×

Megnyugvásokra vágyó, hajszoltságaiba bonyolódó

Bánkuti István szobrászatáról

Wehner Tibor

2003 // 02



Amikor Bánkuti István szobrászművész munkásságával kezdtem foglalkozni, azt gondoltam, hogy nem lesz különösebben nehéz dolgom. A művész egy-egy kisplasztikáját láttam már csoportos kiállításokon, a műhelyében készült köztéri munkák közül is felidézhettem néhányat emlékezetemben, és úgy véltem, ha mindez kevésnek bizonyul, végső esetben fellapozom a közelmúltban megjelent Kortárs Magyar Művészeti Lexikont. Tudtam, hogy a művész a hetvenes évek elején végzett a Képzőművészeti Főiskolán, s így a három évtizedes munkásságot összegző adatsor és természetesen az irodalomjegyzékben foglalt források segítségével könnyen megközelíthetem, és pontosan körvonalazhatom pályájának állomásait, leírhatom törekvéseit, jellemezhetem plasztikai világát. Ám a lexikon rendkívül rövid címszavát elolvasva ismét szembesülnöm kellett a kortárs magyar művészet dokumentálatlan vagy legalábbis rendkívül hiányosan dokumentált voltával. A rövid életrajzi összegzést átfutva megállapíthattam, hogy e szobrász életműépítését nem követte a rendszeres és alapos művészettörténeti feldolgozás, Bánkuti István műveit nem regisztrálta, nem értékelte az elemző kritikai visszhang. Persze először arra gyanakodtam, hogy az irodalmi hivatkozások hiánya a címszóíró hanyagságából ered, de aztán érdeklődő kérdésemre a művész eloszlatta, illetőleg megerősítette kétségeimet: három évtized alatt nem született, nem jelent meg szobrászatáról egyetlen önálló közlemény sem. (És ez a dokumentációs hiány nemcsak az ő munkásságával kapcsolatban merül fel: jellemző, hogy például olyan kimagasló jelentőségű mesterek, mint Pátzay Pál vagy Vilt Tibor monumentális, köztérre, középületbe vagy középületre került műveinek cáfolhatatlanul pontos, hiánytalan listáját még sehol – sem lexikonban, sem monográfiában, sem tanulmányban – nem sikerült ez idáig fellelnem. Felmerül tehát a gyanú: ha a jelenkor, a közelmúlt művészetében csak ilyen nehezen tájékozódhatunk – illetve egyáltalán nem tájékozódhatunk –, akkor mit tehet majd néhány évtized múlva a XX. század utolsó harmadának, az ezredforduló éveinek művészettörténész kutatója? Mit tehet majd akkor, ha maguk a művek is szétszóródnak, s csupán egy-egy felbukkanó alkotás vizsgálata révén kell rekonstruálni egy-egy pályaképet, egy-egy művészportrét?)

Nos, a néhány soros, Bánkuti Istvánt és művészetét ismertető közleményből azt tudhattam meg, hogy a hetvenes évek kezdete óta aktívan és folyamatosan tevékenykedő szobrász ez ideig három önálló kiállítást rendezett – majd a negyediket a lexikon megjelenése után Rákoshegyen –, vagyis az Antenna Hungária-székházban bemutatásra váró kollekciója az ötödik önálló fellépés. Megtudtam azt is, hogy a művész 1974 óta több köztéri, monumentális alkotást készített megbízásra – mint a szekszárdi Kakast, a debreceni Ördögszekér című kompozíciót vagy a budapest-ferihegyi Repülő embert –, s hogy egy nagyszabású feladatot is teljesített 1999–2000-ben: a budapesti Baptista Misszió Emlékparkja részére tizenöt domborműből álló sorozatot tervezett és kivitelezett. Mindennek ellenére úgy ítéltem meg, hogy még mindig meglehetősen kevés a támpont, ezért szinte kizárólag a szobrokra hagyatkozhattam. Szerencsére az Antenna Hungária éles fénnyel átitatott acélvázas üvegátriumában és kertjében a művész csaknem húsz kisplasztikáját sorakoztatta fel, de elhozta néhány kis, léptéken túllépő munkáját is. Körbejárván a posztamensre helyezett alkotásokat, megállapíthattam, hogy a monumentális kifejezést nemcsak a nagyobb méretben kivitelezett, hatásában erőteljes művekre érvényesíthetem, hanem azokra a fizikai valójukban kisebb szobrokra is, amelyek eredendően hordozzák magukban a nagy hatású kifejezés, a széles sugarú dinamikus térszervezés megfejthetetlen jelenségét, titokzatos effektusát.

Bánkuti István szobrászi világában elmélyedve mind tartalmát, mind formai jellemzőit vizsgálva könnyen megjelölhettem, hogy a klasszikus plasztikai tradícióhoz kapcsolhatók törekvései, Műveinek tárgya az emberalak és az állati test, s alkotásait a több évezredes plasztikai gyakorlat szellemében három dimenzióban, szilárd anyagokba foglalva, az ábrázolási-megjelenítési, illetve a szimbolizációs metódust alkalmazva ragadja meg. A klasszikus hagyományhoz való vonzódás bizonyítékaként minősíthetők az általa alkalmazott anyagok és technikák is: csaknem mindig fémekkel dolgozik – természetesen azért néhány kő- és fakompozíciója is ismeretes –, s alkotásait leginkább mintázza, majd fémbe önti, valamint fémlemezből domborítja, amely esetben a modern technikai eljárásokat is alkalmazza: árulkodók az anyagkapcsolódások, a tömegképzések, a formarend megszokottól eltérő alakulásai. És itt már megfigyelhetők a formai megvalósításból, az anyagválasztásból, a megjelenítés eszközrendszeréből is eredeztethető tartalmi mozzanatok, összefüggések, elmozdulások: egymástól eltérő, gyakran egymással ellentétes szoboratmoszférát teremt, más és más kifejezést árnyal az öntőformából kibontott öntvény és a kalapált-hajlított-hegesztett lemezkompozíció, és különös hatások indukálódnak a technikákat ötvöző, az anyagokat szintetizáló művekben.

A hagyományokhoz való erős kötődés és a tradicionális eljárások megújítására törő szándék kettőssége nemcsak az anyaghasználatban és a technikai kivitelezésben érhető tetten, hanem a plasztikai kifejezés mineműségében, a plasztikai nyelvezetben is. Vannak olyan Bánkuti-művek, amelyek a higgadt, reális szemléletű, megjelenítő-szimbolizáló plasztikai megtestesítés továbbvivői, és vannak olyanok, amelyek expresszív szárnyalássá transzponálódva búcsút intenek a konvencióknak, a higgadt formarendeknek, és a testeket, a tömegeket eltorzítva átlépnek az öntörvényű plasztikai rendszerek tartományába, ahol már csak az emlékek szintjén élnek a valóságos motívumok, az egzakt formák. De hát így szólalhat meg egymás mellett az érintetlen, harmonikus szépségű, eszményiségekbe foglalt és a módosult, roncsolt, torzult jelenés, így áraszthatnak művei hol végtelen nyugalmat, hol meg felfokozott, túlfűtött izgalmat, így összpontosíthatnak munkái egyszer elégikus életérzéseket, máskor robbanó feszültséget.

Az anyagok és technikák, a formai megvalósítás vázlatos ecsetelése kapcsán csak a művek felületét érinthettem. Bánkuti István alkotásainak tematikai-tartalmi vonatkozásait s az ezek által körvonalazódó jelentésköröket kutatva tárulnak fel azonban művészetének valóságos mélységei, amely rétegeket a szakralitásban, az általánosan érvényes emberi tartalmak és mondandók megfogalmazásában, a történelem és a mitikus múlt kutatásában lelhetjük meg. Fenséges szarvasok, verekedő madarak, vágtató lovak, valóságos és legandaalakok; a történelemre visszautaló motívumidézések, tartalmi hivatkozások, szimbólumkör-azonosságok jelzik, hogy szobrászata egy múltjára bizalommal tekintő, hagyományaira biztosan építő, de a XX. és XXI. század kemény megpróbáltatásaival szembesülő, értékeiben kételkedni kényszerülő közép-európai ember világát tükrözteti, életérzéseit tolmácsolja: egy szépségekre és megnyugvásokra vágyó, de folytonosan konfliktusaiba, hajszoltságaiba bonyolódó emberét.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben