×

Pieta profana

Czigány Zoltán

2003 // 02
Felhők jártak Róma felett, az eső is eleredt néha, dél körül azonban jött egy tenyérnyi napfolt (már amennyiben tenyérnyinek tekinthető, mondjuk, az Angyalvár tetején álló, Szent Mihály arkangyal szemszögéből egy egyszerre legfeljebb két utcácskába bevilágító fénysugár), és ez a kicsi derű végigsétált a városon. Lecsúszott a Gianicolo oldalán a Trastevere görbe utcáira, kedve szerint kiszínezte a tetőcserepeket és a macskaköveket a sikátorokban, éppen csak annyi időre, amíg Arno, a fekete kutya föltápászkodhatott, és lassan kisétálhatott az üres trattoria ajtaján, aztán átlendülve a Tevere menti platánsoron majdnem szabályosan átkelt a Ponte Cestión, a kórházszigetre vezető hídon, csak mielőtt elérte volna a túlsó partot, akkor hagyta el a Kezdet és a Vég kétarcú szobraival díszített Ponte Fabriziót, megvillant a hínáros, békanyálas Teverén, megérintette a platánokat, melyek ugyanolyanok voltak ezen a parton is, mint a másikon, aztán a Marcellus színház falait súrolta, és megtorpant kissé az antik boltívekre rakott lakások fölött, de nem várt soká, elvonult a Capitolium dombja előtt, majd mintha megijedt volna a királyi emlékműtől, váratlanul befordult egy sarkon, és megint szűk utcák fölött járt, fényesre lobbantotta egy szökőkút medencéjét, amibe négy teknősbéka kapaszkodott fel, aztán fölragyogott a villamossíneken, mikor az autók között átkelt a Via Arenulán, egy nyolcéves, fekete fiú, celofánba csomagolt virággal kezében fölnézett rá a Via dei Chiavari sarkán, kicsivel odébb sugározni kezdtek a festett minták egy barna házfalon, és a kopott Szűz Mária-képen tündökölni kezdett a por, a Campo de’ Fiorit csak félig érte, mintha átlósan elosztotta volna a Piazza del Biscione sarkától Giordano Bruno szobrán át a pékig, a pékbolt fölött is állt egy kicsit, sütött, s mikor elindult végre a Via dei Capelliarin, egy asztalos kitette lakkozásra váró székét a műhely elé, a kis közön, a Vicolo del Bollón áttért a Via del Pellegrinóra, ahol egyszerre két antikvárius lépett ki a boltjából egymással szemben, itt aztán úgy nézett ki, hogy elvész a háztetők között, nem volt pontosan követhető az útja, az bizonyos, hogy a Vicolo della Moretta mellett, a Via dei Banchi Vecchi sarkán fölizzottak fehéren a falról lenéző, terrakotta Szent Kristóf-kép előredomborodó formái, de talán egy perc múlva már az apró hullámokat karikázó halak hátán csillant fel, megint a Tevere fölött, majd egyenesen a Castel San Angelo tetejére szállt, és ott megállt, csöppet sem mozdult tovább, mintha Szent Mihály arkangyal szárnyába akadt volna, miközben körben, a Hadrianus-mauzóleum körül élesen esni kezdett az eső.

Ugyanakkor tisztán tűzött a nap Kolozsvárra, legközelebb csak a Király-hágó környékén vagy a Vlegyásza magasában volt néhány felhő, s a Szent Mihály-templom tornyán körbefutó kerítés íves mintáinak árnyéka összezsugorodva, torzan feküdt a keskeny erkély padlózatán, úgy, hogy lentről senki sem láthatta. A sarokra érkező autóból egy férfi és egy gyermek a tér felé nézett, a férfi meg is szólalt, és a Szent Mihály-templom irányába mutatott, csak a fekete nő fordította fejét másmerre, halántékát az üveghez nyomta, fölpillantott a Continental Szálló ablakaira, aztán visszafordult férje és gyermeke felé.

Zebegényi ekkor még mindig az előtt az élesen kiugró és fölfelé elkeskenyedő sarkú, barna ház előtt állt, melyet korábban sugárzóvá tett a városnéző napfény a Piazza del Biscionén, és nem gondolt Kolozsvárra. A falra festett, de már erősen megkopott, indázó mintákat figyelte, aztán a Madonna-festményt, végül az olvashatatlanná fakult fölirat két oldalán a két lófejet. Talán versenylovak voltak, talán az egyik csikó. A Mária-kép mellett két nagyobb, a lovak két oldalán két kisebb ablak nyílt, s az egyikből a redőny fehér zsinórját az egyik ló fülére akasztotta a szél. Zebegényi látta, hogy valamit jelenvalóvá tesz a festett vagy faragott kép, és tudta, hogy a jelenvalóságnak van persze ennél titkosabb és veszendőbb formája is.

Napok óta Rómában volt, és ezen a délelőttön úgy érezte, minden beteljesült, amit várhatott, már valóban nem maradt más hátra, mint a szemlélődés. Az első napok szellemi élményeiből már korábban saját teóriákat gyúrt, egy ideig olyan volt a feje, mint egy önkéntes esszékötet, aztán a vacsorák a Campón vagy a város más kisvendéglőiben, a kagylók, tészták, déli saláták magát az evést is megszerettették vele, amit addig csupán szükségszerűségnek tartott, a könnyű chiantit kortyolva megismerhette, hogy az ivás sem csak kényszerűséget vagy lemondást jelenthet, hanem egyszerű élvezetet is, az olaszok lelkületét pedig úgy húzta magára, mintha mindeddig meztelenül állt volna a félelmek és keserűségek szakadó záporában. A Via Giulián lakott, a Falconieri-palotában, abban a szobában, ahol annak idején a palota fűtője vagy kapusa aludhatott, de lakása ajtaja egy pálmafára nyílott, és ha kilépett az utcára, máris a város közepén volt. Mit kívánhatott volna többet, ha e mögött az ajtó mögött annyiszor és úgy szeretkezett azzal a nővel, akivel és ahogyan és amennyiszer tizenöt éve szeretett volna? Ideje volt a szemlélődésnek.

A Piazza del Biscione nem is tér volt, inkább csak egy háromszögű beszögellés, amelynek egyik csücske a nagyobb Campo de’ Fiori sarkával volt azonos. Zebegényi percek óta állt a barna házfallal szemközt, nézte Szűz Máriát, de egy másik Szűz Mária arcára emlékezett. Minthogy kissé másnapos volt, kedve volt végiggondolni egyik korábbi teóriáját, azt remélve a szellemi tornától, hogy úgy hat majd, mint a testi, s a gondolatok gyorsabb áramlásától hamarabb kitisztul a feje. Két nappal azelőtt a vatikáni San Pietróban először nem tudta elhagyni a sokadszor látott Pietát. Állt előtte, aztán kicsit balról, kicsit jobbról, majd egészen szélről nézte, az oldalsó boltív alatt a hideg márványhoz szorítva halántékát, végül még egy fahrtot is csinált, vagyis elsétált a szobor előtt úgy, hogy le sem vette a szemét róla, s közben egy tucat turistát taszított vállon. Akkor kezdett megfogalmazódni benne az a teória, amit a Szűz Mária-kép alatt állva akart újból végiggondolni. De a teória kifejezés a kezdeteknél eltérítette, mert eszébe jutott, hogy gyerekkorában, egy ifjúsági regényben teaórának olvasta, s minthogy a történetből hamar kiderült, hogy valami komoly dolgot is hordoz a szó jelentése, a teaórát egy olyan teadélutánnak képzelte, ahol tudósok tárgyalnak csöndben, esőben, szürcsölve. Teaórája szerint nem a nőalak, hanem a férfialak felől közelíthető meg a szobor lényege. A Pieta nem a halál fölötti szomorúságot, hanem a halálfélelmet ábrázolta: Mária fájdalmánál inkább Michelangelo vacogását. Jól látható volt, hogy a márvány Mária nem anya, hanem képzeletbeli, fiatal nő, gyönyörű arccal, erős öllel, a lepel alatt aránytalanul nagy combbal, melyen a gyermektestű férfi fekszik kimerülten, de nem holtan. Alélt, vergődő, szenvedő test, csak a lába mozdul. Nem ölel már, de még ölelésre vár. Mária egyszerűen az a nő, akinek minden férfi a karjaiba menekülne a halál elől, és annyiban persze anya is, amennyiben a férfiak vágyakozásában a gyerekkori, anyától várt ölelés vágya is él. Zebegényi a piactér felé fordult. Nem szentségtörés mindez, gondolta, ha nem Krisztusról és a Szűzanyáról van szó, hanem Michelangelóról. Efelől pedig sosem lehetett kétség. Egyedül erre a márványtömbre véste oda nevét a szobrász, de botrányos módon, a nőalak mellei közé, egy szalagra, nyilvánvalóan azért, hogy aki ránéz a Pietára, lássa ugyan a Szűzanyát is, és lássa Krisztust is, de egészen világosan lássa azt is, amit a szobor mutat, Michelangelo félelmét: a veszendőségében gyermekien gyámoltalan férfilélek segélykérését a nő erősebbnek hitt, vigyázó és vigasztaló lelkéhez, vágyakozását ölének óvóhelye felé. A sátrak alatt a pizzafűszerestől a halasok felé tartott. Orrában vitte tovább árustól árusig az illatokat. Vajon lehetne? Édesanyánk vigasztaljon az utolsó órán, hajoljon fölénk, és mondja, hogy nem baj! Szeretőnk öleljen át még egyszer, a hullakamra bádogasztalán! És ha egyik sem, akkor Szűz Mária! Akkor a hideg kőbe vetett hit marad. Elégedetten belenézett egy halott hal szemébe. Tudta, hogy a Mária és Krisztus között, a kőben feszülő erotikus viszonyról való elképzelését azzal söpörné le azonnal egy kételkedő barátja, hogy mindez nevetséges feltételezés, hiszen a szobrász homoszexuális volt. Egy bizakodó barátja pedig szomorúan azt mondaná, mindez perverz képzelgés csupán, a szobrász mélyen vallásos volt. Zebegényinek azonban igazából se ilyen, se olyan barátja nem volt, akinek elmondhatta volna, hogy egy buzi érdeklődési körét messze meghaladó élmények élnek a szobor nőalakjában, aki anya, nő és Szűz Mária egy személyben, s abban is biztos volt, hogy egy remekmű sokrétűségébe bőven belefér, hogy az alkotónak azok az érzelmei, melyeket megrendelői és kora előtt talán titkolt, de akár önmaga előtt sem tisztázott, ezek a rejtett sejtelmek ötszáz évvel később is átjárják a szobrot a szemlélő segítségével, hogy újból végigfussanak Mária arcán, kezén, leplének redői alatt, és Krisztus és Michelangelo meggyötört homlokán. Fekete esernyőárusok állították meg a piaci bódék mellett, akik úgy bújtak elő az eső után, mint a gombák.

Fenének kell ernyő, gondolta Zebegényi. Egyáltalán semmi sem kellett neki, megkapott mindent az elmúlt napokban, amit kívánt. Maga is meglepődött, miért nézett olyan keserűen a néger esernyőárus szemébe. Csak ami nincs – ugrott eléje a verssor, aztán az is, mifélék jártak a fejében azonnal, a szeretkezések végén, mikor még maradnia illett, de már régen máshol járt. Csupaszon, boldogan feküdt egy meleg ölben, két kedves mellen, és a Pietát látta megint. Csak ami nincs: nem volt érdekes, miután megtörtént. Nevetséges, valahonnan messziről látott, állati ösztönné töpörödött az órákat, máskor napokat, heteket betöltő vágy, akár a nemi szerve, ami előbb még büszkén feszítő szellemi vezér volt, azután meg kellett törölni az orrát, mint egy kisgyereknek. Zebegényi tudta, vannak komoly férfiak, akik higgadtak maradnak a bajban, s ugyan ez sem állt távol tőle, legalábbis a hülyéskedéshez kétségbeejtő helyzetekben is maradt kedve, az azonban sokkal jobban illett rá, hogy higgadt maradt a boldogságban. Beteljesülő vágyai nem tették elégedetté, a legnagyobb örömökig is föl tudott emelkedni békétlensége. Egy kórházi ágy fogságából vagy egy ukrajnai város fagyos, sötét éjszakájából valószínű, hogy eszelősen vágyott volna mindarra, amit Rómában megkapott, most mégsem érezte sokkal különbül magát, csak nehezebben talált rá arra, amivel elégedetlen lehet. De aztán rátalált. Nem volt megelégedve azzal, hogy meghal. Különösebb oka nem lehetett az efölötti méltatlankodásra, mint másnak, mert ő sem tudta, hogy másnap, hetek múlva vagy évtizedekkel később hal majd meg. Csak azt tudta, hogy ez sem fogja már érdekelni, miután megtörtént.

Még voltak kétkerekű kordék a téren, de azt már megfigyelte, hogy esténként nem a Campóra érkező utcákba zsúfolják össze őket, csupán a sötét és piszkos belső udvarokban lehet látni belőlük néhányat. Divatos hely lett a Campo de’ Fiori. Sötétedés után fiatalok tömege lepte el a teret, és Giordano Bruno szobra körül már nem hallgatag festők árulták délután készült képeiket, hanem a fejhangon üvöltő pakisztáni bűvész és a ki tudja, honnan jött alkalmi zenészek bandái szórakoztatták a kordék helyébe kitett asztaloknál vacsorázó vendégeket. Zebegényi megállt a szobor mögött, és az áruk fölé feszített ernyők közötti réseken a Piazza del Biscione felé nézett. Amilyen szabálytalan és esetleges képkivágást engedtek a széles, szürkésfehér ernyők, éppolyan szabálytalan és esetleges volt, ami kőből épült a térnek ezen a végén. Mintha egy színpadi díszletet oldalról látott volna: a Piazza del Biscionéra néző palotahomlokzat mögött egymás mellé és tetejébe toldott épületrészletek emelkedtek a Campo fölé, mintha az első szint fölött már több ház akart volna elférni egyetlen házhelyen. Egy kicsi, fehér, klasszicista épület tetején négy oszlop állt, talán egy egykori terasz díszei, de már félig befalazva a jóval szegényesebb és sötétebb, kétemeletnyi folytatásba. Pompa is, nyomor is, de elapaszthatatlan folytonosság. Mellette megint alacsony, díszletszerű épület fehérlett, kis erkéllyel, amellett pedig a Cinema Farnese. Zebegényi a Bruno bal kezére eső házak felé fordult. A tér fölső sarkában, a pék közelében is egy palota állt. Vörösessárga lehetett, mint a középkori Róma legtöbb épülete, melyeket marhavérrel kevert malterral vakoltak be. A Palazzo Farnese felé vezető utca túlfelén már hófehérre festették a nagy házat. A lefutó eresz mögül kiálló, levegőbe lógó téglák jelezték a szomszéd épület régi magasságát. Itt most jóval alacsonyabb ház állt, de beljebb, annak tetejére is még egy, majd még beljebb még egy apró emeletet építettek. Pár lépésnyi szobák lehettek ezek a magasban, apró ablakokkal. Ez volt a tizenhármas számú ház, s ennek az aljában működött az a Vineria, amelyet Zebegényi már régen megszeretett, s amely felé ekkor is elindult Bruno bronzköpenye alól.

A Vineria egyetlen, a ház belseje felé hosszan nyúló szoba volt, és hosszában állt a fából épített pult is. A négy falat polcok, üveges faszekrények borították, és akár egy múzeum tárlói, tele voltak zsúfolva különleges és drága palackozott borokkal. A kávéra, capuccinóra vagy valami töményre betérő reggeli vendégek már elmentek mind, csak Ludovica, a fiatal kocsmároslány és Szent Mihály arkangyal volt a boltban. Ludovica, akinek néhol inkább szőke, néhol inkább barna volt a föltűzött haja, a pultra könyökölt, és egy színes újságot olvasott. Szép volt, talán csak kicsit nagy volt az orra, és sovány az arca, mint általában az északi lányoknak. Az arkangyal az üvegszekrények és polcok alá beugró fapadok egyikén ült, és fölfele nézett, mintha a helyiség vastag és vén, barna gerendáit vagy a kazettákra osztott famennyezetét vizsgálná. Nagy feje volt, mint egy csecsemőnek, kissé hullámos, ősz haja, de nem látszott idősnek. A szoba hátsó harmadában, keresztben ugyan volt egy téglából rakott, elnyújtott ívű boltozat is, de a belépő vendég először mégis azt látta, hogy a Vineriában minden fából és üvegből, jórészt borosüvegből van, mert a fapadok támlája fölötti tükrök megkétszerezték az álló és fekvő palackokat.

Nem iszom délelőtt semmit sem, határozta el Zebegényi, de nem volt biztos abban, hogy mit fog mondani a szája. Ludovica fölnézett, elmosolyodott. Zebegényi azonnal értette, miért tetszik neki itt, Rómában a lány északias arca. Ez is a város teljességéhez tartozott, ahhoz a sehol másutt meg nem található sugárzáshoz, mely annyi embert a városba vonzott. Rómának nem egy vagy két sajátossága volt, Rómának éppen az volt a sajátossága, hogy minden rómaivá vált, ami idekerült, vagy itt épült egymás tetejére. Zebegényi is mosolygott, méghozzá igen elégedetten, mert a szája is teát kért. Míg Ludovica az ital elkészítéséhez kezdett, végigfuttatta szemét a borosüvegek végtelennek látszó során, tekintete elsuhant a téglaboltozat íve alatt, végül maga is megfordult, és a csodálkozással együtt meglepte a fölismerés is, hogy ezt miért tette, mert úgy akadt össze a szeme Szent Mihály arkangyaléval, mintha az már régóta nézné őt.

– Inter? Milan? Esetleg Juventus? – kérdezte az arkangyal.

Zebegényi csodálkozása az arcára száradt.

– Csak mert rá se pillantott a zászlóra, azért gondoltam, hogy nem a Rómának drukkol.

Az angyal várakozva nézett Zebegényi szemébe. Zebegényi visszafordult a pult felé. A keresztben kifeszített nagy, piros lobogón, a Campione d’Italia fölirat alatt Róma csapatának győzelmei, kupák és évszámok lebegtek.

– Nem tudom – fordult az arkangyal felé bizonytalanul, de már megint mosolyogva Zebegényi –, én magyar vagyok, Budapesten élek. De ha akarja, mostantól a Rómának drukkolok, otthon úgy sincs kinek.

– Igen – mondta közömbösen az angyal, és maga elé nézett, mint aki már egészen másra figyel.

Zebegényi megint visszafordult a kocsmároslány felé, de csak a hátát látta, és a fenekére feszülő, szürke pamutnadrágot. Marha, összegezte az elmúlt pillanatokat magában.

– Kiájulhatnának már maguk abból a Herczeg Ferencből! – szólalt meg újból az angyal.

Zebegényi újabb csodálkozásába most már egy kicsi türelmetlenség is keveredett.

– Gratulálok! – mondta kedvesen. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól ismeri a magyar írókat.

Az angyal büszkén bólogatott, és ezzel még egypár csöpp türelmetlenséget töltött a meglévő mellé.

– Csak talán eltévedt kissé az időben. Ma már senki sem olvassa Herczeg Ferencet.

– Bocsánat! – mondta komolyan az arkangyal. – Nem az időben járok.

– Hát hol?

– Isten dicsőségében. – Megint maga elé nézett, a kocsmapult falába. – Mindegy. Ugyanúgy nem fogják olvasni, mint Herczeg Ferencet.

Zebegényi szerette volna már megköszönni a lánynak a teát, de Ludovica még mindig háttal állt a pult mögött. Szokása szerint csak az ital kortyolása közben vagy utána tette volna, most mégis elővett egy cigarettát, és meggyújtotta. Csalódottan látta, hogy hamutartót sem kell kérnie, mert válla mellett volt egy, a pulton. Az angyal hallgatott, de már ettől is tovább nőtt Zebegényiben a korábbi türelmetlenség.

– Maga római? – kérdezte, és magasra, az öreg, barna fakazetták felé fújta a füstöt.

Az angyal fölnézett rá, mosolygott. Zebegényi csak ekkor vette észre, milyen csecsemősen nagy, bár azokénál mégis egy kicsit hosszúkásabb feje van a férfinak. Szakállat nem viselt, de kissé hullámos haja teljesen fehér volt. Nehezen találgatta a korát. Öltözéke, a fehér ing és a fekete nadrág sem sokat árult el róla, legfeljebb annyit, hogy nem csavargó. Vagyis rendes körülmények között élő őrült, állapította meg Zebegényi.

– Fut egy elhagyott vasúti sínpár, kinn a tengerparton, Tirrenia és Marina di Pisa között – mondta az angyal lassan, megint Zebegényi szemébe nézve. – Néhol fölbukkan a vágány a parti erdők szélén, másutt teljesen eltűnik a füvek, a bokrok és a fák alatt. Ahol néhány méternyi látszik belőle, ott is magas fák állnak a két sín között. Valamikor nyaralók utaztak rajta. Nézték a fák mögül előbukkanó tengert, csomagjaikhoz kapkodtak. Tele volt a szívük örömmel, vagy mélyen el voltak keseredve. Valamikor, sok küszködéssel, türelemmel, vagy átkozva a munkát, csak elviselve a megélhetésért, megépítették a pályát. A tenger felé futó aszfaltutakon, a kocsiban is érezni az apró döccenést, mikor az út átvisz a sínek fölött. Talán nem veszi észre senki sem. Ezer kilométer döccenései között ki gondol arra, hogy egy keservesen megépített vágány rázta meg most a vállát, egy nem látható sín, amin az egykori boldogok és boldogtalanok utaztak? Marina di Pisában most is áll az állomásépület. A városka egyik utcája öblös zsákká tágul előtte. Hosszú, egyik oldalán egyszintes, másikon kétszintes ház, középütt toronnyal. A fölirat is ott van rajta: Ferrovia elettrica. A torony tető alatti része széles terasz is, ahonnan messzire látni, és óra is van rajta, csak nem jár. Alul két kapu van, melyeket a három oszlopra támaszkodó, cserepes fedél véd. Az alacsonyabb épületrész mellett ott a fűvel benőtt rakodópadka, a bejárat előtti téren pedig padok állnak. Egyforma, holdszínű padok a várakozók számára.

Ludovica Zebegényi keze mellé tette a teát.

– Maga ott él? – kérdezte Zebegényi.

– Én vagyok az állomásfőnök – mosolygott Szent Mihály arkangyal. – A lelkek utaztatója.

Zebegényi megköszönte a gőzölgő italt. Öntött a csészébe, kavargatni kezdte, aztán barna cukrot is rakott bele. Hallgatni szeretett volna inkább, mert tartott tőle, hogy ha beszélni kezd, újabb gyanús történetekhez kell majd bólogatnia, de, talán azért, mert a teának jól láthatóan sokáig kellett még hűlnie, mégis megszólalt.

– Tudja, biztosan tudja, ha ilyen jól ismeri a magyarokat, hogy aki egy megcsonkított, egy maradvány országban nő föl, ahol nem szabad beszélni a történtekről, az mélyen vonzódni kezd a régi dolgok iránt. Mikor látja azt is, hogy az új, hirtelen földagadt országokban milyen kétségbeesetten irtják az évezredes múltat, a hagyományokat, a nyelvet, akkor tisztelni és szeretni kezdi a veszendő dolgokat. Ezért aztán, bárhol vannak is a világon, hozzám közel állnak az ilyen elhagyott sínek, egykori állomásépületek.

Kíváncsi, majdnem büszke várakozással nézett a férfira, de az nem szólt semmit sem, sőt, olyan volt az arca, mintha éppen csak udvariasságból nem vonna vállat. Az ajtó felé fújta a füstöt. Látta, ahogy kilebben a térre, és eltűnik a ponyvasátraknál, még Giordano Bruno lába alatt.

– Ez biztosan más annak, aki itt él. Aki majdnem mindig testi kapcsolatban van több ezer év valamelyik korszakával. Ha leül egy kőre, ha megmossa a kezét egy szökőkútnál…

Zebegényit kezdte zavarni, hogy a férfi nem szól semmit sem, holott csaknem az ő kedvéért kezdett el beszélni. Az angyal valóban unottan nézett vissza rá, mint akinek mindegy, hogy Zebegényi mit beszél, de az legalábbis mindegy, hogy Rómában, Kolozsvárott vagy a sarkkörön túl él az ember.

– Ezért aztán itt a legjobban fölismerhető – folytatta egyre bizonytalanabbul Zebegényi –, hogy nem sok, ami mostani, és maradandó lehet. Például Pisában – a férfi szemébe nézett –, tudja, ott az a fűre letett korona, a Battistero, a bazilika és a torony. Biztosan sok gazság is fűződik az építésükhöz, de ha megáll mellettük egy percre, akkor máris világos a szándék: ezek az emberi lélek építményei. A feladatuk is az volt, hogy a lélek vágyait szolgálják. Mi marad majd a mi időnkből? A test vágyait kiszolgáló, eldobható áruk üres csarnokai? Hatalmas, üres termek?

Az arkangyal ekkor tényleg megvonta a vállát.

– Vannak jelentéktelenebb időszakok, akár századok is, utólag nézve. Csak senki sem mondja ki szívesen a jelenről, hogy jelentéktelen. Más tekintetben meg nem is az: ha például nem a templomokat, hanem a borzalmakat számolja össze, akkor igen jelentős században született.

– Igaz. Nem is a műalkotásokat ítélik meg, hanem a borzalmakat, melyekről szólnak.

Zebegényi elnyomta a cigarettát, beleszürcsölt a teába, és megégette a száját.

– Tévúton jár, aki más korba vágyik – mondta az angyal. – Csak mert ön az emberek lelkét említette: éppen a lélekhez mérten mindegy, hogy a Battistero építésének idején vagy a haláltáborok és bevásárlóközpontok korában él az ember. Ha a lélekről komolyan beszél, akkor, bocsásson meg nekem, s nagyon kedves volt, amit a vasúti sínről és az állomásépületről mondott, de akkor mindegy, hogy egy megcsonkított vagy egy fölpuffadt, egy katonailag megszállt vagy szabad, vagy még éppen létre sem jött országban nőtt-e föl. Teljesen mindegy, hol és mikor.
A lélekre fölöslegesen fölhúzott gönc csupán a tér és az idő.

Zebegényi a kocsmároslányra nézett, de Ludovica megint az újság fölé könyökölt, és nem figyelt rájuk. Újból belekortyolt a teába, elszántan nyelt belőle keveset.

– Hát mi fontos, ha komolyan beszélünk a lélekről? – kérdezte halkan Zebegényi.

– Akkor Isten törvényei és Krisztus szeretete – mondta ugyanolyan halkan az angyal. – Aki eszerint él, azt bárhol és bármikor érheti a halál, nem marad adósa a földön senkinek, nem hagy befejezetlenül semmit sem, s ezt a megnyugvást éppen a lelkében érzi.

Szektatag, döntött magában Zebegényi. A focival kezdte, most tartunk a krisztusi szeretetnél, az előfizetéssel fogja befejezni. De nem bánta már, hogy szóba állt a nagy fejű férfival. Égett a nyelve és a nyelőcsöve. Csöndesen ivott még a teából, és érezte, hogy pillanatokon belül tüzet fog fújni a fondorlatos kerítőre, és megtisztítja tőle a világot, de legalábbis a Vineriát. A biztonság kedvéért megint rágyújtott: ha a tűz mégsem lenne jól látható, legalább füst legyen.

– Engem pedig a száguldás érdekel – mondta makacsul. – Mikor a sziklák alatt, a belső sávból a leállósávba áthúzva vágom le a kanyart. Újabb és újabb csúcsokat igyekszem fölállítani Róma és Budapest között. Uram, én nem akarok fölkészülve lenni a halálra. Készüljön föl a halál! Készüljön föl, ha el akar vinni, mert lehet, hogy észre sem veszem, annyi a dolgom. Rengeteg, amit el kell intéznem, el kell érnem, s van, amit létre kell hoznom. Percről percre harcban állok az idővel, küszködöm vele, hogy én érjek el valakit, valamit, én érjek el valahová előbb, mint ő. Mi követelhetné ezt a tempót, ha a túlvilágra gondolnék, s nem a gyerekeimre, a pénzre és a tengerpartra? – Kettőt szívott a cigarettából, a pultra tett dobozra pillantott, és meglepve érezte, hogy örömmel tölti el a fölirat a cigarettásdobozon: Muratti. Ezt a cigarettát nem lehetett a hazájában kapni. – Az a remény hajt, hogy túl leszek mindenen, és a homokban heverek majd, hallgatom a hullámokat, és égeti a bőrömet a nap. Egészen érzékeny lesz estére, mikor a borozás után a szerelmem bőréhez ér. Úgy élek, hogy mindig erre a tomboló kánikulára gondolok, erre a mértéktelen nyárra. Délre! Nápolyban most is dél van. Mindig dél van. Ott szeretnék élni, vagy úgy, mintha ott élnék! Nápolytól délre már nem fertőz az ésszerűség és a haszonelvűség lelket bénító betegsége. Talán nem is adható el divatos könnyedségnek a sima kiüresedés. Valahogy a tudaton túl is érzékelhető a környező világ. Délen, az Isten verőfényében, ott még átmelegedhet a lélek, és átforrósodhat a test. Uram, én szeretném átélni mindazt, amit elveszítek majd!

Zebegényi azt hitte, zavarba hozta a férfit, de még el sem érte a feléje fújt füst, az arkangyal már megkérdezte:

– Miért nem azt akarja átélni, amit megnyerhet majd? – Mosolyogva nézte Zebegényit. – Akkor lenne jó a részideje Budapest és Róma között!

Zebegényi ivott a teából, aztán újból töltött a csészébe a kis fémkannából.

– Száguldani, mint egy esőcsepp a sűrű ködön át… A sárig? – kérdezte Szent Mihály arkangyal. – Az ellenkező irányt javasolnám.

Zebegényi nem fordult a férfi felé.

– Lehet, hogy rosszul fejeztem ki magam, de a nap, a tenger és a verőfény szavakat biztosan értette.

– Igen. Ha csak a szavait figyeltem volna, azt mondhatnám, élveteg vágyakról beszél. Szerencsére magát is figyeltem.

– És akkor mit mond?

Az angyal legyintett.

– Panteizmus.

Zebegényi egy fél lépést tett az angyal felé, aztán fölemelte a karját, kifelé mutatott, a térre.

– Itt?

Az angyal kinézett a piac felé.

– Itt? – kérdezte még egyszer Zebegényi. – Ahol fölgyújtották a bölcs Giordano Brunót? Mert a világ egészében látta Istent? Itt kinek a nevében legyintget és ítélkezik? A papok nevében? A haramiák nevében?

Az angyal még mindig a téren megnövekedett sokaság mozgását figyelte. Csak sokára válaszolt, de nem nézett még akkor sem Zebegényire.

– Dehogy. Szó sincs róla – mondta lassan. – Emberek voltak.

Zebegényi hirtelen mozdulattal kiitta a teát mind. Nem figyelt az angyalra. Markában érezte a nagy fejű férfit.

– Egyetlen jól irányzott villámcsapás kell csak Giordano Bruno diadalához és a magafajták elgondolkodtatásához. Képzelje el, hogy megsötétülnek a felhők! Nemsokára vad zivatar szakad erre a térre is. Egy kis ideig a ponyvák alatt még tűrik az árusok, de aztán a vásznak is elnehezednek, kezdenek átázni, csurogni fog a víz a cseresznyékre, fűszerekre, halakra. Mire kapkodva, megázva elpakolnak, és összecsukják fölöslegessé vált ernyőiket, már hatalmasan dörög az ég. Gyorsan kiürül a tér, a kövezeten fölgyűlt vízben fröcsköl az eső. Kering a könnyű szemét a szobor talapzata körül. A mennydörgésektől rezegnek az ablakok, újból és újból beindul néhány visító riasztó. Aztán belecsap a villám Giordano Bruno szobrába. Lehet, hogy beszakad tőle a Vineria ajtajának üvegtáblája. Ide, a lábáig szállnak a szilánkok. A szobor talán nem hasad ketté. Talán meg sem olvad Bruno bronzköpenye, és nem kezd lassan lefolyni a talapzatra. De föllángol Giordano Bruno! Megint ég. Ég rajta a lerakódott por, penész és galambszar. Ha ezt a lángba borult alakot látná itt a téren, mire gondolna? Mert én azt hiszem, akkor csak kétféle dolog juthatna eszébe. Isten kínos kudarca vagy a természet diadala.

– Maga először jár Rómában, ugye? – kérdezte az arkangyal.

Zebegényi kezében félrebicsaklott a cigarettacsikk, mikor el akarta nyomni. Sietősen seperte le ujjhegyeiről a hamut.

– Dehogy – mondta közben.

– Május elején nem csapkodnak a villámok. Talán majd nyár végén. De azt hiszem, akkor sem kérhető számon a légkör hideg és meleg áramlatain, hogy miként hatnak egymásra.

– Nem is a légkörön akartam számon kérni.

– Isten pedig egyszer sem gyújtja föl Giordano Brunót.

Az angyal megint mosolyogva, csaknem vidáman nézett Zebegényire.

– Persze. Igaza van. Nem is az Istenen akartam számon kérni – mondta lemondóan Zebegényi. Csak magán, gondolta még, de nem mondta ki. A cukortartóból egy barna kockacukrot vett a szájába, és szétroppantotta. Amíg szétmorzsolta az apró cukordarabokat a szájpadlásán, a lány felé fordult. Ludovica fölpillantott rá, félig elmosolyodott, de közben máris visszanézett a színes újságra. Zebegényi érezte, hogy a férfi még mindig rajta tartja a szemét, de hirtelen belefáradt a beszélgetésbe. – Szeretném kifizetni a teát! – mondta.

Ludovica folytatta előbb félbehagyott mosolyát, és a pult túlsó végébe indult, a pénztárgéphez. Zebegényi a lány szürke, pamutnadrágos fenekét nézte, és megint fölágaskodott benne az elégedetlenség.

– Tudja, azért azt furcsának tartom, kicsit igazságtalannak – fordult a férfi felé, aki éppen úgy nézett rá, ahogyan várta –, hogy Isten nem is avatkozik a világ dolgaiba, vagyis nem vállal felelősséget, de azért néha mégis beleszól. Kiváltságosoknak megjelenik valamelyik személyében. Protekciós vámosokkal, halászokkal elbeszélget. Egy gyűlölködő farizeusnak föltűnik az útján. De az enyémen csak vámosok és rendőrök bukkannak elő.

– Szabad akarata és szabad szelleme van. Azt tesz, amit akar, vagy amit bír, és azt is ért meg, amit akar. És amit bír – mondta az angyal, és várakozva nézett Zebegényire.

– Köszönöm – mondta Zebegényi. – Maga arról beszélt, kissé nagyzolva, hogy nem az időben él. Isten miért választott Krisztus eljöveteléhez időt és helyet? Miért nem folyamatos a megváltás? És mi az, hogy választott nép? Bocsásson meg, uram, de nem érzi úgy, hogy a legkevesebb esélyegyenlőség nevében is botrányos ez? Legalább ötezer évenként választhatna újat!

Az arkangyal a fejét csóválta.

– Azt hiszem, megint csak azért ilyen izgatott, mert az emberi történelem szempontjai szerint kérdez.

– Nem is kérdeztem. De hát mi a fene alapján kérdezzem? A haramiái története alapján?

– Akkor is ugyanott tart, ha az áldozatok története alapján, vagy az egyiknek sem nevezhető tömegek története alapján kérdez. Emberek mind, esendőek. Mondtam már: azt ért meg, amit akar, és amit bír.

– Tehát vagy sokkal ostobább vagyok egy egykori halásznál, vagy mégiscsak méltánytalanság történik velem. Szerintem maga sem tart nagyképűnek, ha az előbbiben nem hiszek. Nyitott szemmel várom a segítséget. Igyekszem megfigyelni és megérteni, amit lehet. Az előbb vagy félórát álltam egy éles, ferde sarkú, barna ház előtt. A lovakat és a Szűzanyát néztem.

Az angyal fölnevetett.

– Akkor beszélgessünk arról a barna házról! – Elkerekedett a szeme, s ettől még csecsemősebb lett a feje. – A hazája mivel bizonyította, hogy szeretnie kell? – Majdnem csodálkozva nézett Zebegényire. – A gyermekei azért szeretik, mert megértették a laborvizsgálatok eredményét?

Zebegényi elfordult az angyaltól, kifizette a számlán álló összeget, és kedvesen elköszönt a kocsmároslánytól. Nem titkolta el arcán sértettségét, úgy fordult vissza a férfi felé.

– Inkább a barna házzal beszélgetek.

– Én is azt hiszem, hogy többre megy vele – helyeselt Szent Mihály arkangyal. – Csak siessen, mert pár száz év, és összeomlik! Velem még ráér beszélgetni. – Várt kicsit, de miután látta, hogy Zebegényi nem talál szavakat indulatához, folytatta. – És a szemét se erőltesse túl! Van, amihez nem is kell.

– Magának fogalma sincs a mulandóságról! – szakadt ki Zebegényiből, mintha káromkodott vagy átkozódott volna. – Fogalma sincs! Ezért aztán fogalma sincs az életről sem. Nem érti, miért szorul el a szülők szíve, miközben örülnek gyerekeik növekedésének. Gyanítom, hogy nem élte át azt az estét, mikor a maga mellett elalvó kisfiú arcán, a félhomályban, a furcsán vetülő, kevéske fényben meglátja, milyen lesz a fiú arca érett férfi korában, mikor ismerni sem fogja, látni se, sohase. Akkor döbben rá, hogy a legidegenebb arc lesz az övé, a maga mellett szuszogó kisfiúé. Fogadjunk, hogy nem érti, miért nehéz, hogy éppen az iránt veszti el az ember a szerelmét, akit legjobban szeret! Mit mond erre? Maga hogy gyógyulna meg dacból? Ragaszkodásból az élethez? A földi élethez! Ha magán múlna, csupa hulla heverne itt a túlvilág felé forduló szemekkel. Magának semmit sem jelentene, ha egy kolozsvári szállodaszobában átölelné egy lány, amikor nagyon rosszul van már. Kirúgná onnan, és imádkozna. Vagy már azt se, mert annyira föl lenne készülve a halálra. Így aztán nem értheti, mit jelent egy nő, aki még egyszer átölel. Ha belecsapna a villám Giordano Brunóba – Zebegényi az ajtóhoz sietett, s onnan már csaknem kiabált –, mert bele fog csapni, egyszer bele fog csapni, és én éppen itt állnék az ajtóban, és a berobbanó üvegablak szilánkjai összevágnák az arcom, a nyakam, a karom, a mellemre tapadna véremtől az ingem, és ahogy megfordulnék, össze is esnék, és ha itt feküdnék a pult előtt, akkor nem az lenne a vágyam, hogy maga valami bölcs gondolatot mondjon nekem vigasztalásul, hanem az, hogy ez a lány fölemelje a ropogó, ragacsos cserepek közül a fejem, átölelje a nyakam, és én, ha van még hozzá erőm, megfogjam a mellét!

Zebegényi elhallgatott, és a szőke lányra nézett.

Ludovica megadóan mosolygott.

– Ahogyan anyámé felé nyúltam az első napon – fejezte be a mondatot Zebegényi, és nyelt egyet.

Visszalépkedett addig, hogy megint szemközt álljon az angyallal. Helyben vagyunk, gondolta. Azt nem tudta, véletlenül jutott-e idáig, vagy mindvégig ez járt az eszében, mindenesetre már örült neki, hogy a férfinak előadhatja a Pietáról szóló teóriáját. Kért még egy teát a kocsmároslánytól, és már csak a szobor, Szűz Mária fájdalma és Michelangelo félelme forgott a fejében.

– Úgy látszik, ez a teaóra ideje – vetette előlegbe az angyal felé, aztán majdnem leckéztetve folytatta. – Bizonyára szánt már egy percet arra is a San Pietróban, amit az emberek alkottak. Remélhetem, ugye, hogy ismeri Michelangelo Pietáját?!

– Bocsánat, én vagyok Michelangelo! – emelte föl az ujját Szent Mihály arkangyal.

Zebegényi egy pillanatra elakadt.

– Most ne vicceljen! Szeretném, ha megértené, csak ugyanazt igyekeztem elmondani, amit ötszáz éve Michelangelo pontosan megfogalmazott.

– Rendben van, mondja! Én csak szóltam magának: én vagyok Michelangelo.

Zebegényi ingerülten nézett az angyalra, aztán a lány felé pillantott, és úgy is maradt. Ludovica nem a teát készítette elő. Éppolyan megadóan nézett, mint mikor a melléről volt szó, csak most még bólintott is hozzá. Zebegényi értetlenül fordult vissza az angyalhoz, aztán megint a lány felé, de Ludovica ekkor már háttal állt, már valóban a teával foglalkozott, mintha az előbb nem is helyeselte volna a férfi eszelős kijelentését.

– Talán valami leszármazott? – kérdezte óvatosan Zebegényi.

– Én vagyok Michelangelo – mondta türelmesen, harmadszor is Szent Mihály arkangyal.

Zebegényi nem tudta, mennyi ideje volt csönd, csak azt érezte, jó nem szólalni meg. Nem hallotta a pult mögötti gépek zúgását sem, a térről bejövő zsibongást sem, valahogy mégsem volt néma a csönd a Vineriában. Aztán megszólalt egy vészjelzés a jóérzés ellenében, amely egyre sürgetőbben figyelmeztette Zebegényit, kínos ez a hallgatás, beszélnie kellene.

– Akkor menjen a fenébe! – szólalt meg végre.

Tett egy lépést az ajtó felé, aztán mégis a téglaboltív alá, a kocsma mélyére indult. Belökte a mellékhelyiség ajtaját. Dühös volt magára, hogy még egy teát kért, hogy elpocsékolja itt az idejét. A porceláncsészében ázó papírdarab fölé célzott, és egy keresztet rajzolva a málladozó papírra, lassan négy darabra szakította szét. A műtét sikerétől kissé megnyugodott. Nem volt kedve megérinteni a vécé csapját, magasra emelte a lábát, és cipőtalpával nyomta be a széles fémlapot.

Nem lett csalódott, mikor a mosdóból kilépve meglátta, hogy nincs már a borozóban az ősz ember. Két kövér férfi állt a pult közepénél, ahol teáskannája várta, s a kocsmároslány sört csapolt nekik. Zebegényi nem akart odalépni hozzájuk, a polcokon álló öreg vagy ritka borok címkéit kezdte olvasgatni, míg a nevetgélő férfiak meg nem kapták söreiket, és le nem ültek a fapadra, Szent Mihály arkangyal helyére. Akkor is, mikor végre a pulthoz lépett, előbb a teát kezdte töltögetni és kavargatni, cigarettára is gyújtott, csak aztán kérdezte meg a lánytól:

– Már fizetett az a pasas, akivel beszéltem?

– Nem kellett fizetnie – mondta Ludovica. Derűs volt az arca és várakozó. Nem nézett le az újságba.

Zebegényi fejében fölsorakoztak a lehetőségek a talányos válasz nyomán. Talán a lány rokona a csecsemőfejű férfi. Lehet, hogy az apja. De az is lehet, hogy a szeretője. Csak legvégül jutott eszébe, hogy nem is látta inni a férfit. Erre rá mert kérdezni.

– Nem is ivott ez a férfi?

– Nem iszik, nem eszik – mondta Ludovica mosolyogva. – Nem is férfi.

– Vagy úgy! – mondta meglepetten Zebegényi, aztán gúnyosan elhúzta a száját. – Azért nem értett semmit sem. Gondolhattam volna!

Ludovica tovább mosolygott, és a fejével nemet intett.

– Nem férfi, nem nő, nem eszik, nem iszik, mi az?

– Kő – vonta meg a vállát Zebegényi. – Szobor.

Ludovica elnevette magát, aztán széttárta karját, és lassan leengedte, majd fölemelte. A két férfi is fölnevetett Zebegényi mögött. A szőke kocsmároslány angyali arccal szárnyalt az italok előtt, kézfejét finoman a mozgás ellenébe hajlítva. Zebegényi cigarettát tartó keze megmozdult, aztán megállt.

– Michelangelo – mondta Ludovica.

Zebegényi kis idő múlva mégis beleszívott a Murattiba, de nem vette le szemét Ludovicáról. Mikor a lány abbahagyta a repülést, lepillantott a teáskannára és a csészére, és félretolta őket.

– Kérek egy pohár bort – mondta Ludovicának.

Nem maradt sokáig a Vineriában, s mikor kilépett a térre, nem is emlékezett rá, hogy a hirtelen közlékennyé vált lány miket mondott neki. Két korttyal kiitta a bort, és hamar végigszívta a cigarettát. Ludovicának csak egyetlen mondatára emlékezett, amit szintén nevetve mondott: én a hetedik napon megunnám az öröklétet.

Nem esett, de borult volt az ég. A téren a déli csúcs kezdett összetorlódni. Giordano Bruno még mindig a virágárusokat nézte a kámzsája alól. Zebegényi a sarkon a Palazzo Farnese felé fordult: tudta, hogy várnak rá a Via Giulia 1-ben, a pálmafa melletti ajtó mögött. A Farnese téren gyerekek fociztak. Némelyikükön színes trikó volt, egy-egy híres focista meze, a többség pedig utcai ruhában rúgta a labdát a Michelangelo által tervezett palotahomlokzat alatt, az ókori óriáskádakra épült szökőkutak között. Zebegényi megállt a tér szélén, figyelte a kiáltozó, loholó fiúkat, a macskakövön pattogó s időnként az egyiptomi gránitmedencéknek csapódó labdát. A Farnese-palotában székelő francia követséget őrző olasz rendőrök is a fiúk focimeccsét nézték. Zebegényi arra gondolt, ez az, amit meg kellett volna mutatnia a focirajongó angyalnak. Itt volt, egy utcával mögöttük. Ezen a téren, ebben a játékban megtalálható volt a mulandóságban egyedül föllelhető, apró örökkévalóság. Belefeledkezni valamibe, bólintott Zebegényi. Elvesztve az időt múlt és jövő között, futva a jelennel, amíg a lépés tartható, száguldva a futó fény alatt, amíg el nem hagy, míg meg nem érkezünk Marina di Pisába, a tornyos épület elé, melyben az arkangyal az állomásfőnök.

Egy darabig nézte még a kúttól kútig futkosó fiúkat, a moccanatlanul álló rendőröket és a vörösessárga házfalak barna spalettáit, aztán mikor a Via Giulia felé elindult, zsebébe nyúlt a kerek kulcsért, ami az udvar vaskapuján a kisajtót nyitotta. Ahogy a nemi szervéhez ért, érezte, ösztönei már megint megelőzték tudatát. Egy része nem a Farnese téren, hanem már legalább a vaskapunál áll, már nyitja is a kisajtót, csak néhány lépés választja el a pálmafától és az udvari lakás faajtajától, amely mögött hamarosan a földre omlanak ruháik. Nem értette, miért sürgeti megint, ami olyan sokszor beteljesült, mégis meggyorsította lépteit.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben