×

A Misell márkájú mosolygép

Faludi Ádám

2003 // 02
Rakott krumplit ígértem ebédre, ezért amikor noszogatni kezdett a délelőtt, belekezdtem az előkészületekbe. Legelőbb elvagdostam a konzumszálak többségét, amelyek behálózták a konyhámat, s a létező világok legjobbikához igyekeztek engem kötözni. Ezer és ezer konzumszál feszült a konyha légterében, akár a céltalanul kihúzott távíródrótok két elsüllyedt vasútállomás között valami isten háta mögötti civilizációban. Kikapcsoltam a rádiót, leszaggatva ezzel a konzumszövedék jelentős részét, és behúztam a konyhai függönyt, hogy a rakott krumplira koncentrálhassak. A konzumpókháló-megrongálást ezzel elégségesnek is tekintettem, bár nem sokat értem el vele. Nem észleltem, de létezett, nem láttam, de körülvett, átszőtt mindent itt s a szeméthegyeken túl, ahol az emlékezet elvesztése óta még az árva lélek sem túr.

Feltettem a krumplit a tojásokkal együtt főni, s kézbe vettem a gyulai kolbászt meg a kést. Következzék a lehetetlen. A lehetetlen nem más, mint a 2000-ben gyártott gyulai kolbászról lehúzni a bőrt. Gyorsan előkotortam egy történetet, hogy a lehetetlen esélyeiből szabályosan meghámozott kolbászkarikák legyenek. Összesen harmincnyolc darab. Ennyi darabból állt a történet, amelyik a Misell márkájú mosolygép név alatt érlelődött az elsüllyedt vasútállomások kora nyári padlásán, ehető bélben. Így festett:

Misell szeretett hentes lenni, az isten is hentesnek teremtette, vagy Misellnek, mert mind a kettőt nagyon élvezte. Testalkat és erő kategóriában könnyedén vert bennünket, de mi ebben a versenyszámban meg sem kíséreltünk indulni, miután egytől egyig inkább a korai Chris Robinsont mintáztuk a későbbi Black Crowsból. Vállveregető haj, helyenként szakáll, hippi népviselet helyi ízekkel vegyítve, tíz kiló súlyhiány a fennálló átlaghoz képest. Misell épphogy csak kilépett az életbe, amikor mi már egy-két évvel korábban megkaptuk a leosztást az élet hivatalos képviselőitől. Mi – közel húszan – a világ spiritualizálásával foglalkoztunk szabad óráinkban, ami azt jelentette, hogy a Tatabánya–Oroszlány-tengely alkatrészeként ezen iparvidék szellemiségének a megsemmisítésén fáradoztunk. Nagy gondolkodók köpönyegét tárogatva magunkon mutogattuk meztelenségünket a lakosságnak, ahol csak eszünkbe jutott. Bele voltunk habarodva a testünkbe, ámulattal tanulmányoztuk, lenyűgözött mindnyájunkat a szerethetősége. Bele voltunk habarodva a határtalan eszünkbe is attól a pillanattól kezdve, hogy rájöttünk, nincs kiparcellázva. Egy lavór izzó mák az űrbe hintve, annyi eszünk volt, pluszban még ahány fűszál a horizonttól-horizontig réten, ahol hanyatt vetettük magunkat, hogy megcsodáljuk a mák-csillagrendszert abban a tágra nyílt égben. Korai agyömlés, hatodik sor, tizenegyes szék, drága jegyszedőnéne, könyörülj rajtunk! Fel akartuk pingálni az ipari háttérre mindazt, ami elfedi az ipari háttérben termelt sötétséget, meg akartuk szüntetni az emberhiányos légkört, s ezt a művészeti manifesztációk hadrendbe állításával kívántuk megvalósítani. Írtunk, festettünk, zenéltünk, szeretkeztünk, és minden italmérést a kultúra előretolt bástyájaként kezeltünk. Az előretolt helyőrség nevében. Drága Dadánk vigyázta lépteinket, szürrealista pelenkázás, rhytm and blues-fürdő, dzsesszéjfél.

Utólag elmondható, hogy a kitűzött cél megvalósult, annak ellenére, hogy mi mindent elértünk abból, amit nem szerettünk volna. Az ipari háttér cafatokra szakadt, a lakosság elemeire hullott, a mi pedig megszűnt. Az idők szava: regény, amely az idők szaváról szól. Legjobb fejezete: A hívó szó elhangzik. Írta Martin Eden.

Misell rövidre vágott hajával is kilógott egy kicsit ebből a különítményből, meg örökös jó kedélyével is, ami lévén egészen természetes eredetű, se felelősségre vonást, se rosszallást nem válthatott ki belőlünk.

– Csülkös paprikás krumplit főzünk kondérban – mondta fél órával zárás előtt a húsboltban, aztán hátrafordult, és a kampókon lógó szalonnák közül kiválasztott egyet, félbevágta, és zsírpapírba csavarta. – Ezt légy szíves kimenekíteni innen, a többit én hozom – s kezembe nyomta a fél tábla szalonnát, mintha visszajáró pénz lenne, s kérte a következőt, mosolymelléklettel. – Mit tetszik parancsolni? Ez is egy jó kérdés – állapítottam meg, s átmentem a Bokányiba, az utca túloldalán kongó kultúrotthonba várakozni. Nem nyomasztott a tétlenség érzése, éppen akkoriban kaptunk rá az addig meg bedobunk valamit-stílusra. Önállóak voltunk mindnyájan, mint a szél.

A majki kastély és környéke a vonzáskörzetünkbe tartozott. Ott bujkált Oroszlány szomszédságában, és folyamatosan hámlott minden fala meg falmaradványa. A grófnő (a grófnő néni) az oroszlányi virágváros építésében vett részt. Virágokat ültetett a közterületeken hatósági jóváhagyással, és a kastély néhány négyzetméterét lakta magánéletében. Eredeti grófnő volt, nem fújta Nyugatra a keleti szél, élőben végignézte a serény szabadrablókat, és nem volt hajlandó megháborodni a történelem miatt. Jó néhányszor áthúzott a kastélyon a történelem, szabályos járatai voltak, de csak a mozdítható dolgokat vitte belőle világgá, az értékek maradtak. A grófnő belül viselte őket, igen kedveltük emiatt. Örökös póttagként tekintettünk rá, ahogy egy illegális aranyalmára tekint az ember. Amúgy szabadon pusztult az egész környék büntetésből, mert a letűnt világot képviselte. A kamanduli szerzetesek cellái éppúgy, mint az óratorony vagy a park. Vagy a gyümölcsös, amelyik önszántából termett évről évre, mert nem értett a politikai fordulatokhoz. Ide jártunk, az almafák közé barátkozni a világ gondolatával, néha rámosolygott az ágak közül a grófnő a lombok alatti fűre: – Hatodik sor, tizenegyes szék, érezzék jól magukat! – Itt készült a Misell-féle paprikás-gulyás-krumpli – bográcsban.

Bárki letelepedhetett a majki fertőzött területre, mert köztulajdonnak minősült, azaz nem akadt gazdája, de többnyire csak a hozzánk hasonló figurák kódorogtak errefelé. A lakosság a biztonságra szavazott, nem akart ujjat húzni a munkásmozgalom régi harcosaival az almáskertben, ahol – úgy sejtették – egymás fenekébe érnek a munkáshatalom nyomozói, és az utánuk nyomozó nyomozók az utánuk nyomozó nyomozók fenekébe érnek, mint ahogyan ez titkosszolgálati okokból sokszor megesett, ha nem is itt kint a szabad ég alatt. Mi egészen egyszerűen vittük magunkkal a nyomozónkat, hogy ne kelljen feleslegesen pazarolni erőnket a viszontfigyelésre. Majkhoz az oroszlányi nyomozó dukált, vele az Éden presszóban végeztünk mélyrepüléseket éjszakánként. Kölcsönös ismeretség, kölcsönös utóállapotok. Örömmel jött velünk, tizedannyi energiát kellett fordítania a munkára, mint egyébként. Súgtunk neki, tudtuk, hogy éppen mi a kurrens témakör a színfalak mögött. – Heidegger. Írj nekik arról, hogy Heidegger tetszik nekünk, és ma az ő szimfóniáiról áradoztunk – javasolta Csehov, a fogtechnika ördöge, aki a Pink Floyd Atom-Heart-Motherjét tartotta a Tejútrendszer fix pontjának. Akkor már egy hete hallgatta folyamatosan, ha lemezjátszóközelbe került. Még a Tatabánya–Oroszlány-tengely mentén élő beavatottak körében is újdonságnak számított ez a zenei kerítésszaggató, alig múlt féléves. – Nem Heidegger, hanem Heineken – emelte fel okítólag mutatóujját Hosszú, a világlátott tengerész, de Pilátus, a művészetek rabja azonnal lecsapott rá: – Honegger! – A tavasz végi délutánban a kondér alatti lángokat elhagyva tanácstalanul meg-meglódult a füst, fortyogott a főzet, sört ittunk, meg borokat, jártattuk a szánkat, és heverésztünk. A nyomozónk szédült, és estig még bárkibe szerelmesek lehettünk azok közül, akik velünk tartottak lány létükre az egyenjogúság helyi képviselői közül. Akadtak, akik már a korai órákban próbaszeretkezést tartottak a próbaházasság-analógiát emelve pajzsra, vetetlen fű várta őket az egész kastélyparkban. A Tatabánya–Oroszlány-tengelyben egyedüli alkatrészként képviseltem azon a napon Tatabányát, gondosan otthon felejtett barátnőkkel és pályatársakkal.

– Ha gazdagok leszünk – nyalta meg a fakanalat Misell –, olyan bulikat rendezünk majd, mint a nagy Gatsby. Szabadtér, zenekar, lampionok, pincérek és temérdek pia. – Ezüsttálcán kell hogy szervírozzák a mindenséget – válaszoltam neki. – Természetesen, ahogy illik – komolykodott, majd felkapott egy üveg táncos sört, és lapjára fordított késével lepattintotta a kupakját: – Puszták népe, Kisgazdapárt! Sört! Sört! Sört! – rikkantotta a világtájak irányába, kezében a feltartott üveggel, majd néhány nyelettel eltüntette a tartalmát. A fiatalságával játszott, mert csujjogatójának középrésze tiltott gyümölcsnek minősült, és fiatalságának középrészét könnyedén elveszthette az, aki ilyesmit csujjogatott nyilvánosan. Misell úgy játszott a fiatalságával, akár macska a zárlatos vasalózsinórral. Spontán koreográfia, tánc a pengeélen, amelyik a büntetett előélet irányába lejtett. Kisgazdapárt, rég leszeletelt szalámirúd. Misell időnként letolta a gatyáját, s meztelen ülepével rámosolygott a közösség elleni izgatásra. Ehhez dukált az a bizonyos táncos sör, amely a címkéjén parádézó malátakedvelő ifjú párról kapta a nevét. Lengyel népviselet, lengyel sör és a szolidaritás honi gégéi.

Aznap az idő is barátságosan alakult. – Legalább ezerkétszáz árnyalatát ismerem a szürkének – jelentette ki Második András –, s egy megsemmisítő mozdulattal belefojtotta Pilátusba Jackson Pollockot. Szinte egyazon pillanatban telepingálta a levegőt fél méternyi területen. – Látod? Ez a konceptszürke. Alfred Jarry kihamuzza a császár urnáját. Annyi ilyet festek, amennyit akarok, számomra az idő nem létezik.

Húsz méter átmérőjű kör, középpontjában a bográccsal. Kondi – a köpcös tréfakedvelő – átmérőket gyalogolt ebbe a fák alatti körbe, törölgette a bajszát, és általában derékig ért. Nyomában az Ikrek fényképezőgéppel. Mindent dokumentáltak, amit a fényviszonyok engedtek, de azt is, amit nem. Yoko Ono szelleme uralkodott rajtuk éppen, s ezért a fenékfotózás szerepelt a menüben. Legfeljebb húzódozásról lehetett szó, ellenkezésről vagy visszautasításról semmiképpen. Körbe voltunk zárva.

– Ebből egy mosolyalbum lesz – duruzsolták a kiszemelt fülébe. – Soha többé nem leszel ilyen, mint ma, gondolj csak bele. Harminc év múlva rá sem fogsz ismerni a mostani fenekedre! Azt fogod hinni, hogy egy hamvas gimnazista mosolyog rád, meg a biztató jövőbe. Csak a farcimpák, semmi körítés! – azzal már húzták is a bokrok közé a célszemélyt, lerángatták a nadrágját, és exponáltak. Sarem, aki az Éden presszó zenekarában basszusgitározott, a kör epicentrumában önként hajolt nekik földig, a bográcstól karnyújtásnyira. – Az enyém stoppolva van, igazi különlegesség, ínyencfalat. – A hosszú forradás a bal oldalán egy motorozás igaz történetét tudta különféle változatokban előadni. Minden azon múlott, hogy ki kérdezi.

Dél körül elérkezettnek láttam az időt, hogy Zsúrt elcsaljam a kastély mögötti apró, romos kápolnába, meggyónni neki a gyónnivalómat. Légvonalban huszonöt méterre az epicentrumtól. Zsúr három hónapos feleség volt, csínytevésnek tartotta minden megmozdulását, és élvezte, hogy állandóan rossz fát tehet a tűzre. Egy kifogyhatatlan farakás tövében élt, s kuncogva hajigálta a fadarabokat a lángok közé, mintha nem is ő lenne, akivel mindez történik. Cinkos mosollyal mesélt a tüzeléstechnika rejtelmeiről Verébnek, három hónapos férjének, aki úgy tett, mintha rendjén valónak tartaná ezt az egészet. Ez volt a divat, s Veréb élt-halt a divatért. Egyik válóperes tárgyalásomra néhány év múlva meg is hívtam őket tanúskodni, aztán viszonossági alapon ők is engem a sajátjukra. Összevissza hazudoztunk a bírónak a népköztársaság nevében mindent, amit hallani szeretett volna. Ez volt a divat. – Azt álmodtam – mondtam Zsúrnak, amint behúzódtunk a kápolna hűvösébe –, hogy szeretkezünk egy buszmegállóban, de félbe kellett hagynunk, mert jött a távolsági, amivel el kellett menned a bokodi vegyesboltba spárgáért. Azóta sem tudom kiverni a fejemből, egész nap ez jár az eszemben, annyira valóságos, hogy talán meg is történt. – Dugtunk? – vihogott Zsúr, s már nyúlt is a fahasábért. – És most mit akarsz csinálni? – kérdezte. – Utolérni a valóságot – húztam azonnal magamhoz, hogy visszatérjek a buszmegálló padjára. – Vagy legalábbis tetten érni. – És hogyan? – kérdezte boszorkányhangon, felszítva mindkét szemében a zsarátnokot. – Csak a befejezés maradt hátra, attól a résztől folytathatnánk. – Lehúztam a Lee cipzárját, letoltam a hozzá tartozó nadrágot gyorsan a térdemig, és a dohos padkára ülve a falhoz támaszkodtam. – Ülj rám, és ne számíts semmi jóra. Egy pillanat múlva végem. – Nekem is – kuncogta, s ő meg egy Wranglert engedett félárbocra, majd háttal az ölembe fészkelte magát. Talán öt percig kapaszkodtam a mellébe, combjába, talán addig se. Alig zárultak a cipzárak, amikor ránk törtek az Ikrek. Ott a helyszínen egyenként a falhoz állítottak bennünket. – Itt gyönyörű fények vannak, nem hagyhatjátok ki! – és már kattogtak is a Yashicák. – Penészes a segged – szólt az Ikrek egyik fele. – Nem is penészes, hanem mohás – mondta az Ikrek másik fele mögöttem. Nem hagytak időt a cselekvésre. Sarem varratai mellett emiatt a mosolyalbum élvonalába küzdötte fel magát a fenekem. A nyomozónk csak gatyában volt hajlandó szerepelni, mondván, hogy ő illegálisan tartózkodik a körünkben, egy harmadik helyet még így is begyűjtött. A Misell márkájú mosolygép lett az első. A sztár. Talán épp akkoriban, amikor Zsúr javában fészkelődött rajtam (– Siessünk, mert Veréb már nagyon odavan, cicerélni akar, biztosan utánam jön), Misell megkérte Kondit, aki térdig ért, hogy írja rá filctollal félkörívben alábrázatára, hogy Misell márkájú mosolygép. Olyan módon, hogy az egyik o betű a megfelelő helyre kerüljön, s amikor majd farcimpáival tárogatózik, miként azt a sorozóbizottság tudós doktorai előtt is tenni szokás, akkor a közösség elleni izgatás beleborzongjon a gyönyörűségbe. Az Ikrek számolatlanul készítették róla a felvételeket, fázisokat egymás után. – Almazöld nyeles fésű, kozmikus állapot – repdesett a kondér körül Csehov, a fogtechnika ördöge. Munkácsi Miklós novelláskötete volt a szárnya, Sarem az I’m so tired-del kísérte gitáron, kedvenc Lennonjának kedvenc dalával. Néhány Éva ekkor indult el stoppal vissza Oroszlányba, bort, sört meg cigarettákat venni pótlásként, s persze bedobni közben valami potya gyorsítót az Édenben. A kondérban pedig sűrűsödött a gulyáshelyzet, Misell lepattintotta a következő táncos kupakot, s újfent játszott egyet a fiatalságával, de a nyomozónk rá sem hederített. Hevert az egyik bokor alatt, s néha ilyesmiket rikkantott a kör középpontjának irányába: – Most melyik a jó, honegger vagy honekker?

Ekkoriban a jóravaló bolti eladók jutalmazásra, a prémium alapköveként bevezették a Mosolycsekk-rendszert. Ha a vevő kapott egy mosolyt, ajándékozhatott egy kézjegyével ellátott Mosolycsekket a mosolyképes eladónak. Az eladó meg lefűzte a többi Mosolycsekk közé, s a tárgyhó végén – jutalék reményében – leszámolt vele az üzletvezetőnél. Akkor ez volt a divat. A Mosolycsekk. Misell a húsbolt teljes készletét Csehov markába nyomta, aki a fák fölé emelkedett Munkácsi Miklós kötetének kozmikus szárnyain, s megszórta ezekkel a rózsaszín röpcédulákkal az odalent maradtakat. Gatsby – kéklett a kézjegy mindegyik lapon.

– A divat a gazdag ember gyengéje, amely kikapcsolódás által kikapcsolja a kikapcsolódásból – idézte McLuhant Második Andrásnak Pilátus, aki az Új Symposionból merítette ellenkulturális ismereteit.

A történet itt hirtelen véget ért, s nem biztosította tovább a védelmemet. Nem is volt rá szükségem, mert éppen végeztem a gyulaival. A harmincnyolcadik karika után már nem állt előttem több akadály, szabályosan egymásra rétegeltem a rakott krumpli tartozékait, a tepsit betettem a konzumtűzhely sütőjébe, és elfordítottam a konzumkapcsolót. Aztán leültem hallgatni, hogy mit zizegnek a távíródrótok valami isten háta mögötti civilizációban, két elsüllyedt vasútállomás között.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben