×

Önmagunk eredete

Grecsó Krisztián

2003 // 01


„A földmíves élete rövid, mint a gazdasági év.
A tavasz már kimossa az emlékezetből
a telet, a tavaszt a nyár.
A falu kis házaiban nem marad jel, hír,
emlék azokról, akik elébb lakták.”
M. Zs.: Életem regénye

Néhány hónappal ezelőtt leakasztottam a nagyszülői ház faláról egy festményt. Magamhoz vettem a képet, amely gyerekkorom helyszínén, a családi házban – ahol velem együtt a másfél szobában nyolc ember élt – díszítette a konyha, szoba, étkező (mikor minek használtuk) falát. Nagybátyám halála után néhány héttel hónom alá csaptam a Jézus az Olajfák hegyén-t. Hogy maradjon legalább egyetlen jel, híradás, örömhír, seb, akármi a család sokadik eredeti idejéből. A festményről azt lehet tudni, hogy úgy hatvan esztendővel ezelőtt apai nagyanyám egy gyékénypapucsot kötött a vászonra festett munkáért cserébe. De még azt a szerény lábbelit sem akarta elfogadni érte a festő, mert mikor hóna alatt a képpel elsétált a friss házaspárhoz, és a maga kezével a ház falára akasztotta legújabb munkáját, megfertőzte lelkét a magát selymesnek mutató kételkedés. Belevágta az ecsetet a nemes munkába. Hogy ez valóban így történt-e vagy sem, sejtelmem sincs, de az biztos, hogy így található a történet a családi legendáriumban, és többé-kevésbé ezekkel a szavakkal emlékeztem meg róla én is az Ahogy Csikivel mi ketten című elbeszélésemben…

Úgy gondoltam, eddig hagyom az emlékezést, hadd menjen a maga útján. Eddig a pontig.

Itt már szike szükséges és leginkább törlés, mert hazudtam persze, egyebet se csinálok, csak füllentek, kanyarodik velem a valóság. A csak az én fejemben létező családi legendárium tud ugyan erről az esetről, legalábbis ha mamát sokszor és erősen emlékeztetem rá, akkor bizonytalanul ugyan, de hajlandó emlékezni, ám ezeket a szavakat még csak véletlenül sem veszi a szájára (ezek az én keskeny, tanult, kimosakodott szavaim, amiket ő még novelláiban és verseiben sem választ ki magának, pedig mióta én erre a pályára tévedtem, újra előszeretettel munkálkodik ő is).

A festmény azóta is magán viseli a sérülést, a bal alsó sarokban lyukas, nem sokkal a Megváltó alatt, akinek fehér köpenyét balról jobbra eregeti a tevelelkű trópusi szél. Nem akadt olyan családtag, aki ne ingatta volna értetlenül a fejét, mikor megtudta, hogy elhatároztam, restauráltatom ezt a rendkívül rossz állapotban lévő munkát. Rendbe hozatom, mert nekem fontos, mondhatni, nélkülözhetetlen, nem azért, hogy egy tárgy próbáljon emlékezni helyettem, ha már nekem, egy örökké ugyanolyan parasztcsalád örökké ugyanolyan sarjától megszokottan, egy-két generációra visszamenőleg sincsenek már igazi emlékeim. Nem. Nekem azért fontos az a kép, mert minden reggel alatta vártam, hogy mama hazaérjen a gyári boltból, minden hajnalban abba a lyukba bámulva haraptam akkorát a buktámba, hogy aztán alig bírjam lenyelni. Ott van abban a lyukban az én semmim, az én életem eredeti ideje, belenéztem, és nem hagyom, hogy megegye a fene. Bizonyisten rendbe tetetem: egy félhavi napszámért, egyhavi falusi fizetésért, sőt tulajdonképpen az összes ingó értékek összegéért, ami a családi házban föllelhető volt.

Ez családom számára őrült és érthetetlen dolog.

Mondván, fölösleges beleakaszkodni olyan indákba, melyek elérnek idővel. Konkrétabban: minek idézni a múltat, mikor soha senkiben nem változott meg semmi, soha senki körül nem történt olyan, amire emlékezni volna érdemes, elég magamra néznem, hogy tudjam, milyen volt az őssejtig minden ős, kunfajta nagy szemű legény, emlékezzen rá az Úr, neki dolga az ilyesmi. Jómagam viszont rémülten figyelem, hogyan rogyik össze a velem együtt kimosakodott, többé-kevésbé egyetemet és egyéb iskolákat végző generáció tagjaiban az eddig olyan feszesen álló, pallérozott lélek. Ott a ház, a szent tér, amiben megannyi tárgyból a szent idő szaga árad, ahol nagyapám estéről estére görnyedve, alig hallhatóan olvasta föl nekünk Ábrahám, Jákob, Izsák és Jézus történetét. Még ott, de már eladó. Megvannak a jelek, de olvad ki mögülük a jelentés. Éppen azzal a technikával cipel el onnan minden mozdíthatót az én generációm, mint tette ezt Mária Teréziáig és tovább minden ős. Megy az utánfutóra az érték, „hozzad a hűtőrácsot is, apukám”, de ottfelejtődnek a fényképek, a keresztelési-bérmálkozási emlékek, tablók, könyvek, egyebek. Úgy sétálnak el egy-egy emlék mellett, mintha avar, letaposott föld vagy gazosodó sóderhalom lenne.

A falu kis házaiban nem marad jel, hír, emlék azokról, akik elébb lakták.

*

Bár nem végeztem pontos felmérést, mégis az volt az érzésem, hogy a legújabb Móricz-értelmezések legtöbbet Esterházy Pétert idézik, egy diákok számára készített Móricz-novellaválogatás utószavát, amely végül A kitömött hattyúban is helyet kapott. Esterházy azt írja a Móricz-korpusz kapcsán, hogy akár szeretnénk, akár nem, mi, kortárs olvasók „nem ezeket a mondatokat halljuk. Manapság nincsenek legények, nincsenek menyecskék. Nemcsak azt nem tudjuk, mit jelent nagygazdának lenni, de nem is nagyon érdekel. (…) Azt az életet, amelyről Móricz ír, nem ismerjük. Nem ismerjük az életnek ezt a nehezét; a mi életünk nem így nehéz (…) Az a baj, ha van, hogy »nincs az életnek medre«. Móricz éppen az ellenkezőjéről beszél; hogy más sincs szinte, mint ez a meder.”1  Nem az a kérdés, hogy igaz-e az, amit az utószó szerzője nem kevés iróniával és önreflexióval átszőve állít, hanem: hogyha igaz, mikor nem, akkor miért? És hogy ha ez nem fontos, márpedig nem, akkor miért mégis az?

Megpróbálok mindebből mint jelenségből tetten érni valamit, ha sikerül.

Mindenesetre azt szeretném előrebocsátani, hogy legföljebb a rám kirótt feladatnak tudok eleget tenni, miszerint: mit jelent(het) ma egy pályája elején lévő fiatal írónak Móricz? Sem az életmű szeleteinek átértelmezésére, sem az új olvasatok lehetőségére, sem a korai hatástörténet buktatóira nem kívánom fölhívni a figyelmet. Nem támadok, nem védelmezek, olvasok mindössze.

*

A Móricz-életmű hatástörténetét mostanra elképesztően elnehezítő realizmuseszmény, a marxista interpretáció úgynevezett „valódi parasztábrázoláson” nyugvó kanonizációs gesztusa mára minden szempontból tarthatatlanná vált, valóban igyekezni kell ezt a jármot mihamarabb levetni a szerző írásairól. Ám ez, figyelve a kísérleteket, és gyakorta olvasva magát a szerzőt, nem is olyan könnyű, részleteiben remekül megy, de újra és újra léket kap valahol az egész, anomáliaszerű szivárgások keletkeznek, többé-kevésbé azért, mert tényleg ránehezedik egyfajta ideologikus súly a szövegekre, a móriczi parasztábrázolás paradigmája, ami – ahogy Margócsy István írja egy helyütt – nem is annyira eredeti, „csupán az addigi irodalmi ábrázolási konvencióknak (…) egyszerű kifordításáról van szó”2 .

Hogy ez egyáltalán kérdés lehet, azt én szeretem radikálisan elutasítani, számomra igen könnyen megy nem is gondolni azzal, hogy a nem Budapestet megidéző fiktív terek történetileg külön értelmezési kategóriákat képeztek, és hogy valamiért másképpen kellene őket olvasnom, más interpretációs eljárásokkal fejthető föl az az „ismeretlen és egzotikus világ”, amelyik, bár állandó fenyegetettségben és pusztulási víziókban fogalmazza meg önmagát, tulajdonképpen a magyar prózairodalom gerincét, javát, többletét képezi, hiszen egészen Molnár Ferencig gyakorlatilag labdába se rúgott senki a suta centrális csapatból.

Személyes érintettségem folytán nekem elég erre a hamar szorongatóvá váló skatulyára gondolnom, s máris teljes tagadásba megyek át. Végletes elutasítás ez, olyan mélyről tör föl, hogy gyakran megpróbálom elméletileg is alátámasztani. Előfordul, hogy kerül bele valami, sőt, néha túl sok van benne végül. Van az úgynevezett „emberi állandó” és a jobb híján „szinkron idő” megközelítésként összefoglalható parabola: két, általam kreált „fogalom”. Nem azért másolom most ide mindkettőt, mert komolyan gondolom, hogy bárkinek haszna lehetne belőle, hanem mert úgy vélem, a Móricz-értés szempontjából a tévedés módszertana talán tanulságos lehet.

Az emberi állandót3 úgy képzeltem el, mint ami mögött egy igazából meghatározhatatlan, de nagyon kövér jelentésmező van, mindazok a tulajdonságok, örömök, reflexek, érzések, gondolatok, reakciók, archaizmusok, törvényszerűségek, szokásjogok, szorongások, megkövesedett logikai útvonalak, egyebek tartoznak bele, amik működésüket tekintve, fantáziánk szerint, mindig is ugyanolyanok voltak, ha tényleg megízlelték őket, mint most. Az emberi állandó ezer és ezer szegmensből áll, tehát tulajdonképpen olyan tág, hogy nem létezik, mégis az egyetlen és a kulcsfogalom, mert hogyha az írott szöveget – helyenként legalább – komolyan vesszük, csak azt érdemes megvizsgálni, hogy adott körülmények között milyen hangsúlyeltolódások, ízek, színek, szagok jelennek meg pluszban és mínuszban az emberi állandó elemein. Ezt a fogalmat természetesen azért vezettem be, hogy bátran hivatkozhassak rá, mikor azt mondom, hogy csak az „Ibsen és Nietzsche nyomán nagybetűvel írott Embert”4  lehet és érdemes Móricz népi díszletek közé helyezett történeteiből kiolvasni, de ez jelenvalóvá teszi, rekonstruálja a jelentést, a problémahelyzetet, a szituációt a Sáraranyban éppúgy, ahogy az Isten háta mögött-ben, a Fáklyában vagy A szerelmes levélben.

Aztán kisebb-nagyobb bizonytalanságok jelentkeztek. Például hogy az emberi állandó nincsen „adott körülmények” nélkül, és ez nemcsak azért van így, mert nem érdekes pusztán az emberi állandó ábrázolása, hanem mert lehetetlen is, tehát inkább az állandó és a körülmények viszonya lehet kiindulópont, ami, hiába is húzzuk tovább az időt, tulajdonképpen maga az állandó, hiszen a körülmények lényegüket tekintve éppen úgy mozdulatlanok, mint az állandó, és a körülmények hatására jött létre az emberi állandó paradigmája, amiben nem képződhet anomália, mert minden beletartozik Isten szent ege alatt.

Őszintén szólva nem is tudom.

Aztán kísérletet tettem arra, hogy az irodalomban a tér ilyetén típusú különválasztását (miszerint kis lélekszámú településen való létezés és nagy lélekszámú településen [tehát a fővárosban] való létezés) párhuzamosan az időre alkalmazzam, s hogy bemutathassam ezzel az előbbi visszásságait. Ehhez azt kellett elképzelnem, hogy milyen is lenne, ha létezhetne „szinkron állapotban” az eddigi idő összessége, és legalább annyira birtokunk lenne, mint a tér. Akkor – a népi–urbánus ellentét analógiájára – a magyar prózairodalom legnagyobb zsákjaira minden bizonnyal történelmi és mai művek fölirat kerülne. Összebékíthetetlen ellentétben lennének a régi és a mai írók és szövegeik egymással (azt már végig sem tudom gondolni, hogyan és kinek a javára működne a hagyomány). Veres tanítónak és gyönyörű feleségének története például merőben mást jelentene a XVI. századi és XX. századi díszletek között. Az elvágyó feleség másképpen öltözne, és másképp lenne leromlott a szoba. És ez fontos lenne, illetve ez lenne a fontos, a díszlet ismét elvinne minden lényegi vonatkozást, rányomná az értelmezésre a maga bélyegeit. Mármint hogy postagalamb vagy mobiltelefon. A regény mindig megteremtené a maga valóságát: magyar Bóvárik olvasnak a magyar Bovaryról.

Különösen itt éreztem eleinte, hogy igazam van. A magyar Bóváriknál, ahogy olvasnak a magyar Bovaryról. Most kiforgattam a visszásságokat, több évszázada funkcionáló, erőszakolt kategóriákat oszlattam föl egy csapásra. Büszke voltam magamra. Aztán valamiféle szellemi tapasztalat, pontosabban tapasztalás (amely fogalomnak egyébként, ugye, nincs helye egy komoly irodalmi esszében) egyszerűen az orromra koppintott. No meg nem utolsósorban az történt, hogy úgy éreztem, ez azért még sincs teljesen így, és hogy egy árnyalatnyi, pihényi, karcolásnyi valami van ott a mélyben, amit ha megértenénk, akkor tán nem is lenne értelme az egésznek.

*

Mikor Móriczot olvasok, a narrációs játékokban gyönyörködöm leginkább. Ezért aztán a móriczi narráció zsenialitására szerettem volna néhány eredeti gondolattal fölhívni a figyelmet, de mint eddig minden alkalommal, miután egy kicsikét megkapartam a dolgot, kiderült: ismét csak az a lehetőség jutott, hogy végigküzdjem magam egy már mások által végigjárt úton. Margócsy István ugyanis a Sárarany elbeszéléstechnikáját górcső alá véve már tavaly megjelent tanulmánykötetben5  elmondta mindazt, amit a móriczi narráció sajátosságairól, a „szabad függő beszéd gátlástalan és korlátlan”6  alkalmazásáról magam is szerettem volna. Mint azt Margócsy tanár úr is elemzi, az elbeszélő által közöltekről sok esetben nem dönthető el, hogy kinek a gondolatsorát idézi fel, ráadásul hol és mikor szakad meg egy újabb beszélő szólama által, amely megszakítás ráadásul teljes mértékben felfüggeszti a hagyományos beszéltetési fikciót. Mindez fölszabadítja, boldoggá és könnyeddé teszi az olvasót. Így is lehet, a magyar nyelv ezt is tudja, van neki ilyen szerkezete. A szelekciós nézőpontból: lesz, ha csinálnak. Ám különben meg (a fiatal író irigysége szempontjából) érthetetlen, hogy miért nem zavaró az olvasó számára, hogy nem mondatik ki, honnan, mikor és miért beszél a narrátor, amelynek szólama nem is az omnipotens elbeszélő külső objektivitásának jegyeit viseli magán, hanem éppen ellenkezőleg, egy autonóm szövegáradat szubjektív vízióját, amely az esetleges önálló megszólalásokat is magába szippantja. Továbbá, még mindig ahogy Margócsy István írja, ennek köszönhetően az elbeszélő igencsak expresszionista agresszivitással érvényesíti a maga szólamát az éppen megjelenített beszédszituációval szemben. Agresszív könnyedség, lenge öklös. Ha komolyan veszem, amit tudományosan tudok, ilyen technika nincs. Üldögél a falusi parasztember a zsiráf ketrece előtt az állatkertben. Lesüti a szemét, ujját tördeli, majd fölnéz újra. De hát mi ez itten, morog, micsoda ez, mikor ilyen állat nincs.

*

Eliade tér- és időszemlélete7  két fontos kategóriát különböztet meg: a szent és a profán idő, illetve tér fogalmát. Ugyanarról az időről és térről van szó mindkét esetben, mindössze a befogadásban van differencia. A vallásos ember számára vannak a térnek kiemelt, a többitől elütő pontjai, mint ahogy központja, centruma is: legtöbbször az a hely, ahol él. A szent térhez valamilyen hierophánia kapcsolódik, ott tör át a szentség, amely ha nem is föltétlenül mutatkozik meg a vallásos ember számára, ő maga mégis átéli azt. Az idő esetében ez azt jelenti, hogy a vallásos ember számára „az idő lényegénél fogva visszafordítható, voltaképpen mitikus ősidő”8 , amelyet az ünnepek, az emlékezés, az ima újra jelenvalóvá tesznek. A pontosabb kategória híján most vallásosnak nevezett világszemlélet lényegében tehát az eredeti időre való emlékezés és a centrum birtoklásának képességét jelenti, éppen azokat a képességeket, amik Túri Daniból, Matolcsy Miklósból vagy Veres tanítóból hiányoznak, a Móricz által ábrázolt valóság egésze híján van ezeknek a képességeknek, az általa megörökített lét, a problémái, „csomópontszerű szituációi”9  színhelyéül választott világból mindez hiányzik, a móriczi valóság nem tud ezekről a princípiumokról, és mindezt azzal a felelősséggel teszi, hogy tudja, ennek az országnak egyetlen magától is, fantázia nélkül is létező centruma van, csak ott nem muszáj megteremteni a másik teret és időt (mert ott valahogy másként is lehet), de a főzelékszagú alföldi pokolban, ott nem, ott nem lehet ilyen kevéssel (sokkal) beérni, ott a szent idő és a centrum biztonságával csak akkor rendelkezik a valóság, ha neki, saját magának van fantáziája (olvasata), ott egyszerűen ez a kérdés, hogy van fantázia vagy nincs, és a móriczi valóság meri vállalni a kockázatot, hogy nincs neki, de ezt olyan radikális elrettenthetetlenséggel teszi, hogy ezáltal kikerülhetetlenül eredetivé válik, a szent idő biblikus történései maradnak ennyire reflektálatlanok önmagukra, mint ahogy ez a koherens aktuális világ képes nem tudni magáról és nem törődni saját magával. Ha az a kérdés, hogy mit jelent egy olyan fiatal író számára Móricz, akit szintén meghatároz a centrumnélküliség és a profán, pillanatnyi lét, akkor egészen egyszerűen azt tudom mondani, hogy Móricz valósága az én elbeszéléseim emlékezete, eredeti ideje, centruma, hagyománya, az én szövegeim akkor is erre emlékeznek, mikor én nem, mikor engem már fáraszt a nyomorúság, a nincstelenség, a magyar paraszt lelke, az én elbeszéléseim Móricz miatt vannak benne az időben, és általa létezik egy, az elbeszéléseim számára szent idő és tér, egy, a reflektálatlanság következtében már nem profán valóság, ami a szent befogadás lehetőségét adja meg az én elbeszéléseimnek, amik erről akkor is tudnak, amikor nem.

*

A családi képpel kezdtem, keretes lesz – szó szerint – a szerkezet, azzal is fejezem be. Az elbeszéléseimnek van hát emlékezete, eredeti ideje, centruma, hagyománya; a családomnak, az énem valóságának nincs. Az már a valóságos Móricz, nem pedig a móriczi valóság. Ideológia és általános emberi. A Kinizsi utca harmincnégyben képtelenség idézni a múltat, mert nincs az idő hullámain kilengés. A festmény nem kódol magába semmit, mert soha nem volt elmozdulás a mintáktól. Az őssejtig minden ős, a kunfajta nagy szemű legény (leány) csak úgy volt más, ahogy a többiek is, ugyanúgy. Emlékezzen rá az Úr, neki dolga az ilyesmi. Családom értetlensége hát nem az anyagiakból gyökeredzik igazán, pedig még ők maguk is így gondolták, hanem abból a mélyen megérzett gyanakvásból, hogy ezzel a gesztussal szent időt és teret fikcionálok egy profán időbe, illetve térbe. Hogy – ők ezt nem tudják, de – nekem Móricz által, Móricz miatt ott több van. Nekem az a ház szent tér, mert én nemcsak magával az épülettel, hanem mindenféle szövegekkel is dialógusban vagyok, amiknek semmi közük ugyan ahhoz a parasztházhoz és a belőle kimenekített festményhez, de általuk számomra ott mégis megannyi tárgyból a szent idő szaga árad. Megvannak a jelek, és nem olvad ki mögülük a jelentés.

Elhangzott a moriczzsigmond@XXI.szazad.hu címmel rendezett konferencián a Petőfi IrodalmiMúzeumban, 2002. szeptember 22-én.

Jegyzetek

1In Esterházy Péter: Írások [A kitömött hattyú]. Magvető Kiadó, Bp., 1994, 182–183.

2Margócsy István: Kísérlet a narráció megújítására (Sárarany). In A kifosztott Móricz? Krónika Nova Kiadó, 2001, 22.

3Az úgynevezett „általános emberi” fogalma itt minden bizonnyal sokakban fölrémlik, talán nem véletlenül…

4Margócsy: i. m. 26.

5Lásd fent.

6Margócsy: i. m. 29.

7Lásd Eliade, Mircea: A Szent és a profán. Európa Kiadó, Bp., 1999.

8Eliade: i. m. 61.

9Margócsy Istvántól kölcsönözve.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben