol a kézirat?

Kérdés volt ez, de számomra nyugtalanító számonkérés. Hisz be kellett vallanom: azt a színdarabot nem fejeztem be, és ami megvolt belőle – kéziratát, jegyzeteit – elveszítettem.

És elmondtam, hogy pár évvel ezelőtt, amikor a PEN kongresszusára, Rio de Janeiróba mentem, vesztemre magammal vittem a kézirataimat. Az az ábrándos gondolat vezetett, hogy majd ott, Brazíliában talán alkalmam lesz szemtől szemben is meglátnom az ősi indián kultúrák még ma is tartó kihunytát az Amazonas őserdeiben.***** Sokat olvastam már erről, épp e színdarab megírására készülőben. Ám egy vasárnap hajnalban, amikor a riói Copacabana Szálló portáján – miközben kintről már tülkölt a repülőtérre vivő autó – a sietségben ottfelejtettem azt a táskát, amelyben éppen ezek a kézirataim voltak. Freud óta efféle „ottfelejtésre” már nem mentség az, hogy véletlen volt. Mert hiába utána minden kétségbeesés, telefonálgatás, útitársaim baráti részvéte, letagadhatatlanul dolgozott bennem egyfajta felszabadulás érzése is: hisz most már nem kell többé folytatnom a küzdelmet a lehetetlennel, a sors közbeszólt. Egy rögeszmével kevesebb. Miért épp nekem kelljen drámaírói feladatként szembenéznem a 20. századi (s talán a következő századoknak is) legrohadtabb tendenciájával: a kisebbségi és egyéb védtelen etnikumok nyelvének, kultúrájának üldözésével – esetleg a kultúrahordozó etnikumnak is a kiirtásával –, vagy ahogy ma az újságírók és diplomaták finoman mondani szokták (micsoda vérlázító eufemizmus ez): az úgynevezett etnikai tisztogatással?

Pedig volt mit siratnom. Évtizedes munkám mennyi gyümölcse ment veszendőbe! Milyen régen volt az, amikor Firenzében találkoztam Domokos Péterrel. Romániából jött egy tudományos kongresszusra. A finnugor népek legújabb filológiai szenzációjaként mesélte el, hogy egy fiatal francia tudós találkozott a kihaltnak hitt kammasz nép élő képviselőjével – legeslegutolsó képviselőjével. E találkozás különlegessége, tragikus pátosza megragadta drámaírói képzeletemet. Annál inkább, hisz az ifjú francia filológus ismerősöm volt, nagyszerű barátom: Jean-Luc Moreau. Nemsokára meg is kaptam tőle e találkozás leírását különnyomatban egy francia nyelvű folyóiratból, aztán valahányszor találkoztunk, nem győztem meséltetni őt erről a szovjetunióbeli kalandjáról.

Ez lett a készülő dráma magja.

Ezt kérték számon rajtam olaszországi vendégeim, hogy a színdarabot, amely egy nyelv végóráiról szólna, friuli nyelvre fordítsák, és bemutassák annak az ötvenkétezer embernek, aki otthon még ezt a nyelvet beszéli.

Hársfaillat, bombázók és drámaírás

A hosszú nyári napok vége felé mindent beborított a hársak sűrű, mézédes illata. Egész Friuli tele van hársfákkal. És ilyenkor szálltak fel a szomszédos kisvárosból, Avianóból a bombázó-repülőgépek rajai, mentek keletre, Szerbia felé.

S a röpke nyári éjszakák végeztével, pirkadatkor már jöttek is vissza, terhüktől látnivalóan megkönnyebbedve.

Ezek a bódító és szorongásos éjszakai órák szolgáltak nekem a munkára, a drámaírásra.

Hogy kerültem én ide?

Minthogy semmi garanciája nem volt annak, hogy Budapesten maradva hozzálátok az elveszett, félig kész dráma újbóli megírásához, olasz barátaim meghívtak Friuliba, ki is hoztak, és ott, San Vito városában bedugtak a városi könyvtár vendégszobájába, és tapintatosan mindenről gondoskodva – a beavatott könyvtárosokkal meg a szemben lévő bár törzsvendégeivel, lassanként San Vito egész népével – várták, hogy elkészüljön a magyar író a drámájával, mely talán tükrözni fogja az ő sorsukat is.

El is készült. És ahogy készült, szinte párhuzamosan fordította is Federico Rossi úr friuli nyelvre. Hogy a szöveg gyorsabban átjusson a nyelvek akadályversenyén, életemben először idegen nyelven körmöltem a dialógusokat, olaszul. Ez talán még hasznos is volt: a nyelvismeret szűkössége jobban rászorított, hogy pusztán a cselekményre, az akcióra koncentráljak. S ez jót tesz minden dráma drámaiságának.

Közben Udinéből oda-odalátogatott már a rendező is, Somaglino úr, néha a színészeivel együtt, hogy ismerkedjenek a darabbal, amelyet a következő nyáron fognak bemutatni.

De még azon a nyáron a fesztiválon felolvasták a frissen elkészült fordítást.

Colonos

Amikor ez még nagybirtok volt, olyan lehetett, mint Illyés Gyula emlékeinek színtere a Puszták népében. (Mondja is Rossi úr, aki olvasta Illyést olasz kiadásban, hogy szép szabadtéri játék keretében lehetne bemutatni itt a Puszták népét.)

Már rég észrevettem, hogy a régi mezőgazdasági épületek hogy magukra találnak, ha kulturális feladatot kapnak. Falura emigrált íróknak könyvtárát boldogan fogadják be a színek és a csűrök.

Darabom előadására az egykori gabonaraktár szolgált.

A szénaszárítóban ugyanakkor naiv festők kiállítása volt.

Kulturális agroturizmus? Vagy egy nép önértékelésének kovásza?

A széles mező a parkolóhely. Estefelé kezdenek érkezni az autók. A konyhán már nagyban sütnek-főznek. (Érzik az ízeken, hogy biotermékekből.) A hársak alatt a nagy udvaron hosszú asztalok mellett, lócákon ülve iszogatják a jó friuli borokat. Köztük a maguk tocaiját. Maguk közt vannak. Zavartalanul beszélhetik az otthoni nyelvet.

Amikor aztán teljesen besötétedett, kezd a közönség nagyja is érkezni, s az egykori cselédlakások épülete előtt kigyulladnak a reflektorok, megszólal egy fúvószenekar, s a pódiumra egy igazi sztár otthonosságával felsétál Lina. Ő a fesztivál logója, kabalája vagy inkább totemállata. Egy csacsi. S a rézfúvósokat is túlharsogva elkezd iázni.

Megkezdődött az ez évi Avostani (azt hiszem, azt jelenti, hogy augusztusi ünnep), a friuli fesztivál.

És ennek a pusztai kulturális központnak (egy egész kultúráé ez a központ) a neve: Colonos. Talán azért, mert Julius Caesar itt földet adott kiérdemesült agg vitézeinek, vagy talán azért, mert „colonos” annyit is jelent, hogy „felesbérlő”.

E helységnév – amikor két vendégemtől Pesten először hallottam – ellenállhatatlan hívásként hatott rám. Hisz Görögországban Szophoklész szülőhelyének is Kolónosz a neve. Utolsó drámájának színtere is Kolónosz. Kilencvenévesen írta. Ide vezetik a vén vak Oidipuszt, hogy átessen valami fájdalom nélküli halálon, ami már szinte megdicsőülés.

Az öreg drámaíró óhaja szól e végső művéből: odahaza meghalni.

„Colonos”: úgy hangzott ez a Friuliból értem jövő vendégek szájából, mint egy katonai jelszó. És hagytam otthon csapot-papot. S jöttem velük.

(Szophoklész most is itt áll mögöttem, ahogy rostirónommal ezt a szöveget körmölöm. A lateráni szobornak kisebb másolata. Megszoktam őt a szobámban. A vállamon át nézi, mit írok.)

Ki tudja? Lehet ennek a színdarabnak bemutatója még nagy világnyelveken is. Még talán magyarul is…

Annál büszkébb leszek rá, hogy bemutatója egy Colonos nevű pusztán volt.

Oly nyelven, melyet már csak 52 ezren értenek.

Távoli, meotiszi dallam…

Eurázsia milyen messzi tájain, a történelem előtti korok milyen mély rétegeiben fakadhatott a dallam, amelyet én, a gellérthegyi, majd Naphegy utcai házunkban hallottam a múlt század ötvenes éveiben. Azt hiszem, ezt a töretlen-tiszta ívű dalt mindenütt fiatalasszonyok énekelték.

Nálunk is.

Elválaszthatatlan tőle a fehér muszlinfüggönyös mózeskosár képe… „Folyik a víz – áll a part. Elmegyünk innen…”

Irke ezt a dalt a népi kollégiumokból hozta magával. A kodályi Éneklő Magyarország része volt ez is. Még az első világháború valamelyik hadifogolytáborában dúdolgatta ezt a dalt egy orosz hadseregbe sorolt cseremisz katona, Esztergom mellett. Ott jegyezte le talán egy német néprajzi gyűjtő.

Elveszett édenek, őshazák…

Olaszországban a színészek kérték a kottát vagy a dalt magnószalagon. A Magyar Rádió kitűnő zenei rendezője, Ruitner Sándor járt a kezünkre. Hangmérnököt küldött, és fél évszázad múltán megint felhangzott ez az üde, kristálytiszta dallam egy betegszobában.

Erről a magnószalagról szólt aztán Friuliban, az Elnémulás előadásán a cseremisz dallam, magyarul.

Barbár dal? Az. Csordultig tele fájdalmas emberséggel.

„Egy magánál több asszony”

Clavdia Plotnikova a szamojéd népek egyikének volt utolsó túlélője. A papírforma szerint nem is létezhetett volna. A 20. század elején a szakirodalom a kammasz nyelvet már a holt nyelvek között tartotta számon. Mint ilyet sajátította el, az élő finnugor nyelvek mellé ezt is – a párizsi könyvtárban – Jean-Luc Moreau. Találkozásuk mindkettejük számára megrendítő lehetett. Az ifjú tudós szembekerül a holtnak hitt nyelv egyetlen élő letéteményesével. S az asszonyhoz – hívő baptista nő –, aki megszokta, hogy anyanyelvén már csak a Jóistennel beszélgethet, beköszöntött Párizsból egy anyanyelvén szóló ifjú, aki nem volt sem szamojéd, sem isten.

Talán nem véletlen az sem, hogy e találkozás nem nélkülözi a szakrális mozzanatokat. „Quand cette femme prie, un peuple entier est a’ genoux”****** – írja a kammasz nyelvnek erről az utolsó előtti pillanatáról Jean-Luc Moreau. E találkozásban lehetett valami az Angyali Üdvözlet bűbájából.

Erdélyi Zsuzsannától sokszor hallottam, milyen varázslatosan megváltoznak azok a kis öregasszonyok, akikhez gyűjtőútján bekopog a mikrofonnal. Magukhoz térnek, felélénkülnek, megszépülnek – boldogok. Ez már szinte az ő felmagasztalásuk pillanata. Mert, lám, mily fontos, amit ők tudnak – amit a világon már csak ők tudnak… És most láthatja ezt az egész család.

Fél lábbal a sírban tudják, hogy pótolhatatlan kincs száll velük föld alá.

Vajon az Utolsó Mohikán érzi-e elmúlásában a monumentalitást? Hogy kataklizma az? „Csillag esik, föld reng…”

Inkubáció

Emlékoszlopok, hermák, sztélék. Ezek közt bóklásztunk Gálfalvi Zsolttal, a Múzeumkertben. „Kereken jártunk” – Pálffy János mondja így emlékirataiban Kemény Zsigmondról, hogy regényeit komponálva kereken járt szobájában a báró. Én is valami hasonló felajzottságra csigázva magam: űztem-fűztem-rögtönöztem a régóta tervezett dráma, az Elnémulás meséjét most, hogy – szerencsémre – ily figyelmes és avatott hallgatóra, vitatkozótársra leltem.

Volt olyan érzésem, hogy körülöttünk az egész magyar Panteon érdeklődéssel fogadja drámatervemet.

Hiszen ott volt szinte az egész XIX. század: Rómer Flóris és Herman Ottó, Kazinczy és Széchényi Ferenc gróf, külföldi barátaink közül Monti ezredes és Garibaldi.

És persze Arany János olimpuszi magasában.

„Kereken jártunk” körülöttük, órák hosszat.

Zsolt biztatott: küldjem be ezt a drámát a kolozsvári Nemzeti Színház pályázatára – irodalomban, színházban: Kolozsvár a kánon és a recepció.

A határidő lejáróban volt. Nekiláttam, hiába! Ma is vöröslő füllel gondolok rá, hogy mire nem ragadhatja a hybris a drámaírót: félig (vagy félig sem) készültem el a kézirattal, de elküldtem.

Katona József kései karikatúrájaként vártam én is a választ.

A tapintatos csend alig enyhíthette szégyenérzetemet.

Elfelejteni ezt a drámatervet! Sikerült is a fejemből kivernem. Ám eközben növekedett bennem, továbbra is, zavartalanul.

Globális ez is I.

A darab komponálása közben gyakran kérdeztem magamtól, hogy melyik földrészen élt az a nép, amelynek utolsó pillanatait látjuk. Észak- vagy Dél-Amerikában? a Kaukázusban vagy Szibériában? valahol Közép-Európában? netán Afrikában? – hiszen az a párizsi egyetemista lány, a magyar szakosok színjátszócsoportjának tagja, aki szerepet kért tőlem, elefántcsontparti volt.

Játszódhatik e darab bárhol a földgolyón – sajnos. Mindenütt, ahol egy nép lába alatt a multik olajat vagy uránt sejtenek, ahol kivágják az őserdőket, s ahol a mészárszékben éppen most mérik ki az utolsó bölények, az utolsó delfinek és angyalok húsát.

Globális ez is II.

„És őket ki fogja megváltani?”

Ez a kérdés, a színdarab végén, szerencsétlen testvéreimre utal, a „nagy népek” azon fiaira, akikben ma sem huny ki a gyarmatosító, homologizáló reflex, sem pedig az allergia, ha kisebbségek beszédét hallják.

Paul Valéry nem kisebbségi sorból jött. Érezhettem ezt Párizsban, Bourdet-ék
Jénai sugárúti házában, ahol vendégként közel kerülhettem Paul Valéry emlékéhez.


1918-ban, a világháború végén Valéry egy abszolút győztes és arrogáns nagyhatalom gondtalan fiának érezhette magát.

Akkor kezdi írni klasszikus tanulmánysorozatát, a Variétés-t. Így intonálja, legelső szavait idézem: „Or, nous civilisations, nous savons maintenant que nous sommes mortelles.”*******

Amikor a gimnazisták fennkölt mohóságával először olvastam Paul Valéryt, könyvének ez az első sora – és utána a látomás: a tenger fenekére merülő gálya, Baudelaire és Keats költeményeivel – sorsfordító volt nekem. Világszemléletemet kardinálisan megfordította ennek a prófétai hangvételű esszének az olvasása.

Lám, nem csupán az új határ mögé rekesztett kisebbségi sors szorongatásai determinálják gondolkozásomat. Párizsban Paul Valéry a párizsi békediktátumok idején éppúgy szorong az európai kultúra jövőjéért. Betéve tudom ma is ezt az írását.

Az azóta lefutott század nem halványította baljóslatai hitelét.

A színdarab elejére kitűzött Huxley-idézet is ugyanerről szól.

A dráma és az írója

Drámáimba, a témának hosszú éveken (évtizedeken) át tartó megmunkálása, bütykölése során beleévgyűrűzik a közben futó idő is.

Ott hagyja a maga rejtjeles üzeneteit a korról, s az író életéről.

***Raszul Hamzatov 20. századi avar költő verse. Képes Géza fordítása.

****Márk 13, 2-37

*****Utolsó Mohikánt olvasó kamaszok fellegjáró, világjáró ábrándja volna ez? És ha az? Nem vagyok ezzel egyedül. Kányádi Sándor írja, ő Kanadáról: „azért mentem oly messzire / belém döbbenjen mennyire / indiánosodik szemünk / tekintetük tekintetünk”.

******Amikor ez az asszony imádkozik, egy egész nép áll térden.

*******Most tehát, mi civilizációk tudhatjuk, hogy halandók vagyunk.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben