×

Egy amatőr kép története

Ferdinandy György

2003 // 02



Azokban az időkben egy apró trópusi szigeten tanítottam. A világ végén, mint mondani szokás. És még csak nem is a parti fövenyen: fent, a kávéültetvények között volt a kaszárnyából lett tanoda, ahol írni-olvasni tanítottam a bennszülötteket.

A hozzám hasonló hajótöröttek nem sok vizet zavarnak ezen a korallszigeten. Előbb-utóbb belefáradnak az igyekezetbe, és lassan, de biztosan elisszák az eszüket.

Én egy ideig még igyekeztem. Tanítás után beültettem a diákokat az irodámba, és elmeséltettem velük az életüket. Lett egy kiadó is, amely megvette a történeteimet.

Később persze már rajtam is kifogott a pára, a magány, a meleg. Megszerettem a rumot, harminc év alatt én is elittam az eszemet.

Akkor lett Párizsban ez a különkiadás. A kiadó fényképeket kért, ha már – mint mondta – a riportalanyok nem lehetnek jelen.

Így kerültem össze Luz Deliával. Először a bátyjával, hogy pontos legyek. Pablo diákvezér volt, és akkoriban a hadsereg ellen tüntettek a diákok. A navy ellen nem sokat tehettek, de azért tényleg sok volt a jóból, hogy a tengerészgyalogság bent gyakorlatozott az egyetemen.

Luli bátyja kedves, komoly fiú volt, de megvolt neki is az a kis hibája, ami itt a szigeten jellemzi az embereket. Nem hitt az érvek erejében: elveszítette a fejét, és kiabálni kezdett, valahányszor valaki nem engedelmeskedett.

Nekem diákom volt, engem – azt hiszem – szeretett. Én vittem be az elsősegélyre, amikor szétverte a plakátot, amit kiragasztottak a katonák. Kis híján elvérzett mellettem a kocsiban, de még akkor sem hitte el, hogy nem ököllel kell betörni a hirdetőtáblákon az üveget.

A szomszéd telepen laktak, egy szolgálati lakásban. A szülők is komoly, megbízható emberek. Általában valami vallási gyülekezethez tartoznak az ilyen fekete családok. Itt rendőr volt a családfő, de végső soron a rendőrség is felekezet.

Megkaptam az engedélyt, hogy lefotózzam a lányukat. Luli ritka szépség volt, szó se lehetett róla, hogy csak úgy, szülői engedély nélkül fényképezgesse valami idegen.

A vállalkozásba betársult egy régi diákom, aki igazolványképeket készített a téren, és szívesen illusztrálta volna ezt a mesebeli – párizsi – kötetet.

*

Az életút, amiről a könyv szólt, odalent indult, a cukornádültetvényeken. Úgy gondoltuk, hogy a finomító körül kezdjük meg a munkát. Minél fehérebb, annál finomabb! – mondta volt a cukorról a lány. Mint az emberek…

A gyár ugyan azóta bezárt, a telepen már nem a rabszolgák unokái éltek, az én történetem óta megváltozott az élet az ültetvényeken.

De a régi síneket még megtaláltuk, és került valahol a bozótban egy rozsdás tehervonat. Luli lepedőt borított magára, bebújt a hátsó ülésre, és átöltözött.

Eddig nem is lett volna semmi baj. De Pablo húgának rövid, göndör haja volt: gyapjas, mint az Óvilágban mondanák. A feketék harisnyát húznak a fejükre, és mindenféle kenőcsökkel kenegetik, hogy lágy és sima legyen, mint a színészek haja a moziban.

Fedetlen fővel Luli se hagyta magát lefényképezni. Feltupírozott szőke paróka volt a fején, amikor kimászott a lepedő alól. Volt egy hosszú, barna copfja is, amit a kendője alá erősített.

Ramón buzgón kerülgette a tehervonatot. Emlékszem, első nap még megállítottam őket. Elmagyaráztam, hogy nem divatlapoknak csináljuk a reklámképeket.

Nem értettek meg. Ők csak jót akarnak – állították. Nem akarják lejáratni a szigetet.

Hősnőm felkerült a hegyek közé, iskolába járt. A riportot fent folytattuk az egyetemen. Luli kisestélyiben ült be a helyére, és fekete parókát viselt a feltupírozott aranyszőke helyett.

Bele kellett törődnöm. Ilyennek látta magát. Rózsaszínűre púderezte az arcát, műszempillákat ragasztott, és lila körmöket. Hiába mondogattam, hogy az én hősnőm – nem ilyen.

*

Volt valahol egy ócska Agfa-gépem. Most előkerestem, letisztogattam. Kipiszkáltam belőle a homokot, megolajoztam az eresztékeket. Elhatároztam, hogy a tengerparton folytatjuk a munkát. A tengerben minden természetesebb. És a párizsiaknak se lehet kifogásuk, ha Luli pucéron ágál majd a képeken.

A dolgok azonban nem voltak ilyen egyszerűek. A lányoknak azokban az időkben nem volt fürdőruhájuk. Sem egy-, sem kétrészes – semmilyen. Felöltözve, farmerben lubickoltak a vízben, a part közelében, a cápák miatt, és mert akkoriban még senki se tudott úszni az ültetvényeken.

Luz Delia azonban felkészült a szeánszra. Kacér kis bikiniben bújt elő a lepedő alól, amit itt, a vízparton is magára terített. Apró babos kendőt kötött a fejére, a barna copf és a szőke paróka helyett.

Fényképezni még így se szívesen hagyta magát. Törülközőt csavart a derekára, úgy kellett lekönyörögnöm róla, centiméterenként, a bolyhos frottírszövetet.

Ramón, a fényképész sem akart bemenni a vízbe. Be kellett látnom, hogy ezek itt ketten jobban meglennének nélkülem. Fürdeni ugyan akkor sem fürdenének, ámbár ki tudja! Ilyenkor érzi magát idegennek az idegen.

Mindegy. Ettünk valamit, aludtam a homokban. Meg kellett várnunk, hogy hátulról érje a parti sziklákat a nap.

*

Elmúltak az évek, lett megint egy francia kötetem. Megírtam a hajótöréseimet, a borítóra a kiadó egy zátonyra futott hajót tervezett. Minden rendben is lett volna, csak a borítóval békültem ki nehezen. Szájbarágós volt, megismételte a címet, és – ami rosszabb – nem fejezte ki a lényeget.

Akkor került a kezembe Luli képe. Ül a parti homokban, nézi a vizet. Vele szemben, két koromfekete szikla szorosában, a tenger. Apály van, csupaszok a zátonyok. Az egyik, éppen szemben, emberi fejre hasonlít. Egy hajótörött, aki nem akar kijönni. Hát igen. Az én hajótöröttjeim ilyenek.

Ez a kép került most a borítóra, harminc év után. E miatt a régi amatőr kép miatt meséltem el ezt a fura történetet.

Lulit – azóta se láttam. Híres modell lett – mesélte róla Ramón. Mások szerint gépírónő az esti egyetemen. Pablo, a diákvezér elfoglalt egy konzulátust, túszul ejtette a követet. Valami gyerekes elképzelése volt. Nem pénzt akart, azt követelte, hogy vonuljon ki a szigetről a hadsereg.

Életfogytiglanra ítélték. Befejezte az életét, alig húszévesen.

Ramón, a fényképész polgármester az ültetvényeken. A képeiből volt valami kiállítás. De én akkor már nem éltem a szigeten.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben