×

Városmajor

Sárközi Mátyás

2003 // 02



Láttál-e, gyermek, megvadult bikát?
Láttál-e lóval töltött paprikát?
Láttál-e szarvatlan csigabigát?
Láttál-e, gyermek, széttörött bigát?
Láttál-e Gyermekvédő Ligát?

Apám jókedvében volt. Vasárnap lévén, megbámulhattam, ahogyan habbal, pamaccsal, késsel megborotválkozik a fürdőszobatükör előtt, a művelethez szükséges fintorokba húzva az arcát, s közben e rigmussal szórakoztatott engem, aki a kád szélén ülve a habból igyekeztem csenni.

Verseiben hosszan érlelt, megfontolt és meggondolt sorok vannak, de ha kellett, apám könnyedén és nagy leleménnyel kovácsolt rímeket. Amikor extra jövedelemre volt szüksége, például nyaralás előtt vagy karácsony közeledtével, az Athenaeum Kiadóban, ahol ő volt a cégvezető, gyors haditanácsot tartott a házigrafikussal, és napok alatt összehoztak egy-egy kisgyerekeknek szóló leporellót vagy képeskönyvet. A csengő-bongó és mégis jó lejtésű sorok egyikére-másikára hatvan év távolából is emlékszem. Ha a könyvecske a sietségben középfinomra sikeredett, akkor szerzőként „Gyuri bácsi” állt a címlapon. Ha vállalható volt a tartalom, akkor Sárközi György.

Hollandiában aki éhes, / Sajtot kaphat kenyeréhez. / Hollandiában aki fáradt, / Térdig tulipánban járhat. Bizony, hát Hollandia ilyen. Az egyik leporelló vastag kartonlapjai a falu mindennapi életét villantották fel a városi gyerekeknek: Kiskakas szól, kikeriki! / Keljen fel az ágyból ki-ki. Sajnáltam szegény Kikit, akinek első kakasszóra föl kellett kelnie az ágyból.

Miként József Attila (Nor-coc sapka) és mások, apám is pályázott egyszer reklámversikékkel. A harmincas években volt újdonság az eternit. Nem sokan tudták, hogy a műanyagot népszerűsítő kétsorosok az „angyali költő” Sárközi Györgytől származnak. (Bár a másodikat állítólag anyám eszelte ki). Eternit az asztal lapja, / Ez a jólét fő alapja. Továbbá: Kiloccsanthatsz vedernyit, / Ha a padlód eternit. (Fejből idézek, lehet, hogy nem pontosan.) Az Eternit Művek természetben fizetett, eternitlapos konyhaasztallal.

Míg készült a vasárnapi ebéd, apámmal a szokásos sétát tettük a Nyúl utca és a Fillér utca környékén, amit jól ismertem, hiszen a Marczibányi téri elemihez csatolt óvodába jártam, aminek a Fillér utca felől volt a bejárata. Akadtak óvodai problémáim. Ahhoz, hogy jó gyerek módjára „Szebb jövőt!”-tel köszönjek, a középső három ujjamat kellet volna a levegőbe bökni, de a hüvelykemmel általában nem sikerült leszorítani a kisujjamat. Az évzáró ünnepi előadáson bájos kislány állt a színpad közepén, és panaszosan énekelte: „Kicsi vagyok én, beteg vagyok én. / Gyere ide, szép mákvirág, s meggyógyulok én.” Lila pipacskoszorúval a fejemen várakoztam a pódium szélén, a kulisszák mögött, de amikor a végszó elhangzott, elhatároztam, hogy mégsem lépek a világot jelentő deszkákra. Kidugtam koszorúval ékes fejemet a közönség elé: „Megy a fene!” – kiáltottam. Óriási sikerem volt. A népes nézősereg pompás tréfaként nyugtázta, hogy a „mákvirág” szófogadatlan. Azt hiszem, akkor határoztam el, hogy ha felnövök, komikusszínész leszek.

Máskor viszont, jó fülű gyerek lévén, szépen énekeltem az óvó néni után a japán himnuszt: „Napkeleti vizeken hömpölyög az ár...” A finn himnuszt is megtanultuk. Nagyon szerettük akkoriban a japánokat és az oroszverő finneket.

Ünnepnapokon a rendőr, aki szemben, Reményi-Schneller pénzügyminiszter villája előtt silbakolt, díszegyenruhában jelent meg. Oldalán ilyenkor kard volt, a fején ezüstcsíkos sisak. Így, fehérkesztyűsen, kétségtelenül emelte a környék úri eleganciáját. A Nyúl utca felett a jómódú középosztály csendje, rendje honolt.

A mi szép villánkat Molnár Ferenc vásárolta, hogy talán megtér európai bolyongásaiból, és ott fog lakni harmadik feleségével, Darvas Lilivel. Az Olasz fasor mentén még nem rezdült a levegő. Nyáron pihegtek a nagy lombú gesztenyefák. A tizenhatból a tárt ablakon át kihallatszott, amint Daly Katinka gyakorolta, tízszer egymás után, meg-megakadva, a Vidám földművest. Télen meg hó lepte el a kerteket, a tetőket, csak a járdán húzódott kályhák vagy házi kazánok hamujával fölszórt, girbegurba ösvény. Valahol messze azonban már harci dobok dübögtek, tábornokok hajoltak térképlepedők fölé, politikusok és diplomaták sietve, olykor komor ábrázattal szálltak ki nagy, fekete automobilokból.

Molnár Ferenc atavisztikusan érzékeny zsigerei vészt jeleztek. Harminchét szeptemberében még feltűnt Darvas Lilivel a Korzón, a színpadon meghajolt új darabja, a Delila premierjén, de azután soha többé nem jött Pestre. Azon töprengett Párizsban, San Remóban és Genfben, hogy amíg nem késő, hogyan hajózhatna át Amerikába, Hitlertől minél távolabb. A villát újraházasodott lányának, anyámnak ajándékozta. Szüleim az utca felőli részen külön kiadható vagy eladható lakást alakíttattak ki, így is maradt nekünk öt szoba s a nagy ebédlő. A villa első tulajdonosa különös ízlésű ember lehetett, ugyanis minden szobát más és más színre mázoltatott. Beköltözésünk után a fehér lett a falak uralkodó színe, de apám szobáját, az „úri szobát”, ki tudja, miért, meghagytuk sárgának. Még a mennyezet is sáfránysárga volt, hasonlóképpen a magas fa spaletták.

Azt olvastam a minap egy amerikai pszichológus tollából, hogy „A gyermeknek hasznos, ha hozzászokik a sötétséghez. Fantáziáját megmozgatja az, amit a vak feketeség mögé képzel, és általában bátrabbá, elszántabbá válik.” Éjszaka nemegyszer elindultam négy-öt éves koromban szobámból a tágas ebédlőn át a bejárati vécé felé. Ám revolveres banditák lapultak a vitrin mögött meg az asztal alatt, ugrásra készen. S embernél is magasabb árnyak élték éjféli életüket. Az üveges ajtón át beszűrődő, gyenge fénytől a sarokba húzódtak vissza. Többször is nekieredtem, ijedten meg-megtorpanva, de végül mindig megfutamodtam (a villanykapcsoló a hosszú ebédlő másik végén, elérhetetlen távolságban volt). A fantáziám nem szorult élénkítésre, gazdagításra. A sötétben pontosan rajzolódtak ki előttem a kerevet mögött kuporgó, álarcos rablógyilkos puha körvonalai, és a falra vetette árnyékát a „titokzatos lény”. (Óvodai cimborámnak, Reiter Robinak viszont arról számoltam be részletesen, hogy új fürdőkádunk képes néhány centit a padló fölé emelkedni, ott lebeg finoman.)

Ádám bátyámnak (a későbbi tévérendezőnek), aki nővéremmel együtt anyám első házasságából származott, két jó barátja volt, János és Tamás. (János a háború utáni kommunista időkben rejtélyes helikopter-baleset folytán vesztette életét, egy „kormányunk” által megsegített afrikai országban, ahol orvosként dolgozott. Tamás viszont kiváló törvényszövegező jogászként ment nyugdíjba néhány esztendeje.) Bátyám kis szobája a ház mögötti kertre, diófákra nézett. Tulajdonképpen ez lett volna a konyhával szembeni cselédszoba, de házi segítőnk, Annus, dédapám, Vészi József hajdani háztartásának a szobalánya a volt inassal, Gyulával kötött házassága után házmesterként külön kis szuterénlakásba költözött a villa másik felén.

Tamás hegedülni tanult. Amikor egyszer óráról jövet a hangszerével toppant be Ádámhoz, én, az óvodás, kunyeráltam, hogy játsszon valamit. Mindig elbűvöl (ma is), ha valaki dallamokat csal ki valamiféle zeneszerszámból. Tamás elnyiszálta Boci, boci tarkát és a Szeretnék szántanit, de Ádám a rögtönzött hangversenyt ahhoz a feltételhez kötötte, hogy ezután „meglepetésben” lesz részem. Kiküldtek a szobából. Mintegy húsz perc múltán szólt ki egy síri hang, hogy visszajöhetek. Az ablakon összevonták a függönyt, a falilámpára piros kendő került, sejtelmes félhomály borult a kis szobára. Ekkor nyikordult a szekrényajtó, s lepedőbe burkolt szellem lépett ki odabentről, majd egy másik szellemalak bújt elő az ágy mögül. Mindkét kísértet magasra emelte a karjait, és ezt hörögte: „Túúlvilági cukrászda! Túúlvilági cukrászda!” A többi vihogásba fúlt. Én azonban megéreztem a halál leheletét, és azt, hogy a halál nem csak az öregek sora. A nagy kaszás jöhet akár holnap is, hogy kíméletlenül elragadjon a túlvilágra.

Júliusi születésű lévén, tisztiorvosi engedélyre volt szükség ahhoz, hogy hatodik életévemet éppen csak betöltve bevonulhassak az első elemibe negyvenhárom őszén. A fáradt mosolyú doktor bácsi fehér köpenyben fogadott.

– Hogy hívnak, kisfiam? – kérdezte.

– Nem tudom – mondtam. Tettettem a hülye gyereket..

– Hány éves vagy? – érdeklődött, közben anyámra pillantva, a doktor.

– Nem tudom – válaszoltam makacsul.

– A gyerek folyékonyan olvas – szólt aggódva anyám.

Ez már több volt a soknál. Remekül olvastam, színészi készséggel, pontos hangsúlyokkal, tökéletes értelmezéssel.

– Dehogy olvasok folyékonyan – legyintettem.

Szerencsére keresztapám, Petényi Géza gyermekgyógyász professzor igazolta, hogy szellemi érettségem alkalmassá tesz az elemi iskolai tanulmányok megkezdésére.

A környék nyugalmát látszólag még ekkor sem borzolta semmi. Hetente jöttek kicsinosítva délelőtti habos kávéra a „városmajori asszonykák”. Cecil a Fillér utcából, Manci a Trombitás utcából, tiszteletbeli kültagként Surányi Marianne Pestről.

Pest elérhetetlen messzeségben volt, a Duna másik partján szinte sohasem jártam. Amikor egyszer elvittek egy matiné-előadásra megnézni a Latyi Matyi, a cukrászinast Latabár Kálmánnal a címszerepben, úgy bámultam a Körút és a Rákóczi út sarkán a Nemzeti Színház impozáns szürke tömbjét meg a saroképületek zöld patinás tetődudorait, díszítményeit, mintha egy varázsszőnyeg külföldi metropoliszba repített volna. Számomra a nagyváros a Margit körút kanyonja volt, túl a Széll Kálmán tér mozgalmas zöldség- és gyümölcspiacán, ahol egy halaskofánál még békacombot is lehett vásárolni.

Szép vénasszonyok nyara volt negyvenháromban. Házunk előtt hatalmas gesztenyefa lombja takarta el az eget, a levelei már rozsdásodtak. A fa árnyékában ugrándoztunk a gyepen. Ádám elhatározta, hogy beviszi a labdát, és én éles hangon követeltem, hogy játsszunk tovább. Hirtelen fölpattant a szomszédos villa ablaka. Dely Katinka német nevelőnője jelent meg, ősz kontyával és cvikkeresen.

– Nem zajongani, bütös sidótyerekek! – kiáltotta haragosan.

Bár én már katolikusnak születtem, az egész család nevében igyekeztem helyesbíteni a mérges asszonyságot.

– Pardon – szóltam fel az emeleti ablakba –, mi kikeresztelkedettek vagyunk.

– Elhallgatsz, te bütös kikeresz! – vágta be az ablakszárnyat a fúria.

A világpolitika, mi több: a világtörténelem árnyai egyre erősebben vetődtek a Városmajor környékére, de ha anyám vagy Annus kezét fogva betértünk a Herzfeld-féle fűszer- és csemegeüzletbe, szemben a zöldséges Lánghoz vagy a Park cukrászdába, ott csak olyan helyi érdekű szenzációkról értesülhettünk, mint hogy Lakatos bácsit elgázolta és darabokra szelte a villamos. Lakatos bácsi szadista vénember volt, aki „Szófogadó és engedelmes a kisgyermek?” felkiáltással, cvikipuszi ürügyén, erős ujjaival akkorákat csípett az arcomba, hogy utána napokig sajgott a helye.

A légitámadások váratlan hirtelenséggel, éjszaka jöttek. Mély álmomban kaptak fel az ágyból a szüleim, és egy nyitott kofferban, ágyneműstől vittek a kazánházba, ahol a koksz mellett, lócákon ült a másik lakásból a Róth család, a házmesterpár és a mi kvintettünk. A Kis-Svábhegyen ugattak a légvédelmi „boforcok”. Egy éjjel, minden előzetes riasztás nélkül, iszonyatos dörrenés rázkódtatta meg az egész környéket. Elfáradt repülőgép dobta le a bombáit, és az egyik éppen a városmajori templom mellé csapódott, mély krátert vágva a sétaúton. Árkayné Sztehlo Lili művészi festett üvegablakait pozdorjává zúzta a légnyomás.

Hamarosan venisanctéra mentünk a Rákóczi gimnázium melletti kis templomba, majd megkezdődött az iskola. Kezdetben nagyon jó tanuló voltam, az Erzsi néni néven ismert Liedemann Hugóné egyik kedvence. Tetszett neki a kisfiútól meglepő svádám meg az olvasótudományom.

Hátamon iskolatáskával, hasamon a szíjon lógó tízóraitáskával ballagtam naponta az iskolába, s leereszkedve az Ezredes lépcsőn, épülő modern bérházak mellett vezetett el az utam. Egy üzlethelyiségben üvegfúvó kisiparos kezdte meg a felkészülést karácsonyra. Három férfi állt egymás mellett, a kemencéből a fúvószárral vettek ki kis adag izzó üveget. Hamar kész lett a gömb alakú karácsonyfadísz, ping, letörték a szárát, s egy asszony ezüstbe, aranyba mártogatta a gömböcskéket. Elbűvölő volt a látvány. A vörösen ragyogó massza, az üvegfúvók pufók arca, az ügyesség, a formálódó anyag, a gömbök tökéletes szabályossága, majd pedig nemesfém-ragyogásuk. A csodával nem lehetett betelni. Az iskolában már elkezdődött az első óra. Két pedellus becipelte a harmóniumot, és Erzsi néni énekelt a többiekkel, de én még mindig az utcán álltam, orrom a kirakatüveghez nyomva. „Még ötöt megvárok, aztán megyek” – mondtam magamnak, de a századiknál is az üveg előtt ácsorogtam.

Más baj is volt velem. Iskolából hazafelé nyomomba szegődtek a kutyák. Egy-egy kisebb vagy nagyobb korcs kóbor kutya követett meg-megállva, félretartott fejjel figyelve, mikor jön a hessegetés, mikor repül egy kő. Én azonban halk szavakkal biztattam e tépett ebeket, hogy csak jöjjenek velem. Naponta más és más kutyával érkeztem haza. Mindet szerettem volna befogadni. Ám a kutyákat, miután kaptak enni valami maradékot, Gyula bácsi kegyetlenül elkergette.

Még következett egy számomra viszonylag zavartalannak tűnő tél, mielőtt fölgyorsultak az események. Nagyokat szánkóztunk a Fillér utcán, a bátrabbak az Alvinci úton is lesiklottak, a mélybe hullva, mint a zuhanópilóták. A Marczibányi teret, a Ganz-csapat nyári labdarúgó-mérkőzéseinek színterét fölöntötték, a hangszóróból vidám bécsi keringő hangjai recsegtek, s ezekre bógnizott a jégen az ifjúság. De a szüleim egyre gondterheltebbek lettek, apám gyomorbetegsége rosszabbodott, terítéke mellett üvegcsék álltak glédában az ebédlőasztalon. Az Athenaeum könyvkiadó, legnagyobb sajnálatára, kénytelen volt elbocsátani.

Megérkezett a tavasz. „Erdei főd! Virágfőd!” – zörgött végig szekerével a Nyúl utcán egy élelmes budakeszi parasztember. Az Olasz fasorban német katonai autók robogtak.

Volt egy jól szabott, bordó-fekete csíkos, fémgombos kedvenc kiskabátom, arra is sárga csillagot kellett varrni. Anyám és nővérem szabták a hatágú csillagokat, mint ahogyan telente karácsonyfadíszeket szoktak összeügyeskedni. Azután Eszter nővérem egyszer csak elment apácának. Befogadták a szürkenővérek. Egy reggelen Ádám pakolt össze, beállt Erdei Ferenc szigetszentmiklósi kisbirtokára hagymaszedő napszámosnak. Anyám pénzt csinált: birsalmasajtot készített eladásra, vadgesztenyéből és házi zsírmaradékokból Annussal mosószappant főzött, megtanult műstoppolni.

Nyomasztó, bár csak elmosódott emlékeim vannak arról, hogy L. Jánoskával kézen fogva kivillamosoztunk egy város széli fiúintézetbe, a szalézi papokhoz. Nagy hálóteremben aludtunk, reggel mosakodócsarnokban tolakodva, lökdösődve tisztálkodtunk a csapoknál. Azután János újból kézen fogott, és hazavillamosoztunk. A rákövetkező napon Gestapo-fegyveresek szállták meg az intézetet. A zsidó gyerekeket kiválogatták és elhurcolták, néhány papot agyonlőttek.

Rózsi minden szerdán beállított hozzánk tojással, tejföllel, túróval. Vöröses hajú, tenyeres-talpas fiatalasszony volt, valamiféle arcidegbénulásos zavar miatt a ferde, barátságos mosolya ravaszkásnak tűnt.

– Elviszem a gyereket mihozzánk, Kilitire – mondta Rózsi anyámnak –, elnevelgetem Jenőkémmel, édes kis aranyvalagammal együtt.

Így kerültem a Sió partjára, a kétéves Jenőke mellé, második Pestről szerzett zabigyereknek. Miután apámat munkaszolgálatra vitték, anyám feltűnt a közeli Balatonlellén mint zsidó család által elbocsátott szobalány. Annus adta át neki a leánykori iratait. Ha nagy ritkán meglátogatott Kilitin, Annusnak kellett szólítanom.

A falusi iskolában kezdtem a második tanévet. Szinte minden kora reggel, még a tanítás kezdete előtt, ministráltam pap tanítónknak az üres templomban, és hő fohászt küldtem a Mindenhatóhoz, hogy hős katonáink tartsák a frontot, ne jöjjenek be az oroszok, akik, mint tanítónk mondotta, kardélre hányják a gyerekeket.

Mire újból lehullott a hó, bevonultak az oroszok. Anyám magához vett Lellére, majd Szegeden egyesült a család – apám nélkül. Hamarosan visszaköltöztünk a megtépázott budai házba. Ablakaink mind megvoltak, Annus és Gyula újságpapír közé csomagolva vitte le az ablakszárnyakat a pincébe. De a hátsó fertályon két szobát romba döntött egy becsapódó akna, az ebédlőben pedig, ahol egy ideig lovakat tartottak az oroszok, patkószögek nyomai tették ragyássá a parkettet, a húgyszag a padlóba ivódott. Munkások jöttek, a hátsó kertből elhordták a szemetet és a törmeléket. A bűzből ítélve azt feltételeztük, hogy hulla oszladozik a romok alatt, de csak egy halom rongy rohadt a diófák mellett. A leomlott szobák helyére teraszt húztak fel a kőművesek, hármunknak úgysem járt volna ekkora lakás. A kerítés mentén Gyula bácsi ólat és kifutót épített, szerzett tyúkokat. S ahol eddig pázsit zöldellt, veteményeskert létesült, még káposzta is termett benne. A szemközti ház előtt nem állt többé rendőr. Apámnak a főváros sírhelyet szavazott meg a Kerepesi temetőben.

A ház újból írók székhelye lett, ismét elindult a Válasz. A „városmajori asszonykák” kávédélelőttjei elmaradtak. Manci a Mauthausenből hazavánszogott férjét ápolgatta, Cecil a kerületi pártbizottság aktíváit szervezte. D. grófné a Nyúl utca tízből megőszült, meggörbült, összeaszott. Takarítani járt tehetősebb házakhoz.

Elmaradtak a vasárnap séták. Néha kimerészkedtem a Vérmezőig, ahol hosszú sorban rozsdásodtak a környékről egybegyűjtött tankroncsok, laposra nyomott páncélautók, fél kerekű ágyúk, mint egy totálkárt szenvedett hadtechnikai kiállításon. Keskeny vágányú pályatesten csillék hordták le a Vár romjait, hogy a Vérmező gödrét feltöltsék a törmelékkel.

Az Olasz fasor immár Malinovszkij fasor lett. A sarkon azonban újra megnyílt a Park cukrászda. Ugyanazon a napon mondta be a rádió, hogy a második világháború véget ért.

– Ha nincs háború, miről fognak szólni a hírek? – kérdeztem anyámat.

– Háborúk mindig vannak valahol – felelte összeráncolt homlokkal.

A Válasz nyomdaszámlái egyre nagyobb összeget tettek ki, miközben a minisztérium leállította az előfizetéseket iskolák és könyvtárak számára. A Molnár-villát el kellett adni. Végül szoba-konyhás házikóban kötöttünk ki. Életem új színtere a Zugliget lett.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben