×

Elgázolt dzseki

Faludi Ádám

2003 // 02
Az albérlet ablakán lógtam ki naphosszat, mint egy színes díszzsebkendő, amelyik emigrálni szeretne a zakózsebből. Ha csak tehettem, iskolát kerültem, egy nyomasztó középiskolát, ahol műszaki ismereteket próbáltak beléplántálni az én humán koponyámba, de ez a koponya keményen ellenállt a szakbarbár igyekezetnek. Sikeres gerillát nevelt belőlem a szakbarbár igyekezet, amelyet a jó mérnökökben lakozó pocsék tanárok képviseltek. Olyan ellenállóvá tettek röpke egy év alatt, hogy szinte minden összecsapásból sértetlenül kerültem ki. Sokkal inkább érdekelt az, akivé kezdtem lenni, mint a technológiák és gyártási folyamatok tömege, úgyhogy ha csak tehettem, az albérlet ablakán lógtam ki naphosszat, mint egy színes díszzsebkendő, felvont hajózászló, felségjel, angyalnyak köré vont selyemsál.

Többnyire saját tervezésű betegségek köntösében, a szabadságommal töltöttem az időt. Leültem vele az albérleti szoba nagy, ovális asztalához, eldiskurálgattunk a helyzetről, és közös erővel kidolgoztuk a hozzá illeszkedő stratégiát. Minden eshetőséggel számoló menekülési terveket szőttünk, egy vészhelyzetet rutinnal kezelő válságstábhoz méltó higgadtsággal. A sikeres együttműködés belső tartalékait az iskolához fűződő iszony biztosította, én nem szíveltem a kaszárnyaszellemet, az ostobaságot, a szabadságom meg utált otthon maradni nélkülem az ódon szobában. Ez aztán nagyon összehozott bennünket.

Az ódon szoba egy nála alig ódonabb utca ódon sarokházában múlatta az időt. Mély volt, sötét és biztonságos. Egy parányi előszobából nyílt, két utcai ablakát spalettákkal lehetett befüggönyözni éjszakára. A parányi előszoba másik nyílása a konyhába vezetett. Korábban volt egy negyedik nyílása is ennek az előszobának, amelyik a világ legkisebb előszobája lehetett, mert mindegyik fala ajtóból állt. A negyedik ajtó a vécébe nyílt, de ezt aztán ódon főbérlőnk egy októberi napon áthelyezte a konyhába. Az előszoba ettől kezdve kevésbé keltette az elvarázsolt kastély érzetét, de a konyha–vécé párosítás miatt rövid időn belül kiborult a bili. Az új ajtó felforgatta kialakult szokásaink rendjét, amelyeket egy év együtt lakás után inkább már rituáléknak lehetett nevezni, mintsem szokásoknak.

Négyen laktunk az ódon szobában, négy ódon ágy, egy ódon szekrény és a már említett jókora ovális asztal társaságában. A szecessziós rézágyon a Hengerész, aki a Könnyűfémműben dolgozott, és könnyűfémet hengerelt. Az ablakok alatti sezlonyon a Lakatos, aki a vasúti járműjavítóban lakatoskodott és kazánkovácsolt, azaz mozdonyokat reparált, vasúti kocsikat hozott vissza az életbe, és súlyos vastartozékok adjusztálásával töltötte az idejét a közeli állomáson. A sarokban, a szekrény mellett a Végzős, akit közönségesen csak Jóskának hívtak, s ugyanaz nyomasztotta, mint engem, és ugyanabban a középiskolában.

Az ajtóáthelyezés után lőttek a közös vacsoráinknak. Alighogy letelepedtünk a konyhában specialitásainkat magunk elé téve, berontott hozzánk ódon főbérlőnk, jó étvágyat kívánt és bevette magát a vécébe. Szemlátomást nagy szüksége volt arra, hogy bejusson, előregörnyedve igyekezett az ajtó felé, ezerdioptriás szemüvege mögött trappolt elnyűtt papucsában, és pillanatokkal később szenvedélyes szellentések és ódon nyögések kíséretében szarni kezdett. Vékony furnérajtót tett ide a vécéhez, amit rádlimintás tapétával borított be igen gondosan. Nagy büszkeséggel mutogatta napjában többször is, hogy mit alkotott úgyszólván a semmiből, szinte észre sem venni, annyira belesimul a falba ez a rádlimintás ajtó, mintha maga lenne a fal. Egy titkos ajtó, amely rejtve maradhat a fürkész tekintetek elől, csak egy fekete vaskilincs látszik, mintha faldísz lenne, rádlibajusz, egy fogas, egy kampó, egy kallantyú, ahogy csak úgy ott maradt titokzatos céllal a falban, s csupán a beavatottak tudják, hogy ott, a környezetében egy furnérból eszkábált nyílászáró rejtezik. Ezen az ajtón már az is kihallatszott, amint előbukkant ódon főbérlőnkből a szar, s olyan hangokat produkálva, amelyek egyébiránt csak kolbásztöltés közben hallhatók, kitekeredett belőle, majd a csészébe pottyant. Nyilván a társaságunkra vágyott, erre volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön a szarhatnék. Minden rafinériánk ellenére mindig megorrontotta, mikor szivárgunk ki a konyhába – nagyon körültekintően, egyenként, szervezett látszatcselekvések kíséretében –, és már csikart is a hasa. A Hengerész lecsapta kését, csomagolt, s húzott be a rézágyára. Ő volt közöttünk az egyetlen valamirevaló felnőtt. A Lakatos, a helyiség kazánkovácsa messze mögötte lemaradva kullogott. Jóságos, sok mindent megért bácsika szerepébe rendszeresen belesülve falusi idilleket próbált eljátszani, de a szöveget sosem tudta rendesen. Ilyenkor mélységesen megbántva – merthogy jól kiröhögtük – bekapcsolta a táskarádióját, hogy valami támogatásra találjon. A rádióban egymást érték a sok mindent megért bácsikák, meg a biztonságot sugárzó műsorok. A Strand rádió volt a Lakatos súgólyukja, amelyből közvetlenül az élet adta szájába a szépen artikulált szavakat. S ez még nem volt elég, fésűt és irattárcát hordott a farzsebében! Szemünkben ez főbenjáró bűnnek számított, de elnéztük neki, mert egy kezdő ripacsra ki a fene tudna haragudni, ha annyit erőlködik, amennyit ő egy előadás összehozása miatt. A Strand a Videoton nevezetű gyár friss termékeként akkoriban került forgalomba, nem tartottuk valami nagyra, de egy vasúti járműjavítótól nem is lehet elvárni, hogy hangminőségre meg egyéb technikai szempontokra legyen figyelemmel. Súgjon a táskarádiója, aztán kész. Egy hét végi lagzin a súgólyuk a súgóval együtt belebillent az üstben fortyogó gulyásba, s attól kezdve befátyolosodott a hangja, és minden porcikája lezsírozva hányt fittyet az erózióra. Amikor jobbító szándékkal szétszereltük hétfőn este, a hangszóró körül, a hullámváltó kapcsoló mellett, a skálazsinórba beleakadva, meg a panel lapja alá szorulva zöldségféléket, krumplimaradványokat, húscafatokat és szép piros paprikás zsírt találtunk. Egy bögrére való gulyás biztosan kitellett volna belőle, de a rádió a tisztogatás után elég derekasan szólt, némi tiszteletet ébresztve bennünk, bár a Lakatos szövegtudásán ez semmit nem változtatott.

Ódon főbérlőnk ódon feleségével a belső szobában lakott, az oda vezető főközlekedési út a mi szobánkat szelte át. Esténként beinvitáltak bennünket magukhoz tévét nézni. Ódon főbérlőnk közvetlenül a tévé jobb sarka mellé telepedett, arca majdnem hozzáért az üveghez, és temérdek dioptriájával próbálta kihámozni, mi zajlik az ezrével hemzsegő fekete-fehér pontok hátterében. Folyamatosan kommentálta, amit látott. A visszafojtott röhögés energiájától rendszeresen kivágódott a szobaajtó, ilyenkor elsőként ismét a Hengerész rohant ki rajta, korán kell kelnem, mondta, és a szecesszió rezei közé vetette magát.

Ódon főbérlőnk naponta előállt a sakk-készletével, hogy egy Bobby Fischer magabiztosságával kesztyűt dobjon a képünkbe. Kivétel nélkül szilánkokra vertük, bár nem értette, hogyan történhet meg ilyesmi, mégis nagyon élvezte. Nem sakk az, csak tasak, csak véletlen, ismételgette minduntalan, még mindig van egy lépésem, s térdét csapdosva nevetett, miután királyával a csipketerítőn egy új harcálláspontot foglalt el.

A szemközti házban Dave Dee Dozy Beaky Mick & Tich lakott. Folyamatosan játszotta a Hard to love you-t, és sosem láttam, még egy röpke pillanatra sem, pedig igen kíváncsi voltam rá. Annál többet akadt meg a pillantásom a mellettünk levő ház ablakából kikandikáló nyomdászlányon. Szabadságon voltam, zakózsebből emigrálni kész színes díszzsebkendő, derékig kilógva a délelőttbe, és a nyomdászlány dögönyözésén járt az eszem. Elhatároztam, hogy megdugom az utca végét jelentő ipari vágány palánkjainak takarásában. Ahányszor erre gondoltam, merevedni kezdtem, s ahogy fejlődtek elméletben bennem az események, egyre feszültebb lett a nadrágom, mígnem úgy meredezett a farkam, mint a fagyott kutyaláb. Egyébként meg annyit tudtam a dugásról, mint egy emigrálni kész díszzsebkendő.

A nyomdászlány iparitanuló-éveit taposta, s egy valódi nyomdában töltötte a gyakorlat heteit. Pontos időközönként kilendült az ablakán, felém lobogott, aztán eltűnt. Legalább egy hónapja ezt játszottuk, küldözgettük egymásnak a zászlójeleket, az ódon utca felségvizein kalózkodva a kincses szigetről üzengettünk egymásnak. Egyik lobogási szünetben az utcára osontam, és tetten értem.

– Ipari tanuló vagyok, nyomdába járok gyakorlatra – vallotta be, ahogy csaknem az arcomhoz ért az arca, amikor óvatlanul újra kilibbentette az ablakán. Ott álltam a járdán, és egyenesen belenéztem elkerekedett szemébe.

– Szükségem lenne egy reggeli, ebéd, vacsora betűsorra, nullától kilencig számokra, étkezési jegyeket akarok hamisítani – közöltem vele, és teljesen belehabarodtam. A legszebb lány volt, aki valaha is ipari vágány közelében lakhatott.

Nem blöfföltem, hetekig készültem erre a belépőre, s tényleg aprólékosan megterveztem a hamisítás minden mozzanatát már korábban. A kajajegy-előállítás jelentős sikereket hozott. A nyomdászlány, akibe teljesen belehabarodtam, már másnap felszolgálta nekem szalvétába csomagolva a rendelésemet, mintha tehetséges és serény pincértanuló lenne. Az újságpapír szélére tettem az indigót, fölé a felirat lapocskáját, adtam neki egyet a kalapáccsal, aztán jöhetett fölé a dátum. Ebéd, vacsora, reggeli. Megdolgoztam a betevő falatokért. A kollégium konyháján minden fennakadás nélkül elfogadták a szakácsnő asszonyságok munkám gyümölcseit, úgyhogy nagyon gyorsan elszemtelenedtem. Hívott a vagyon szava. A havi pénzem hiánytalanul megmaradt, s még kerestem is hozzá, mert a vevők is jöttek, s nyomukban a viszonteladók. Legelőbb egy farmerdzseki-másolatot varrattam a vagyonomból. Eredetire nem futotta, de a másolat legalább olyan jól sikerült, mint a kajajegyeim, s várható élettartamban felül is múlta bármelyik márkát. Találtam otthon egy tekercs kék vitorlavásznat a szekrény aljában, épp Csipkerózsika-álmát aludta. Én vagyok a királyfi, öleltem magamhoz, mire rám emelte ábrándos tekintetét, és minden teketória nélkül enyém lett. Hajdanán eladósorban volt egy textilüzletben, de senki nem akart elvitorlázni vele, még a megszálló csapatok fosztogatói sem, így aztán a családi hagyatékban maradt. A szabó tördelte is vele a varrógéptűket, „vért izzadtam, mire ezeket a dupla hajtásokat összevarrtam, de szeretem a lehetetlen feladatokat, nézze, milyen remek lett, megáll a saját lábán”. Letette a varrógép mellé, és a dzsekit tényleg olyan merevvé tették a varratok, hogy megállt. Egy kék madár kiterjesztett szárnyakkal, egy valóságos madár, amelyik elnyelte egyhavi megtakarításomat. De megérte. Enyém lett a boldogság Kék Madara, még az iskolában is több időt töltöttem, hogy mutogassam ezt a dzsekit, ezt a Kék Madarat, amibe félig-meddig a szabadságom is beköltözött. Akár a páncél, szöget se lehetett volna talán keresztülkalapálni rajta, irigyelték is elegen. Nem eladó, nincs ára, utasítottam vissza minden ajánlatot, a nyomdakészletemen azonban három gyümölcsöző hónap után túladtam. Nem a jó szívem miatt, hanem kényszerűségből. Megneszeltem, hogy rövidesen beüt az indigóval utánozhatatlan színes technika, s az eladás következményeit a pillanatnyi bevétellel összevetve, a bevétel mellett döntöttem. Tudtam, hogy nehéz napok várnak majd rám, ha a vevőm ráébred, mekkora balekot faragtam belőle, de a következményekkel mindig igen mostohán bántam. A következmények valahol távol, a jövő időben tanyáztak, én meg a jelenben.

A nyomdászlányt sikeres üzletemberként vezettem az ipari vágány gazos talpfái közé egy tavaszi estén. Igyekeztem nagyon járatosnak látszani a világ dolgaiban, beszéltem összevissza, mintha a dugás csak egy mellékes velejárója lenne az estének. Én is be voltam gazolva, nemcsak a talpfák, a palánkok között kanyargó sínek alatt. Százévenként egyszer járt ezeken a síneken szerelvény, tehervagonok ismeretlen tartalommal és rendeltetéssel. Az utcánk végében kezdett kanyarodni a sínpár a főutca irányába, de már kanyarral érkezett ide is valahonnan a kórház mögül. Tíz méterre lehetett belátni ezt a szakaszt, de így estefelé még annyira sem. Sötét volt, elhanyagolt, nem vonzott kíváncsiskodókat, a madár sem járt arra, valószínűleg azért nem, mert ott tanyázott a világ vége. A főutcán egy kétszárnyas vaskapu nyílt a téglakerítésben, azon szokták százévenként egyszer kiengedni a tehervagonokat a főutcára, a túloldalon ugyanolyan vaskapun pedig be egy másik téglakerítésen. Két ember állt olajos, vörös zászlócskákkal a forgalom útjába, amíg a vagonok átdöcögtek az úton, megmutatták magukat a csodálkozó tekinteteknek, aztán megint száz év szünet következett. Stanci néni papírkereskedéséből lehetett rálátni erre a jelenésre, csupán kellő kitartás kellett hozzá. Stanci néni papírkereskedése az utca túloldalán lévő vaskapu mellett húzódott meg a világ teremtése óta, nem is papírkereskedés, hanem menedékhely volt, amely a világ teremtése óta gyártott termékeket rejtett, továbbá cigarettát meg bordó színű gyári lekvárt. Ebből a késsel darabolható lekvárból tíz deka egy rajzlap árába került, s egész délelőttre betett az éhségérzetnek. Az elődök iránti tiszteletből Hitler-szalonnának hívtuk mi is ezt az azóta gyakorlatilag teljesen kipusztult lekvárfajt. Amíg a nyomdászlánnyal megérkeztünk a világ végére, nagyjából ilyesmikről meséltem neki, aztán meglehetősen tanácstalanul szembefordultam vele. Se térkép, se titkosírás, hol ásták el a kincsesládát az előttem járt kalóz urak? Állt és nézett rám, ha kérdeztem, válaszolt, de csak röviden, mintha minden szavát ólomból kellene kiszedegetnie egy ódon szedőgépen a nyomdában, semmi pazarlás, semmi fölösleges cicoma. Leterítettem a dzsekimet a sínek közé, kigomboltam a blúzát, megfogtam a mellét, s csókolózással próbáltam időt nyerni. Épp hogy a vállamig ért, le kellett hozzá hajolnom, a fenekét markolásztam, ő meg türelmesen várt, talán arra, hogy mikor járom el a párzó sasok táncát. Fogalmam sem volt, mi zajlik benne, nem ellenkezett, én meg nem akartam ismétlésekbe bocsátkozni, úgyhogy szünetet iktattam közbe. – Még sosem dugtam – mondtam számomra is váratlanul, aztán enyhítésképp: – Úgy értem, még nem csináltam ilyesmit – és elengedtem a fenekét, közben úgy meredezett a farkam, mint a fagyott kutyaláb. A következmények aktiválva a jövő időben. – Ezt csak úgy mondod – pillantott rám évődve, szemlátomást megnövekedett érdeklődéssel. Ebben maradtunk. Kihámoztam a nadrágjából, átöleltem, és végigcsúsztattam kezemet meztelen hátán, fenekén, amitől alattomban el is mentem, de szerencsére nem vette észre. Miközben letoltam a nadrágomat, sikerült sebtében megtörölköznöm, s higgadtabban szemlélni a dolgok állását. Ledőltünk a dzsekimre a gazok közé. – Te voltál már fiúval? – Nem. Egyszer, kislány koromban játékból megdugott a bátyám. Ő tizenkettő volt, én meg kilenc. – Ez megnyugtatóan hangzott. Legalább egyikünk tudott valamit. Összeölelkeztünk, és egyesült erővel összehoztunk egy örökkévalóságig tartó, harminc másodperces dugást. El voltam szállva a sikertől. Nyaltuk-faltuk egymást tovább, aztán még kétszer dugtunk az ipari vágány ölelő karjai között. Ültünk meztelenül a dzsekimen, elszívtunk egy cigit közösen, aztán dugtunk egyet. Megint egy cigi, megint egy dugás, a talpfák nyomtak, a kövek mocorogtak, szakadó gyomok illata hentergett köröttünk. Jelenetek egy ötvenes években játszódó amerikai filmből. Csak ölelt, és szuszogott a fülembe, hagyta, hogy csúszkáljak benne, ameddig akarok, mintha én lennék a bátyja, aki játékból megdugta kilencéves korában. Tizenhat múlt nemrég, én egy évvel több, nem halogathattam már tovább amúgy sem ezt az egészet. Aktiválnom kellett valakit a jövő időből. Tökéletesen elégedett voltam, tetőtől talpig szerelmes, nem is akartam életem hátralévő részében mást tenni, mint dugni a nyomdászlánnyal az ipari vágány ölelő karjai között.

Este magabiztosan mattoltam ódon főbérlőnket, fölényes jóindulattal figyeltem a járműjavítóból hazatérő szobatárs aznapi alakítását. „A régi szép időkben” jelenet ment, amely a Strand táskarádió lefátyolozott hangjával zárult. A bezárt spaletta mellől sugározta a biztonságot egyenesen a Lakatos támogatására. A Hengerész fogadást ajánlott, hogy képes egyszerre három szál cigarettát elszívni, a Végzős pályatárs pedig, akit közönségesen csak Jóskának hívtak, a Drága John című svéd filmet kezdte mesélni folytatásokban.

Másnap gyors lefolyású torokgyulladást idéztem elő sós csapvízzel, szükségem volt három napra, hogy mindent alaposan megtárgyalhassak a szabadságommal. Lógtam az ablakban, hallgattam a végtelenített Dave Dee Dozy Beaky Mick & Tich-féle Hard to love you-t, vártam az estét, és ha az apró termetű nyomdászlányra gondoltam, meredezni kezdett a farkam, mint a fagyott kutyaláb.

Az elkövetkező két hétben még száz évig jártunk az ipari vágány ölelő karjai közé. A nyomdászlány csendes odaadással bújt hozzám, ritkán szólt, szemében látszott, hogy az egész biztonságos jövője sínen van, mindenét rám hagyta, és feltétel nélkül megbízott hagyatékának kezelésével. Kivételesen nem meséltem semmit a többieknek, a fantáziájukra bíztam az események mozaikjának összeállítását, kint lógtak az ablakban, amikor nekiindultunk a világvége meghódításának, dzsekim hátán éreztem a tekintetüket, de az istenért meg nem fordultam volna. De jó kis csajod van, mondta a Végzős, szép pár vagytok, révedt a dicső múltba a Lakatos, régebben a nők melle izgatott, de mostanában a fenekük az első, hát ennek a kiscsibének olyan feneke van, hogy csak a nyelvem hiányzik hozzá, hogy megszólaljon, közölte a Hengerész, aki az egyetlen valamirevaló felnőttnek számított közöttünk. Nem is mentünk, végiglebegtünk az utcán, befordultunk a palánkok közé, baldachinos ágyunk rogyadozó deszkafüggönye mögé, és már dobáltuk is le a ruhánkat, csókolgattam almamellecskéit, siklott be teste forró nyílásába az ujjam, tenyeremben kevéske szőrpihe, ő meg szorított, s ágaskodott a gazverte köveken. Három óra az estéből kapuzárásig, addig miénk a pálya. A világ minden elmaradt szerelmét bele akartuk zsúfolni ebbe az időbe, törleszteni, visszafizetni kamatostul minden függőben maradt szerelmet köddé vált tulajdonosaiknak.

Fura hangokra lettünk figyelmesek. Hallod te is? Egyenletes döccenések valahol a sínekben, cikkanások, ahogyan fém érint fémet újra és újra. Frankenstein felébredt a laboratóriumban, szaggatja bilincseit, hogy belegázoljon a világ veteményeskertjébe. Annyi időnk maradt, hogy felkapkodjuk a ruháinkat, és háttal a palánkhoz tapadjunk. A baldachinos ágy függönye széthúzódott, két gyér fényű kerek lámpa jelent meg benne, utána a szuszogó mozdony, gyötrelmes lassúsággal vonszolva maga után a június eleji éjszaka sötétjét. Egyenesen az ágyunkon botorkált keresztül ez a feltámadt szörnyeteg, három nyomorult vagonnal a háta mögött. Épp akkor járhatott le az újabb száz év, és elérkezett a jelenés halaszthatatlan pillanata. Ugyanúgy, ahogy előbukkant, pár pillanat múlva el is tűnt a kórház mögé kanyarodva, az ágyunkat azonban darabokra törte. Szótlanul kapkodtuk magunkra a ruhát, s ekkor vettem észre, hogy ez a vaksi Frankenstein elgázolta a dzsekimet. Keresztülment a jobb karján, néhány centiméterre a csuklója fölött. Csupán néhány bőrdarab tartotta a kézfejét, azon lifegett, amikor a világosság felé tartva megvizsgáltam. – Megcsonkította a kékmadaramat – mutattam a nyomdászlánynak, aki nézte pár pillanatig, majd kinyújtotta a kezét, és elkérte tőlem. – Reggelre megvarrom – mondta. – Egy madarat? – rivalltam rá kétségbeesetten, a kezem összecsaptam, és a csillagok felé emeltem az arcom. – Nem. A dzsekit. A madárnak semmi baja – válaszolta.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben