×

A sorssá lett Sorstalanság

Ács Margit és Prágai Tamás beszélgetése

Prágai Tamás

2003 // 01
P. T.: Fél éve vagyok Kortárs-szerkesztő, a folyóirat előtörténetét nem ismerem különösebben, ezért meglepődtem, amikor Kertész Imre Nobel-díjának híréről értesülve itt a szerkesztőségben a kollégák felemlegették, hogy régebben Kertész Imre a Kortárs kedvelt, kitüntetett szerzője volt. Orbán Ottó révén is, aki a prózarovat szerkesztőjeként közölte ’88-ban a Kudarc című regény egy részét, majd ’89-ben – már Kis Pintér Imre közreműködésével – a Kaddis a meg nem született gyermekért jelent meg folytatásokban, ’91-ben pedig a Gályanaplóból egy részlet. Nem kevésbé lepett meg az is, tekintettel az elmúlt tizenvalahány év értelmiségi megosztottságára, amit a Nobel-díj kapcsán született újságcikkekben többször olvashattam, hogy a Sorstalanság első kritikusai között a legelismerőbb méltatást Ács Margit írta 1975-ben, tehát hogy maga ismerte fel talán elsőként a könyv jelentőségét. Hogy került egyáltalán a kezébe?

Á. M.: Kertész Imre az elkészült regénnyel először a Magvetőhöz fordult. Egy fölényeskedő, tökéletesen értetlen, az igazgató, Kardos György által aláírt levél kíséretében kapta vissza – az esetet vagy egy évtizeddel később megírta a Kudarcban, sőt a kiadó levelét is közreadta itt. Lényegében azt vetette a levél írója (ki volt? nem tudjuk; Kertész Kardosnak tulajdonította a levelet) a szerző szemére, hogy ellenszenvet kelt az áldozattal szemben. Nézzük csak: „Azt még érthetőnek találjuk, hogy kamasz hőse nem fogja fel azonnal, mi is történik körülötte (…), de azt már nem tudjuk megmagyarázni, hogy a koncentrációs táborba érve miért látja »gyanúsnak« a kopaszra nyírt foglyokat. A rosszízű mondatok tovább folytatódnak: »az arcuk sem volt épp igen bizalomgerjesztő: szétálló fülek, előremeredő orrok, beesett, apró, ravasz fényű szemek. Csakugyan zsidóknak látszottak minden tekintetben.« (…) Magatartása, visszás megjegyzései taszítják és sértik az olvasót stb.” El lehet képzelni, hogyan fogadhatta ezt Kertész, miután szinte remeteként sok-sok éven át megszállottan dolgozott a kéziraton, végsőkig csiszolta, és kezdettől fogva szakrális szövegnek érzékelte.

P. T.: Vajon a visszautasítás puszta lektori melléfogásból eredt, vagy belejátszott más is? Mondjuk, irodalompolitikai szempont?

Á. M.: Erre utólag nincs bizonyíték. De a dolog valóban nem olyan egyszerű. Ha süketség, ostobaság süvít is a levélből, korántsem nevezném ártatlannak ezt a fajta ostobaságot. Gondoljon bele: ugyanebben az időben utasította vissza a Magvető Hajnóczy Péter kéziratát is – még durvábban vádaskodó levélben. (Ahogy a Kertésznek címzettet, Hajnóczyét is módom volt olvasni baráti bizalma folytán – később sajnos ez a levél elveszett a hagyatékából.) Ezek a művek nagyon kiríttak a hetvenes évek kedélyeskedő, joviális képmutatásából. Sunyi, hazug világ volt. Erről legyen elég ennyit mondanom, mert ha belemennénk, több regényre valót kéne összehordanom. Mindenesetre érdekes véletlene a sorsomnak, hogy mindkét szerző kézirata nálam kötött ki, a Szépirodalmi Könyvkiadóban, és mindkettőben ráismerhettem arra az erőre, amely feltépi a hazugság szövedékét. Hajnóczy novelláiban semmi politikum nem volt, csak a hangjából érződött ki valami irtózatos, elemi harag, s erre bizony nem voltak süketek a süket lektorok, de nem ám! A Sorstalanság esetében is arról volt szó, hogy elemi fokon sértette azt a kenetteljes humanizmust, amivel a világ a koncentrációs táborok, gázkamrák emlékét befoncsorozta. Lényegében ezt tette a nyugati világ is, nálunk a hazugságra csupáncsak még több ürügyet találtak: itt még a szocialista eszme is „megoldást” kínált a múlt traumáinak feldolgozására. Hány és hány zsidó származású barátom, kollégám hitette el magával, hogy már túl van „azokon a dolgokon”. „Üldözöttek” – ez volt akkoriban a zsidó szinonimája. S akik ma szemére vetik országunknak, hogy nem számolt el a múltjával – s ezek közé kell számítanunk sajnos Kertész Imrét is az utóbbi évtizedben tett ilyen tartalmú nyilatkozataival, ám erről most ne beszéljünk, maradjunk 1975-ben –, ezek a nekihevült ostorozók láthatólag nem akarnak arról tudni, hogy a nyolcvanas évekig a „zsidó” szó használatát is személyes provokációnak, megbélyegzésnek, a gyilkos démon megidézésének tekintették a zsidó származású honfitársaink. Miközben épp ebben a kollektív érzékenységben is tetten lehetett érni, hogy micsoda feszültség származik a képmutató hallgatásból, a végsőkig óvott hamis tudatból. No hát ezt szakította át a Sorstalanság. Ezért nem lehet teljesen kiiktatni az elfogadása kezdeti nehézségeiből a politikai okot sem: a Kádár-rendszer a hazugságszövedéken minden szakadást veszélyesnek látott, az is volt. A rendszer megítélésében Kertész Imre, hál’ istennek, nem változott, az utóbbi jeles hetekben tett nyilatkozatai e tekintetben következetesek, legutóbb például azt mondta (Győrffy Miklósnak), hogy nagy baj lett volna, „kivégezte” volna a Sorstalanságot, ha a megjelenésekor ünneplés fogadta volna. Persze ezt inkább úgy kell érteni, hogy a regény antianyag volt a Kádár-rendszerben, mert arra, hogy ünnepeljék, az égvilágon semmi esély nem volt. Érdekes módon még a rendszerrel szembefordult értelmiségi körökben sem, amelyek, úgy látszik, a szabad gondolkodásban ez idő tájt csak addig voltak képesek eljutni, ameddig a nyugati baloldali, s ha nem is baloldali, de legalább „polgári humanista” értelmiség.

P. T.: Tehát lektora volt a Sorstalanságnak. Erre hogy került sor?

Á. M.: Kertész Imre elég hosszú tusakodás után rászánta magát, hogy a Szépirodalmi Könyvkiadónak is benyújtsa a kéziratot. Régi időkből volt valami emléke Réz Pálról, hozzá fordult. De lektorálásra nem ő, hanem én kaptam megbízást az illetékes főszerkesztőtől, Vécsey Iréntől, akinek egyébként szívügye volt a téma, és pártfogója lett a kéziratnak. Gyanítom, azért osztotta rám a munkát, mert úgy vélte, ez a kézirat egyike az akkor már szaporodó amatőr önéletírásoknak, amelyekben a deportálásukról vallottak a túlélők. Én pedig lektorként ismert voltam arról, hogy roppant tapintatosan adom vissza a kéziratokat. A kézirat annyira felzaklatott, hogy azonnal tudtam: írni akarok róla. Akkoriban sorozatosan jelentek meg a Magyar Nemzetben könyvrecenzióim, s arról a felismerésről, amit a kézirat sajtolt ki belőlem, számot akartam adni. Ezért a lelkes lektori javaslatom ellenére nem vállaltam a könyv kiadói szerkesztését, mert ellenkezett volna a szokással, hogy az ember olyan könyvről írjon kritikát, amelyért szerkesztőként felel. Gondos Ernő volt az első kiadás szerkesztője, neki is tetszett a kézirat. Ráadásul ő ideológiailag is valamiképpen „fedezte” a kiadványt a felső hatóságaink előtt, hiszen párttag volt, sőt, illegális múltja volt. Lám, a sémákkal ennyire csínján kell bánni: a rendszer elkötelezett híve létére a Sorstalanságot mégis vállalta.

P. T.: Aztán valóban megírta azt a kritikát. Az újságírók elismeréssel idézik, hogy már akkor kimondta, a Sorstalanság fontos könyv. Kertész Imre „felfedezését” mégis Spiró György 1983-as ÉS-beli cikkétől számítják.

Á. M.: Amikor a Nobel-díj hírére a magyarországi közírók és köznyilatkozók egy része kezdte elverni a port a magyar irodalmárokon, amiért nem ismerték el Kertész Imre írói jelentőségét, voltak újságírók és egykori kollégák is, akik felhívtak, és megkérdezték, mit szólok ehhez. Többen még a liberális oldalon is nehezményezték ezt a heves ostorcsattogtatást, mert valóban elég szép számmal születtek elismerő hangú recenziók az első megjelenés idején – kivált ha a kritikai élet mai apálya felől nézzük, szinte meglepő számban adtak hírt az akkori újságok a könyvről. Mégis igaz, hogy a Sorstalanságnak nem volt igazi becsapódása, mert az akkori kánoncsinálók gyanakvással fogadták a könyvet. Az én állításom ezen nem változtathatott. Spiró írásának már nagy visszhangja lett. Egy sikeres fiatal író egy egész ÉS-oldalon kiáll egy idősebb író könyve mellett – erre felfigyeltek. S gondolom, az is számított, hogy erre az időre már megváltozott a világ viszonya Auschwitzhoz, könyvek, filmek szóltak róla, Magyarországon is megtört a hallgatás. Sőt, tulajdonképpen ekkor kezdődött az, amit ma „holocaust-biznisz”-nek mondunk, így nevezi maga Kertész Imre is. A könyvnek a szó közönséges értelmében mégsem lett sikere, miközben paradox módon az írójának igen. Kertész Imre minden irodalmi díjat megkapott, ami csak létezik nálunk, tehát az már nem felel meg a valóságnak, hogy az országnak „nem kellett”. Azt hiszem, a nagy példányszámok elmaradásának az az oka, hogy a könyv a mai napig kemény dió az olvasónak. Persze vannak könnyebb olvasatai, amelyek lényegében megfelelnek a ma általánossá vált Auschwitz-kultusznak, s ez bőségesen megmagyarázza németországi sikerét, de attól tartok, ezeknek az olvasóknak a Sorstalanság nem azt jelenti, amit akkor, 1975-ben magával hozott az életünkbe.

P. T.: A hazugság megtörésére gondol?

Á. M.: Erre is, de hát ez a mozzanat túlságosan a könyv keletkezésének idejéhez köti a hatását, holott amire gondolok, ma is benne van, ha jól olvassák. Én elég jó olvasója voltam. Az egykori kritikámból nem arra a bizonyos befejező mondatra, a Sorstalanság fontos könyvnek minősítésére gondolok bizonyos elégedettséggel, hanem arra, hogy meg mertem érteni: azok az igazságok, életelvek, etikák, amelyek szerint az újkor nemzedékei élték életüket, egyetlen pillanat alatt összeroppanthatóak, és össze is roppantak a huszadik században. Ez visszavonhatatlanul megtörtént, s bármikor, bárkivel újra megtörténhet. Nincs értelme embertelenségről beszélni, amikor kétségkívül emberek által ment végbe. Ráadásul – ezt a kritikámból idézem – „Az ember mindazzal a képességgel, amit emberinek nevezünk, itt is [ti. a lágerben] gyökeret ereszt. Csakhogy éppen itt lesz nyilvánvaló: elméletek és eszmények, vallások és vérségi mítoszok romlékony és gyakran ártalmas illúziók. Az élet és a gondolkodás nem egyéb, mint a helyzetek lehető legpontosabb felmérése és a hozzájuk való alkalmazkodás. Így aztán, amikor bemondja a hangszóró, hogy a tábor felszabadult, hősünket mindazonáltal mégis nyugtalanítja, hogy elmaradt az aznapi leves.”

Az obligát humanista reflexeket illető szarkasztikus gúnyt is szóvá tettem rövid kritikámban, ezt a mozzanatot Kertész maga is könyve lényegéhez tartozónak gondolja; tíz évvel később a Kudarc egyik naplórészletében ez olvasható: „Nagyon is megérteném tehát, ha egy hivatásos humanistát ingerelne a regényem. Engem is ingerelnek a hivatásos humanisták, mert vágyakozásukkal a megsemmisítésemre törnek: érvényteleníteni akarják tapasztalataimat.” Erre a konok illúziótlanságra gondolok tehát, amit ma is megtalálhat bárki a regényben, ha jól olvassa, de az az érzésem, hogy a sikert nem ez az olvasat hozta, hanem a mai humanisták és álhumanisták érzelgős vagy rituális olvasata.

P. T.: Mit szólt Kertész Imre a kritikájához?

Á. M.: Szokott barátságosságával fogadta, de különösebb jelentőséget nem tulajdonított neki. Nyilvánvaló volt, nincs olyan tekintélyem, hogy a minősítésem számítson valamit az irodalmi börzén, ráadásul naivnak, erőtlennek észlelhette az értelmezésemet. Részben azért, mert az író műve minden értelmezését fogyatékosnak találja, főleg ha friss munkáról van szó, részben azért, mert Kertész saját regényének szuggesztiójában élve engem nem tarthatott eléggé illetékesnek a könyv megértésében, de elsősorban mégiscsak azért, mert alig négyflekkes kritikám valóban inkább csak jelzésekre volt képes, ha ma elolvasom, erőtlennek tartom magam is. Ezen egy nagyobb terjedelem nem sokat változtathatott volna. 1975-öt írunk: a kritikusnak óvakodni kellett attól, hogy a rendszer hivatalos szellemi állapotával szembeszegülő műveket túlságosan leleplezze a rendszer előtt. Radikális értelmezést semmiképpen sem adhatott közre. De valójában nem ez a korlátozottság a kritikám elmosódó gondolati kontúrjainak az oka: én magam akkor még nem tudtam eléggé élni a könyv igazságaival. Azon könyvek közé tartozik, amelyek valóban meghatározták későbbi gondolkodásomat, tehát megváltoztatták az életemet, de még éveknek kellett eltelni, amíg ez a változás átformálta fogalmaimat.

P. T.: Ma mást írna a Sorstalanságról?

Á. M.: Nem mást, csak jobban, plasztikusabban, igen, radikálisabban írnék. Persze, ma alighanem egyáltalán nem írnék, mert visszariasztana az újabb szövedéke – a hazugságnak? nem, fogalmazzunk pontosan! – a cinikus csúsztatásoknak, egyes igazságok agresszív kisajátításának, amelyet a sikerrel övezett Sorstalanság már nem tud felszakítani, s én meg se kísérelném e szövedékből – pláne a szerző szándéka ellenére! – kiszakítani.

P. T.: Ezt úgy értsem, hogy ma már nem szívesen vállalná, amit 1975-ben vállalt?

Á. M.: Másról van szó. Az egykori kritikámat ma is vállalom, még így, erőtlen létére is. 2000-ben megjelent tanulmány- és kritikakötetembe is felvettem, holott akkor már Kertész Imre évek óta berlini magyar író volt, és politikai megnyilvánulásai által annak a tábornak az ünnepelt sztárja lett itt Magyarországon, amelynek a rendszerváltoztatás folyamatában az
ellenzéke lettem. ’90 óta nem beszéltünk egymással, holott – miután a Szépirodalminál én szerkesztettem a Sorstalanság új kiadásától kezdve a könyveit – a Magvetőhöz átkerülve is szerkesztője lettem 1989-ben a Kaddis a meg nem született gyermekért című regényének. Ugyanebben az időben a Kortárssal is megszakított minden kapcsolatot. Tehát nem mondhatnám, hogy környezetem vagy kiadóm megrótt volna azért, ha azt az egykori kritikát kihagyom a válogatásból, Kertész meg persze soha nem szerzett volna róla tudomást, s amúgy is fütyült volna rá. De hát hogyan hagyhattam volna ki, amikor beleépült gondolkodásomba s valamelyest még sorsomba is?!

P. T.: Akkor inkább úgy teszem fel a kérdést: ha már 1975-ben tudta volna mindazt, amit ma tud (Kertész Imre sikeressé válásáról, politikai állásfoglalásairól s egyáltalán, a holocaust-téma szerepéről az elmúlt évtizedek politikai viszonyainak kialakításában), megírta volna-e a kritikát?

Á. M.: Természetesen. Egyébként akkor is tudtam, hogy Kertész Imre csak a nyelvhez kötődik, a magyar irodalomhoz egyáltalán nem. Sőt, akkori beszélgetéseinkben még kevesebb magyar íróról kívánt tudni, mint ma, vagy akár a nyolcvanas évektől kezdve, amikor sokakkal közülük összebarátkozott. Ezért nem találhatta különösebben dicsérőnek a kritikám ama mondatát, amelyben a magyar irodalom fontos könyvének minősítettem a regényét. Ő Semprunnel volt „viszonyban” – mégpedig vitázó viszonyban, erről is vall a Kudarc –, és ha írói teljesítmény érdekelte, akkor talán csak Camus-é. Annak a hatalmas erőfeszítésnek a következtében, amelyet a regény írásakor tett, rendkívül magasra értékelte a teljesítményét, ezért nem sokat számított a dicsérgetés. Amikor a Nobel-díjáról értesültem, a sors abszurd beteljesülését láttam benne. Bármilyen különös, ő már 1975-ben sem taksálta ennél kevesebbre a regényét. Én így láttam. Furcsa jelenség volt megszállottságával, nonkonformizmusával, nem volt könnyű szembesülni a magyarsághoz való viszonyával sem – de ettől még észlelni tudtam létfilozófiai ítélete érvényességét, és számot kellett róla adnom. S ez mostani tudásommal is kötelességem lenne, ez a szellemi működés erkölcsi minimuma.

P. T.: Az előbb elmondta, hogy mai tudásával radikálisabban merné értelmezni a regényt, jobb fogalmakat használna. S mit írna egészen másképpen? Van-e valami, amit akkor elhallgatott?

Á. M.: Volt egy esztétikai kétségem a Sorstalanság alaphangját illetően, amiről akkor nem tettem említést sem, hiszen amúgy is épp elég fenntartással nézték a szöveget az irodalomesztéták. Nem, nem a körülményeskedő mondatszerkezetekre, a fontoskodó-pontoskodó kötő- és jelentésmódosító szavak tömeges használatára vonatkozott: ezt a csinált nyelvet nélkülözhetetlen eszköznek találtam ahhoz, hogy a természetelleneshez torzuló emberi tudaton végbement erőszakot fel tudjuk fogni. Vagyis annak abszurditását, hogy a természetellenes természetessé képes válni e torzulás során. És a folyamat kivédhetetlenségét. Kertész nemhiába híve a magyar nyelvnek: erre a grammatikai mutatványra más nyelv nemigen képes. A merevebb grammatikai szabályok talán a közlés legfontosabb eszközét csavarják ki a Sorstalanság fordítói kezéből. Hanem azzal nem voltam egészen kibékülve, hogy a regény tizenöt éves főhősének tudata szöges ellentétet foglal magában. Olyan tájékozatlan a világban történtek, a várható fejlemények felől, mint egy hároméves, ugyanakkor meg egy hetvenéves ember szarkasztikus iróniájával képes reagálni. Ezt a mély ellentmondást azzal mentegettem magamban, hogy hangsúlyosan stilizációról van szó, a szöveg a szakrális felé hajlik, s talán épp ez a benne feszülő ellentét segíti ilyennek felfogni közönséges történetmondás helyett, de azért elegánsabb, nagyvonalúbb volna a regény – az adott írói cél követése mellett is –, ha ez a nyers távolság a két tudatszint között kisebb volna. Mondom, ezt a kritikai észrevételt akkor elhallgattam. De egy Nobel-díjas műről már nyugodtan elmondhatom.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben