×

Anyám a vigíliában

Fenyvesi Ottó

2003 // 02
Anyuka, ugye
valamikor te is szeretted a zöld és a kék cérnákat,
a nagy néma vizeket.
Most bomló húrokon vonaglik az élet,
s a beteg napsugarak mind rohannak a földnek.
Ugye, nem számít,
egy gonddal több vagy kevesebb.
A költő most rímet fabrikál és halkan köhécsel,
éhesen kószál és hozzád könyörög,
mert a líra, ó igen,
menekül, fut, mint harisnyádon a szem,
és sötét fantomok rázzák az eget.
Néma akkordok hullanak, mint a falevelek,
s a mélyben kristályok búgnak,
repedt harangok.
Valahol csendben hallgatják a halotti beszédet,
valahol már sózzák a havat, a verset,
valahol szakad a szív, levegő után kapkod a tüdő.
A szavak mind rohannak a ködben,
mind rohannak a falnak,
menekül a líra,
szájában nyálas bagóvég,
dühös emberek veszett harapása.



kisfiam, nem kell izgulni,
nem köll,
nem köll



Anyuka, látod,

a szomszéd Ferike egy fűnyíróval szaladgál a kertben
és azt kiabálja: Viva Las Vegas.
Forog a szerencse kereke,
az élet kifut a valóságból.
Egy robogó fűnyíróval a hátán
iszkol a líra hanyatt-homlok.
Iszkolna Tongára, Tahitire.
Iszkolna egy csendesebb óceánra.
Viva Salamanca, viva lesz vigasz.
A költő szájában herpesz,
elege van lármából, kutyából, szalonnából,
pezsgőből, tréfából, valóságból, önkívületből.
Elege van fennköltből, alantasból,
feje felett őszülnek holt illúziói.
Édesanyám, nem értem,
honnan ez az ellenállhatatlan remegés,
honnan a sodrás, ez a sok emlék,
honnan a falszegélyben fekvő kráterek,
a penészatomok a hervatag virágokon.



kisfiam, apád is megmondta: csak semmi pánik,
ne izgasd feleslegesen magad



Ó, anyám, édesanyám,

hosszú imák az öröklét párkányán.
Ezer év óta mélybíbor éjszaka. Vesperas és vigília.
Ugye, valamikor te is szeretted a napfény illatát,
a friss levegőt, gombócban a lekvárt.
Ó, igen, a távolban Ragúza fényei,
szél oltogatja már a lámpákat,
s eltűnnek mind az álmok,
eltűnnek a táncoló delfinek, a női selyemharisnyák,
a fürge bokaszalagok.
Beteg a múzsa zenéje.
Tengerbe hullanak a lázas napsugarak.
Egy atomszívű asszony valahol az óceán vonulatában.
Édesanyám, nem értem,
körülöttünk globális rothadás, katasztrófa.
A színek mind vadak, harsányak, őrült kavalkád,
spondeusz, jambus, anapesztus.
A verslábak mind rohannak a ködben,
némán viaskodnak a szürke szellemekkel.
kisfiam, nem kell mindig mindent érteni,
nem köll,
nem köll



Tíz évvel ezelőtt mindig jobb volt

– írja valahol Kosztolányi.
Hetvenöt évfolyam, szakad a cérna.
Jelenvaló minden valaha volt
ihletett pillanat, boldog óra.
Anyuka, ugye, mi mind hajótöröttek vagyunk,
partra cipeljük régi lomjainkat.
Az évszakokkal bizony nehéz bánni,
köhécsel a költő, végtagját rázza Parkinson karórája.
Menekül a líra, nyeli a vakbelem,
belédugtam a seftelt pulóverem,
menekülnek a rímek,
testünkbe, lelkünkbe csipek zakatolnak.
Édesanyám,
én csak mondom, amit nem lehet:
dinamitot vacsorázik a szellem.
Nyomul a káosz szent éneke,
Isten szeméből könny szitál,
langy permetben fürdik a rét.
Az asztalon egy fehér szalonnaszelet,
kanál koppan a pohárban,
álmodnak az öreg, süppedt emeletek.
Hová tűntek mind a városok, házak, emberek,
a halott szentek
s az alagutak?
Édesanyám, nem értem,
jártam én az üveghegyeken túl is,
és felmentem a világ legmagasabb építményébe
(CN-Tower, Toronto), és nem láttam semmit,
csak a ködbe vesző homályt.



látod, nem érdemes felmenni, kisfiam,
olyan magasra



Anyuka is felment egyszer a templom tornyába, ugye?

Akkor még messzire lehetett látni.
Abban a szomorú hártyájú alkonyatban
a költészet elment vadászni.
Most szél sutyorog az ablakon túl,
anyuka meg csak ül egész nap
egy gombhoz varrt kabátban.
Egész nap csak kuporog az ágyon,
mint fogadalmat tett apáca.
Varrjuk el a szálakat, varrjuk el serényen.
Hetvenöt évfolyam, hetvenöt ostorok:
belefér minden, Dionüszosz és Apollón,
hideg és meleg reggelek,
levesbe főtt babér, cipóba sült csülök,
egy kopott bőrdzseki meg egy szopott gölődiny,
néhány varrógép.
Anyuka, semmi jelkép, csak egy hideg tonik
meg egy elhagyott esernyő.
Ahogy a ritmus elhagyja a betűt,
ahogy az ékezet leválik,
ahogy a romos éjszakai jazz átvált vigíliába.



kisfiam, úgyis csak ülünk
a világ valamelyik elfeledett zugában,
a fák hajlongnak egy enyhén mérsékelt égövben,
te meg csak írod,
tereled, fonod körénk az éjszakát



Anyuka, elszakadt a cérna,

elszakadt a harisnya.
Apuka élni magyarul, szerbül, németül.
Frankfurt am Main, via Passau.
Zwanzig dollar u picsku materinu.
A líra belefáradt az értéktöbblet-termelésbe,
elment kirándulni az endékába,
belefáradt az univerzum, a lágy hasú
mindenség büntetésébe.
A valóságot most egy behemót traktor szántja.
Anyuka, az élet cérnaszál
egy gombhoz varrt nagykabátban.



kisfiam, nem kell mindent érteni,
nem kell a szívedre venni minden mendemondát,
nem köll



Anyuka, nem emlékszem,

mért mondogatta a Ferike mindig, hogy: facsiga.
Nem tudom, nem emlékszem.
Facsiga, egy gonddal kevesebb.
Közben szétírni mindent:
lábtörlőt, fogast, a szomszéd Ferikét.
Szétírni, beleírni mindenbe.
Egy mindent eltörlő új beírás.
Déjŕ vu július sehanyadikán.
Jelöljük meg az irányt:
Casablanca, Lautréamont, Montevideo.
Ugye, messzire merészkedtünk.
Anyuka, mit mondjak,
mit gondoljak a költészetről, s mit a szerelemről,
ha minden belefér egy szóba.
Nem értem, a dolgok mind legyűrve fekszenek,
s meghalnak majd mind a versek,
és a facsiga Ferike se megy már Uruguayba.
Édesanya,
városok szunnyadnak benned,
kukoricatáblák, mesterdalnokok,
faluvégek, kendergyárak, egy kisvasút,
nyári illatok, patakok, ligetek,
líra iszkol az eltűnt idő nyomában.



kisfiam, gyere haza,
meghalt a nagytata,
felakasztotta magát a fészerbe,
a Csöpi meg elment hazulról



Édesanyám, a líra végérvényesen visszavonva.

Minden visszavonatkoztatva egy meleg nyári délutánra,
egy nitroglicerin-kapszulára,
egy párnára, ahol életed legnagyobb részét eltöltötted,
és töltöttél csirkét, galambot,
tömtél kacsát, libát.
Ó igen, a líra menetel.
Hetvenöt évfolyam, hetvenöt ízlések és pofonok.
Klipgyorsaságúra vágott
csillogó-villogó gubancok.
Tiszta mámor, lágy aroma,
az ízek felfokozva.
Egy sáros, behavazott bakancs nyoma a verandán.
Édesanyám,
nem tudok elszakadni az ólomnehéz tradíciótól,
Ferikétől, a fűnyírótól és Las Vegastól,
egy dal kemény ritmusától.



nem kell, kisfiam, mindig mindent érteni,
nem köll



Édesanyám,

ami a szíveden, a számon.
Csontvelő, nyirok, vakbél.
A valóság leterített bennünket.
Szeretnélek megkopasztani, költészet.
Szétírlak, gyökeret eresztek beléd.
Már semmi sem állíthat meg.
Csak semmi pánik,
csak semmi indulat.



kisfiam, nekem már nem kell semmi,
nem köll semmi



Édesanyám, látod, elkapott a gépszíj.

A szerelem fonémája cigánykereket hány.
Látod, hogy rohannak mind a beteg napsugarak,
mind rohannak a földnek.
Édesanyám, alkony jő majd,
sebes őszi alkony,
s bús lesz majd, bús lesz az este,
lassú a dal, sűrű a vér.
És rajtad kívül senki sem érti majd,
ha holnap reggel a kerítésen
egy gombolyag cérnát cibál a szél.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben